Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

A Múltunk wikiből
1725. december 13.
A Helytartótanács felszólítja a vármegyéket és városokat, hogy jelentsék kézművesek betelepítése iránti igényeiket.

A Rákóczi-szabadságharc gazdaságpolitikai tapasztalatai, az ausztriai és a csehországi iparfejlődés példái, a kameralista irodalom terjedése egyfelől, a politikai konszolidáció és az ország népességének növekedése másfelől felébresztették néhány magyarországi arisztokrata, középbirtokos nemes és városi polgár vállalkozó kedvét ipari létesítmények alapítására. A Habsburg központi hatalom törekvéseiket nem akadályozta, de – Szilézia és az osztrák-cseh tartományok iparosításának problémáival amúgy is igénybe véve – nem is támogatta őket. Teljesítményeik így nem haladhatták meg a magyarországi viszonyok szabta, erősen korlátolt lehetőségeket.

Magyarország ipari termelőerőinek bármily tökéletlen statisztikai felmérése a szatmári béke utáni évtizedekben még a gazdaságtörténészek megvalósíthatatlan vágyálmai közé tartozik; viszonylag megbízható minőségi jellemzésükre azonban már van mód. Az 1723. évi 117. törvénycikk tizenöt évi adómentességet biztosított az országba költöző kézműveseknek, s az 1723. évi 101–102. törvénycikk alapján 1724-ben felállított Királyi Helytartótanács 1725. december 13-án körrendeletben szólította fel a vármegyéket és a szabad királyi városokat, hogy a különböző kézművesek betelepítése és manufaktúrák létesítése érdekében adjanak tájékoztatást szükségleteikről. A törvényhatóságok jelentéseiből egy, a kézműipar elemi szükségleteinek kielégítésére sem képes ország lehangoló képe rajzolódik ki. A megyék és városok elsősorban posztóművesek, vargák és tímárok beköltöztetését, a német viselet terjedésével felmerülő ruházkodási igények (kalap, harisnya) kielégítését kérik, általában a céhes kézművesség keretei között.

Mint a 18. századi telepítésekről általában, az iparosok beköltözéséről sem tudunk statisztikai adatokon nyugvó áttekintést adni. Részletvizsgálatok azonban kétségtelenné teszik, hogy a szatmári békét követő évtizedekben szakadatlan, lassú szivárgással érkeztek Magyarországra különböző foglalkozású mesteremberek, főleg a Habsburg-ház osztrák és cseh tartományaiból, a Német Birodalomból, de francia, lengyel, balkáni területekről is. A beköltöző iparosok legtöbbször saját kezdeményezésükre indultak útnak régi hazájukból, vagy pedig egyes magyarországi földesurak hívására; államilag szervezett iparostelepítésre nem került sor. Így a hazai kézművesség struktúrája nem változott: iparon a század hatvanas éveiig szinte kizárólag céhes vagy kontár ipart kell értenünk. Amikor Otto Haugwitz gróf és Ludwig Procop 1755-ben állami megbízásból a helyszínen tanulmányozta Magyarország és Erdély kereskedelmi viszonyait, csak elenyésző számban talált manufaktúrákat.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a 18. század első fele a céhrendszer újrafelvirágzásának kora lett.

A céhmestereknek a szerény hazai piac monopolizálására irányuló szűk látókörű elzárkózásával szemben először a nemesség lépett fel, ismételten törvényeket (1659. évi 71. 130.; 1715. évi 79. 130.; 1723. évi 74–75. tc.; 1729. évi 10. tc.) alkotva a céhek „visszaélései” ellen; így védelmezték a papság és a nemesség számára dolgozó, főleg vidéki, céhen kívüli iparosokat, és igyekeztek gátat emelni a céhek árdrágító törekvései elé. A törvényalkotásnál azonban hatékonyabbnak bizonyult az államnak a céheket következetesen korlátozni kívánó gazdaságpolitikája.

