Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

A Múltunk wikiből

Amikor Hörnigk Magyarországot bibliai hasonlattal az ígéret földjének minősítette, első helyen emlékezett meg bányakincseiről. Mivel maga nem járt itt, nyilván a közvéleménynek adott hangot.[1] Azok az utazók, akik személyes tapasztalataik alapján nyilatkoztak, ugyancsak nem fukarkodtak az elismeréssel. Edward Brown angol orvos, aki 1669-ben járta be a Garam menti bányavidéket, benyomásait így foglalta össze: „Valóban kevés hely hasonlítható össze az itteniekkel, hol a természet és a hozzáértés összes gazdagságát és erejét kifejteni igyekszik.”[jegyzet 1][2] Luigi Marsigli, a császári seregben szolgáló olasz hadmérnök és természettudós úgy látta, hogy Gömör megye hegyei szinte teljesen vasból vannak.[3] Ami pedig a bányák jövedelmezőségét illeti, a közvélemény kifejezőjeként a labanc érzelmű Zweig János Kristóf selmeci bányamester naplóját idézhetjük a Rákóczi-szabadságharc éveiből: „Míg a támadók ezeket bírják, mindig lesz eszközük a háború folytatására.”[jegyzet 2]

Azok a töredékes számadások, amelyek a 17. század végi magyarországi bányaművelésről ránk maradtak, nem igazolják a korabeli közvéleményt. [4] A körmöcbányai aranybányaüzem 1676–1698 közti mérlege huszonhárom év alatt több mint 32 ezer forint deficitet mutat, miközben nyereséges és veszteséges esztendők váltogatták egymást. A selmecbányai ezüsttermelés is többnyire veszteséggel járt, nemegyszer a munkabérek fedezésére sem volt elegendő. A kisebb bányavárosokban, Bakabányán, Bélabányán, Újbányán a nemesfémtermelés lényegében megszűnt. Fellendülésnek indult viszont a nagybányai aranybányászat.[5]

Általános és egyelőre megoldatlan probléma volt a bányák elvizesedése; a vízemelés költségeit és munkaerő-szükségletét a magánvállalkozás nem győzte. A bányarészek túlnyomó többsége ezért a 17. század folyamán a Kamara kezére került, és mivel a vállalkozásukat fenntartó bányapolgárok is rászorultak a Kamara által folyósított előlegekre, a Verlagra, az állam a magánkézen levő bányákban is irányító szerephez jutott. A besztercebányai rézbányák már a 16. század közepe óta a Kamara tulajdonában voltak;[6] a politikai erőviszonyok most lehetővé tették, hogy az állam részben elkobzás (1670), részben csere (1690) útján megszerezze a Csákyak szepesvári uradalmához tartozó szomolnoki rézbányákat is.[7] A magyar arisztokrácia általában nem tudta érzékelni a bányák jelentőségét; jellemző erre Károlyi Sándornak, a magyarországi iparfejlesztés későbbi úttörőjének az a fiatalkori véleménye, hogy egyetlen tokaji szőlőhegy többet ér az ország minden bányájánál.[8] Az Andrássyak[9] és a Rákócziak ugyan 1669-ben valamennyi birtokukra bányászati privilégiumot szereztek I. Lipóttól, de a bányászat föllendítése érdekében ők sem sokat tettek. Az udvar viszont nagyon is tisztában volt a bányászat fontosságával, s mindent elkövetett a bányaművelés jövedelmezőségének fokozására. Annál is inkább ezt kellett tennie, mert az 1695 és 1703 közt különböző németalföldi tőkésektől felvett államkölcsönök fedezetéül a besztercebányai és a szomolnoki rézbányák, valamint az idriai és az újonnan Habsburg-uralom alá jutott erdélyi higanybányák termelését kötötte le,[10] kötelezettséget vállalva évi 6 ezer mázsa (azaz 360 t) réz és 3 ezer mázsa (azaz 180 t) higany Amszterdamba szállítására.

