Magyarország önkényuralmi igazgatása

A Múltunk wikiből
1850. július 6.
Haynau nyugdíjazása.
1851. április 10.
A Geringer Károly báró vezetése alatt álló helytartóság működésének megkezdése.
1851. október 10.
Albrecht főherceg Magyarország katonai és polgári kormányzója.

Igen rövid életűnek bizonyult a császári seregek által megszállt magyar területeken a Windisch-Grätz főparancsnok megbízása folytán Szőgyény László volt alkancellár vezetésével 1849 elején szervezett „ideiglenes polgári közigazgatás”. Az új szervezet működését befolyásoló konzervatívok célja az volt, hogy a remélt katonai győzelem után, Windisch-Grätz koncepciójával összhangban kezükbe vehessék az újjászervezés irányítását. Dessewffy Emil és Szécsen Antal grófok, a hajdani Konzervatív Párt eszmei irányítói, Apponyi György gróf, a volt kancellár és társaik annak elfogadtatására törekedtek, hogy Magyarország nemcsak hadügyi és külügyi, hanem gazdasági tekintetben is olvadjon ugyan teljesen egybe a birodalommal, de belkormányzatát illetően rendelkezzék önállósággal: természetesen nem az 1848-as törvények, hanem egy, a rendi intézményeket részlegesen felelevenítő új szabályozás alapján. A konzervatívok részvételével működő új közigazgatási szervezet és a jóval hatékonyabban tevékenykedő „királyi biztosok” azonban csak rövid ideig tölthették be szerepüket, ami gyakorlatilag jórészt a megszálló hadak kiszolgálására korlátozódott. A honvédsereg tavaszi győzelmei működési területüktől fosztották meg őket, a centralista irányzat előretörése és Windisch-Grätz leváltása pedig irányítóik légvárait oszlatta semmivé. Míg Welden táborszernagy rövid főparancsnokoskodása idején a magyar konzervatívok még megkísérelték szerepük továbbéltetését, az őt hamarosan követő Haynau oldalán a császári bürokrácia képviselői váltották fel őket.

1849. június 2-án, amikor megindult a cári intervencióval egybehangolt utolsó roham a magyar ellenállás megtörésére, Schwarzenberg herceg terjedelmes felterjesztésben körvonalazta magyarországi politikája alapelveit. Szerinte Magyarország régi alkotmányos berendezkedését az 1848-as forradalom feldúlta, történeti jogait pedig, beleértve a pragmatica sanctio által biztosítottakat, a trónfosztó határozatok semmisítették meg. Ez a „jogeljátszás” – szögezte le nevezetes tételét – lehetővé teszi a győztes uralkodó számára, hogy maga alakítsa ki a meghódított ország új rendjét. Olyan, valamennyi társadalmi réteget megnyugtató és kielégítő berendezkedést sürgetett, amely az ország gazdasági fejlődését biztosítva lehetővé teszi, hogy Magyarország teherbíró képessége fokozódjék, és így a birodalom más koronaországait kárpótolhassa az érte hozott „áldozatokért”. Egyelőre katonai kormányzatot kell bevezetni, ami lehetőséget teremt szigorú rendszabályok keresztülvitelére, oly módon azonban, hegy a formálisan korlátlan hatalmat gyakorló főparancsnok oldalára egy, a polgári közigazgatási ügyeket irányító s a miniszterelnöktől függő megbízott kerüljön. Schwarzenberg annak megakadályozására törekedett, hegy a szakszerűtlenség, vagy a konzervatív befolyás keresztülhúzza számításait. Javaslatának megfelelően Bach bizalmi embere, az erdélyi szász Geringer Károly báró került a magyarországi polgári közigazgatás élére, azzal a megbízatással, hogy Haynau vérrel-vassal végrehajtott rendcsináló munkájával egyidejűen készítse elő Magyarországot a beolvasztásra.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország közigazgatási beosztása, 1854-1860
Magyarországtól nemcsak a külön „koronaországnak” tekintett Horvátországot és Szlavóniát (a Muraközzel s Fiuméval együtt),[1] illetve Erdélyt a hozzácsatolt Partiummal egyetemben, valamint a határőrvidékeket[2] különítették el, hanem a Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyékből, meg Szerém megye két járásából „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” elnevezéssel egy 1849 novemberében kiadott császári „nyílt parancs” rendelkezésének megfelelően formált új tartományt is.[3] Magyarország megmaradt területét 5 katonai kerületre osztották. Ezek lettek a fokozatosan kiépülő polgári közigazgatás keretei is. A kezdetben 5 katonai, majd 5, s végül 10 polgári kerületre tagolt Erdély élére Ludwig Wohlgemuth báró került katonai és polgári kormányzóként, oldalán Eduard Bach polgári biztossal, a nagyhatalmú belügyminiszter öccsével.[4] Wohlgemuth hamarosan bekövetkezett halála után az uralkodó a „tartományt” miniszterelnöke öccsének, Karl Schwarzenberg altábornagynak a kezére adta, Johann Bordolo báró altábornagyot állítva helyettesként mellé. Szegény Erdély nem sok előnyét látta új urai magas összeköttetéseinek. A WohlgemuthBach kettős – egykorú panasz szerint – az önkényt egyesítette a „hyperbureaukratizmussal” a SchwarzenbergBordolo párosban pedig a kies „koronaországot” a szó szoros értelmében vett vadászterületnek tekintő herceg kormányzói nemtörődömsége korlátlan érvényesülési lehetőséget nyitott vaskezű helyettesének.[5]

