Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

A Múltunk wikiből
1600
A tolnai református iskola a védettebb Kecskemétre menekül.

A Dunántúli magyarság számára a legsúlyosabb megpróbáltatás a tizenöt éves háborúval következett be. Nemcsak a háborús események zöme zajlott ezen a területen, főleg a legfontosabb hadi útként szolgáló Duna-jobbparton, nemcsak a határvárak cseréltek többször gazdát, hanem mindkét hadakozó fél igyekezett a paraszti népességet a másiktól elszakítani, vagy legalább magának megtartani, ide vagy oda telepítve azt az elhódított meg visszavett területekre, miközben a lélekszám egyre fogyott; A békekötés után mindkét oldalon telepítettek, török részről – mint láttuk – rácokat, magyar területen pedig Duna–Tisza közi és felvidéki parasztokat, két dél-komáromi faluban már szlovákokat is. Kanizsa elvesztésével azonban az addig viszonylag védett Zala vármegye is ki volt téve a török állandó beütéseinek, sőt rajta keresztül a mélyen királyi területen fekvő Vas vármegye is sokat szenvedett, ahol például 1630 és 1641 közt, a szőnyi békét előkészítő vizsgálat szerint a török elvitt vagy foglyul ejtett 2105 embert, 2832 lovat és ökröt, továbbá 26 falut rendszeres adózásra kényszerített.

Pedig a Dráva és a Balaton közti határt nemcsak királyi végvárak, hanem az ország legjobban szervezett nagyúri magánhadseregei, s azok élén a Zrínyi, Batthyány és Nádasdy családok tapasztalt katonatagjai védelmezték. Várbeli zsoldosok mellett egész sor hajdúsított mezőváros és falu fegyvereseit vetették be a török ellen.[1] De még így sem tudtak többet elérni, mint hogy a Rába mögött és a Muraközben biztosítottak török betörésektől mentes életet a lakosságnak. Még nehezebb helyzetben volt a Balaton vonalának északnyugati folytatásába eső végvárvonal, itt Veszprém, Palota, Tata voltak az előretolt őrhelyek, de a török rablótámadások mögéjük is behatoltak, egészen a Pápa, Győr, Komárom által védett második arcvonalig; lényegében tehát itt is a Rába volt a létbiztonságban élő terület határa. „Ami föld Győr és Esztergom között elterül, a török állandó portyázásai miatt pusztán hever” – írja 1662-ben magyar forrás alapján az akkoriban Európa-szerte elterjedt hollandi Bleau-féle világatlaszhoz mellékelt országismertetés.[jegyzet 1]

Persze a végvárvidék általános pusztasága részben csak látszat volt. Zala vármegyét 1613-ban saját hatóságai nagyrészt lakatlannak állították, s ez nem csupán adóügyi fogás volt részükről, mert az egy évtizeddel előbb a háború miatt elmenekült lakosság csak lassan szállingózott vissza. Mindenesetre 1640-ben és 1651-ben olyan határ menti helységek lakóit rendelték ki közmunkára magyar végvárakhoz, amelyeket nemrég még pusztáknak írtak össze. De mélyen benn a török megszállta területen, Mohácstól délre, tehát a tömeges rác település közepette 1657-ben a pécsváradi apát birtokait összeíró magyar biztos a keresett 58 falu közül 44-et meg is talált, s ezek közül 19-ben magyarok, egyben magyarok és horvátok, egyben csak horvátok, 8-ban pedig rácok laktak – ez utóbbiak közül 5 a 16. században még magyar volt.[2] Még ha feltesszük is, hogy az etnikailag meg nem határozott további 14 falut mind délszlávok lakták, a magyarságában leginkább megfogyatkozott dunántúli tájra, a Dráva-Duna szögére akkor is fele-fele arány látszik általánosíthatónak. Kézenfekvő, hogy északabbra és nyugatabbra legalább ez a viszonylat tételezhető fel: mégpedig csökkenő számú délszláv és növekvő számú magyar lakosság. S mivel az említett uradalom 58 falujából a 17. század közepére csak 15, azaz mintegy negyedrész pusztult el véglegesen, alaposan meg kell kérdőjeleznünk a török kiűzése előtti évtizedekben készült magyar és török jobbágyösszeírásokat, ha nem is a formai hitelesség, hanem inkább a tényszerűség szempontjából. Pusztának feltüntetett falvakban itt is, a török megszállta terület más vidékein is gyakran ott élt a lakosság, de a szpáhi-birtokosnak előnyösebb volt pusztának vallani a helységet, mert azután nem kellett katonát állítani. A királyi részről érkező, helyismerettel kevéssé rendelkező nyomozók meg gyakran azért állítottak – joggal – pusztának egy-egy falut, mivel az eredeti település romokban állt, lakói pedig elköltöztek. Ezt kell feltételeznünk például Somogyban, ahol 1636-ban a Lengyel család korábbi 80 falujából csak 30-ban találtak összesen 196 családot, vagy 1667-ben a Keszthelyhez tartozó 31 faluból csak 11-ben 58 családot, de az előbbiek olyan jelentős pénzadót, jobbágyonként 16–24 forintot fizettek magyar földesuraiknak (a töröknek is legalább ennyit), hogy nem lehet életüket nyomorúságosnak tekinteni, az utóbbiak pedig azt vallották, hogy a pusztafaluk határát időnként szántják és szőlővel is ültetik.[3]

