Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

A Múltunk wikiből

A magyarországi bányászattörténet forrásainak mindmáig legjobb ismerője, Péch Antal, posthumus munkájának, az alsó-magyarországi bányaművelés 1650–1750 közötti történetének előszavában a 18. század második feléről úgy nyilatkozott, hogy ez volt „a selmeczi és körmöczi bányák fénykora, ez időszakra esik a selmeczi bányászati akadémia alapítása, és általjában bányászatunknak mintaszetű berendezése”.[jegyzet 1] E „fénykor„ forrásainak összegyűjtéséhez hozzákezdeni azonban már nem tudott, és a Péch szorgalmas kezéből 1895-ben kihullott tollat azóta sem vette fel senki. Részlettanulmányok ugyan szép számmal készültek, de a részletek még nem állnak össze szerves egésszé; a döntő többségében Bécsben, illetve Selmecbányán található forrásanyag pedig olyan hatalmas mennyiségű, hogy felületes áttekintése is reménytelen feladat hazai kutató számára. A 18. század második fele magyarországi (és erdélyi) bányászattörténetének monográfiák sorára alapozott szintézise csak nemzetközi együttműködés, magyar, szlovák és román kutatók közös munkája nyomán készíthető el.

Pedig a korabeli kamarai bányaigazgatás a maga hatáskörében gondoskodni kívánt egy jól megalapozott történeti áttekintés előkészítéséről, ezért a bécsi Hofkammer in Münz- und Bergwesen 1768-ban utasította a birodalom valamennyi bányakerületének legfelső kamarai hatóságát, hogy évről évre terjesszen fel úgynevezett történeti híradást (Historische Nachricht) a bányaművelés tökéletesítéséről, más nevezetes eseményekről, a termelés növekedéséről vagy csökkenéséről, s mindezek okairól. A rendelkezést végrehajtották, a terjedelmes, mellékletekkel együtt gyakran több száz oldalas jelentések szabályosan befutottak Bécsbe, kiértékelésük is megtörtént összefoglaló birodalmi évi jelentés formájában, majd az egész anyag az udvari kamarai főszámvevőségre került, s aktualitása elmúlván a főszámvevőség levéltárával együtt került kiselejtezésre. Valamely szerencsés véletlen következtében azonban fennmaradt – kis hiányokkal – az alsó-magyarországi főkamaragrófság tizennégy darab évi jelentése az 1769 és 1786 közti időből. Ennek köszönhető, hogy van némi áttekintésünk az ország még mindig legfontosabb bányavidékének, a selmecbányai, a körmöcbányai és a besztercebányai bányakamara területének termeléséről.

Az évi jelentésekből az tűnik ki, hogy a legfontosabb bányatermék ezekben az években is az ezüst (Selmec- és Körmöcbányán) és a réz (Besztercebányán) volt. A legjövedelmezőbb ezüstlelőhely az egész időszakban a Selmecbánya melletti Szélakna (Windschacht) ; a Garam menti bányavidék többi bányavárosában viszont a bányaművelés már teljesen lehanyatlott, a termelés jelentéktelen volt, vagy meg is szűnt.

Összefüggő termelési adatsorokat ezek az évi jelentések legfeljebb egyes bányaüzemekről közölnek, kimutatják viszont a Garam menti három bányakamara bányaművelésének évi teljes tiszta jövedelmét.

Alsó-Magyarország kincstári bányáinak évi tiszta jövedelme (1779–1786)
Év Selmec- és Körmöcbánya Besztercebánya Összesen
Ft xr Ft xr Ft xr
1779 325 058 58 1/2 91 306 15 3/4 416 365 19 1/4
1780 445 973 25 3/4 124 695 28 1/2 570 668 54 1/4
1781 377 495 07 1/4 106 695 42 484 190 49 1/4
1782 459 551 59 94 225 24 1/2 553 777 23 1/2
1783 404 237 56 1/2 72 844 22 1/4 477 082 18 3/4
1784 404 480 43 1/2 84 063 52 1/2 489 544 36
1785 449 092 46 69 675 34 1/4 518 786 20 1/4
1786 565 954 21 3/4 72 035 26 3/4 637 989 48 1/2

Az alsó-magyarországi bányaművelés tiszta jövedelme ezek szerint 1779 és 1786 között hullámzóan emelkedve évi fél millió forint körül mozgott, ennek túlnyomó részét a selmecbányai ezüst hozta. E nyolc év teljes tiszta jövedelme 4 148 387 forint 29 krajcár volt. Minthogy a 18. század első felében, mint láttuk, a nagy fellendülés idején, 1735 és 1743 között, tehát ugyancsak nyolc év alatt e három bányakamara teljes tiszta jövedelme kereken 2 millió forintot tett ki, megállapíthatjuk, hogy a 18. század második felének eddig ismeretlen fénykorában ez a tiszta jövedelem megkettőződött.

