Magyarország és az európai háborúk

A Múltunk wikiből

Rákóczi első kiáltványától kezdve következetesen hangsúlyozta, hogy külföldi hatalmak támogatásával fogott fegyvert. Az önálló államiság megteremtését két úton vélte elérhetőnek, a fegyveres harc és a diplomácia útján.

A spanyol örökösödési háború indítékaiban és céljaiban több, mint a Habsburg- és a Bourbon-uralkodóház összecsapása a spanyol trónért.[1] A már nyíltan gazdasági támaszpontokért, nyersanyagforrásokért, a földközi-tengeri kereskedelemért folyó küzdelembe Anglia és Hollandia a Habsburgok oldalán szállt be. Az 1700-ban kirobbant északi háborúban a szemben álló hatalmakat, egyfelől Svédországot, másfelől Dániát, Lengyel- és Oroszországot pedig a balti-tengeri kereskedelem ellenőrzése, a Baltikum országai fölötti gazdasági és politikai hatalom megszerzése vezette.

Társadalmi rend, igazgatási szint, vallási és műveltségbeli jelleg tekintetében nagyon is különböző országok léptek szövetségre egymással, s ugyanakkor a szemben álló táborok egyes országai között is alakulhattak ki kapcsolatok. Az egyik oldalon a Hágai Szövetség, a nagy koalíció állt: Ausztria, Anglia, Hollandia, a német fejedelemségek és Poroszország. A két tengeri hatalom a Hágai Szövetségnek nagy vonzerőt biztosított, még 1703-ban csatlakozott hozzá az eredetileg Franciaország oldalán harcba szállt Portugália és Savoya, később pedig Dánia. De a Hágai Szövetséget súlyos belső érdekellentétek terhelték. A koalíció „bankárai”, a tengeri hatalmak nemcsak Franciaország keleti terjeszkedését és spanyolországi hatalmát akarták megakadályozni, hanem igyekeztek kisajátítani a földközi-tengeri és a spanyol újvilággal folytatott kereskedelmet. A protestáns angolokat és hollandokat taszította Lipót császár hierarchikus rendszere, valláspolitikáját elítélték, s féltették is az európai hatalmi egyensúlyt a Habsburg Birodalomtól. Hollandia a háború alatt állandóan kereskedett Franciaországgal, s mindketten támogatták a német fejedelemségek önállósulási törekvéseit.[2]

Franciaország csaknem egyedül szállt harcba, szövetségesei, mint Miksa Emánuel bajor választó s a kölni érsek kevéssé számottevőek.[3] Mégis, XIV. Lajos a családi kötelékkel hozzáfűzött Spanyolországgal hatalmas tényező, és potenciális támaszpontjai sem lebecsülendők, mint a német fejedelemségek önállósulási igényekkel áthatott csoportja, a Nördlingeni Szövetség. XIV. Lajos a magyarországi támadás sikeres kibontakozásának hatására havi 10 ezer tallér segélyt folyósított Rákóczinak, s elküldte hozzá megbízottját. Kormánya 1704 januárjában lépéseket tett, hogy a bajorok felvegyék Rákóczival a diplomáciai kapcsolatot, a francia hadak pedig a közvetlen összeköttetést. Rákóczi is úgy tervezte, hogy seregei a bajor választó hadaival Alsó-Ausztriában és Morvaországban találkozzanak. Kiáltványokban tájékoztatta Alsó-Ausztriát, Morvaországot, Sziléziát, Stájerországot és Horvátországot a szabadságharc okairól, céljairól, konföderációt ajánlott, hogy közösen harcoljanak a Habsburg-hatalom ellen.

A Habsburg-birodalom súlyos helyzetbe került. Alsó-Ausztriában és Morvaországban parasztmegmozdulások kezdődtek, Horvátország rendjei gyűlést hívtak össze, hogy döntsenek, a császárnak vagy Rákóczinak ajánlják-e fel fegyvereiket. A rácok régi vezére, Brankovics a császár foglya volt Prágában, s a Dráva melléki, szerémségi és bácskai rác határőrök követeket küldtek Károlyihoz Sümegre és Bercsényihez Somorjára:[4] készek rá, hogy letegyék a hűségesküt, és 5 ezer fegyveressel csatlakozzanak.[5] Hellebronth ezereskapitány már a megkötendő szövetséggel számolva indult a Drávántúlra.[6] Eközben a bajor választó elfoglalta Augsburgot, Passaut, Linzet. A császárvárosban fogytán volt a pénz és az élelem, s a lakosság védelmi körsáncot épített.

