Magyarok, románok, szászok Erdélyben

A Múltunk wikiből
1637
február 12. Brassó megtagadja I. Rákóczi György fejedelem kíséretének bebocsátását.
március 1. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (60 ezer forint bírságot vet ki Brassóra.)
1638
április 23. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Július 1-re bizottságot küld ki Désre a „makacs” szombatosok ügyében.)
május 23. Vallatások kezdődnek a szombatosok ellen Kolozsvárott és Marosvásárhelyen.
július 1. Désen I. Rákóczi György elnökletével több napos vallási vita kezdődik. (Az 1579. évi hitvallás szerint határozza meg az unitárius hittételeket.)
július 7. Megkezdődnek Désen a szombatosok elleni perek. (Előbb a társadalmilag alsóbb rendűek kerülnek sorra. Ítéletük: jószágvesztés és elzárás. Július 11-től perek az előkelőbbek ellen; július 15-től többnyire elzárásra szóló ítéletek.)
július 17. Torockai János kolozsvári ötvöst a dési bizottság ítélete szerint megkövezik.
1662
október 20. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (A váradi pasa Kolozsvárig terjedő hódoltatásairól tárgyal.)

Az Erdélyi Fejedelemség a középkori Erdélyen kívül Máramaros, Közép-Szolnok, Kraszna, Bihar, Arad, Zaránd, Temes és Krassó vármegyék részeit is magába foglalta 1660-ig, amíg a II. Rákóczi György lengyelországi kalandját büntető török hadjárat a „magyarországi részek” (Partium) túlnyomó részét le nem szakította róla. Várad, Jenő, Lugos, Karánsebes várainak és vidéküknek török kézre jutása jelentős magyar néptömeget kényszerített menekülésre, főleg a királyi Magyarország felé. Erdély belsejében ekkorra már szintén megbillent az etnikai egyensúly a magyarság rovására.

Az erdélyi magyar népességet a Partium magyarjaitól az Erdélyi-középhegység tömbjei, a Meszes, a Bihar, a Gyalui-havasok és az Erdélyi- érchegység széles sávban elválasztották, s a folyamatos érintkezést csak a Sebes-Körös és a Kis-Szamos völgyét összekapcsoló Királyhágó, a Szilágyságból az Almás völgyébe vezető Meszesi-kapu, valamint a Nagy-Szamos mentén Zsibótól Szatmárig sorakozó magyar falvak biztosították. Ezektől az átjáróktól a hegyekbe nyúló tájakon már a 14. század óta románok települtek meg növekvő számban. Maga a belső- erdélyi magyarság viszont Kalotaszegtől a Mezőségen át dél felé a Maros és Kis-Küküllő völgyéig, kelet felé pedig a Gyergyói-, Csíki- és Háromszéki- medencéig egységes tömböt alkotott még a 16. században is, melyet csak foltokban szakítottak meg szász és román szórványok. A mezőségi szász falvak, melyek nem tartoztak a szász területi autonómia keretébe, ez időben már erősen magyarosodtak, részben románosodtak, s csak Teke és Szászrégen környékén maradtak meg, ahol a besztercei Szászfölddel tartották a kapcsolatot. A vegyes lakosságú városokban, Kolozsvárt, Désen, Tordán, Enyeden, Széken mindenütt a magyar elem jutott túlsúlyra, s néhol még a magát jogilag „szásznak” valló s ezen a címen hatalmi pozíciókat őrző kisebbség is szívesebben beszélt és írt magyarul.[1] A szász autonóm terület, a Szászvárostól Barótig tartó Altland, központjával, Nagyszebennel, továbbá Medgyes és Segesvár, Brassó és Beszterce vidéke féltékenyen őrizte, s Báthori Gábor jogfosztó támadásának átmeneti sikerét leszámítva, meg is tartotta az etnikai identitást is biztosító rendi különállását. Ez egyben a szász szabadparaszti állapot s az azzal járó nyelvi keveretlenség fennmaradását is jelentette, de nem óvta meg a Szászföldet attól, hogy a szántógazdaság céljaira alkalmatlan területekre nagy számban költözzenek román zsellérek, kiknek jogi helyzete később annyi gondot okozott a szász hatóságoknak.