Az állami céhpolitikát Magyarországon lényegében ugyanazok a szempontok irányították, mint az osztrák és cseh tartományokban, de a céhek korlátozásához a központi hatalom nálunk, Ausztriához viszonyítva, csak mintegy fél évszázados késéssel kezdett hozzá. A Helytartótanács 1730-ban ellenőrzés céljából bekérte az ország összes céhleveleit, a felküldött privilégiumokat azonban ekkor még csak alkalomszerűen cserélték ki. A céhek korlátozása viszont ezzel már kezdetét vette. A Helytartótanács és nyomában egyes megyék is sorozatosan fölléptek a mesterek számának maximálása ellen, a felvételi díjak és a különféle büntetéspénzek csökkentése, a lakomák és ivászatok korlátozása érdekében. A hatóságok számos korszerűtlenné vált régi szabályt és szokást minősítettek visszaélésnek. E beavatkozások természetét illusztrálja például a szombathelyi tanács 1752, évi intézkedése, amellyel törölte a városi céhek szabályzataiból a céhmesterek házasodási kötelezettségéről szóló pontot, vagy a komáromi tanács 1759. évi rendelete, amely az új mester által adandó remekebédet a pazarlás eltávoztatása végett (!) a következő nyolc fogásban maximálta: kolbászos leves, tehénhús tormával, savanyúkáposzta hússal, rizskása tyúkhússal, bárányhús citromos lével, fejérpecsenye, csibe, egy malac és sült lúd, saláta, végül egy tál fánk. A céhek korlátozásában a döntő lépést Mária Terézia 1761-ben tette meg, kötelezve minden céhet királyi kiváltságlevél váltására, illetve régi királyi privilégiumának megújítására. Ezzel a céhprivilégiumok kibocsátása Magyarországon is felségjog lett, s a Királyi Kancellária útján kiadott új céhlevelek már szabvány privilégiumok voltak, amelyek egyöntetűen szabályozták a vallási kötelezettségeket, a céhek belső életét és önkormányzatát, az inasfelvételt, a mesterjog elnyerését, a remeklést stb. Mária Terézia céhreformjának célja a lakosság olcsó és rendezett áruellátásának biztosítása volt, s ezt a célt, bár az általános céhrendeletet csak vontatottan hajtották végre, lényegében elérte. A királynő azonban nem tudta megtagadni bigott anyai lelkületét, s a céhprivilégiumok eszközét is felhasználta a katolikus vallás terjesztésére, rákényszerítve a protestáns mestereket a katolikus egyházi szertartásokon való részvételre, és lehetővé téve a katolikus mestereknek, hogy protestáns társaikkal fennálló üzleti ellentéteiket felekezeti viszállyá lényegítsék át.

A céhes ipar a század hatvanas éveire általában ki tudta már elégíteni a lakosság vele szemben támasztott igényeit, minthogy ezek az igények nem voltak nagyok. A legények szakmai ismereteiket hagyományos módon, vándoréveik során sajátították el, mesterré általában apjuk vagy feleségük jogán lettek. Hagyományosak, tehát korszerűtlenek voltak a kézművesek munkaeszközei is, amint ezt újabban régészeti leletek is tanúsítják. Az ipari termelés Magyarországon a szatmári béke utáni évtizedekben zömében a hagyományos keretek között folyt; az iparfejlődés viszont nálunk is a céhes kereteken kívül keresett utat magának.

A megelőző évtizedek szórványos próbálkozásai után az 1710-es évek második felétől kezdve sűrűsödnek a manufaktúraalapítási kísérletek. Kincstári, egyházi, főúri és polgári vállalkozások nyomára bukkanunk a forrásokban, de a ránk maradt gyér adatokból csak nagyon bizonytalan ismereteket szerezhetünk róluk. Mivel legtöbbször nem vagyunk abban a helyzetben, hogy e vállalkozások méreteit és jellegét pontosabban megismerhessük, gazdaságtörténeti irodalmunk bizonyos leegyszerűsítéssel manufaktúráról beszél akkor is, amikor a valóságban talán csak egyszerű tőkés kooperációról vagy a Verlag egyszerűbb formáiról volt szó. E korai manufaktúrák vagy manufaktúraszerű képződmények élettartama általában néhány esztendőre korlátozódott; a 18. század első felében keletkezett manufaktúrák közül csak egy-kettő érte meg a 19. századot. Az 1730-as évek végén a manufaktúraalapitások e korai hulláma – egyelőre nem tudjuk megmondani, miért – elapadt, és csak az 1760-as évek elején indult meg újra.