A császárnak nyújtott kölcsönei magyarországi fedezetét féltő Anglia már 1703 decemberében utasította bécsi követét, érje el, hogy a tengeri hatalmak közvetítésével, méltányos megegyezéssel csendesítsék le a magyarországi háborút. A szorult helyzetben levő udvar nem zárkózott el Anglia kezdeményezése elől, Rákóczi pedig a régi magyar politikai hagyományoknak megfelelően állami szintű és külső hatalmak garanciájával megkötendő megegyezéshez ragaszkodott.[7]

Az országa jövőjét az európai háborúkba kapcsolódva biztosítani remélő fejedelem 1703–1704 fordulóján lép kiáltványával a világ népei elé, feltárva a magyarországi háború okait és céljait. A Recrudescunt vulnera… („Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei…”) kezdetű, eredetileg latinul, majd magyarul, németül, franciául, hollandul is megjelenő kiáltvány dátuma és kiadási helye (1703. június 7., Munkács) költött, szövegét Ráday Pál fogalmazta, és Rákóczi öntötte végleges formába. Huszonegy pontban elrendezett érvanyaga államelméleti szinten foglalja össze Magyarország minden társadalmi osztályának és rétegének sérelmeit. Egyszerre lehetett harci program és tárgyalási alap. A régi és az új törvények semmibevétele, az elviselhetetlenül súlyos adók, a kereskedelem akadályozása, a só árának felemelése, a vallásszabadság hiánya, a hatalmasok magánérdekeinek érvényesülése az országos érdekkel szemben – ismerős érvek a nemzetállam, nemzetgazdaság, nemzeti nyelv, lelkiismereti szabadság elveiért harcoló Európa közvéleményében.[8]

1704 elején a szabadságharc katonai lendülete megtorpant. Elmaradt Pozsony ostroma és Bécs tervezett megtámadása. Miksa Emánuel hosszú időt vesztegetett el Tirolban, így a kuruc hadsereg nem egyesülhetett a bajor és francia hadakkal. A Habsburg-állam időt nyert, és azt – Savoyai zsenialitásának köszönhetően – eredményesen használta ki.[9] Az itáliai és a nyugati harctérről több csapatot átvezényeltek Magyarországra. Leváltották az alkalmatlannak bizonyult Schlick altábornagyot, s Siegbert Heister táborszernagyra bízták a magyarországi hadműveletek irányítását. Savoyai utasította e rác határőrök főparancsnokait. Löffelholz tábornokot és Popovics Tököli ezredest, hogy aki Rákóczival tárgyal, azt végeztessék ki, jószágait kobozzák el, s mindenképpen vegyék elejét, hogy a rácok a magyarokkal megegyezzenek. Lipót császár pedig megújította a rácok privilégiumait, megerősítette Sopron és Horvátország kiváltságait. Válaszul a horvát rendek varasdi gyűlésükön 15 ezer katonát ajánlottak fel a császárnak. Megkezdte munkáját a Habsburg-diplomácia és az udvari propaganda, a Recrudescunt ellen cáfoló kiáltvány jelent meg, és a császár követe lépéseket tett a Portán, hogy a török támadja hátba Rákóczit. A magyar társadalmat úgy próbálták megnyerni, hogy elengedték a porciót, megígérték az országgyűlés összehívását, és általános amnesztiát hirdettek. Esterházy Pál nádor útján és a holland követtel tudtára adták a felkelés vezetőinek, hogy biztosítják egyéni érdekeiket. A Széchényi Pál kalocsai érsek javaslatára kezdett fegyverszüneti tárgyalások azonban 1704. március 17–29 között Gyöngyösön eredmény nélkül zajlottak le.