Az újabb levéltári, főleg pedig régészeti kutatások sokban módosítják a török megszállás alatti terület népesedési és települési viszonyairól korábban alkotott képet. Kiderül ezekből, hogy a dunántúli magyar falvak lakossága tekintélyes részben elhagyta a hadak járta ármentes mezőket, s az erdők és vizek védelmébe húzódott. Néha nem is költöztek messzire, mint például Lengyeltóti vagy Zalaszabar népe, mindössze egy erdőcsíkot hagytak felnőni falujuk és a sík mező között, máskor meg egy közeli erdőtisztásra települtek, s onnan jártak ki szántóik, szőlőik megművelésére. Különösen a jobbágytalan kisnemesek ragaszkodtak településeikhez, hiszen adómentességük helyhez kötött volt. Néhol még az elhagyott, közeli jobbágyfalukat is megszállták. Veszprém vármegye török járta részein a régészek 90 olyan, török kori cserépedényekkel datálható, de jellemző módon kályhacsempéket nélkülöző településnyomot fedeztek fel, nagyrészt ma is erdővel borított tájon, amelyek már a 16. században elpusztultnak jelzett faluk közelébe esnek, tehát azok lakóit fogadták be. Az erdőnél is biztonságosabb menedéket kínált a mocsár.[4] A Dunántúlon a PozsonySopronGyőr háromszög – a Csallóközzel és Csilizközzel együtt – egyetlen hatalmas ártér volt, mely a korai középkor óta az ősi magyar ártéri gazdálkodás színhelyéül szolgált. A tavaszi nagy árvizeket mesterséges csatornákon, az úgynevezett fokokon át bevezették az ártér távolabbi részeibe, az ottani vizeket frissítve, a mocsarasodást, szikesedést akadályozva, majd visszaengedték az élővízbe, a nagyobb halakat a fokoknál felállított csapdákban visszatartva, a fiatal ivadékot áteresztve. Az ártér szigetein szántók, szőlők, gyümölcsösök, kaszálórétek, legelők szolgáltak önfenntartó vegyesgazdálkodást.[5] Ilyen ártéri gazdálkodás folyt már Mohács előtt a Kis-Balaton, a Nagyberek, a Kapos–Sió–Sárvíz térségében, a Duna menti Sárközben, a Mohácsi-sziget környékén, a Drávaszögben és persze az Alföld árterein is. A 16–17. század európai klímaváltozása – „kis jégkorszaka” – megszaporította a vizeket,[6] a kétszáz év kétharmadában nagy árvizeket jegyeztek fel a Duna és a Tisza vízrendszerében egyaránt (ezzel és nem a török pusztítással függ össze a bodrogközi és beregi vízbőség, de az is, hogy Tihany és Szigliget szigetekké váltak, ami megnehezítette az ártéri vízelvezetés rendjének fenntartását. A kétségtelen elmocsarasodásnak azonban más okai is voltak. A királyi területen az örökös jobbágyság rendszerével együtt járó földesúri erdő- és vízhasználati illetékek elvették a jobbágyok kedvét a vizek rendszabályozásától, s egyre több szántó került tavaszonként víz alá, és vált tartósan használhatatlanná, fokozatosan mocsárrá. A török megszállás alatt a nagy folyók mentén a hadjárások miatt szűnt meg a fokok rendszeres nyitása-zárása, de az ezt követő elmocsarasodás gyakran szándékos volt. Ahogy máshol az erdőt, úgy az ártéren a járhatatlan lápot vetette maga és az ellenség közé a szigetekre költöző falvak népe. Kedvező viszonyok közt éppúgy nagy településekre költözött össze a magyar parasztság, mint a sárközi Decsen vagy Szekcsőn. Máshol a szétszóródás bizonyult célravezetőnek. A Kis-Balaton térségéből már a 16. századból vannak adatok a sűrű mocsarak közt kunyhókban lakókról, a Nagyberekben pedig ennek régészeti emlékei maradtak. A fonyódi járásban 18 török kori lelőhelyet tártak fel, melyeket a nép ma is vár néven emleget. Cölöpökre épített „górék” csoportjai voltak ezek, s nemcsak a Nagyberekben, hanem más dunántúli ártéri vidékeken is keletkeztek, így a gerjeni Kisvárad, a faddi Búvár, a decsi Pula, a Mohácsi-szigeti Földvár stb. Víz és erdő valóban várként szolgált, s így maradt meg a népi emlékezetben a török kiűzése után is. A törökkel csatázó baranyai szabad hajdúk – vallotta 1734-ben egy kórósi öregember –, „ha kórósi Kígyós és Nagyhegy nevű erdőkben magukat vehették, annyiban tartották, mintha valamely erős várban szaladtak, magokat vették volna”, mert maguk mögött ledöntött fákkal „bevágott utakat” hagytak az üldöző ellenség feltartóztatására.[jegyzet 2][7]