Korai manufaktúráink sorában jellegzetes helyet foglalnak el a Bánság kincstári vállalkozásai, amelyek Claudius Florimond Mercy tábornoknak köszönhetik létrejöttüket. 1723 és 1733 között Temesvárott aba-, posztó-, selyem, harisnya-, kalap-, arany- és ezüstfonál-, paszomány-, kelmefestő manufaktúra, szöggyártó hámor, lőpor- és salétromműhely, olajsajtó, szappanfőzde, papírmalom, bőrmanufaktúra, sörfőzde, pálinkafőző működött, részben a kincstár saját kezelésében, részben polgári bérlők kezén. Legtöbbjük életképtelennek bizonyult, mert a vidék szegénysége miatt termékeinek nem talált piacot. Hasonló okból bukott el Mercy Tolna megyei, hőgyészi birtokán Schmettau gróf textilmanufaktúrája (1729–1732) is.

A ferencesek esztergomi posztógyártó üzeme a magyarországi rendtartomány barátcsuha- és pokrócszükségletének kielégítésére létesült 1717-ben, és még az 1780-as évek elején is fennállt. Minthogy termékeit nem hozta forgalomba a piacon, aligha tekinthető manufaktúrának, bár bérmunkásokat foglalkoztatott.

Első főúri textilmanufaktúráink merkantilista gazdaságpolitikára törekvő arisztokraták alapításai voltak. Károlyi Sándor gróf Nyitra megyei bátorkeszi (1722–1725), illetve surányi (1735–1743) birtokán, Pálffy János gróf a Pozsony megyei Malackán (1725–1728) létesített posztómanufaktúrát. Esterházy Ferenc és József gróf az 1720-as évek végén a hadsereg ellátását célzó manufaktúrák részvénytársasági alapon történő szervezésére hívta fel Károlyit és Pálffyt, a vállalkozáshoz szükséges tőkét Abraham Spitz, a linzi posztómanufaktúra 1710-es évekbeli zsidó Verlegere folyósította volna számukra; a terv Pálffy és Károlyi tartózkodásán meghiúsult, és az Esterházyak 1729-ben Tatán alapítottak posztómanufaktúrát, amely valószínűleg 1750-ig működött. Ugyancsak főúri manufaktúráknak tekintendők Ferenc lotharingiai herceg, Mária Terézia férje, vállalkozásai: a holicsi és az annál sokkal jelentősebb sassini kartonmanufaktúra (1736–1849), valamint a holicsi majolikaedény-manufaktúra (1743–1825).

Halvány nyomai vannak Windischgrätz Kristóf gróf répcemicskei bőrgyártó fabrikájának (1732), amely bécsi és pozsonyi zsidó Verlegerek útján soproni tímármestereknek szállított hitelbe nyersanyagot.

A polgári eredetű tőkével induló kevés számú és rövid életű vállalkozások közül a besztercebányai Sterz Gottlieb finomposztó manufaktúrája (1725–1731) tűnik a legerősebbnek.

Mindezeknek a vállalkozásoknak közös vonása a többé-kevésbé tisztázatlan jelleg; a termelőeszközök általában a mesterek tulajdonában vannak, a nyersanyag viszont a manufaktúra tulajdonosáé, akitől a mesterek megveszik, s ezáltal el is adósodnak. A manufaktúra szervezeti keretén belül felismerhető a Verlag kezdetlegesebb struktúrájának továbbélése. A manufaktúrákban foglalkoztatott mesterek és munkások legtöbbször külföldiek, Sterz szászországi bevándorlókkal dolgoztatott, Ferenc herceg Lotharingiából hozatott szakmunkásokat, Károlyi Sándor viszont Bátorkeszin és Surányban hazai, szakolcai és puchói mestereket alkalmazott.

A textilmanufaktúrákéval párhuzamosnak látszik ezekben az évtizedekben a vaskohászat fejlődése. Kropf 1692-es libetbányai próbálkozása után a 18. század első felében fölépülnek Magyarország első, huzamos időn át működő nagyolvasztói. Az 1710-es évek derekán helyezik üzembe az „igen bányász-ember”[1] Steinville tábornok kezdeményezésére a Hunyad megyei Sebeshelyen Erdély első nagyolvasztóját. Ennek csehországi német építőmestere építi fel 1721-ben a bánsági Bogsán nagyolvasztóját is. Ezeket követi Lányi Pál szászországi mintára készült dobsinai (1722), egy besztercebányai polgárokból alakult társaság ugyancsak szászországi mintára épült libetbányai (1726) és pojniki (1730), ismeretlen vállalkozó sziléziai mintára épült pilai (1735) nagyolvasztója, s 1740-ben üzembe helyezik a Garam menti bányavidéken az első kamarai nagyolvasztót Rhónicon, morvaországi mintára. Az új technikát Szászországból, Cseh-Morvaországból és Sziléziából bevándorolt vagy ott kiképzett hazai szakemberek honosítják meg, de az indirekt eljárás szélesebb körben való elterjedése ebben az iparágban is csak az 1760-as évektől kezdve következik be.