Nem történt viszont hasonló román bevándorlás a székely székek területére. Miután Bethlen Gábor gátat vetett a székelyek tömeges jobbágyosodásának, a szabadparaszti katonai állapot olyan hatásos etnikai konzerváló erőnek bizonyult, hogy a Székelyföld keveretlen magyar néptömb maradt. A hegyi legelőket a székelyek főleg marháik legeltetésére használták, s a vlach típusú juhászatot, mely a magyar hús- és gyapjútermeléssel ellentétben főleg tejgazdálkodás volt, román „bácsok” alkalmazásával honosították meg hegyeikben; ez a kisszámú román pásztorelem azután nyelvileg beolvadt a székelységbe. A 16–17. század fordulójának háborús vérveszteségei, különösen a havasalföldi hadjárat, a „véres farsang”, majd a Mihály vajdához való csatlakozás kegyetlen megtorlása, a székelyek számát is apasztották, de kiváltságos rendi helyzetük által is védett, a hegyvidék hasznosítására kiterjedő gazdálkodásuk által is biztosított etnikai homogenitásukat nem érintették. 1602-ben az aranyosszékiek kivételével 9654 székely családot számoltak össze, ezek közt a szabadok jobbágyaivá lett székelyek nem szerepelnek, s így a 17. század közepére stabilizálódott demográfiai helyzetükben a Székelyföld magyar nyelvű lakóinak számát legalább 15 ezer családra, azaz 75–100 ezer főre kell tennünk. A szászokról, mármint a területi autonómiát élvezőkről, csak elejéről van számszerű adatunk, akkor 14 ezer családot tettek ki. Viszonylag védett helyzetükből arra kellene következtetnünk, hogy természetes szaporodásuk minden erdélyi népnél kedvezőbben alakult, tekintetbe kell azonban venni, hogy leginkább ők gyakorolhatták a születéskorlátozás Nyugat-Európiában akkor már általános szokását, s így a 17. század közepén ők sem igen haladhatták meg a 100 ezres lélekszámot.

A székely és szász területek viszonylagos etnikai stabilitásával éles ellentétben áll az a demográfiai katasztrófa, mely a mezőségi magyar magyar jobbágyságot érte a 17. század elejének és közepének háborús eseményei során. A kortársak elrémítő képet rajzolnak a Basta-korszak emberevésig fajuló, tömeghalált okozó éhínségéről, a katonaság kegyetlenségeiről, a falvak pusztulásáról. Természetesen ezeket a tudósításokat is, mint általában a török kor pusztításainak egykorú leírásait, kellő kritikával kell kezelni, de jól ellenőrizhető adatok bizonyítják, hogy ekkor s majd a századközepi török hadjáratok idején valóban mélyreható demográfiai és etnikai változások történtek az etnikailag legsérülékenyebb mezőségi magyarság életében.[2] Etnikailag sérülékenynek azért mondhatjuk ezt a honfoglalás idején idetelepült magyar néptömböt, mert jobbágy létére nem védhette faluközösségét a földesúr kénye-kedve szerinti román betelepítésektől. A Mezőség viszonylag nagy középkori faluhatárainak erdős részeire már a 14. században megkezdődtek az Erdélyi-középhegység román pásztorainak téli, transzhumáló látogatásai, amelyek azután a század végén végleges helyhez kötődéshez vezettek, s kialakult a sok száz ikerfalu, Magyar-, Oláh- ; Nagy, Kis- ; Alsó-, Felső- megkülönböztető nevekkel, mely névpárosok második tagja túlnyomóan az újonnan jött román népességre vonatkozik.[3]