A királyi terület hajdúsított mezővárosi és falusi népéről éppúgy csak az elmúlt évtizedekben vett tudomást történetírásunk, mint a török megszállta területen élő, az előbbiekkel állandó kapcsolatot tartó és törökkel csatázó dunántúli szabad hajdúkról. Pedig közismert volt Illésházy István naplójegyzete a tizenöt éves háború elejéről: „Ez időben sok szabad hajdúk támadtak vala a parasztság közül, akiknek lakóhelyeket a török, német elpusztította vala; ezek a hegyekben és erdőkben laktak Baranyában és Somogyban, sok vitézséget míveltek és sok károkat tettek a pogányoknak.”[jegyzet 3] A háború elmúltával kevesebb szó esett róluk, de nem kevésbé illetékes nyilatkozat maradt ránk a Pécsett élő és 1641–1651 közt török krónikát író Pecsevitől: „A ráják közt amennyi erőteljes fiatal rája csak volt, az mind hajdúvá lett s innen van, hogy egyik palánkból nem lehet a másikba menni, hacsak öt-hatszáz ember nincs együtt … Budától egész Belgrádig a városokat ostrom alá vették, s egyik helyről a másikra már senki sem mehetett. Magam is Pécsett, szegény házunkban, mihelyt beesteledett, felkötöttem a kardot, a puskát ölembe vettem és úgy feküdtem le.”[jegyzet 4] A török persze igyekezett magyar alattvalóinak ezt a fegyveres lázadását minden eszközzel megtorolni és elnyomni, amire szintén sokáig emlékeztek a Dunántúlon. „A régi török időben az erdei disznónak sokasága lévén, de az keresztény lakosok a töröktül puskákat tartanyi nem merészelvén, mert mihelest valamely kereszténynél puskát látott, aztot hajdúnak gondolván, e világbul eltörlötte” – ezért vermekben fogták a vaddisznót, halljuk 1734-ben.[jegyzet 5] Hiába volt azonban az üldözés, a dunántúli magyar hajdúk a felszabadító háborúig kitartottak, küzdöttek a török oldalon álló rácok ellen – sőt azalatt és azután is.

A népi ellenállásnak ezeket a különböző formáit ismerve, már nem fogadhatjuk el azt a nézetet, hogy a Dunántúl Mátyás kori 900 ezres lakossága „a török uralom alatt 300 000-re csökkent, s még 1720-ban is csak 500 000 volt”.[jegyzet 6] Ezzel szemben még túl óvatosnak is tűnhetik az újabb mérleg: a nagy háborúk után „alig volt dunántúli helység, melynek lakói véges-végig helyben maradtak volna … Bizonyos, hogy Tolnában, Fejérben, Pilisben, Komáromban, Győrben, Veszprémben és Somogyban több alkalommal, szűkebb időhatárok között, a településállomány nagyobbik fele állt pusztán, S Baranya vagy Esztergom helyzete sem lehetett sokkal különb, de ugyanezeknek a megyéknek jelentős részében csak egy-két évvel a mélypontok előtt vagy után is jóval tekintélyesebb népességet lehetett volna számba venni … Valamennyi szempont mérlegelése után 7–800 000-es dunántúli népességet tartunk elfogadhatónak hódoltságkori átlagként, azzal, hogy a folytonos hullámzás során e számnak hosszú éveken át ennél magasabbnak kellett lennie, alacsonyabbnak legfeljebb a «nagy futások» egy-két igen rövid periódusában.”[jegyzet 7]

