Magyarország népeinek települési viszonyai

A Múltunk wikiből

Ha Magyarország települési viszonyait etnikai szempontból vizsgáljuk, szembetűnő a különböző népek erős keveredése. A 413 járás közül csak 215-ben (52%) alkotott valamely nemzetiség 80%-nál erősebb többséget, 198 járásban pedig jelentős, 20%-nál nagyobb nyelvi kisebbség élt. A magyarok 166 járásban alkottak abszolút többséget, valamely nem magyar nép pedig 206 járásban. 41 járásban oly mértékű volt a különböző etnikumok keveredése, hogy egyikük sem érte el az 50%-ot. A magyar volt az egyetlen olyan nép, amely – bár a járások nagyobb részében kisebbségként – minden járásban jelen volt.

Magyarország nemzetiségeinek számaránya járásonként (1890)
Nemzetiség Járások száma, amelyekben az egyes nemzetiségek számaránya
80–100 50–80 20–50 10–20 0–10 0 abszolút relatív
% többség
Magyarok 121 45 68 42 137 166 10
Németek 4 25 57 46 249 32 29 15
Szlovákok 37 26 21 12 106 211 63 1
Románok 48 46 40 15 29 235 94 11
Kárpátukránok 3 8 8 6 32 356 11 1
Szerbek 6 16 9 31 351 6 3
Horvátok 2 5 35 27 344 2
Szlovének 1 1 1 3 407 1
Egyéb 1 359 53
Nem magyarok összesen 94 112         206 31

Az egyes községek etnikai összetétele jóval homogénabb volt, mint a nagyobb közigazgatási egységeké. 1890-ben az ország községeinek 77,3%-ában valamely nemzetiség (31,8%-ában a magyarok, 45,5%-ában a nem magyarok) számaránya meghaladta a 90%-ot, s csak a községek 7%-ában élt jelentős, 30%-nál erősebb nemzeti kisebbség. Más népekkel – főleg a magyarokkal – keveredve leginkább a németek, a szerbek és a horvátok éltek. Minél nagyobb volt egy egy község, annál erősebben kidomborodott magyar jellege. Az 5000-nél több lakosú települések 63,8%-a volt magyar többségű, míg a kisebb településeknek csak 36,5%-a. A magyar többségű települések átlagos lélekszáma 1890-ben 1600 volt, a nem magyar községeké 952. A magyarok az ország községeinek 37,2%-ában abszolút többséget, 8,5%-ában 10–50%-os kisebbséget alkottak. A községek 27%-ában a magyarok arányszáma 10% alatt volt, 3458 községben (27,3%) pedig egyáltalán nem lakott magyar 1890-ben.

Magyarország városainak nemzetiségi viszonyai
Anyanyelv A lakosság száma 1000 Növekedés (+) illetve csökkenés (-) %-ban %-os megoszlás Városokban élt a megjelölt anyanyelvű népesség %-a
1880 1890 1880 1890 1880 1890
Magyar 1383,1 1660,5 +20,1 64,5 67,8 21,6 22,6
Német 391,1 388,3 -0,7 18,2 15,9 20,9 19,5
Szlovák 160,9 153,2 -4,8 7,5 6,3 8,7 8,1
Román 80,4 90,3 +12,3 3,7 3,7 3,3 3,5
Kárpátukrán 3,7 3,8 +1,5 0, 17 0, 15 1,0 1,0
Szerb és horvát 92,2 112,8 +22,3 4,3 4,6 14,6 16,6
Egyéb 33,1 40,5 +22,4 1,5 1,7 15,7 16,6
Nem magyar együtt 761,4 788,9 +3,9 35,4 32,2 10,2 10,1
Összesen 2144,5 2441,4 +13,8 100 100 15,6 16,1

A városok és a városi jellegű nagyobb települések lakossága már 1880-ban túlnyomóan magyar volt. A 131 varos közül 73, a 158 ötezernél népesebb nagyközség közül 93 volt magyar többségű, lakosságuknak pedig együttesen 63%-a volt magyar anyanyelvű, míg az ország több mint 12 ezer kisebb községében a magyarok arányszáma csak 41,4% volt. Ebben a 289 városi jellegű településben a magyaroknak kereken egyharmada élt (2,11 millió), a nem magyaroknak pedig csak 17%-a. A városok a magyar nyelvterületen kívül is inkább magyar jellegűek voltak, mint környezetük. 1880-ban a nem magyar nyelvterület egész lakosságának nem egészen 12%-a volt magyar anyanyelvű, az e területen levő 72 városban azonban a magyarok arányszáma elérte 28%-ot, s e városok közül 11-ben abszolút többséget is alkottak. A városok magyarosodása 1880 után még gyorsabb ütemben folyt, mint korábban.