A „fénykor” már régóta legszembeötlőbb szimptómája a selmecbányai bányászati akadémia 1762-ben elhatározott és 1770-ig fokozatosan megvalósított felállítása volt.[1] A főiskola helyének kiválasztását két szempont határozta meg: egyrészt a Garam menti bányavidék oktatási szempontból kitűnően hasznosítható sokoldalúsága, hiszen itt viszonylag kis területen arany-, ezüst-, réz- és vasbányák zsúfolódtak össze a különböző fémfeldolgozó kohászati üzemekkel, másrészt e bánya- és kohóüzemek korszerű technikai színvonala. Gyakorlati célú főiskoláról lévén szó, további előnyt jelentett, hogy Selmecbánya volt a legfelső magyarországi bányahatóság, a főkamaragrófi hivatal székhelye. Az akadémia az egész Habsburg Birodalom számára képzett szakmérnököket, igazgatója a mindenkori főkamaragróf volt. Nemcsak a bányászati igazgatással való hivatali kapcsolat, hanem a tanmenet is az elmélet és gyakorlat szerves egységéről tanúskodik: az előadásokat üzemi és laboratóriumi gyakorlatok egészítették ki.[2]

A magyar és a szlovák, illetve a német szakirodalomban már régóta folyik a vita arról, hogy a selmecbányai vagy szászországi freibergi volt-e a világ első bányászati főiskolája. A kutatások mai állása szerint a selmecbányai akadémia felállítását néhány hónappal korábban határozták el, mint a freibergiét, Freiberg azonban már 1765-ben, tehát öt évvel Selmecbánya előtt elérte az akadémiai szintet. A vitának véleményünk szerint nincs sok értelme; a lényeges mind tudomány-, mind oktatástörténeti szempontból az, hogy Kelet-Közép-Európa két, akkor legfejlettebb bányavidékén a szász választófejedelemség, illetve a Habsburg Birodalom kormányzata egyszerre, lényegében ugyanazokban az években ismerte fel az állami bánya- és kohómérnökképzés szükségességét.

Selmecbányához kapcsolódik a kor egyik jelentős kohászati felfedezésének, az úgynevezett európai amalgamációnak a kidolgozása (1784). Az amalgamáció, vagyis a nemesfémeknek érceikből higannyal történő kinyerése egy Chilében működött spanyol szerzetes, Alonso Barba találmánya volt 1609-ben. Born Ignác lovag, kiváló mineralógus, a bécsi császári természetrajzi gyűjtemény őre, részben a selmecbányai akadémia kémiai tanszékének segítségével kidolgozta az amalgamációnak az amerikainál egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb eljárását, amely az ezüstkohászatban olyan előnyösnek bizonyult, hogy több helyen hosszabb-rövidebb időre kiszorította a hagyományos ércolvasztási eljárásokat.

A selmecbányai akadémia működése, az úgynevezett európai amalgamáció eljárásának 1786-ban a Selmecbánya melletti Szklenón történt bemutatása nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki, és számunkra is jelzi a magyarországi bányászat és kohászat magas tudományos és technikai színvonalát a 18. század második felében.

A kor színvonalán álló bányászat jelentőségével az államhatalom is tisztában volt. Borié államtanácsos 1768. évi nyilatkozata szerint a Habsburg Birodalom bányái évi 17–18 vagy még több millió jövedelmet hoznak az államkincstárnak, s a kormányzat nagy figyelmet fordított e jövedelem gyarapítására.[3] Ausztriában 1763-ban,[4] Magyarországon 1764-ben indult meg szervezetten a kutatás új bányatelepek feltárására.[5] Hatósági személyek és bányászatkedvelő magánosok vállvetett munkája végül mégsem hozta meg a remélt eredményt: jelentős új nemesércbányákat nem sikerült feltárni. A terepkutatás mégsem minősíthető sikertelennek; erre az időszakra esik többek között a diósgyőri vasmű avagy a mecseki szénbányászat alapvetése.