1704 elején a nemzetközi visszhangot keltő sikerek ellenére Rákóczinak súlyos nehézségekkel is szembe kellett néznie. Az eredeti haditerv, hogy hadai gyorsan eljutnak a nyugati határra, s egyesülve a francia és a bajor csapatokkal ostrom alá veszik a császárvárost, hiú reménynek bizonyult. A Habsburg-kormányzat pedig időveszteség nélkül és sikeresen szervezte meg a védelmet.

A dinasztia és a főrendek kompromisszumára épült Habsburg-államhatalom 1703-ban az ország északkeleti részein kártyavárként omlott össze. Az állam helyi szerveit, a sóhivatalok, harmincadok, posták sorát Rákóczi támadása szinte elsöpörte.

A Magyar Királyság rendi főméltóságainak testülete azonban sértetlen maradt. A nádor, az országbíró, a horvát bán, az esztergomi és a kalocsai érsek, a kancellár és a tárnokmester mindvégig kitartott a magyar király oldalán, bár nem azonosították magukat valamennyien a Habsburg-kormányzat politikájával. A birodalmi politika épített rájuk, bár hatáskörük beszűkült, esetlegessé, az udvari pártharcok és a hadihelyzet függvényévé vált. Lipót császár rendeletekkel kormányzott, de már tekintetbe vette a rendi érdekeket, s 1703 őszén, 1704 elején egyre több engedményt tett az állam rendi pólusának. Gyakorlatilag a Haditanács elnöke, Savoyai Eugén irányította nemcsak a katonai, hanem egyre inkább a politikai ügyeket is. A Habsburg-hatalom a magyar királyi méltóság történelmi-politikai tekintélyével lépett fel a nemzetközi diplomácia és közvélemény fórumain, Rákóczit és táborát lázadóknak, törvényes uruk ellen támadó rebelliseknek mondta. A nemzetközi és belpolitikai régiókban a dinasztia és a magyar rendek kompromisszumára épült örökös magyar királyság állameszméje rendkívül nagy hangsúlyt kapott és sérthetetlennek látszott. 1703-ban a Habsburgoknak az örökösödési rendet szabályozó házi törvénye Magyarországra is érvényesen szögezte le a nőági örökösödést.

A császári seregek ellenőrzése alatt álló királyságbeli és erdélyi területeken elvileg új kormányzási módszereket vezettek be. Az országra kivetett adó összegét 4 millió forintról 3 millióra szállították le, csökkentették a só árát, és Lipót császár 1703. október 9-én meghirdetett amnesztiáját újabb és újabb amnesztiarendeletek követték. Mindazonáltal az adót nem lehetett behajtani, a kincstári sószállítmányok a felkelők kezébe jutottak, s az udvar hűségén megmaradt földesurak császári katonai ellenőrzés alatt tartott birtokain is megbénult az élet. A Habsburg-állam súlyos anyagi helyzetén sem az 1703 közepén felállított állami bank (Banco del Giro), sem a katolikus egyház ezüstkincseinek lefoglalása nem tudott segíteni. 1704-ben a háborús kiadásokra fedezet nélküli pénzt kellett kibocsátani. Ugyanakkor a királyságnak az uralkodó hűségén maradt rendi testületei a kényszerhelyzetet igyekeztek privilégiumaik megerősítésére, a rendi intézmények és hivatalok hatáskörének kiterjesztésére felhasználni. Így követelte a Magyar Kamara, hogy biztosítsák területi önállóságát, a rendek pedig, hogy állítsák vissza a nádori tisztség csorbítatlan hatáskörét. A Bécsbe, Horvátországba és Erdély császári katonai központjába, Szebenbe húzódott főurak és nemesek között megnövekedtek a belső feszültségek, s a Habsburgok oldalán álló rendi tábor 1704 folyamán lényegében képtelennek bizonyult arra, hogy egységes politikai programmal lépjen fel. Többen nem tudták kivonni magukat a minden nehézség és részleges kudarc ellenére sikereket elérő és kiépülő Rákóczi-állam vonzerejének hatása alól.