A szatmári béke utáni fél századba nyúlnak vissza a magyarországi vegyipar kezdetei. A hazai salétromfőzés története a már érintett nyírségi salétromos parasztoktól eltekintve még feldolgozatlan, de úgy látszik, jelentős méretű idényipar volt: 1760 körül nyaranta tescheni (Osztrák-Szilézia) salétromfőző mesterek járták legényeikkel az országot, salétromot ástak és főztek, és beszolgáltatták a legközelebbi királyi fegyvertárba.Speciális kutatások híján nem tudjuk, hogy ez a hétéves háború kísérőjelensége volt-e csupán, vagy évtizedeken át érvényesülő rendszer. Ugyancsak a 18. század első felében indult meg a kultúrigényeket is kielégítő üveggyártás. A Zempléni-hegységben a regéci (1698 óta) és a füzéri (1742 előtt) uradalmi üveghuta, a Partiumban a Károlyi Sándor alapította száldobágyi üveghuta (1722-től a harmincas évek végéig) ablak- és táblaüveg mellett már palackokat, üvegtányérokat állított elő. Végül európai jelentőségre tett szert a magyarországi hamuzsírfőzés. A fahamuból nyert hamuzsír (K2CO3==káliumkarbonát) a szappan- és üveggyártás, valamint a textiliparban a fehérítés és a különböző festési eljárások egyik legfontosabb nyersanyaga volt. A magyarországi erdőségek látták el, mint láttuk, hamuzsírral a Habsburg Birodalom többi országait, és jelentős volt a N yugat-Európába irányuló export is. A hamuzsírfőzés következtében alig száz év alatt 4 millió hold erdőt irtottak ki Magyarországon. A hamuzsírfőzés súlypontja a 18. század első felében a Dunántúlon volt, 1756-ban itt 40, a Felvidéken még csak 8 huta működött, a 18. század második felében viszont már a Felvidék, 1800 után Erdély erdőségei kerültek sorra.

Nyilvánvaló az elmondottakból, hogy Magyarország iparában az 1710-es évek végétől az 1730-as évek végéig bizonyos fejlődés és fellendülés jelei mutatkoztak. Ez a fejlődés azonban mind méreteit, mind intenzitását tekintve elmaradt az osztrák és cseh tartományok egyidejű ipari fejlődése mögött. Így amikor Mária Terézia uralkodása idején megkezdődött az osztrák és a cseh ipar manufaktúra-korszaka, Magyarország manufaktúrái eleve rosszabb gazdasági pozícióból indultak a kialakuló kora kapitalista versenyben.