Magyarországon a polgári igazgatás térnyerését sokban segítette Haynau nyugdíjaztatása 1850 nyarán. Menesztését a nemzetközi közvélemény felháborodása, illetve saját önállóskodási törekvései tették sürgetővé. A kormányzat szívesen vette volna, ha a táborszernagy a számára biztosított óriási jutalommal a háttérbe vonul. Haynau azonban nemcsak gyűlöltté, hanem nevetségessé is tette magát. A „rend” bajnokának szerepében tetszelgő táborszernagynak külföldi körútján angol munkások ütlegei hozták tudomására, hogy nem felejtették el Aradot, se nem tekintik büszkélkedésre okot adónak magyarországi hóhérmunkáját. Haynau menesztése után az egymást váltó új főparancsnokok oldalán Geringer és bürokrata gárdája fokozott ütemben haladt előre a közigazgatás átszervezésével. Látszólagos ellentmondásként, de végső soron éppen a birodalmi centralizáció érdekében, Magyarország megmaradt törzsterületének széttagolását tartották közigazgatási téren a legfontosabbnak. A már 1849-ben 5 katonai kerületre darabolt „koronaországban” most 5 a korábbi felosztással nem teljesen egybevágó közigazgatási egységet alakítottak ki. Politikai végcéljuk az volt, hogy a birodalom legnagyobb és legnépesebb „koronaországa” kerületekre tördelve végül is széttagolódjék. Szűnjék meg minden szorosabb közösség a kerületek között, egymáshoz is csak annyi kapcsolat fűzze őket, mint Ausztria többi tartományához. E hosszú lejáratú, de – az önkényuralmi centralizáció politikai irányítóinak reményei szerint – a magyar nemzeti önrendelkezési törekvések érvényesülését véglegesen felszámoló terv érdekében fejlesztették tovább a katonai kerületi rendszert. Az 5 kerületi székvárost, Sopront, Pozsonyt, Kassát, Nagyváradot és Pest-Budát tették meg a polgári közigazgatás központjaivá is. Megválasztásuk annak figyelembevételével történt, hogy a lehetőségek határai közt német túlsúlyú, illetve nem magyar népességű területektől körülvett városok legyenek a kifejlesztendő új tartományok székhelyei. Különös gonddal vigyáztak arra, hogy a túlnyomórészt színmagyar pest-budai kerület szűk határok közé szoruljon, s minél több magyar sorolódjék a vegyes nemzetiségű kerületek lakosai közé. Noha e szabályozás során hellyel-közzel racionális közigazgatási és gazdasági szempontok is érvényesültek, a fő cél a „magyar elem” háttérbe szorítása, részleges beolvasztása volt. (Így kényszerült a majdnem az egész Dunántúlt felölelő, németnek szánt kerület központjává tett távoli Sopronba utazni, ha el akarta intézni ügyes-bajos dolgait a dunaföldvári vagy az ozorai lakos. Hasonlóképpen Pozsonyba, mint kerületi székhelyre kellett utazzon az, aki Balassagyarmaton, vagy akár Szobon élt, noha Pest-Budát töredék fáradsággal érhette volna el.)