Az 1890-es népszámlálás adatai alapján az alábbi képet rajzolhatjuk fel Magyarország népeinek, elsősorban a magyaroknak települési viszonyairól.

A magyarok két nagyobb zárt etnikai tömböt alkottak. A központi magyar nyelvterület mintegy 115 ezer km2 kiterjedésű volt. Magában foglalta a Dunántúl nagy részét, a Kisalföld Dunától északra eső felének nagyobb részét, a Nagyalföldet – a Ferenc-csatornától és a Marostól délre eső területek és a keleti-délkeleti szegély kivételével – valamint az Alföldet északról határoló középhegységeket, s azok mögöttes medencéit. Ezen a területen 1890-ben 6 millió magyar mellett mintegy 900 ezernyi nem magyar kisebbség élt, túlnyomóan németek és szlovákok. E terület 154 járása közül 3, 4200 községe és városa közül 300 volt nem magyar többségű. Több mint 100 ezres német kisebbség élt szétszórva a Bakony, a Vértes, a Gerecse és a Pilis hegységek falvaiban, s Buda körül széles gyűrűben erős többséget is alkotott. A 18. században betelepült németség másik nagy, mintegy 200 ezres csoportja Tolna és Baranya megyékben élt (ez volt az ún. Schwäbische Türkei). Szlovák szórványtelepülések főleg Budapest környékén és az Északi-középhegységben voltak. Békés és Csanád megyék nagy mezővárosaiban több mint 70 ezer szlovák anyanyelvű élt, akiknek ősei a 18. században települtek ide. A század közepén még német többségű főváros a század végére megmagyarosodott: 1880-ban 56,8%, 1890-ben 66,4% a magyar nyelvűek arányszáma, de még mindig Budapest az ország legnagyobb német és szlovák városa is: 118 ezer német és csaknem 30 ezer szlovák lakossal.

A másik, a központi tömbnél jóval kisebb – mintegy 15 ezer km2 területű – magyar nyelvterületet a székelység 400 ezres tömbje alkotta Erdély délkeleti sarkában. Ez a székely nyelvterület 4 megyére, 14 járásra terjedt ki, 431 magyar községgel. A két különálló részből álló magyar nyelvterület a maga 130 ezer km2-es kiterjedésével az ország területének 46%-át alkotta. Határain belül élt a magyarok 88%-a (1890-ben 6,4 millió). A nem magyar kisebbségek száma megközelítette az 1 milliót. E terület 168 járásából 165 magyar többségű volt, 4341 magyar város és község mellett 330 községben a nem magyar lakosság alkotott többséget.

Az országnak a magyar nyelvterületen kívül eső nagyobbik felében 1890-ben 7,7 millió lakos élt, s ebből mintegy 900 ezer (11,8%) volt magyar. A 245 járás közül e területen mindössze egynek – a kolozsvárinak – volt abszolút magyar többsége, s 66 járásban élt számottevő, 20%-nál erősebb magyar kisebbség. A nem magyar nyelvterület 8026 községéből és városából 383 volt magyar többségű.

A magyar nyelvterületen kívül két olyan része volt az országnak, ahol a magyarok jelentékeny kisebbséget alkottak. Az egyik az a széles zóna, amely a két magyar nyelvtömböt összekötötte, s az Alföld északkeleti peremvidékétől a Szamos, a Kraszna és a Sebes-Körös völgyein át vezetett az Erdélyi medencébe, majd a Maros és a Küküllők közében érintkezett a Székelyfölddel. E zónában 11 megye 58 járásából a magyarok egyben (kolozsvári) abszolút többséget, 35-ben pedig 20%-nál erősebb kisebbséget alkottak. A túlnyomórészt román, néhol szász községek tengerében 234 magyar többségű község helyezkedett el, néhol – a Szilágyságban, Kalotaszeg vidékén, Torda környékén és a Kis-Küküllő mentén – 10–30 községből álló nagyobb nyelvszigeteket is alkotva. E területen a városok lakosságának 64,8%-a már 1880-ban is magyar, s a 12 város közül 8 (Kolozsvár, Torda, Nagyenyed, Dés, Nagybánya, Felsőbánya, Szilágysomlyó, Zilah) magyar többségű.