Lábjegyzet

  1. Torma Károly, Gróf Gyulai Ferenc tábornok emlékirata, 1715–1787. Hazánk VI. 1886. 409.

Irodalom

A magyarországi iparfejlődés olyan-amilyen manufaktúra-korszaka az 1760—es évekkel kezdődik. Természetes ennélfogva, hogy amúgy is szegényes ipartörténeti irodalmunk a 18. századon belül a század második felére koncentrál. A szatmári béke utáni fél századnak mint önálló ipartörténeti szakasznak így ez az első kerek előadása. A régi szakirodalomból az alább idézett munkákon kívül is nélkülözhetetlen volt az összkép kialakításához Horváth Mihály, Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt (Buda, 1840, reprint Budapest, 1984), valamint Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában (Budapest, 1922) és Ember Győző, A magyar királyi helytartótanács gazdasági és népvédelmi működése III. Károly korában (Budapest, 1933). Szorosan vett tárgyán túl általános ipartörténeti szempontokat adott Endrei Walter, Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században (Budapest, 1969). A részleteket illetően: iparosok bevándorlásáról Ember Győző, A magyar királyi helytartótanács gazdasági és népvédelmi működése… (Budapest, 1933. 65–66), Szabó István, A nemzetiségek térnyerése és a magyarság (Magyar művelődéstörténet. IV. Budapest, 1941. 129) ; az ipar helyzetének egykorú felméréseiről Heckenast Gusztáv, Magyarország ipara 1726—ban (Történelmi szemle 1971. 320–329), Karlovszky Endre, Magyarország kereskedelmi viszonyai 1755-ben (Magyar gazdaságtörténelmi szemle, 1897. 201–240). A céhrendszerről és a céhekről Szádeczky Lajos, Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon. I–II. (Budapest, 1913) már megírása előtt elavult; előadásomat Eperjessy Géza, Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon, 1686–1848 (Budapest, 1967) korban idevágó részére, még inkább Nagy István, A kézművesipar fejlődése és a céhrendszer reformja Pesten a XVIII. században, 1690–1790 (Tanulmányok Budapest Múltjából 1966. 59–109), címe ellenére országos érdekű munkájára építettem. A céhek korlátozásáról az itt elmondottak és a szövegben említett törvénycikkek mellett Ember 67–73, Szádeczky I. 134–135, Takáts Sándor, A mesterasztal és a köszönő pohár (Magyar gazdaságtörténelmi szemle, 1905. 379–380). A felekezeti problémára: Bánkúti Imre, A magyar céhek vallási szerepe a XVIII. században Folia Archaeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának Évkönyve 1982. 181–187); a korszerűtlen munkaeszközökre: G. Sándor Mária, Adatok az eszterga magyarországi történetéhez. Csontgombkészítés Budán a XVIII. században (Történelmi szemle 1960. 141–148). A korai manufaktúrákra általában: Endrei WalterMakkai László, Az első főúri textilmanufaktúrák Magyarországon (Történelmi szemle 1970. 326–343), a Bánságra a régebbi irodalom alapján Ruzsás Lajos, A városi fejlődés a XVIII–XIX. századi Dél-Magyarországon. A városi fejlődés gazdasági alapjai (Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete. Értekezések 1964–1965. Budapest, 1966. 296–297) és S. Jordan, Die kaiserliche Wirtschaftspolitik im Banat im 18. Jahrhundert (München, 1967. 48–59); Bánkúti Imre, A hőgyészi textilmanufaktúra, 1729–1732 Folia Archaeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának Évkönyve 1964. 219–224). A ferencesek esztergomi posztógyártó üzeméről Magyar Országos Levéltár C. 43. Acta secundum referentes. 1781. Nic. Skerletz F 71. P 48. Spitz Ábrahámról J. Taglicht Nachlässe der Wiener Juden im 17. und 18. Jahrhundert (WienLeipzig, 1917. 169–172). Lotharingiai Ferencről H. L. Mikoletzky, Holics und Sassin, die beiden Mustergüter des Kaisers Franz I. Stephan (Mitteilungen des Österreichisehen Staatsarchivs 1961. 190–212). A 18. század első felének vaskohászatáról Heckenast Gusztáv, A magyarországi vaskohászat története a feudalizmus korában. A 13. század közepétől a 18. század végéig (Akadémiai doktori értekezés. Kézirat. Budapest, 1985) és Heckenast Gusztáv, A vaskohászat technikai szintje Magyarországon a 16–18. században (Századok 1985. 917–940). A sziléziai salétromfőzők magyarországi munkájáról Magyar Országos Levéltár C. 42. Acta idealia miscellanea. No. 23. Az üveggyártásról Borsos Béla, A magyar üvegművesség (Budapest, 1974); Takács Béla, A Zempléni-hegység üveghutái (Budapest, 1966); Kárffy Ödön, Adatok a száldobágyi üveghuta történetéhez (Magyar gazdaságtörténelmi szemle, 1902. 276–284, 375–381). A hamuzsírfőzésről Glaser Lajos, Magyarország helyzete az európai gazdasági életben (Földrajzi Közlemények, 1935. 304); Takács Béla, Hamuzsírfőzés a Zempléni hegységben (Technikatörténeti szemle 1964. 251–261). Összefoglalja a hamuzsírfőzés 18. századi alakulását Jakó Zsigmond, A magyarpataki és a kalini hamuzsírhuta története (Bukarest, 1956). című, különben 19. századi tárgyú munkájában.


Bányászat és iparHeckenast Gusztáv
Magyarország bányászatának rekonstrukciója Tartalomjegyzék