Rákóczi 1704 tavaszán a Dunántúlon a hadműveleteket nem tudta szorosabban összehangolni, a rácokkal előkészített szövetség meghiúsult, és elmaradt Esztergom tervezett ostroma is. Savoyai eközben a Dunántúl visszahódítására adott parancsot Heister generálisnak. A császári hadsereg egyik legtekintélyesebb magyar tábornoka, Forgách Simon gróf Köpcsénynél átállt Rákóczi hűségére, és figyelmeztette Károlyit a császáriak bekerítő akciójára. A Pálffy támogatásával megindított ellentámadást azonban Károlyi ezredei nem tudták feltartóztatni, s bár a bekerítő gyűrűből kisiklottak, parancsnokukkal együtt menekültek át a Dunán.[10] Simontornya őrsége kitartott, s a dunántúli katonaság helyben maradt, a Bakony, a Rába-mellék és a Somogyság erdőségei megteltek kuruc csapattöredékekkel. A vármegyei nemesség többsége azonban eleget tett Pálffy parancsainak, többen beálltak a császári ezredekbe. Heister pedig, mivel s Alsó-Magyarország elfoglalását tűzte ki következő feladatául, Komáromhoz vonult, hogy átkeljen a Dunán.

Rákóczi azonban sem katonai, sem diplomáciai szempontból nem mondhatott le a Dunántúlról.[11] 1704. április elején a 4 ezer főnyi haderővel a Dunán átkelő Forgách tábornok a helyi erőkből felduzzadó hadseregével hamarosan elérte a Rábát, és megvette Pápát. A város védője, Esterházy Antal, Komárom vármegye főispánja Rákóczi lelkiismeretes tábornoka lett. Válaszul a Haditanács módosította eredeti tervét: Heister nem hagyhatja el a Dunántúlt, a Dunától északra a hadműveleteket Pálffy irányítja.[12]

Pálffy mintegy 2 ezer emberrel Nagyszombat tájékáról megindulva egyesülni akart Ritschan tábornok 4 ezer főnyi haderejével. A morva határtól a Kis-Kárpátok hegyszorosán át Szomolányra vonuló Ritschant azonban Rákóczi csapatai körülkerítették, s 1704. május 28-án Bercsényi és Károlyi ezredei a helyi felkelők segítségével tönkretették. Rákóczinak 300–400, a császáriaknak körülbelül ezer katonája esett el. A mintegy 100 fogoly között volt maga Ritschan tábornok is, aki majd 3 ezer forint váltságdíj és 50 magyar fogoly elbocsátása árán szabadul.[13]

A szomolányi győzelem lehetővé tette, hogy Károlyi négy lovasezreddel átmenjen a Dunántúlra, Forgách segítségére. Heister 3600 főnyi haderővel és 12 ágyúval 1704. június 13-án Koroncónál mégis súlyos vereséget mért Forgách 18 ezer főnyi, de tüzérséggel kevéssé ellátott haderejére. A csatatértől nem messze álló Károlyi négy ezredével nem bocsátkozott harcba. Forgách seregének vesztesége 2 ezer ember (11%) volt, a császáriaké 100 fő (2,8%).

A koroncói csatavesztés következményein nem változtatott, hogy július 4-én Károlyi Szentgotthárdnál megverte Rabatta tábornokot; előnyét nem használta ki, Ausztria szélén portyázott, miközben a Dunántúlon Heister büntető hadjárata szántott végig.

A dunántúli hadjáratra készülő Rákóczi így hadseregével délre fordult, mivel a császári hadvezetés támadásra indította a Duna–Tisza közi rác helyőrségeket. A fejedelem vállalkozása sikeresen indult. A magyar sereg Titel alatt, Feketevíznél győzelmet aratott, s július 20-án bevette Szegedet, és megkezdte a vár ostromát. A várparancsnok, Globitz báró azonban sikeresen ellenállt. A közben súlyosan megbetegedett Rákóczi, értesülvén róla, hogy ha megvenné a várat, át kellene adnia a töröknek, három hét után visszafordult, de hatalmi támaszpontokat létesített. A Szeged városával egy vonalban, a Duna partján emelkedő véghelyet, Baját fegyverviselőkkel erősítette meg. Simontornyának augusztus 17-i kiváltságlevelében hajdúvárosi szabadságot, a tihanyi végvárhoz tartozóknak privilégiumot adományozott. Črnojević pátriárkát pedig tájékoztatta: önvédelemből visel hadat, és ismét megegyezési tárgyalásokat ajánlott a rác határőrségnek.

