Magyarország társadalmi-politikai struktúrája

A Múltunk wikiből

A magyar társadalmi és politikai közélet főszereplői a kiegyezés idején régi középnemesség tagjai, illetve ezek utódai voltak, kiegészülve a nem nagyszámú, hozzájuk hasonuló polgári származású értelmiséggel (honoratiorok). A középnemesség fellegvára, társadalmi és politikai tevékenységének legfőbb színtere századokon át a vármegye volt. 1848-tól a képviselőházon keresztül döntő részesedést nyert az államhatalomban is. Az évszázados függetlenségi küzdelmekben és különösen az 1848-as szabadságharcban játszott vezető szerepe azzal az erős nemzeti és politikai öntudattal töltötte el a középnemességet, hogy egyedül alkalmas és hivatott Magyarország integritásának és önállóságának megőrzésére, a magyar politikai élet vezetésére a jelentős részben elnemzetietlenedett aulikus és konzervatív arisztokráciával, valamint a nagyrészt német polgársággal szemben. A kiegyezés idején ez a meggyőződés meg is felelt a tényleges társadalmi erőviszonyoknak.

A középnemesség nem volt modern polgári osztálykategória, hanem még a kiegyezés idején is a rendi társadalom kereteit őrizte, több társadalmi réteget ölelt fel. Vezetői között voltak nem arisztokrata nagybirtokosok (Tisza, Lónyay), akik egyes megyékben a legnagyobb tekintélyt élvezték, és kezükben tartották a vezető pozíciókat. A nemesi középosztály zömét a középbirtokosok tették ki. Alsó rétegük, a 100–200 holdasok, birtokosztódás és anyagi tönkremenés következtében tömegesen, gyors ütemben csúszott le a birtoktalan nemesek seregébe. A kiegyezés idején a közéletben szereplő középnemesek jelentős része már eleve csekély birtokú vagy birtoktalan (armális) nemes, többségében jogi végzettségű értelmiségi (ügyvéd), hivatalnok volt. A középbirtokosok, a nemesi és polgári származású értelmiség együttvéve igen széles nemesi jellegű úri középosztályt alkottak. Ez a középosztály lényegesen különbözött a nyugat-európai polgári társadalmak ipari-kereskedelmi polgárokból és a hozzákapcsolódó értelmiségből álló középosztályától. Az ipari-kereskedelmi és értelmiségi polgárság Magyarországon számában és társadalmi súlyában elenyésző volt az úri középosztályhoz képest.

A nemesi középosztály politikai állásfoglalását saját vezető szerepének, uralmának fenntartása, kiszélesítése és amit ezzel azonosnak vélt: Magyarország belpolitikai önállóságának és a magyar nemzeti hegemóniának a biztosítása határozta meg. Egységesen szembeszállt tehát minden olyan tendenciával, amely egyfelől az udvari és ausztriai körök részéről Magyarország belpolitikai önállóságát, másfelől a parasztság, a polgárság vagy a nemzetiségek részéről a nemesi középosztály gazdasági vagy politikai túlsúlyát veszélyeztette. A kiegyezés idején még általában a reformkori és 48-as liberális eszmék tisztelete jellemezte politikai magatartását. Ezeken az általános alapelveken belül azonban a középnemesek egyéni politikai nézetei mind a nemzeti függetlenség, mind a polgári haladás kérdésében erősen eltérőek, gyakran kialakulatlanok, ellentmondóak voltak. Ennek megfelelően konkrét állásfoglalásaikban is ingadoztak. Még leginkább a középnemességhez csatlakozó polgári származású értelmiség tűnt ki következetesebb, polgári liberális gondolkodásával.

A középnemességen belül a gazdasági helyzet és a politikai magatartás alapján több csoportot különböztethetünk meg. A Dunántúlon, a Kisalföldön és Pest megyében a kedvező piaci viszonyok, a gazdasági élet magasabb színvonala mind a középbirtokosok, mind az értelmiségiek számára a tőkés fejlődés lehetőségének jobb kihasználását, nagyobb jövedelem biztosítását eredményezte. E tájak középnemességének erős érdeke fűződött az Ausztriával való forgalom növeléséhez, és inkább a kiegyezés támogatására hajlott. Magyarország északkeleti és keleti részeinek középnemesei viszont még a tőkés gazdálkodásra való áttérés nehézségeivel küszködtek, többségükben protestánsok voltak, és erősebben őrizték a hagyományos függetlenségi, kuruc gondolkodást. Azokban a megyékben azonban, ahol a magyarság kisebbségben volt – főleg Erdélyben –, a nemzetiségi polgárság előretörésétől való félelmében a középnemesség hagyományai ellenére a kiegyezést és a magyar központi kormányhatalom erősítését támogatta.