A bányászat és kohászat különböző szektorai közül egyedül a vastermelésről van országos áttekintésünk.[11] A kuruc senatus 1707. januári rozsnyói ülésének iratai szerint 1706-ban Magyarország II. Rákóczi Ferenc fejedelem uralma alatt álló területén 67 vashámor működött, és ezek egyévi termelése 26 800 bányavárosi mázsa (azaz mintegy 1600 t) volt. Ha ehhez hozzávesszük a kuruc nyilvántartásból valamilyen oknál fogva kimaradt magyarországi, valamint az ekkor számba nem vett erdélyi hámorokat is, valamennyivel magasabb eredményhez juthatunk, de a vashámorok száma így sem haladja meg a százat, évi termelésük pedig aligha lépte túl az 50 ezer mázsát. A hámorok túlnyomó többsége a Szepes-Gömöri Érchegységben volt; említésre méltók még a Garam völgyében a Kamara rhónici, északkeleten a Rákócziak munkácsi uradalmi vasműve, továbbá Erdélyben a vajdahunyadi, torockói és csíki hámorok.[12]

A vasgyártás az érc kibányászásától egészen az ipari megmunkálásra alkalmas félkész áru, a kovácsvas forgalomba hozataláig egy üzem keretei közt ment végbe, az olvasztókemence és a hámor általában egy üzemegységet alkotott, s a bánya ennek tartozéka volt.[13] A vas kohósítása az úgynevezett direkt eljárással történt: az olvasztókemencében az érc redukciója során képlékeny vasbuca keletkezett, ebből a hámorban újraizzítással és kalapácsolással állították elő a kovácsvasat. Erre alkalmas összetételű ércből szerencsés esetben acélt is nyerhettek. A Gömör megyei Dobsinán már a 16. század második felétől kezdve voltak olyan kohók is, amelyekben a feladott érc cseppfolyóssá olvadt. Ezeket massának hívták, és acélgyártásra, valamint táblák és edények öntésére használták. Technikatörténeti szempontból innen már csak egy lépés volt az áttérés az ún. indirekt eljárásra: ennek során a vasércet a nagyolvasztóban (Floßofen, Hochofen) cseppfolyóssá olvasztották, majd az újra megszilárduló nyersvasat a frisstűzön újabb hevítéssel megtísztították a redukció során felvett fölösleges széntartalomtól, végül a nyújtóhámorban kovácsvassá dolgozták fel. Minthogy a nagyolvasztóból is lehetett közvetlen eljárással vasat önteni, a 18. században gyakran ugyancsak massának nevezték. Míg a direkt eljárásnál a bucakeméncét minden olvasztás után (naponta többször is) ki kellett tisztítani, az indirekt eljárással dolgozó nagyolvasztó – mivel a nyersvasat csapolással távolították el – hónapokon át is folyamatosan termelhetett.

A 17. század második felében két nagyolvasztóról tudunk Magyarországon. Az egyik, egy bresciai típusú kohó, az 1660-as évektől kezdve működött a Zrínyiek csabari birtokán, Horvátország és Krajna határán,[14] a másik egy sziléziai típusú nagyolvasztó, 1692–1696 között a Besztercebányai Kamara kezén, Libetbányán.[15]

Mint a legkorábbi manufaktúrák, úgy ezek az első nagyolvasztók sem tudtak úrrá lenni az elsősorban tőke-, illetve szakmunkáshiányból eredő technikai nehézségeken. Rákóczinak is azt jelentették a bányavárosokba küldött biztosai: „nem tudjuk, nem is hisszük, hogy volna valaki az országban, aki alaposan ismerné a vasöntés mesterségét.”[jegyzet 3] De a hagyományos technikával dolgozó vasművek fejlődését is nyomasztóan fékezte a tőkehiány. Nagy befektetésekre sem a Kamara, sem a földesurak nem gondolhattak. Ám a hámortulajdonosok közt nagy számmal voltak armalista nemesek, városi és mezővárosi polgárok, sőt jobbágyok is, és ezek üzemük fenntartásához Verlegerre szorultak, így függő helyzetbe kerültek a Kamarától, a vaskereskedőktől vagy tőkeerősebb hámoros társaiktól.