A távolabbi cél tehát Magyarország törzsterületének egymástól elidegenített tartományokra való bontása volt, de úgy ítélték meg, hogy átmeneti időre szükséges még közigazgatásának egységes irányítása. Így került sor 1851 elején Geringer vezetésével az öt kerület fölé rendelt helytartóság felállítására, amelyet 1852-ben Albrecht főherceg „katonai és polgári kormányzóságának” rendeltek alá. Albrecht, a császár atyai nagybátyja egy személyben katonai főparancsnokként és a polgári kormányzata legfőbb vezetőjeként állt nyolc éven át a megszállt ország élén).[6] A főherceget a dinasztia minden más tagjánál szorosabb szálak fűzték a hadsereghez. Kora ifjúságától kezdve a császári sereg kötelékében élt, s azt a birodalom minden áron fenntartandó egysége és rendje egyedül hatékony őrének tekintette. Rajongó tisztelője volt a cári despotikus kormányzási rendszernek és kérlelhetetlen ellenfele nemcsak minden liberális, még inkább minden forradalmi, hanem minden polgári alkotmányos törekvésnek is. 1848 márciusában mint Bécs városparancsnoka vérbe kívánta fojtani a forradalmi mozgalmakat. Nem rajta múlt, hogy az udvar utat nyitott az alkotmányos kísérletezésnek. Másfél évtized múltán is azt hangoztatta, hogy a birodalom még egy 1848–49-hez hasonló megrázkódtatást nem lenne képes túlélni. Magyarországi feladatának lényegét ezért a „lázadás vétkébe” esett ország katonai fékentartásában látta.

1853-tól kezdve, amikor az egységes helytartóság működését gyakorlatilag felszámolták, Magyarország közigazgatási hierarchiája így festett: Budán székelt a katonai és polgári kormányzóság, élén a hamarosan főkormányzói címhez jutó Albrecht főherceggel, a kerületi székhelyeken egy-egy helytartósági alelnök vezetésével a helytartóság területileg megfelelő osztálya, valamint a helyi közigazgatást közvetlenül irányító kerületi főispán. A következő lépcsőfokon, a megye élén a „megyefőnök” állt, annál is lejjebb a járási szolgabíró. Míg a falvak és mezővárosok elöljárói ez utóbbi, a városok polgármesterei a kerületi főispán alárendeltjei voltak.[7]

A közigazgatási hierarchiával párhuzamosan szilárdult meg a fegyveres erőszakszervezeteké.[8] A birodalom III. hadseregének főparancsnoksága, illetve a kormányzóság katonai osztálya irányította az országot megszálló csapatok tevékenységét. A birodalom hadseregének aránytalanul nagy részét állomásoztatták az országban. Még fokozottabban, mint a forradalom előtt, arra törekedtek, hogy a hazai alakulatokat más megbízhatatlan koronaországokba vezényeljék, a magyar tartományokat pedig idegen csapatokkal tartsák megszállva. Nemcsak a határvonalak védelmét fokozták, hanem az ország belsejében levő erősségeket is felszerelték, harcrakész állapotban tartották, sőt újakat is létesítettek kifejezetten a lakosság fékentartására. Jellegzetes példája ennek a budai vár újraerődítése mellett a gellérthegyi Citadella megépítése. Az új erősség legtöbb lőréséből magára a megbízhatatlannak tekintett és megfélemlítésre ítélt városra szegeződött a nehézágyúk torka. A hadsereg 1854-ig, az ostromállapot megszüntetéséig közvetlenül is, azután a polgári hatóságok megkeresése alapján avatkozott az ország és kiszolgáltatott népe életébe.

