Magyari István

A Múltunk wikiből
? – Sárvár, 1605
evangélikus prédikátor, a hitvitázó irodalom jelentős alakja
Wikipédia
1602
Sárvárott megjelenik Magyari István Az országokban való sok romlásoknak okairól című könyve.
1603
Nagyszombatban megjelenik Pázmány Péter Felelet az Magyari István sárvári prédikátornak című vitairata.

Makkai László

A magyar rendiség hatalomátvétele

Nem kellett valami különleges közgazdasági tudás ahhoz – hiszen például Magyari István Az országokban való sok romlásoknak okairól című, 1602-ben kiadott művében a maga szűk prédikátori látókörében is felismerte –, hogy pusztán a városok és a parasztság adóztatásával az állami, elsősorban a katonai apparátus fenntartása lehetetlen. Az állami jövedelmek jelentős része származott már ekkor Nyugaton a bontakozó tőkés gazdálkodás hasznának lefölözéséből. Közép-Kelet-Európában ez a jövedelemforrás elenyészően csekély volt. A feudális földbirtokosok adómentessége minden közterhet a városokra, főleg pedig a parasztságra hárított, s a rendi önkormányzat a földesurak javára a paraszti adózást is apasztani igyekezett. Hiába hirdette Magyari, hogy a nemesi köztársaság reformjának alapfeltétele az urak és a nemesség önadóztatása s a városok és parasztság terheinek ehhez mért könnyítése, a győzelmes magyar rendiség II. Mátyás 1608. november 19-én történt koronázása után hozott országgyűlési határozataival még a Habsburgok által korábban kikényszerített mérsékelt nemesi adózást is sietett megszüntetni, s a házak helyett újra portánként (azaz 4 jobbágy- vagy 12 zsellérháztartásonként) kirótt 4 forintos adót mindenestől jobbágyaival fizettette meg.

Pázmány Péter politikai szerepe

Más kérdés persze, hogy az uralkodó osztály nagy többsége eleinte nem úgy értelmezte a saját érdekeit, mint Pázmány, akinek egész élete szívós és nem is sikertelen küzdelem volt, hogy osztályával elfogadtassa kezdetben kisebbségi véleményét. Sokáig külföldön élt. A Habsburg-ellenreformáció fészkében, a grazi jezsuita főiskolán teológiát és filozófiát tanított Arisztotelész szellemében, elutasítva Kopernikusz és követői „tévelygéseit”. De nem szakadt meg kapcsolata a hazával, s rövid időre át is költözött a jezsuiták sellyei rendházába, hogy ott megírja Feleletét Magyari Istvánnak Az országokban való sok romlásoknak okairól című könyvére.

R. Várkonyi Ágnes

Zrínyi programja és politikája

Magyarországon és Erdélyben Zrínyi fellépésének idején a sajátos történelmi helyzet és művelődési viszonyok következtében is – amint láttuk – az államelméleti irodalomnak figyelemreméltó hagyománya van. Ez az irodalom a három részre széttört és a törökkel élethalálharcot vívó országban a humanista történetírás, továbbá az erdélyi és a királyságbeli politika feladataihoz kapcsolódik, miként Oláh Miklós, Kovacsóczy Farkas, Szepsi Korocz György, Milotai Nyilas István, Magyari István és mások művei tanúsítják.

Orvosság a török áfium ellen

Zrínyi Busbequius szavait magyarítja, de az ország belső reformjáról, a török elleni szövetségről, a támadó háború szükségéről írtak előtte mások is Magyarországon és Erdélyben, miként Oláh Miklós, Báthori István, Magyari István, Esterházy Miklós és mások.

Makkai László

A rendi reformgondolat apálya és feléledése

Az az üdvös aggodalom, amely a tizenöt éves háború idején a magyar rendi politika vezető személyiségeit, Illésházy Istvánt, Nádasdy Ferencet, Pállfy Miklóst, Thurzó Györgyöt a Habsburgok abszolutista törekvéseinek láttán eltöltötte, és a rendiség reformján való gondolkozásra indította, lassanként elmúlt, a reformokról szó sem esett egészen addig, amíg Esterházy Miklós rá nem ébredt a rendi kormányzat tehetetlenségére. Ezalatt egy, a korábbi reformtörekvéseket összefoglaló röpirat tartotta fenn a rendiség belső megújulásának eszméjét, és közvetítette a későbbi nemzedékekhez.