A 18. századi újratelepítések során kialakult jellegzetes kevert lakosságú vidék volt az országnak a magyar nyelvterülettől délre eső része: a Bánát (Torontál és Temes megye), a Bácska déli és nyugati része, valamint a Dunántúl délkeleti csücske, a Drávaszög. Itt egymást váltották a magyar, német, szerb, bunyevác, sokác, román, szlovák, kárpátukrán és bolgár községek, s egyik nemzetiség sem alkotott nagyobb területen abszolút többséget. A Délvidék 41 járásából a magyarok kettőben voltak relatív többségben, s 14-ben alkottak 20%-nál erősebb kisebbséget. A 763 községből 70 volt magyar többségű. 1890-ben az egész terület lakosságának 14%-a, a városok lakosságának 18%-a volt magyar. A magyarság számát az ország déli járásaiban a század végén gyorsan növelte az Alföld középső részeiből egyre nagyobb arányokban folyó levándorlás. 1883-ban bukovinai csángókat telepítettek az Al-Duna-menti kincstári birtokokra.

Az ország területének mintegy egyharmadát elfoglaló hegyes peremvidékeken csak meglehetősen gyér magyar szórványokkal találkozunk, főleg a nyelvhatárok közelében és egyes nagyobb városokban. Ez az övezet a Muraközből kiindulva a nyugati határszélen húzódott északnak, majd a Kárpátok hatalmas félkörívében folytatódott egészen az Al-Dunáig. Itt a német, szlovák, kárpátukrán, román és szász nyelvterületek egymáshoz kapcsolódó tömbjeinek folytonosságát csak délkeleten bontotta meg a közbeékelődő Székelyföld. Ebben a Nyugat-Dunántúlon keskeny, az Északi-Felvidéken kiszélesedő, északkeleten ismét elkeskenyedő, majd Dél-Erdélyben újra kiszélesedő övezetben 1890-ben mindössze 300 ezer magyar élt (7 %), 4 millió más anyanyelvű mellett. A 146 járásból a magyarok számaránya csak 17-ben haladta meg a 20%-0t, a több mint 5 ezer községből pedig csak 73 volt magyar többségű.

A központi magyar nyelvterület és a nyugati országhatár közötti 20-30 kilométeres sáv déli része, a Muraköz teljesen horvát volt (115 község), majd ehhez csatlakozott a Mura és a Rába között a szlovén nyelvterület 147 községe. A Rába és a Duna közötti határzónában a 300 ezres német tömbben szétszórva élt mintegy 60 ezer, a 16. században ide települt horvát (297 német és 78 horvát község). Magyar szórványokkal a nyugati határsávban főleg a Pinka völgyében találkozunk (Felső-őrség).

A szlováklakta Felvidéken a nyelvhatártól északra volt néhány magyar szórványfalu, illetve több községből álló nyelvsziget: főleg a Kisalföld északi peremén, a Nyitra és a Zsitva folyók völgyében, valamint keleten a Sajó és a Hernád folyók között. A városok lakosságának ezen a vidéken csak 15–16%-a magyar. A később elmagyarosodó városok (Kassa, Nyitra, Zólyom) 1880-ban még német és szlovák többségűek. A szlovák nyelvterületen jelentős, 10%-nál erősebb német kisebbség élt, főleg a Szepességben, a középkori eredetű bányavárosokban és Pozsony környékén. A szlovák nyelvterület magvát képező hét megyében (Árva, Liptó, Sáros, Szepes, Trencsén, Turóc, Zólyom) 1880-ban alig 16 ezer magyart írtak össze (1,9%), de 1880 és 1890 között több mint 50%-kal nőtt a magyarok száma, főleg az iparosodással kapcsolatos munkástelepítések, valamint a zsidó polgárság magyarosodása következtében.

A kárpátukrán lakosságú Északkeleti-Felvidéken a magyarok arányszáma meghaladta a 10%-ot. Főleg a Felső-Tisza völgyében voltak magyar települések. E vidék mindhárom városa (Máramarossziget, Munkács, Ungvár) magyar többségű volt már 1880-ban is.