A vashámorok szakmunkásai, az olvasztárok és a kovácsok általában jobbágyszármazású szabad bérmunkások voltak – egy szomolnoki tiszttartó szavai szerint „az munkás ember oda igyekezik, ahol többet fizetnek néki”[jegyzet 4] –, s a mezőgazdasági napszámbérek két-, három- és négyszeresét is megkeresték. Vannak azonban helyenként feudális kötöttségekre utaló adataink is: Csíkban hadmentesség fejében dolgozó székelyek, Vajdahunyadon természetbeni juttatásért szolgáló jobbágyok kohászkodtak. A hámoron kívüli bányász- és fuvarosmunkát mindenütt jobbágyokkal végeztették, így a jobbágytartó hámorosok, mindenekelőtt a Kamara és a nagybirtokosok üzemei nagyobb haszonnal dolgoztathattak. Egy-egy hámorban 4–5 szakmunkás dolgozott, az egész ország vaskohászainak számát tehát 300–400 főre tehetjük; a hámor körül foglalkoztatott bányászok, szénégetők és fuvarosok száma a szakmunkásokénak legfeljebb a tízszerese lehetett.

A bányászat és a katonaság szempontjából egyformán fontos iparág volt a puskaportörés s a nyersanyagát szolgáltató salétromfőzés. Népes puskaporgyártó céhek működtek Besztercebányán és a szomszédos Radványban, valamint Kassán és Debrecenben.[16] A török uralom alatt még nagy hírű Duna-Tisza közi salétromfőzésről a török kiűzése után már nincsenek adataink, a salétromfőzés központja a Nyírségbe helyeződött át. Néhány Szabolcs megyei falu (Apagy, Bogdány, Demecser, Ibrony, Pátroha, Tass) jobb módú jobbágysága paraszti háziipar formájában foglalkozott salétromtermeléssel, a finomítást a nagykállói kincstári salétromfőző műhely végezte, s innen szállították a salétromot a bányavidékekre.[17]

A hazai vászonszövés és posztógyártás csak durva minőségű árut állított elő, s ezt a legszegényebb rétegek között helyezte el. A jobb módúak nyugati textíliákba, a nép tömegei török abaposztóba öltöztek. A termelés a céhek és a kontárok kezében volt. Tudunk néhány textilmanufaktúra-alapítási tervről, de ezek közül csak II. Rákóczi Ferenc munkácsi posztómanufaktúrája jutott el a megvalósulás küszöbére: 1706-ban felépült egy kallómalom, egy feszítőráma és tizenöt ház a munkások számára, de hogy az üzem megindult-e, nem tudjuk.[18]

Lényegében hasonló szinten volt a ruházati ipar másik fontos ága, a bőrfeldolgozás is.[19] Kollonich Lipót érsek ugyan, amint ez az Eimichtungswerkből kitűnik, felfigyelt rá, hogy Magyarországon – nyilvánvalóan török hatásra – igen nagy a szattyán és a karmazsin iránti kereslet, s hogy ezt a török kiűzése következtében már csak importtal lehet kielégíteni. Ezért a szattyánbőr- és karmazsingyártás meghonosítását javasolta az erre alkalmasnak tartott Buda és Székesfehérvár közötti területen, hangsúlyozva, hogy egyelőre még a helyszínen vannak a hozzáértő török mesteremberek. Az ésszerű javaslat nem valósult meg, s húsz év múlva II. Rákóczi Ferencnek Isztambulból kellett török tímárokat hozatnia, amikor Huszton karmazsinkészítő műhelyt állított fel; az itt gyártott csizmák silány minőségét sejteti a fejedelem Nemesi Testőrségének irataiban olvasható megjegyzés: „ha ugyan karmasinnak mondhatja az ember, vagyis meri mondani.”[jegyzet 5]