A bányászat fejlesztését Magyarországon üzemi szinten is a főkamaragrófi hivatal irányította. Feltérképezték a bányákat, megkívánták, segítették és ellenőrizték az ércfeldolgozás technikai korszerűsítését. A kincstár általában magára vállalta – jól felfogott államérdekből – az új bányák nyitásával kapcsolatos költségeket. Virágzásról tanúskodik a már ismertetett összefoglaló és az itt nem ismertethető részletadatok. De érzékelhetők a nehézségek is, a bányák kezdődő kimerülése, a csaknem mindenütt észlelhető tőkehiány. Egyelőre mégis a pozitívumok dominálnak. Néha elszigetelt és kiragadott adatok is érzékeltetni tudják a lényeget: míg a 18. század elején Magyarország rézbányái csak nagy nehézségek közepette tudták produkálni a holland hitelezőknek lekötött évi 6 ezer bécsi mázsa (= 336 tonna) rezet, 1783-ban Magyarország rézkivitele mintegy 27 ezer bécsi mázsára (=kb. 1500 tonna) rúgott.[6] Közben a rézbányászat súlypontja a Bánságra helyeződött át, és az észak-magyarországi rézbányák rangsora is megváltozott: a szomolnoki réztermelés a 18. század második felében már általában a duplája volt a Besztercebánya melletti Úrvölgyének.

Nem 18. századi jelentősége, hanem a 19–20, századi Magyarország gazdasági életében betöltött szerepe miatt kell kissé részletesebben szólnunk a szénbányászat kezdeteiről. A széntüzelés kérdését mindenütt a hagyományos tüzelőanyag, a fa hiánya tűzte napirendre. A széntüzelés híveinek nemcsak a hagyományok erejével, hanem az új tüzelőanyag okozta technikai problémákkal is meg kellett küzdeniök. (Például: fatüzelésű kályhában szénnel nem lehet eredményesen fűteni.) A széntüzelés magyarországi elterjedését nehezítette, hogy nálunk a 18. században legfeljebb viszonylagos fahiányról lehetett szó, s a nagybirtokon létesített ipari üzemek tekintélyes részének éppen az volt a feladata, hogy az erdők fáját valamilyen módon mégiscsak hasznosítsa.

A szenet mint ásványt Schaffer András jezsuita említette elsőnek Magyarországon, a 17. század közepén Rómába küldött tudósításában. A kőszénnek ércolvasztásra, illetve a tűzgépek fűtésére való felhasználásával 1730-tól kezdve foglalkoztak Selmecbányán. A kőszéntüzelésről megemlékező legrégibb adatunk 1735-ből való. Szénbányászat először az alsó-magyarországi kincstári birtokokon folyt az 1720-as évek végétől, majd Vértessomlón 1745–1746-ban és a Sopron melletti Brennbergen 1759-ben, e két utóbbi helyen csak néhány hónapig. Az állam 1766-tól kezdve ösztönzi, jutalmak kitűzésével, a szénbányászatot, eleinte nem nagy eredménnyel. Főleg kistőkés városi polgárok próbálkoznak, és többnyire nem tudnak megküzdeni a szénkutatás által érintett földbirtokosok elzárkózásával. Így marad alul közel húsz évi huzavona után a Verőcén bányászkodó Sanderspiel budai polgár a váci püspökkel szemben, és már két év után az 1768-tól kezdve Brennbergen próbálkozó Tersztyánszky Dániel Sopron városával mint földesúrral szemben. A Pécs vidéki szénbányászatot ugyancsak városi polgárok kezdeményezik 1782-ben. A rendszeres szénbányászat a 18. század utolsó évtizedében indul meg Sopron és Pécs mellett, eleinte szerény méretekben. A fogyasztók szegény kisiparosok, akik könnyebben vásárolják meg a szenet, mint a városokban drága fát. Szénbányászatunk csak a gyáripar megjelenésével, a 19. század derekán válik majd jelentőssé.[7]

Lábjegyzet

  1. Péch Antal, Alsó-Magyarország bányamívelésének története. III. 1680–1750. Sajtó alá rendezte Kosáry Domokos, Budapest, 1967. 8.