A szlovák Felvidék mellett Dél-Erdély volt az ország másik olyan nagyobb vidéke, amelyen magyarokkal alig találkozunk. Ebben a Brassótól Krassó-Szörényig húzódó, s az Erdélyi Érchegységben erősen kiszélesedő zónában, amely keleten román és szász, máshol román lakosságú volt, a magyarok arányszáma nem érte el a 6%-ot. A 45 járásból mindössze kettőben volt 20%-nál erősebb magyar kisebbség. Az 1100 községből csak 16 volt magyar többségű; főleg a Maros, a Fekete- és a Fehér-Körös völgyében voltak még középkori eredetű magyar szórványközségek. Arad és Bihar megyékben a román nyelvterület messze benyúlt az Alföld síkságára is. 1880 és 1890 között a Hunyad megyei és krassó-szörényi ipari telepítések révén itt is jelentősen megnőtt a magyarok száma.

Horvátország felé a Dráva alkotta a nyelvhatárt, s egyúttal az országhatárt is. Somogyban és Baranyában a Dráva innenső oldalán is volt néhány horvát község. A Drávától délre viszont igen gyors ütemben nőtt a magyarok száma, akiket részben a szlavóniai nagybirtokosok, részben az államvasutak telepítettek oda. 1880-ban 41 ezer, 1890-ben pedig már 69 ezer magyart írtak össze Horvátországban.

Látható tehát, hogy a magyarok vezető pozícióját a soknemzetiségű országban – relatív többségük, gazdasági, társadalmi és politikai túlsúlyuk mellett – kedvező elhelyezkedésük is biztosította. Az ország legtermékenyebb középső vidékeit foglalták el, ahová a köröskörül fekvő, túlnépesedett hegyes peremvidékek nem magyar népfeleslege áramlott. A magyarok hol erősebb, hol gyengébb kisebbségként az ország egész területén, valamennyi járásában – a nem magyar nyelvterületen is – jelen voltak. A nem magyar nyelvterületeken számarányuknál jóval nagyobb volt tényleges gazdasági és társadalmi súlyuk és befolyásuk, hiszen az ottani magyar kisebbség alkotta egyrészt a helyi társadalom földbirtokosokból, tőkés vállalkozókból és hivatali értelmiségből álló vezető rétegének zömét, másrészt a modern gazdasági szektorok alkalmazottainak és munkásainak jelentős részét. Erősen képviselve volt a magyarság a nemzetiségi vidékek városaiban, ipari és forgalmi központjaiban, s ezekben száma jóval gyorsabban nőtt a nem magyar lakosságénál. Az 1880-as évektől kezdve a magyar kormányok nemzetiségi politikájának is az volt az egyik fő célja, hogy – mivel a nemzetiségi nyelvterületek lakosságának megmagyarosodására józan belátással alig számíthattak – legalább a gazdasági, forgalmi, közigazgatási és kulturális szempontból fontos „stratégiai” pontokon alakítsanak ki szilárd magyar többséget.

Másrészt viszont éppen ellentétes tendenciát hordozott, s hosszú távon, a soknemzetiségű ország felbomlását idézte elő a települési viszonyoknak az a jellegzetessége, hogy a nem magyar népek főleg az ország peremvidékein alkottak zárt és többé-kevésbé homogén etnikai tömböket, s ezek a határokon keresztül minden irányban közvetlenül kapcsolódtak az országon kívüli azonos vagy rokon etnikumú népességekhez.

Irodalom

A nemzetiségi és a települési viszonyok történeti alakulására alapvető: Szabó István, A magyarság életrajza (Budapest, év nélkül). Az 1890-es népszámlálás alapján részletes képet rajzol, gazdag térképanyaggal: Balogh Pál, A népfajok Magyarországon (Budapest, 1902). Az asszimilációra vonatkozóan Szabó István idézett művén kívül lásd: Hanák Péter, Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században (Történelmi Szemle, 1974. 3–4.); Glatz Ferenc, Polgári fejlődés és nacionalizmus Magyarországon a XIX. században (Történelmi Szemle, 1974. 1–2.).


A lakosság etnikai és vallási megoszlása
Az etnikai erőviszonyok változásai Tartalomjegyzék A vallási megoszlás