Magyarország ipari termelőerőinek állapotára az 1700-as századfordulón keresve sem lehet jellemzőbb példát találni, mint a puskagyártás helyzetét.[20] Az 1686 és 1711 közötti huszonöt évből csak négy volt békeév, ennek az iparágnak tehát kétségkívül konjunktúrája volt. A puskacsöveket a vashámorokban készítették, vas is, hámor is volt kellő mennyiségben, a csőkészítés sem kívánt különleges szakismeretet. Specializálódott puskaművesek azonban nem voltak; az elsütő szerkezet kidolgozását és a kész puska összeszerelését ügyesebb lakatosok végezték. A számba jöhető mesterembereket Lónyay Ferenc kuruc főhadbiztos 1705 elején összeíratta. Maga az összeírás sajnos nem maradt ránk, csak az a sokatmondó megjegyzés, amit Lónyay hozzáfűzött: „mellyből meg ítélheti Kegyelmes Uram Nagyságod, mennyire érkezhetnek a fegyver készítésbe.”[jegyzet 6] A rendelkezésünkre álló adatok szerint a kuruc sereg számára nyolc hónap alatt kb. 4 ezer puska készült, s egy mester egy hónap alatt 6 puskával tudott elkészülni; a kurucok számára dolgozó puskaműves lakatosok száma ezek szerint 80–85 fő lehetett, az egész ország puskakészítéshez értő lakatosainak száma sem haladhatta meg sokkal a százat.

Az ország különböző foglalkozású kézműveseinek összlétszámára vonatkozólag sem adat, sem egykorú becslés nem áll rendelkezésünkre. A vaskohászat és a puskakészítés területéről vett, hipotetikus értékű számítások mindenesetre arra figyelmeztetnek, hogy mai fogalmaink szerint igen alacsony létszámokra kell gondolnunk. Bánkúti Imre megalapozottnak tűnő forrásimpressziók alapján az ország kézműveseinek számát a 18. század első évtizedében mintegy 5–6 ezerre tette;[21] ha figyelembe vesszük, hogy az egykorú Hörnigk az osztrák–cseh tartományok adófizetésre képes mesterembereinek számát 82 ezerre becsülte,[22] vagy hogy Párizsban a 17. század végén mintegy 12 ezer mester és 60 ezer kézműveslegény dolgozott, a nagyságrend reálisnak látszik.[23]

Hazai iparosaink nagy része céhes keretek között tevékenykedett, de gyakran nem kézműves foglalkozásából vagy nemcsak abból, hanem mezőgazdasági munkából, szőlője megműveléséből élt meg. A bányapolgárok számára is nemegyszer fontosabb volt a bormérésből, mint a bányaművelésből származó bevétel. A vashámoroknak szinte állandó tartozéka volt a tehéntartásra szolgáló rét, s a kecsketartást az erdők védelmében tilalmazó, sűrűn ismételt kamarai rendeletek is arról tanúskodnak, hogy a bánya- és kohómunkások tőlük telhetőleg kétlakiságra törekedtek. Mindez azt mutatja, hogy Magyarország az ekkor még iparilag fejletlen osztrák és cseh tartományokhoz képest is elmaradott állapotban volt.

Az ország elmaradottságának csökkentése érdekében a török kiűzését követően eleinte szinte semmi nem történt. Az 1687–88. évi országgyűlésen lehetőség nyílt volna rá, hogy az új berendezés ügyeit rendi bizottság elé utalják, de a rendek attól tartottak, hogy a bizottság kisajátíthatja az országgyűlés jogkörét, s megkönnyebbüléssel értesültek a terv elejtéséről. Így a kezdeményezés az udvar kezébe került, de a Kollonich vezette bizottság által elkészített Einrichtungswerk iparfejlesztési javaslatai nem voltak sem eléggé sokoldalúak, sem eléggé kidolgozottak, s nem is valósultak meg. A Habsburg-kormányzat tehát a török kiűzése után nem fejlesztette Magyarország iparát, ezt a magyar rendek nem is igényelték, s az ország termelőerőinek adott állapotában az iparfejlesztés, manufaktúra-alapítás nem is biztatott maradandó eredményekkel.[24]