Ezt a folyamatot állandósította, majd gyorsította az Erdélyi-középhegység táji viszonyainak alakulása. Míg a Déli- és Északi-Kárpátokban a havasi legelők bőséges nyári táplálékot adtak a juhnyájaknak, a téli legeltetést pedig a dunai vagy a Lengyel-síkságra irányuló transzhumálás, pásztorvándorlás biztosította, addig az Erdélyi-középhegységnek sohasem voltak kiterjedt havasi legelői, mert az erdő általában a hegycsúcsokig terjedt, ezért is költözött be ide a kelet-magyarországi román népesség a legkésőbben, a 14. század elején. Mivel legelőt csak irtással, tehát a mezőhavasok készen kínálkozó legelőitől eltérően csak fáradságos munkával lehetett szerezni, a Mezőségen transzhumáló román pásztorok szívesen maradtak véglegesen a téli legelő közelében, ami természetesen a mezőségi táj jelentős részének a szántóművelésből való kivonásával és nyári legelővé alakulásával járt. Mint újabb kori néprajzi kutatások valószínűsítik, a mezőségi magyar parasztság is bekapcsolódott a vlach típusú juhtenyésztésbe, és ennek következtében szántógazdálkodását a „kosarazó”, azaz vándorló juhlegeltetéssel trágyázó földművelésre korlátozta.[4]

A kétféle (sőt, a szórványos szászságot is számítva háromféle) etnikum mezőségi együttélésének középkori egyensúlyát az borította fel, hogy az Erdélyi-középhegység népeltartó képességét az erdőírtás és a legeltetés következtében az irtások eltüskésedése nagymértékben csökkentette. A legeltetésre és szerény földművelésre alkalmas talaj nem bővült a népszaporulattal azonos arányban, túlnépesedés keletkezett, mely a környező síkvidékek felé csapolódott le, s ez valóságos népvándorlássá dagadt, mihelyt a háborús pusztítások a mezőségi, magyar és szász népességet megritkították, s a munkaerőt kereső földesurakat telepítésre indították. Az új román települőknek a magyar falvak elnéptelenedése készítette elő az utat. Egy 1603-ban történt összeírás szerint alig volt mezőségi falu, mely a századforduló katasztrófáját ne érezte volna meg. A Mélyes patak völgyében Apanagyfalu, Mányik és Bőd teljesen elpusztultak, Aranyosszentmiklóson 5 lélek és 5 ház, Buzán, a hajdan népes mezővárosban 4 lélek és 5 ház, Feketelakon 5 lélek, Melegföldváron 3 lélek, a Füzes patak mentén, Boncnyíresen 2 lélek, Császárin 1 lélek és 1 ház, Centén 5 lélek, Kisdevecseren 6 lélek és 6 ház, Nagydevecseren 8 lélek, Vasasszentivánon 2 lélek maradt; a Nagy-Szamos partján Monostorszeg, Alőr, Mikeháza, a Sajó mentén Kentelke és Sárvár pusztán álltak, Kapjonban csak 4 lelket találtak. E nevükből láthatóan is magyar, nagyrészt a honfoglalás óta fennálló települések ezután váltottak etnikumot. A fenti példák egyéb forrásokból még más községekkel is szaporíthatók, de általános tájékoztatást nyújt a kortárs, mikor megjelöli a pusztulás fő helyeit: „E romlást szenvedék a helyek: Kolosvár, Deés tartomány vidéki, Gyalu, Bánffihunyad, Kalotabeliek, Görgény, Beszterce vidéke és nagy sok többen.”[jegyzet 1] „Annyira megromlottunk – panaszolja az 1604. évi kolozsvári országgyűlés –, hogy szegény jobbágyaink elpusztultanak, hogy igen kevés helyen lakik falun egy vagy két ember; az hul pedig laknak is valami kevesen, éjjel-nappal rajtok vagyon a vitézlő rend.”[jegyzet 2]