Az 1850-es évek elején került sor az államrendőrség megszervezésére. Ez a városok „rendjének” őrzését kapta feladatul, ha kém- és besúgóhálózatát szélesebb körre feszítette is, hogy a politikailag veszélyesnek ítélt személyeket, illetve szervezkedéseket figyelemmel kísérhesse. Az 1849-ben felállított és kifejezetten az ellenállás lángjának elfojtására, újralobbanásának megakadályozására bevetett csendőrség katonai jellegű intézmény volt. Annak a Johann Kempen altábornagynak a legfőbb parancsnoksága alatt, akit 1852-ben – nem kevéssé a magyarországi megtorlásban és a csendőrség megszervezésében szerzett érdemei folytán – nevezett ki a császár a valamennyi rendészeti szerv munkáját egybehangoló és irányító hatóság fejévé. A széles körű fegyverhasználati joggal felruházott csendőrség kezére elsősorban a vidék, a falu meg a puszta jutott. Az ő feladata lett, hogy birodalmi polgárrá törje a „nyakas” parasztot, meg a „rebellis” urat, vizslassa az utak jövő-menő népét, megkövetelje tőle a belföldi forgalomban is kötelezővé tett útiokmányok felmutatását. A császári csendőrség a gyűlölt rendszer legnépszerűtlenebb intézményévé vált. Funkciója és az a kegyetlenkedésre is vetemedő kíméletlenség, amivel feladatát ellátta, sorozatos incidenseket kirobbantó kivételes feszültséget teremtett a köznép és a csendőr, illetve – ahogy a nép a szervezet előkelősködő franciás elnevezéséből, a „gendarme”-ból nevét magyarította – a zsandár között. A csendőr szolgálati esküjére hivatkozó tanúvallomása egymagában bizonyító erővel bírt. S hogy ne takarékoskodjék a vádaskodással, arról az a sajátos jutalmazási rendszer gondoskodott, amely a „rend” őrének a kiszabott büntetés mértékével lépcsőzetesen emelkedő díjazást biztosított.

A kormányzat egyébként is minden eszközzel ösztönözte a feljelentőket. A hosszúra nyúlt ostromállapot idején nemcsak tilos volt idegen személy éjszakai befogadása, hanem kötelező is a szálláskeresők feladása. A hivatalokban végrehajtott igazoltatások résztvevőit politikai, sőt anyagi felelősségre vonással is fenyegették, „valamely pártütésben részes” leleplezésének elmulasztása esetére. Igazságügyminiszteri rendelet biztosította a feljelentőket arról, hogy nevüket hivatali titokként kezelik. A félelem és a bizalmatlanság légkörét árasztó önkényuralmi rendszer azonban az alkalmi feljelentők szerepénél méltán ítélte sokkal fontosabbnak az egész ármádiára rúgó hivatásos besúgókat. A titkos ügynökök hálózata, amit még Bach épített ki újra, mégpedig a korábban e téren felülmúlhatatlannak ítélt metternichi rendszernél is módszeresebben, kül- és belföldön egyaránt igen sokoldalú tevékenységet folytatott. A magyar emigráció ellen valóságos „ügynökháború” folyt. A fenyegetés és a jutalmazás minden eszközének igénybevételével toborozta szolgálatába a bécsi titkosrendőrség a megingathatókat, s próbálta a vezető emigránsok környezetébe csempészni a maga embereit. (Hogy erkölcsileg milyen mélyre süllyedt a Habsburg-hatalom ebben a titkos háborúban, azt jól példázza, hogy a Kossuth ellen törökországi fogsága idején orgyilkos merénylettel kísérletezőket 1853-ban Kempen előterjesztésére Ferenc József hűséges szolgálataik címén koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki.) Kiterjedt a megfigyelés más nemzetek forradalmi emigrációjára, a liberális, demokratikus és szocialista szervezkedések résztvevőire, különös gonddal a különböző irányzatok zsidó szereplőire, akiket Bach elfogultsága és fantáziája az 1848–49-es európai mozgalmak irányítóivá léptetett elő.