Ilyen körülmények között a korábbiakhoz képest szinte az egyetlen változás a céhszerveződés spontán megindulása volt az 1690-es években a török alól felszabadult területek városaiban. 1700-ig Budán 19, Székesfehérváron 16, Pesten 14, Pécsett 11, Esztergomban 10, Ráckevén 9, Szentendrén 7, Vácon 5 céh alakult. Ha az odatelepedett kézműveseknek nem volt rá pénzük, hogy a királytól kérjenek céhprivilégiumot, valamelyik nyugat- vagy észak-magyarországi céh céhlevelét vették át. Így a helyi hagyományokkal még nem rendelkező testületek vagy a céhlevelét kölcsönző anyacéh, vagy a király által 4 osztrák mintára – egy, a szakma főcéhévé megtett pozsonyi, esetleg budai céh irányítása és felügyelete alá kerültek. Az újonnan benépesülő volt török területen jó ideig még csak a középkorból hagyományozódott iparszervezeti formák támadtak fel újra, az ország más részeihez viszonyítva kezdetlegesebb színvonalon.[25]

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Szamota István, Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten. Budapest, 1891, 102.
  2. Rákóczi Tükör
  3. Országos Levéltár Rákóczi-szabadságharc levéltára V. 3 d/A Selmeci főbányagrófi letét. 73.
  4. Országos Levéltár Rákóczi-szabadságharc levéltára II. 4. d. 1706. május 11.
  5. Hadtörténeti Közlemények 1938. 246.
  6. Országos Levéltár G G19 Rákóczi-szabadságharc levéltára II. 2. e/A. 1705. márüius 20.

Irodalom

Magyarország ipari termelőerőinek állapotáról a török kiűzése után 18. századi nyomtatott forrásokból sok adatot hoz Horváth Mihály, Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt (Buda, 1840; újra kiadva: Horváth Mihály Kisebb történelmi munkái; Pest, 1868. III. – reprint; Budapest, 1984); összefoglaló értékelést ad Acsády Ignácz, Magyarország Budavár visszafoglalása korában. (Budapest, 1886. 283–234, 290–292). Gazdasági körképet igyekszik nyújtani sok adattal, gyenge eredménnyel Hildenstab György, Közgazdasági viszonyaink II. Rákóczi Ferenc korában (Székelyudvarhely, 1910). Az ország termelőerőinek állapotát is vizsgálja, alapos elemzéssel Bánkúti Imre, A Rákóczi-szabadságharc gazdasági problémái (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1969). Mindezek a munkák azonban még nem teszik lehetővé az ország ipari kapacitásának megnyugtatóan arányos ábrázolását. Az összefoglalás így óhatatlanul illusztratívvá válik, mert részletmonográfiákra kell épülnie.

A magyarországi bányászat 17. század végi, 18. század eleji helyzetéről Wenzel Gusztáv, Magyarország bányászatának kritikai története (Budapest, 1880) már nagyon keveset mond. Gazdag adattár az alsó-magyarországi főkamaragrófság selmecbányai levéltárának (ma: Štátny ústredný archív, Banská Štiavnica) anyagából Péch Antal, Alsó-Magyarország bányamívelésének története. II. 1650–1750. Sajtó alá rendezte Kosáry Domokos (Budapest, 1967) és ugyancsak Péch Antal, A selmeci bányavállalatok története. II. 1650–1750. Sajtó alá rendezte Kosáry Domokos (Budapest, 1967).