Ha megkíséreljük a rendelkezésünkre álló összeírások alapján a mezőségi magyarság 17. századi pusztulásának mérlegét felállítani, akkor a következő számadatok kerekednek ki: Szilágy vármegye 106 magyar falujából 46 vesztette el magyar többségét, legtöbb (10 faluból 7) a Szamos mentén, éppen felére olvadt az Érmellék, majdnem felére a Zilah-, Kraszna- és Szilágyvölgy magyar falvainak száma (29:144, illetve 44:18), valamivel jobb a helyzet a Kusaly völgyében (14:5) s még inkább a Berettyó mentén (10:2), Kolozs vármegyében a magyarság 55 falut vesztett 112-ből, tehát majd a felét. A legtöbbet a Borsa völgyében (l3:1), a megyei átlagnál többet a Mezőségen, a Nádas és az Almás mentén (3l:19, 27:l5, 15:10), felét teszi a veszteség a Kapus és Kis-Szamos völgye falvainak (11:5). Az abszolút többséget a magyar falvak egyedül Kalotaszegen őrizték meg, 15-ből csak 5 románosodott el. Szolnok-Doboka vármegye szenvedte el a legnagyobb veszteséget, itt még harmada sem maradt meg a 16. században még magyar többségű falvaknak (96-ból 76 elrománosodott). A kisebb tájegységek közül aránylag tömör magyarságot őrzött meg a Bardó-völgy (6-ból 4 falu maradt meg magyarnak) s ehhez kapcsolódva a Nagy-Szamos mente (20 faluból 6 vészelte át a nehéz időket), a Sajó, Füzes és Mélyes mente azonban már nagyon elpusztult (7-ből 5, 19-ből 14 és 15-ből 13 románosodott el). A Kis-Szamos bal partján a 29-ből egyetlen falu maradt magyarnak. Végeredményben a Partium és az Erdély magyar néptömbje között hatalmas folytonossági hiány keletkezett: az észak-erdélyi terület 317 magyar falujából 177 román többségűvé alakult.

A magyarság közé és helyére bevándorló románokról történetírásunk korábban azt állította, hogy többségében havasalföldi és moldvai jövevényekből került ki. Valóban gyakori a korábban magyar falvakban a Muntyán és Moldován nevek feltünedezése. Az is igaz azonban, hogy a román népesség ide-oda vándorlása igen nagymérvű volt, nemcsak jöttek, hanem mentek is a Kárpátokon át. Mihelyt az új telepeseknek járó kedvezmények évei leteltek, a bevándorlók egy része továbbállt, s ez az egész Kárpát-medencére és nemcsak az erdélyi románokra érvényes. Ez utóbbiakról állapította meg a 17. századi kortárs, hogy „ezek igen bizonytalan emberek, csak jőnek s mennek Molduvába, hová”.[jegyzet 3] Éppen a népesedési viszonyok ismétlődő árapálya miatt lehetetlen a korabeli, egyébként is szórványos jobbágyösszeírásokat az erdélyi paraszti népesség számának s azon belül a magyarok és románok arányának becslésére felhasználni. Azt a feltételezést azonban meg lehet kockáztatni, hogy a románok aránya a 17 . század végén már megközelíthette, talán valamivel meg is haladhatta a magyarok és a székelyek együttesének arányát. Így a már gyakran feltünedező görögökkel, a Bethlen Gábor által Morvaországból Alvincre telepített habánokkal és a 17. század második felében tömegesen érkező örményekkel Erdély amúgy is tarka etnikai képe még tarkábbá lett.

Lábjegyzetek

  1. ETA I. 187.
  2. EOE V. 264.
  3. Magyarok és románok. I. Szerkesztette Deér JózsefGáldi László. Budapest, 1943. 524.

Irodalom

Az erdélyi etnikai változások összefoglaló irodalma: Erdély és népei. Szerkesztette Mályusz Elemér (Budapest, 1945); Magyarok és románok I–II. Szerkesztette Deér JózsefGáldi László (Budapest, 1943); Șt. Meteș, Emigrări româneşti din Transilvania în secolele XIII–XX (Bucuresti, 1977).

  1. A székelyek és a szászok számarányára: Mályusz Elemér, A magyarság és a nemzetiségek (Erdély és népei. Budapest, 1945).
  2. A mezőségi magyarság pusztulására: Makkai László, Északerdély nemzetiségi viszonyainak kialakulása (Hitel, 1942).
  3. A román pásztorkodás jellegére és magyar kapcsolataira: Viehwirtschaft und Hirtenkultur (Budapest, 1969), főként Földes László és Keszi Kovács László cikkei.
  4. A középhegységi táj mesterséges romlására: Takács Lajos, Irtásgazdálkodásunk emlékei (Budapest, 1980. főleg 24. skk.).


Tájak és népekMakkai László
Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön Tartalomjegyzék