A birodalomban működő titkos ügynököknek is a külföldi összeköttetések figyelemmel kísérése volt az egyik legfőbb feladata. (Magyarországot egyébként annyira hermetikusan igyekeztek elszigetelni a külföldtől, hogy egy korabeli angol forrás szerint még 1854-ben is mindössze öt angol állampolgár kapott beutazási engedélyt területére.) Az országon belül korántsem csupán a politikai tevékenységgel érthető módon gyanúsítható személyeket vonták titkos megfigyelés alá, olykor felhasználva meghitt kapcsolataikat is. A titkosrendőrségnek megvoltak az egymásról mit sem tudó besúgói szinte minden társadalmi körben, a plebejus asztaltársaságtól az arisztokrata szalonig, és minden színtéren, a piactól a kávéházig. Mindezek nemcsak a hangulatjelentések szövegezőit látták el anyaggal, hanem a vádemelő hatóságokat is. Kempen egy 1855. végi jelentéséből ismeretes, hogy csupán a bécsi haditörvényszék elé addig – 1849 óta – 7545 „hazaárulási per” került, ami sejteti a „pacifikálás” és az azt megalapozni hivatott besúgó rendszer méreteit.

A félelmet árasztó és a besúgás, feljelentés ösztönzésével, jutalmazásával erkölcsrontó szerepet is betöltött erőszakszervezetek túltengése nemcsak közvetlenül nehezedett a lakosságra, hanem közvetve, az államháztartás súlyos megterhelése révén is. Még az 1860-as évek elejének enyhültebb viszonyai közt is – korábbi egybevetésre alapot nyújtó kimutatással nem rendelkezünk – a belső rendfenntartó erőkre fordított összegek magassága a Habsburg-birodalmat a második helyre juttatta az európai ranglistán. Az egy lakosra számított rendészeti kiadások pedig közel 40%-kal múlták felül a poroszországit, több mint 90%-kal az oroszországit és majdnem hatszorosára rúgtak az angliainak. Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyidejűleg a hadseregre fordított kiadások költségvetési aránya tekintetében is második helyen állott az osztrák monarchia Európában.

A rendszer tisztségviselői kisebb részben a forradalom előtti hivatalnokok soraiból kerültek ki, nagyobb részben az országban, még inkább a Lajtántúlon újonnan toborzottakból.[9] A változások következményeként óriási mértékben felduzzadt az államhivatalnoki réteg. A feudális viszonyok felszámolásának a következménye volt, hogy a választott és funkciójukat nemritkán csak úri passzióként gyakorló önkormányzati tisztviselőket szakhivatalnokok váltották fel. A régi, a táblabírói szakszerűtlenséget megtestesítő közigazgatás felszámolására az első lépések helyenként már a reformkorban, még inkább a forradalom idején megtörténtek, de gyökeres változás csak az abszolutizmus idején és körülményeitől meghatározottan ment végbe, egybekapcsolódva azzal a törekvéssel, hogy a központosítás mértéktelen fokozásával biztosítsák a rendszer szilárdságát. A megszállókkal együttműködő arisztokraták, birtokos nemesek soraiból különösen kezdetben – politikai meggondolásokból – sokan jutottak pozícióhoz az új rendszerben. Szép számban toborozták tisztségviselőket a hazai nemesi és polgári értelmiség soraiból is. A Perczel családnak egyszerre három tagja vállalt megyefőnökséget, Bonyhádyra változtatott néven, a forradalmi tábornokkal minden közösséget megtagadva. S minél inkább érezték az önkényuralom hazai kiszolgálói a társadalom nagy többségének megvetését, annál szilárdabb támaszai lettek Bach rendszerének. Mégis az erkölcsi nyomás s mellette az a körülmény is korlátozta egy új magyar államhivatalnoki réteg kialakulását, hogy Bach egyenesen óvta a helytartóságot az apparátus elmagyarosodásától. Útját állta ennek egyébként az is, hogy megfelelő előzmények híján a hazai jelentkezők nagy része nélkülözte a szükséges szakképzettséget, ide értve a hamarosan germanizált belső ügykezelés viteléhez szükséges német nyelvtudást. Tekintettel az egyre növekvő szükségletre, a tisztviselők mind nagyobb részét toborozták a Lajtántúlon.