Magyari István evangélikus prédikátor, Nádasdy Ferenc udvari papja még 1602-ben Az országokban való sok romlásoknak okairól címen kiadott könyvecskéjében a rendi reform három alapvető követelményét, a sok felekezetre szakadt országot összebékítő vallási türelmet, az országgyűlésen hozott törvények iránti engedelmesség általános kikényszerítését s a közügyek, főleg a honvédelem iránti önkéntes áldozatkészség felébredését sürgeti. Kiindulópontja az önálló magyar hadsereg felállítása a paraszti adóhoz járuló nemesi önmegadóztatásból – ez a független nemzeti politika alapfeltétele. Ezt még 1598-ban Nádasdy javasolta az országgyűlésnek, majd Thurzó is sürgette, de a nemesi önmegadóztatás akadozott, 1606 után pedig hosszú időre teljesen meghiúsult. Magyari még nem adta fel a reményt, sőt a nemesi önmegadóztatást nem csupán magyar rendek saját állandó hadseregének érdekében tartja elengedhetetlennek, hanem a parasztság terheit is enyhíteni kívánja általa. Felemeli szavát a jobbágynyúzás ellen, s egyenesen parasztháborúval fenyegeti a földesurakat: „Mit mondjak immár az fejedelemnek, uraknak és tisztviselőknek az szegény községhez való keménységekről? … Törvénytelen az szegénységet dúlják, fosztják és erőhatalommal mindaddig húzzák-vonszák, míg csak hajokat, szakállokat nem hagyják szegényeknek … Az erőszak és a mód nélküli félelem elidegenülést és az községnek jóakaratjának megaluvását nemzi … Innét vesznek eredetet az pártütések, visszavonyások, az községnek feltámadási és honn való sok háborúságok, melyekből romlás és pusztulás következik.”[1]

Magyari azt is látta, hogy mind a honvédelem megszervezését, mind a paraszti sors javítását akadályozó rendi önzést csak intézményes reformokkal lehet megfékezni. Világosan felismerve, hogy az országgyűlés, a bírósági szervezet és a megyei apparátus egyaránt csődöt mond, rendszerbeli reformot javasol: „Nyilván ha őfelsége fejedelmünk jóvoltából maga nem kezdi hazánknak s az községnek gondját viselni, az sok feneketlen kasok, ajándékban telhetetlen tiszttartók és kóborló vitézek az mint elkezdték, nemsokára úgy megemésztik így, és megmellyesztik az községet, hogy bátor semmi pogány ellenség ne jöjjön is reánk, magunk is elfogyatjuk magunkat. Urak, urak, kik maradástokat szeretitek, nyissátok meg szemeteket s tartsátok ti magatok a kormányt, ne hagyjátok akárkinek is az községet nyúzni-fosztani.”[2] De a politikai irányításból ki kell rekeszteni a katolikus püspököket, mert „néha-néha több kárára leszen az községnek, midőn az pap tanácsihoz szabják az dolgot, hogy nem mint mikor valamely eszes nemes embert rendelnek az dolgoknak véghez vivésére. Mert az pap nem tudom micsoda telhetetlen kevély akaratosságból mindeneket magának tulajdonít, de ímez az népen könyörülvén és az közönséges kárt magáénak tartván lenni, az mint jobban lehet, az községnek úgy használ.”[3]

Azzal, hogy az uralkodó maga kezdje az ország gondját viselni, Magyari nem valami abszolutista rendszerre gondolt, ellenkezőleg, arra, hogy a király legyen csak magyar király, s kormányzásában ne támaszkodjék a rendiség által ellenőrizhetetlen külső erőre, mint amilyen a Habsburgok külföldi jogászokból és katolikus püspökökből álló udvari bürokráciája volt, hanem azt kikapcsolva, mint a rendi társadalom széthúzó erőinek összefogója, egymaga álljon szemben az országgyűlés által ellenőrzött Magyar Tanáccsal. Mert a rendi képviseleti monarchiában a magyarokból álló királyi tanács nem az uralkodó hivatala, hanem annak kormányzótársa, s egyben közvetítő a központi hatalom és az országgyűlésen képviselt rendek között. Magyari reformja tehát végeredményben egybeesett a magyar nagyuraknak akkor már évszázados múltra visszatekintő törekvésével, hogy a király és az országgyűlés közötti közvetítés címén valójában „maguk tartsák a kormányt”. Bármennyire is meg akarta haladni Magyari a rendi reformpolitika osztályönzését, azt már nem tudta átlátni, hogy a reform alapfeltétele, a nagyurakat képviselő magyar főkapitányok vezetése alá adott „kész had” tulajdonképpen csak a nagybirtokosok korlátlan hatalmát növelné, ami pedig egyben az „örökös jobbágyság” fennmaradásának politikai feltétele is volt, s így a hatalom fennmaradása, sőt megerősödése hiábavalóvá teszi a paraszti sors enyhítéséről, a közjólét emeléséről szövögetett álmokat.

