Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

A Múltunk wikiből

A török korban nemcsak a később Felvidéknek ismert hegyvidéket nevezték Felföldnek, hanem a Kisalföld kivételével azt az egész területet, mely a Dunától, valamint a Duna-kanyarhoz csatlakozva Váctól, Hatvantól, Gyöngyöstől, Egertől, Miskolctól északra esett, tovább keletre pedig a Tisza jobb partját s Máramarost és Szatmár hegyvidékét számították ide. Az egész Felföld, Máramaros kivételével, a királyi Magyarországhoz tartozott, de a török Drégely, Szécsény, Eger vonaláig megszállva tartotta, és azon túl is hódoltatott falvakat; 1664 után pedig Érsekújvár is török uralom alá került. Bár a háborús pusztítások itt sem múltak el nyomtalanul, falvak hosszú sora néptelenedett el rövidebb-hosszabb időre, a néphatár a szlovák, illetve rutén és román etnikum között a 17. század végéig számottevően nem változott.

A magyar települések határa a 17. században a középkorinak megfelelő PozsonyNagyszombatGalgócApponyÓbarsBozókRimaszombatPelsőcRozsnyóJászó-vonaltól északra húzódott, itt magasan felkanyarodott a Hernád völgyében Abosig, a Tarca völgyébe Pécsújfaluig, a Szekcső völgyébe Magyarraszlavicáig nyomult be, tovább keletre GálszécsNagymihálySzobráncUngvárMunkácsHuszt fölött vonulva érte el a Tiszát. A mai néphatár ettől számos helyen délebbre tevődött át, de csak a 18. századi népmozgalmak, a töröktől visszahódított országrészek felé tartó vándorlás során. Legfeljebb a folyók, a Vág, a Garam, a Zsitva, az Ipoly, a Rima, a Bódva, a Hernád, a Tapoly, az Ondava, a Bodrog, az Ung, a Latorca és a Borsova völgyei közti hegyekben kezdődött el szórványosan a szlovák és rutén betelepülés már a 17. század folyamán. A magyar nyelvhatár szilárdsága a török korban magától értetődőnek tekinthető, hiszen az Alföldre és a Dunántúlra nehezedő török nyomás észak felé szorította a népességet. Nem a magyar parasztság húzódott észak felé, ez zömében helyén maradt, hanem a birtokos és birtoktalan nemesség, mely nem tudván a törökkel szemben kiváltságait érvényesíteni, átköltözött a királyságba és végvári katonáskodást vállalt, s vagy ezáltal, vagy rokonság, házasság révén igyekezett újabb birtokot szerezni, közben azonban, mint láttuk, féltékenyen őrizte a török megszállás alá került birtokaira formált jogait is. Annak a sokszor felmerült feltevésnek, hogy délről magyar paraszti tömegek vándoroltak volna a Felföldre, a jobbágynévsorok ellene mondanak, mint azt néhány esettel példázhatjuk. Nyitra vármegyében Pereszlényen 1604-ben 56 jobbágyból 1 Csabai nevű, Vicsápon 1568-ban 47 jobbágyból, Üzbégen 1587-ben 80 jobbágyból 1-1 visel Erdélyi, illetve Szalai nevet – azaz a bevándorlásra utaló családnevek aránya elenyésző.