A 17. század súlyos szenvedéseket, létszámban és anyagiakban nagy veszteségeket hozott a dunántúli magyaroknak. Olyan, a 16. században még virágzó mezővárosok, mint Tolna, Laskó, Kálmáncsa, Nagyharsány, Vörösmart, Hercegszőlős elhanyatlottak, részben el is rácosodtak, híres kálvinista iskoláik elsorvadtak. A legnevezetesebb iskola, a tolnai 1600-ban diákjaival együtt Kecskemétre menekült. Debrecen, Sárospatak és Erdély küldtek papot és könyvet a török megszállta területre, úgyhogy az átutazó Ottendorff 1663-ban latin iskolát talált a mohácsi kálvinistáknál. Ha a magyar ferencesek Szécsényből, Gyöngyösről, Szegedről nem jutottak is el a Dunántúlra, csak bosnyák rendtársaik, a jezsuiták viszont a 17. század derekán Pécsett és Törökkoppányon missziót, az előbbiben iskolát is tartottak fenn.[8] A dunántúli magyarság sorsa tehát, ha súlyos volt is, nem mondható végzetesnek. Inkább élethalálharcának szívóssága s a viszonyokhoz képest sikeres fennmaradása az, amit első helyen kell emlegetni. A török uralom valóban súlyos megpróbáltatásokat jelentett, ezt helyesen látták korábbi történészeink. De – részben források híján – nem vették tudomásul, hogy a magyar nép életereje, ellenállási képessége szívósabb, nagyobb volt a török alatt, mint azt feltételezni szokták.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Salánki József, Mit tud Bleau hazánkról? Évk: DM 1967. 253.
  2. Idézi: Dankó Imre, Opuscula Ethnographica. Debrecen, 1977. 152.
  3. MHHS VII. 67–68.
  4. Karácson Imre, Török történetírók. III. Budapest, 1916. 113–114.
  5. Idézi: Dankó Imre, Opuscula Ethnographica. Debrecen, 1977. 151.
  6. Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet. III. Budapest, 19352. 398.
  7. Maksay Ferenc, A dunántúli településrendszer a XVII–XVIII. sz. fordulójáig. A Dunántúl településtörténete. I. 1686–1768. Ért: VEAB 1976. II. 48–49.

Irodalom

  1. A királyi terület földesúri hajdúiról: Zimányi Vera, Adatok a dunántúli hajdúk történetéhez.
  2. A pécsváradi javak összeírása: Országos Levéltár Filmtár 9193 (Pécsi Egyetemi Könyvtár Kézirattárából, Hegyi Klára szíves közlése).
  3. A Lengyel család birtokainak és a keszthelyi javaknak adatai: Mérey Klára, Somogy megye pusztulása Szigetvár eleste után (Szigetvári-emlékkönyv. Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára. 180).
  4. A magyar népességnek erdőkben, mocsarakban való fennmaradására új adatok: A Dunántúl településtörténete, 1686–1768. I (Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottság 1976/11. – főleg Andrásfalvy Bertalan és Müller Róbert tanulmányai); Takács Lajos, A somogyi Nagyberek. (Pécs, 1934); ugyanő, A Kis-Balaton és környéke (Kaposvár, 1978).
  5. A sokoldalú ártéri gazdálkodásra, mely nagy magyar népességet tartott fenn és mentett át: Andrásfalvy Bertalan, A Sárköz ősi ártéri gazdálkodása (Budapest, 1973).
  6. Az európai „kisjégkorszakra”: E. le Roy Ladurie, Histoire du elimat depuis l'an mil (Paris, 1967); magyar vonatkozásaira: Réthly Antal, Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1700-ig (Budapest, 1962); Bendefy László—V. Nagy Imre, A Balaton évszázados partvonalváltozásai (Budapest, 1969).
  7. A népi hajdúkra: Dankó Imre, A Délvidék és a hajdúság (Opuscula Ethnographica. Debrecen, 1977).
  8. A jezsuita missziókra: Velics László, Vázlatok a magyar jezsuiták múltjából II (Budapest, 1913).


Magyarok és rácok a Dunántúlon
A Dunántúl etnikai átalakulása Tartalomjegyzék