Rákóczi Gyöngyös felé vonulva értesült róla, hogy 1704. augusztus 13-án az egyesült császári és angol seregek Blenheim-Höchstadtnél megsemmisítő vereséget mértek a franciákra. Eredeti stratégiai terve, hogy csapatai a kelet felé előretörő francia erőkkel egyesüljenek, ezzel végleg meghiúsult. A spanyol örökösödési háború súlypontja pedig ily módon végérvényesen Németalföld, Itália és Spanyolország hadszíntereire helyeződött át, s Magyarországon a szabadságharc belső dinamizmusa és a kialakuló új magyar állam súlya következtében bizonyos egyensúlyi helyzet alakult ki. Döntő győzelmet egyik fél sem tudott aratni a másik fölött, miként azt az első nagy ütközet, a nagyszombati csata és körülményei bizonyítják.

Miután a császári fogságból a nyergesújfalui parasztok segítségével magát Rákóczi táborába átverekedett Bottyán János vezényletével a kurucok elfoglalták Érsekújvárt, és ostromzár alá vették Lipótvárt, a császári hadvezetés Heister generálist a vár felmentésére küldte.[14] Heister 19–20 ezer főnyi sereggel karácsony napján Nagyszombat közelébe érkezett, s december 26-án megütközött Rákóczi ugyancsak 19–20 ezer főnyi seregével. A császári sereg megtartotta a csatateret, de nem tekinthető egyértelműen győztesnek; vesztesége (600 fő, 3%) nagyobb volt, mint a kurucoké (400 fő, 2%). Heister nem üldözte a magyar sereget, s bár Lipótvár kuruc ostromzárát feloldotta, stratégiailag semmit nem nyert. Később a csatavesztést Rákóczi tragikusnak minősítette, pedig a kezdeményezés a kezében maradt.

A spanyol örökösödési háború kimenetele hosszú távon a blenheim-höchstadti csatában eldőlt. Mégsem hallgattak el a fegyverek. A vereség társadalmi, diplomáciai, gazdasági tartalékaik mozgósítására késztette a vesztes feleket. A kölcsönös kihívások pedig lazították és összekuszálták a győztes érdekszövetségének különben sem szoros szálait. A blenheimi győző Marlborough herceg, akit most az angol kormány „nemzeti ajándékként” jutalmaz hatalmas birtokkal, és gyönyörű kastélyát is felépítteti, bukott politikus lesz a háború végére. Anglia társadalma pedig már most kezd elfordulni szövetségesétől, hogy rokonszenvével a távoli Erdélyt ajándékozza meg: gyűjtenek a nagyenyedi kollégium javára. Rákóczi államának mozgásterét sem határolták be a kedvezőtlen katonai fejlemények, vannak tartalékai, és a vezető gárda töretlen lelkierővel igyekszik kihasználni a társadalmi, gazdasági, diplomáciai lehetőségeket. S ez annál inkább szükségesnek látszott, mert Rákóczi és politikustársai felismerték: elhúzódó háborúra kell berendezkedniök.