Jóval nagyobb volt viszont a magyar bevándorlás a városokba. Nagyszombat pesti és budai, Kassa főként szegedi menekültekkel töltődött fel, s ezáltal magyarosodott is eredetileg német polgárságuk. A Felföld etnikumai közül egyébként is a németség vesztett a legtöbbet. Erősen szlovákosodtak a Szepesség városkái. 1672-ben már csak Nagyszalók, Korompa, Gölnic, Svedlér, Remete és Szomolnok keveretlen német lakosságúak, Káposztafalva, Csütörtökhely és Stósz szlovákkal vegyesek, és hat környékbeli falu, melyek 1605-ben még németek, 1672-ben szlovák neveken szerepel, körülöttük pedig számos új szlovák falu létesült. Még erőteljesebben érintette az asszimiláció a Rima és a Sajó közti vidéken települt német szórványokat. Itt 1686-ban már csak Kövi, Rákos, Nandrás és Dobsa őrzött német bányászkisebbséget a szlovák többség közepette, Csetneken pedig magyar–szlovák–német vegyes lakosság élt. Jóval ellenállóbbnak mutatkozott, de nem mentesült a szlovák bevándorlástól a Garam menti bányavárosok németsége sem. A bányászat virágzása és a szabad városi jogállapot itt mégis hatékonyabban őrizte a német etnikumot, mint a mezővárosi függésbe került szepesi városkákban.[1]

A hegyvidéken a 17. században sem szűnt meg az erdőirtó fejszék csattogása, a mesterséges tisztásokon új települések létesülése, de ez nem egyszerűen a Morvaországból és Lengyelországból beáramló népesség vándormozgalmának tulajdonítandó, hanem egy újabb népelemnek, melyet a latin források vlach, magyarul oláh névvel illetnek. Ezúttal nem a Balkánról az Alföldre vándorolt vlachokról van szó. Ez a juhpásztor népesség Bereg vármegye felől a 16. században nyomult nyugat felé Morvaországig, észak felé a lengyel és orosz hegyekbe és onnan a síkságokra is. Ugyanazt a balkáni eredetű pásztorszókincset hozták magukkal, amellyel a román pásztorok mindenütt élnek, de a 16. században már nem románul beszéltek, hanem a környékükön használt rutén vagy szlovák nyelven. Pásztorkultúrájuk örökségeként máig él a szlovák, rutén és lengyel juhászok nyelvében mintegy 50 olyan szavuk, mely a tejgazdaság műveleteire, berendezéseire, eszközeire és termékeire vonatkozik. Ezek közül a bronza, cáp, csutora, furulya, kaliba, gurászta, bács, orda, zsendice, sztronga és esztena szavakat a magyar pásztornyelvben is megtaláljuk, éspedig nemcsak a székelyeknél, hanem az alföldi juhászoknál is. Ma is folyik még a vita, hogy ez a szókincs elszlávosodott, illetve elmagyarosodott román pásztorokra vall-e, vagy pedig szláv és magyar pásztorok vették át azt a románoktól. Az utóbbi feltevés értelmében a 16. században a Felvidékre bevándorolt vlach pásztorok nem románok, hanem román hatásokat felvett rutének voltak, s ezek szlovákosodtak, illetve lengyelesedtek el továbbköltözésük során. A 17. században már mindenesetre a Felföld szláv jellegét erősítették.[2]

A szlovák, rutén, lengyel, sőt a román pásztornyelv azonban őriz magyar terminusokat, amelyek jellegzetesen a pásztorok hierarchiájára, szertartásaira és építményeire vonatkoznak. Ilyen szavak a juhász, bojtár, gazda, szállás, csapás, rovás, áldomás, határ, nem annyira általánosan a vágás, pajta, fokos és fajta is. Különösen figyelemre méltó e magyar pásztorszavak meghonosodása az ősi pásztorkultúrával bíró erdélyi románoknál.[3] Nem lehetetlen, hogy Erdélyben vették át ezt a magyar szókincset, és további vándorlásuk során, elszlávosodásukkal egy időben közvetítették a Felvidékre. Ez esetben a magyar pásztorszavak a felvidéki vlach pásztorok román eredetét bizonyítanák. De arra is lehet gondolni, hogy a magyar pásztorok már a középkorban legeltettek a magas hegyvidékeken is, amit ezek magyar hely- és víznévanyaga bizonyít. E felvidéki magyar pásztoroktól közvetlenül is kerülhetett a szlovák, rutén és lengyel pásztornyelvbe a szóban forgó szókincs. Ha ezek a magyar pásztorok az Északi-Kárpátokat a 13. századtól kezdve benépesítő morva-szlovák és lengyel-rutén jövevényekbe beolvadtak, mint az valószínűnek látszik, úgy e táj pásztornépességét nemcsak nyelvében, hanem etnikumában is igen vegyes eredetűnek kell tartanunk. Mindenesetre jelentős hozzávándorlás volt ez a Felvidék szláv népességéhez, s egyben nyomást is gyakorolhatott később arra, hogy dél felé adja tovább népfölöslegét.[4]