A Magyari által képviselt rendi reformprogramnak ezt a belső ellentmondását a 17. század első felének rendi politikusai úgy küszöbölték ki, hogy abszolutizmusellenességét fenntartották, de parasztvédő célzatát elejtették. A katolikus Esterházy Miklós nádor mint politikai író lényegében magáévá tette a Magyari által képviselt gondolatokat, katolikus létére még a vallási türelem eszméjét is, az „örökös jobbágyság” rendszerének fenntartásában azonban hajthatatlan maradt. Bár politikai levelezését propagandisztikus céllal ő maga nyomatta ki, elméleti politikát nem művelt, mert Magyarinál többet ő sem tudott vagy akart mondani: „az mi magunk erejéből való oltalmunkat”[4] kell szerinte is megszervezni.

Rendi reform és a hatalmi központosítás elmélete

  • Eleinte Zrínyi is a Habsburg-dinasztiától és annak európai szövetségeseitől várta a török kiűzését, mihelyt a harmincéves háború befejezése felszabadítja a nyugaton lekötött katonai erőket. De a főszerepet a török elleni háborúban a megújított magyar haderőnek szánta. Már a béketárgyalások megindulásának hírére, 1647–1648 telén megírta a Szigeti veszedelem című nagy, hadra szólító propagandaművét (nyomtatásban az Adriai tengernek Syrenaia kötetben 1651-ben jelent meg). A világirodalmi mértékkel mérve is nagyszerű barokk eposznak ezúttal politikai mondanivalójára figyelünk. A Regnum Marianum gondolatkörében Szűz Máriát választja múzsájának, de a török hódítást és az attól való megszabadulást a Magyari műve által közvetített reformátori hagyománynak megfelelően a magyarok bűneiből és az azokból való megtérésből eredezteti.
  • A Nádasdy Ferenc (és szószólója, Magyari), Thurzó György, majd Esterházy által sürgetett rendi reform alapvető feltétele a rendi rendetlenség megfékezése és az erők egyesítése volt.
  • Nyilvánvaló, hogy Zrínyi is a törvényesség által kötött központosítás híve volt, mint az erdélyiek, s hangsúlyozza is a törvények szigorú megtartását, a rendi reform fő mondanivalóját. Innen a sok morális megkötés, amellyel a szerinte eszményi uralkodóval szemben él. Ne viseljen igazságtalan háborút, hódításra és nem az egyedül igazságos honvédelemre használva „azt az kardot, kit az Isten kezében igazságnak tételére tett”.[5] Elítéli az uralkodóban az öncélú hatalomvágyat, az ambitiót, valamint az esküszegést, mivel „a király az Isten képét a földön hordozza, az ő szava sakramentum”.[6] S nemcsak elítéli, hanem a jogos ellenállás okának látja az uralkodó igazságtalanságát, azaz törvénytelenkedését, mert „nehéz az alattvalónak igazságos királya ellen támadni”,[7] de kevésbé nehéz, ha igazságtalan. Elítéli viszont a bárók és főpapok király elleni lázadását, és először itt veszi át Magyarinak azt a követelését, hogy a főpapokat zárják ki a politikai vezetésből. Magyarival összhangban és az erdélyi türelmi rendszerrel egyetértve, helyteleníti a vallásüldözést.

Reneszánsz és barokk képzőművészet

A hatvanas évek hitvitáiban pedig a mariológia oly mértékben középponti kérdéssé vált, hogy Czeglédi Istvánnak a Magyariéval csaknem azonos című könyve (Az országok romlásáról …, 1659) ezzel a témával nyitotta meg a közismerten gorombává fajuló vitasorozatot.

Lábjegyzetek

  1. Magyari István, Az országokban való sok romlásoknak okairól. Kiadta Katona TamásMakkai László. Budapest, 1979. 74–76.
  2. Uo. 76.
  3. Uo. 112.
  4. Idézi Péter Katalin, A magyar romlásnak századában. Budapest, 1975. 40.
  5. Uo. 565.
  6. Uo. 572.
  7. Uo. 566,

Műve

A külföldi segítségről: Magyari István, Az országokban való sok romlásoknak okairól. Sajtó alá rendezte Katona Tamás, utószót írta Makkai László (Budapest, 19792)

Irodalom

Magyariról mint a rendi reform szószólójáról: Magyari István. Az országokban való sok romlásoknak okairól. Kiadta Makkai László (Budapest, 1979. – a bevezetésben).