A Habsburg-monarchia bürokráciája, a rendszer legfőbb társadalmi támasza. amelyet oly sok érdek fűzött az egység fenntartásához, és oly kevés a nemzeti törekvésekhez, fontos szerephez jutott a magyarországi új államhivatalnoki kar kialakulásában. Az önkényuralmi tisztviselők származási hely szerinti megoszlását nem ismerjük pontosan. Az eddigi forrásfeltárások eredményei azt valószínűsítik, hogy a pest-budai kerületben, s kisebb mértékben a soproniban is a magyar nemzetiségűek sorából került ki a közigazgatási tisztviselők többsége. Más kerületekben és fokozottan Erdély, illetve a Vajdaság közigazgatásában, még inkább a törvénykezés területén meg a szakhivatalokban nemcsak a magyarok, hanem sok esetben még a hazaiak, magyarok és nemzetiségiek együttes aránya is a lajtántúliaké mögé szorult. (A lajtántúliak magas arányát mutatja, hogy Ferenc József 1857-ben mintegy engedményképpen helyezte kilátásba annak a kívánságnak a teljesítését, hogy a hivatalnokok kétharmada az ország szülötteiből kerüljön ki.) A politikai szempontok mellett elengedhetetlen követelmény volt a német nyelvtudás, s inkább a szakképzettség terén tettek engedményt, semmint ebben. Igaz, kívánatos volt az országban honos valamelyik másik nyelv ismerete is, de ettől sűrűn eltekintettek. Az állami számvevőségnél az 1860-as évek elején a hivatalnokoknak még egyhatoda sem tudott magyarul fogalmazni, és a felénél kevesebb értette ezt az országban a legtöbb ember által beszélt nyelvet. De a felekkel oly közvetlenül érintkező bíróságokon, mint például a besztercebányai törvényszéken is akadtak olyan tisztségviselők, akik sem magyarul, sem szlovákul nem értettek. Még a pesti sajtófelügyelet irányítása is olyanok kezébe került, akik nem tudtak magyarul, és így beosztottjaik tájékoztatására szorultak. Mindez erősítette az önkényuralmi hivatalnokréteg kasztszerű elkülönülését és népszerűtlenségét. Elszigeteltségüket nem oldotta, legfeljebb a nevetségességgel párosította a hírhedt egyenruhaviselési szabályzat. Előírásai kötelezték a magyarországi tisztviselőket, hogy vitézkötéses attilát, kakastollas kunkalapot és gyöngyházmarkolatú görbe kardot viseljenek, ünnepi alkalmakra díszmagyart öltsenek, de a birodalmi egység hangsúlyozásaként kétfejű sasokkal a boglárokon és a kardmarkolatokon. Tilos volt a lázadókra emlékeztető körszakáll viselése, ellentétben a lojalitást szimbolizáló pofaszakállal. A rendszer hivatalviselőit „Bach-huszárokká” pellengérező szabályzatot a börtönőrökre is kiterjesztették, hogy a hazafiakat kellő „nemzeti” külsőségek közt őrizzék. A hivatalnokréteget hagyományai és a szigorú szabályzatok fegyelemre kötelezték ugyan, a visszaélések mégsem hiányoztak. Érthetővé teszi ezt, hogy a lajtántúli (mind a német, mind a cseh és morva) tisztviselők áramlása a magyar tartományokba éppúgy nem volt mentes kontraszelektív tényezőktől, mint az adott körülmények között a hazai utánpótlás. Albrecht főherceg magának a császárnak panaszolta indulatosan, hogy hivatalnokseregében sok az olyan tisztségviselő, aki Bécsben háziszolgának sem kellene. Pálffy János feljegyzéseiben a gátlástalan hazai karrieristák számára megnyílt lehetőségeket példázta Reviczky József báró esetével, hiszen az ismételten leleplezett váltóhamisító, alighogy börtönbüntetését kitöltötte, alkalmazást nyert az önkényuralom adóhivatali apparátusában. De mindennél inkább magyarázza a visszaéléseket magának az önkényuralomnak a demokratikus ellenőrzés minden lehetőségét kizáró, csak alá- és fölérendeltséget ismerő szerkezete.