  1. A virágzó bányaművelésről Hörnigk az Österreich über alles… X. fejezetében ír.
  2. Brown útleírása magyarul: Szamota István, Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten (Budapest, 1891),
  3. A. Marsili, Danubius Pannonico-Mysicus… (HagaeAmstelodami, 1726. III. 117).
  4. A tényleges helyzetre idézett adatok: T., A körmöczbányai aranybánya-üzem mérlege 1676–98-ig (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1898. 45–46); Péch Antal, Alsó-Magyarország… III. 80, 94; Vom Nieder-Ungarischen Berg- und Schmelzwesen im Jahre 1692 (Magazin für die Bergbaukunde, IX. von J. Fr. Lempe. Dresden, 1792. 181–224).
  5. Nagybányára: Wenzel 234.
  6. A rézbányászatra, főleg kereskedelmi szempontból: J. Vlahovič, Slovenska med' v 16. a 17. storočí (Bratislava, 1964) és H. Srbik, Der staatliche Exporthandel Österreichs von Leopold I. bis Maria Theresia (WienLeipzig, 1907).
  7. A Csákyak szomolnoki bányáira ezenkívül még: Wenzel 221.
  8. Károlyi Sándor nyilatkozatát idézi Richter Ede, Selmecbánya történetéből. A kuruc idők (Selmecbánya, 1903. 8).
  9. Az Andrássyak bányászati privilégiumát közli: Wenzel 394.
  10. A réz- és higanybányák elzálogosítása: Srbik, Exporthandel], továbbá Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, Ö. közli: A magyar réztermelés s az erdélyi higyan elzálogosítása Hollandiának 1897. 521–524. és 1899. 352–355, valamint Takáts Sándor, Két világkereskedelmi cikkünk a 18. században (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1903. 97–152).
  11. A vastermelésről Heckenast Gusztáv, Fegyver- és lőszergyártás a Rákóczi-szabadságharcban (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 13. Budapest, 1959. 15–32),
  12. Erdélyre Pataki József, A csíki vashámor a XVII. század második felében (Csíkszereda, 1971) és D. Prodan, Productia fierului pe domeniul Hunedoarei in secolul XVII (Anuarul Institutului de Istorie din Cluj, 1958–1959).
  13. az egykorú technológiáról Heckenast Gusztáv, A magyarországi vaskohászat technikai szintje a 16–18. században (Századok 1985. 917–940).
  14. A csabari nagyolvasztóról Zimányi Vera, A Zrínyi család tengermelléki birtokai (Századok 1981. 379–385),
  15. a libetbányairól Á. Paulinyi, Železiarstvo na Pohroní v 18. a v prvej polovici 19. storočia (Bratislava, 1966. 22);
  16. A puskaporgyártásról Heckenast Gusztáv, Fegyver- és lőszergyártás… (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 13. Budapest, 1959),
  17. a salétromfőzésről Kovács Ágnes, Iratok a nyírségi salétromtermelés történetéhez a Rákóczi-szabadságharc idején (Folia Rákócziana. 5. Vaja, 1981).
  18. A posztógyártásról Horváth Mihály Kisebb történelmi munkái (Pest,.1868. III. 45–46); Endrei WalterMakkai László, Az első főúri textilmanufaktúrák Magyarországon (Történelmi Szemle 1970. 327–328).
  19. A bőriparról I. Wellmann (Nouvelles Etudes Historiques 1965. I. 345–346); Pápai János Törökországi naplói (Budapest, 1963. 376); Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz (Budapest, 1907–1910. II. 314).
  20. A puskakészítésről Heckenast (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 13. Budapest, 1959. 38–41).
  21. A kézművesek számának becslése Magyarországon: Bánkúti Imre, A Rákóczi-szabadságharc gazdasági problémái (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1969);
  22. Ausztriában: Hassinger 185;
  23. Párizsban: Handbuch der europäischen Geschichte. Hrsg. Th Schieder. IV. (Stuttgart, 19752. 193).
  24. Az 1687. évi országgyűlésről és az Einrichtungswerk iparfejlesztési javaslatairól I. Wellmann (Nouvelles Etudes Historiques 1965 I. 340, 352),
  25. a spontán céhszerveződés adatai: Eperjessy Géza, Céhesedés a török uralom alól fölszabadult területen (V. Kézműves-ipartörténeti Szimpózium. Veszprém, 1985. 49–55).


Bányászat és iparHeckenast Gusztáv
Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban Tartalomjegyzék