Irodalom

Mária Terézia- és II. József-kori bányászatunk története megfelelő előmunkálatok hiányában a szövegben megkíséreltnél alaposabban ma nem foglalható össze. Számos központi rendeletet közölt F. A. Schmidt, Chronologisch-systematische Sammlung der Berggesetze der Königreiche Ungarn, Kroatien, Dalmatien, Slavonien und des Großfürstenthums Siebenbürgen. I–XXV. (Wien, 1834–1838), korszakunkra a VII–XVII. kötetben, de ezekből (más források felhasználása nélkül) legfeljebb a bányászati igazgatás történetét lehetne rekonstruálni; erre sem történt még kísérlet. Wenzel Gusztáv, Magyarország bányászatának kritikai története (Budapest, 1880) a Mária Terézia trónra lépésétől saját koráig terjedő 140 évről összesen 19 oldalt írt, csaknem kizárólag a bányajog egységesülésének szempontjából. Az egykorú összesítő évi beszámolókról G. Heckenast, Über die sogenannten „Historischen Nachrichten” (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 1983. 245–249).

  1. A selmeci akadémia történetének hatalmas irodalmából J. Mihalovits, Die Entstehung der Bergakademie in Selmecbánya (Schemnitz) und ihre Geschichte bis 1846 (Sopron, 1936) című tanulmányát vettem alapul; lásd még szlovák részről: J. Vozár, Die Entwicklung der Montanwissenschaften und die Anfänge ihres Hochschulunterrichts in der Habsburger-Monarchie im 18. Jahrhundert (Acta Historiae Rerum Naturalium nec non Technicarum, 1981).
  2. A laboratóriumi kísérletekre: Szabadváry Ferenc, A selmecbányai bányászati akadémia úttörő szerepe a kémiai laboratóriumi oktatás kialakításában. (Technikatörténeti Szemle 1962. 198); Schleicher Aladár, Adatok a kohászat magyarországi történetéhez. VII. Magyarország mint az úgynevezett európai amalgamáció bölcsője (A Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Tudományok Osztályának Közleményei 1961. XXIX. 407–416); É. VámosF. Szabadváry, On Ignatius Born's Eighteenth Century so-called European Amalgamation Process (Periodica Polytechnica. Chemical Engineering, 1981); lásd még a Bányászati és Kohászati Lapok Kohászat, 1987. májusi, Born Ignác emlékszámának tanulmányait és J. Vozár, Európska nepriama amalgamacia a Slovenské baníctvo (Bratislava, 1988) című könyvét.
  3. Borié államtanácsos nyilatkozatát K. Schünemann, Die Wirtschaftspolitik Josephs II. in der Zeit seiner Mitregentschaft (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1933. 28) idézi.
  4. Rendszeres bányakutatás Ausztriában: G. Otruba, Die Wirtschaftspolitik Maria Theresias (Wien, 1963. 52);
  5. Magyarországon: Magyar Országos Levéltár C 42. Acta Miscellanea. Fasc. 86. Nr. 615. Fasc. 81. Nr. 5332.
  6. A rézkivitelről H. Hassinger, Der Außenhandel der Habsburgermonarchie in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts (Die wirtschaftliche Situation in Deutschland und Österreich um die Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert. Stuttgart, 1964. 80).
  7. A szénbányászat kezdeteiről Bán Imre, Adatok a magyar kőszénbányászat történetéhez a XVIII. században (Budapest, 1934); Bán Imre, A brennbergi kőszénbányászat története 1759–1792-ig (Budapest, 1936) – mindkettő különlenyomat a Bányászati és Kohászati Lapokból; Zsámboki László, A kőszén-ismeret és kőszén-felhasználás kezdetei Magyarországon (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből III. Miskolc, 1987. 5–24); Fülöp Éva Mária, Adatok a vértessomlói barnaszénbányászat XVIII. századi történetéhez (Új Forrás, 1980. október. 63–67); Kiszely Gyula, A diósgyőri szénbányászat kezdete, 1767–1868 (Múzeumi Füzetek, 18–19. Miskolc, 1965); Babics András, A pécsvidéki kőszénbányászat története (Budapest, 1952); Babics András, A vasasi kőszénbányászat a feudalizmus korában (Pécs, 1957); Babics András, A pécsi kőszénbányászat a feudalizmus korában (Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete. Értekezések, 1961–62. 237–277).


Bányászat és ipar manufaktúra-korszakunk első szakaszábanHeckenast Gusztáv
A manufaktúra-korszak első szakasza Ausztriában Tartalomjegyzék A magyarországi iparfejlődés az 1760-as évektől 1790-ig
A vaskohászat fellendülése