A rendszer népellenes lényegéből fakadt, hogy nemcsak a Madách által A civilizátorban megörökített torz kísérletnek alávetett társadalom szenvedte meg a bécsi irodák mélyén formált elképzelések és a magyarországi valóság konfliktusát, hanem azok is, akik jobb ügyhöz méltó buzgalommal törekedtek feloldására. A Nyolc évi hivataloskodás Magyarországon című német nyelvű röpirat névtelen szerzőjének, egy Bach bukása után a Lajtántúlra visszatért szolgabírónak az előadása jól példázza, mennyire meggyötörte ez a konfliktus azt a Magyarországra valóban civilizátori elhivatottsággal érkezett tisztviselőt is, aki arra vállalkozott, hogy a fegyveres erő által fenntartott keretek között végrehajtsa a Bach és társai által kidolgozott rendelkezéseket, a ”lázadó” magyar tartományok beolvasztására, „elmaradott” és „félrevezetett” lakosságuk birodalmi polgárrá nevelésére.

Irodalom

Az összefoglaló művek és Sashegyi Oszkár idézett kormányzattörténeti munkája mellett lásd: K. Frh. von Czoernig, Oesterreich's Neugestaltung 1848–1858 (StuttgartAugsburg, 1858); J. É. Horn, La Hongrie et l'Autriche de 1848 á 1859 (Párizs, 1859);

  1. Horvátország igazgatására lásd: E. Bogović, Politische Rückblicke in Bezug auf Kroatien (Agram, 1861); Katus László, A horvát kérdés története a kapitalizmus korában (Kandidátusi értekezés kéziratban. Budapest, 1962).
  2. A határőrvidékre: G. E. Rothenberg, The Military Border in Croatia. 1740–1881 (ChicagoLondon, 1966).
  3. A „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” igazgatásáról: (G. Grosschmid), Oesterreich, Ungarn und die Woiwodina … (Wien, 1850); A. Stojačković, Ueber die staatsrechtlichen Verhältnisse der Serben in der Wojwodina … (Temesvár, 1860).
  4. Erdélyre lásd: Ürmössy Lajos, Tizenhét év Erdély történetéből. 1849. július 19.—1866. április 17. I–II. (Temesvár, 1894); C. C. BodeaB. Surdu, Az önkényuralom és a „liberalizmus” rendszere [1849–1867] (In: Erdély története. II. Szerkesztette M. Constantinescu. Bukarest, 1964).
  5. Igazgatására: J. A. Grimm, Die politische Verwaltung im Grossfürstenthum Siebenbürgen. I–III. (Hermannstadt, 1856–1857); J. Grimm, Karl Fürst von Schwarzenberg, Gouverneur von Siebenbürgen (Wien, 1861).
  6. Albrecht főherceg főkormányzóra: L. Jedlicka, Feldmarschall Erzherzog Albrecht (In: Gestalter der Geschichte Österreichs).
  7. A közigazgatásra: F. J. Schopf, Die organische Verwaltung des österreichischen Kaiserstaates … (Pest, 1855); Wildner Ödön, Pest-Buda közigazgatásának története … (1848–1865) (Budapest, 1937–39).
  8. Az erőszakszervezetekre Kempen rendőrminiszter naplója mellett lásd: F. Neubauer, Die Gendarmerie in Österreich 1849–1924 (WienGraz, 1925); Berkó István, Katonai elnyomatás a függetlenségi harc után (Magyar Katonai Szemle, 1937); Böhm Jakab, A Magyarországi főhadparancsnokság iratai a Hadtörténelmi Levéltárban (Levéltári Szemle, 1969).
  9. A birodalombeli hivatalnokok magyarországi működéséről sok elfogultsággal: Acht Jahre Amtsleben in Ungarn. Von einem k. k. Stuhlrichter in Disponibilität. Hrsg. von G. Oehme (Leipzig, 1861) és Miskolczy Gyula, A Bach-korszak cseh Beamter-e. (In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. Budapest, 1933).


Önkényuralmi kísérlet Magyarország beolvasztására az Osztrák Császárságba
A magyarországi megtorlás Tartalomjegyzék Beolvasztás és polgárosítás