A táj alakításában a magyar népesség elsősorban a szőlőművelés révén volt tevékeny. Az Alföld körül a természetes erdőhatár 80–100 méter magasságban lenne, de ezt a szőlőtelepítés Pozsony, Gyöngyös, Eger, Tokaj vidékén 50–150 méterrel feljebb tolta. Az erdőknek azonban nem a szőlő volt az igazi veszedelme, hanem a juh és főleg a mindent lerágó kecske. A felvidéki bányavárosok a 16. század közepétől, azaz a vlach pásztorok megjelenésétől kezdve sorozatos tilalmakat hoztak az erdei legeltetés ellen, s országszerte erdővédelmi intézkedések születtek. Különösen a „makkos” és „bárdos”, azaz disznóhizlalasra és épületfára való erdőket igyekeztek a pásztoroktól oltalmazni, nemcsak a földesurak, hanem a. paraszti közösségek is. Az Ung vármegyei csicseriek 1625-ben, látva „erdeit szánatos pusztulását minde az fejsze és tűz miatt”,[jegyzet 1] megtiltják a rét és szántó irtását,[5] a makk verését, a gyümölcsfák kivágását, s bármiféle fa hordását engedélyhez kötik; az ellenőrzésre pedig erdőkerülőket alkalmaznak. Az erdőknek ez a mindenütt felbukkanó féltése arra vall, hogy nemcsak az Alföldön, hanem a Felföldön is az állattenyésztés felé tolódott el a mezőgazdasági tevékenység, ez utóbbi területen azonban az országosan általános fejlemény nem a magyar etnikumot erősítette.

Lábjegyzet

  1. Magyar történeti szöveggyűjtemény. II/1–2. 1526–1790. Szerkesztette Sinkovics István. Budapest, 1968. 457.

Irodalom

A Felföld etnikai viszonyairól: Kniezsa István, Adalékok a szlovák–magyar nyelvhatár történetéhez (Budapest, 1941); Csapodi Csaba, Bars megye verebélyi járásának nemzetiségi viszonyai az újkorban (Budapest, 1942); ugyanő, Pozsony megye népessége 1634-ben (Történetstatisztikai Közlemények 1958).

Általában az etnikai kérdések tisztázásában haszonnal forgattuk St. Kazimir, R. Marsina, P. Ratkoš és A. Špiesz szlovák történetírók műveit.

  1. A szepességi és a Rima–Sajó közti németség sorsára: Urbáriumok, XVI–XVII. század. Kiadta Maksay Ferenc (Budapest, 1959. 381–516).
  2. A „vlach” pásztorkodásról Ila Bálint, A vlach pásztorok tretina adója (Agrártörténeti Szemle 1966); ugyanő, Die walachische Bevölkerung der Herrschaften Murány, Csetnek, und Krasznahorka (Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae 1957).
  3. A pásztorszókincsről: Kniezsa István, A tót és lengyel költözködő pásztorkodás magyar kapcsolatai (Ethnographia–Népélet, 1934).
  4. Az eredetvitáról: Viehwirtschaft und Hirtenkultur. Hrsg. L. Földes (Budapest, 1969), benne főleg K. Dobrowolski és D. Krandzalov tanulmányai.
  5. Az erdőirtásokra: Takács Lajos, Irtásgazdálkodásunk emlékei] (Budapest, 1980).


Tájak és népekMakkai László
Az Alföld Tartalomjegyzék Magyarok, románok, szászok Erdélyben