Irodalom

  1. A spanyol örökösödési háború hatalmas irodalmából: M. Braubach, Prinz Eugen von Savoyen. II. Der Feldherr (WienMünchen, 1964).
  2. Az európai közvéleményre, a francia és a bajor seregekkel való egyesülésre, XIV. Lajos politikájára Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 50–53, 281. skk.); Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc haditervei és azok kapcsolata a spanyol örökösödési háború eseményeivel (Századok 1936).
  3. A háborúk léptékváltozásáról M. Roberts, The Military Revolution, 1560–1660 (Belfast, 1956), Vö. G. Parker, „The Military Revolution”, 1560–1660. Myth? (The Journal of Modem History, 1976).
  4. A Bercsényinél járt követekre új adatot tárt fel Bánkúti Imre (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 78. Budapest, 1975. 108), ugyanő hangsúlyozza, hogy Bercsényi véleménye a rác kérdésben eltért Rákócziétól (Ugyanott 109).
  5. A rácok meghódolási szándékáról Károlyi Önéletírása (Rákóczi Tükör. I. 101) és pátense a rác nemzethez, Pápa, 1704. január 22. (Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Hofkriegsrat 1704. Marz. Nr. 580. Expedit fol. 1–9.) G. Löffelholz jelentése Savoyai Eugénnek, Arad, 1704. január 1. (Ugyanott Alte Feldakten. 1704. Január. fol. 2–6).
  6. A rác kérdés jelentőségét a Rákóczi-szabadságharcban először Hornyik János, A ráczok ellenforradalma (Századok 1868) hangsúlyozta. Benda Kálmán, Magyar–rác együttműködési törekvések a szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).
  7. A békeakció alapvető anyagát kiadta St. Katona, Historia critica regum Hungariae… XXXVI (Budae, 1805) és J. F. Miller, [http://reader.digitale-sammlungen.de/en/fs1/object/display/bsb10012159_00005.html Epistolae archiepiscoporum Georgii Strigoniensis et Pauli Colocensis e Comitibus Széchényi. I. (Pest, 1807); Lánczy Gyula, Széchenyi Pál érsek és a nemzeti politika, 1642–1710 (Századok 1882); Bárczy István, A Rákóczi-szabadságharc angol-holland diplomáciája (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).
  8. A Recrudescunt kritikai kiadása irodalommal: Ráday Pál Iratai. I. 92–111. K. Benda, Le projet d'alliance hungaro-suédo-prussienne de 1704 (Etudes Historiques, 1970). Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Szerkesztette Benda Kálmán (Budapest, 1980, benne a következő tanulmányok: Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Európa; Benda Kálmán, Rákóczi és az európai hatalmak; G. Jonasson, XII. Károly svéd király és Rákóczi).
  9. A blenheim-höchstädti csatáról: W. S. Churchill, Marlborough. His Life and Times (New York, 1968. 403–417); M. Braubach, Prinz Eugen von Savoyen (MünchenWien, 1963–1965. II. 73–78); Perjés Géza, A höchstädti csata (Hadtörténelmi közlemények 1958); Tóth Gábor, Vak Bottyán kiszabadítása Kuckländer fogságából (Forrás, 1969).
  10. A császári ellentámadásra: Markó Árpád, Heister és Pálffy II. Rákóczi Ferenc hadjárataiban (Magyar Szemle, 1933); Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora, 1672–1732 (Kalocsa, 1933); Iványi Emma, Esterházy Pál nádorsága (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1976); Nagy József Zsigmond, Egy labanc főúr halála 1704-ben (Tiszatáj, 1974); J. Bérenger, A Habsburg hatalom gazdasági alapjai a XVII. század végén (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980).
  11. A dunántúli hadműveletek alapvető forrása Károlyi Sándor, Magamnak gravamenjeim (Rákóczi Tükör. I.) és Kollareck János emlékirata (Hodinka Antal, Négy egykorú jelentés az 1704-i pécsi rác dúlásról. Pécs, 1932, újra kiadva: Rákóczi Tükör. I.).
  12. Az 1704. évi dunántúli hadműveletek újabb áttekintése nagy irodalommal: Bánkúti Imre, A kurucok első dunántúli hadjárata (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 78. Budapest, 1975).
  13. Az esztergomi hadműveletekről: Esze Tamás, Néhány hónap Bottyán János életéből (1000 éves Esztergom. Budapest, 1973); Tóth Gyula, Balogh Ádám kuruc brigadéros (Budapest, 1958); Málnási Ödön, Hellebronth János kuruc ezredes (Budapest, 1930); Markó Árpád, A koroncói csata (Magyar Katonai Szemle, 1932); Markó Árpád, A szomolányi kuruc győzelem (Századok 1931); a győzelem társadalmi előzményeiről R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense… (Századok 1958).
  14. Érsekújvár megvételéről R. Várkonyi Ágnes, Vak Bottyán (Budapest, 1951) és R. Várkonyi Ágnes, Így élt Vak Bottyán (Budapest, 1975); Markó Árpád, A nagyszombati csata (Századok 1933).


Szabadságharc az állami önállóságértR. Várkonyi Ágnes
Országos támadás, társadalmi érdekegység Tartalomjegyzék Az első konföderáció és az Udvari Tanács