A magyar politikai közélet másik meghatározó tényezője a főrendek, a nagybirtokos arisztokrácia és a főpapság. A szerkezetében változatlanul fenntartott főrendiházban személyes részvételükkel közvetlenül érvényesíthették politikai akaratukat. Az arisztokrácia is több, egymástól eltérő csoportra oszlott. Az egykori királyi Magyarország területén (Dunántúl, Felvidék) egyrészt az úgynevezett indigénák (külön törvénnyel honosított külföldi főurak), akik többnyire nem is laktak Magyarországon, másrészt az aulikus, konzervatív arisztokraták voltak többségben. Ők voltaképpen a Monarchia nemzetek feletti, az udvarhoz tartozó uralkodó rétegét képviselték; egyúttal a legnagyobb gazdasági és politikai hatalommal bírtak. A nagybirtokos arisztokrácia másik, nagy latifundiumokkal többnyire nem bíró és lazább bécsi összeköttetésekkel rendelkező csoportja a tőkés fejlődésre való áttérés gondjaiban osztozott a jómódú középnemességgel, s annak idején aktívan részt vett a liberális reformmozgalomban, sőt a szabadságharcban is. E liberális arisztokráciának számos tagja a kiegyezés után is helyet foglalt a képviselőházban és a kormányban. Külön csoportot alkotott az erdélyi, túlnyomórészt protestáns arisztokrácia, mely birtokai jövedelménél fogva inkább a magyarországi jómódú középbirtokosság szintjén állott. Függetlenségi hagyományai, vallása és gazdasági viszonyai következtében politikailag ez a csoport is a liberális nemesi középosztályhoz csatlakozott.

A kisnemesség tömegei, akik nem rendelkeztek az úri életformát biztosító birtokkal vagy értelmiségi foglalkozással, nem tartoztak a nemesi középosztályhoz. Lassanként beolvadtak a parasztságba és a vidéki kisiparosságba. De mivel nemesi jogon választójoguk volt, és hagyományaiknál fogva politizáló réteget alkottak, megkülönböztetett politikai jelentőségük, főleg a parasztság körében gyakorolt befolyásuk még hosszú ideig fennmaradt.

Az ipari-kereskedelmi polgárság gazdasági és politikai súlya a kiegyezés idején még csekély volt. A szabad királyi városok többségében (kivált a Felvidéken és Erdélyben) az ipari és kereskedő polgárság nagyrészt német volt, kezében tartotta a városi vezetést, és ugyancsak szerzett jogon megtartotta választójogát. A magyarlakta területeken (az Alföldön és a Dunántúlon) egyes városokban élt ugyan magyar kézművesréteg, de nem játszott szerepet a városi vezetésben, és ipari tevékenységét főleg a gyáriparral szemben pusztulásra ítélt iparágakban folytatta. A polgárság rohamosan gyarapodó csoportját alkotta a zsidó kereskedőréteg, mely a kereskedelmi és ipari tőkés vállalkozások túlnyomó részét kezében tartotta. A leggyorsabban fejlődő városok (Pest, Temesvár, Nagyvárad, Arad stb.) gazdasági életében már a kiegyezés idején domináló szerepet játszott. A polgárság az ipari-kereskedő városokban helyi hatalomhoz jutott, de az országos közéletben csekély szerepet játszott. A parlamentben csak néhány polgári képviselő volt. A polgárság érdekeit az országos politikában a nemesi képviselők megnyerése útján érvényesítette. Deák Ferenc 1861 óta Pest-Belváros képviselője volt.

A parasztság számára sem a kiegyezés előtt, sem utána nem volt megfelelő fórum, hogy szavát a politikai életben hallassa. Minden 1/4 telekkel vagy ennek megfelelő földdel rendelkező parasztnak volt ugyan választójoga, ami a birtokos parasztságnak hozzávetőleg 20–25%-át jelentette, de ez a széles réteg csak szavazó tömeg volt. A parasztok szavazatait tekintélyükkel, gyakran fenyegetéssel és vesztegetéssel a földesúr gazdatisztjei, a főszolgabírák és a papok irányították. A mezővárosok és a szabad (jász-kun és hajdú) kerületek magyar parasztsága öntudatosabb, a politikában tájékozottabb volt, nem állt földesúri nyomás alatt, és szavazataival majdnem mindig az ellenzéket támogatta. A kiegyezés idején a parasztságnak még helyi hatalma sem volt. A községekben a nagygazdáknak is csak másodlagos szerep jutott az egykori földesúr mellett. A parlamentben a parasztságot csak egyetlen cikluson át képviselte Táncsics Mihály. A parasztság nagy többségének nem volt választójoga és semmiféle politikai szava.

A nemzetiségek vezetői az összes előbbi társadalmi réteg soraiból kerültek ki. Akadtak köztük főpapok, nagybirtokosok, nemesi értelmiségiek, többségükben azonban a vidéki kispolgárságból és polgári értelmiségből származtak. A nemzetiségi parasztok között a választásra jogosultak aránya az országos átlagnál alacsonyabb volt. Politikailag kevésbé voltak tájékozottak, és fokozottan érvényesült velük szemben a földesúri, közigazgatási nyomás. Ezért nem tudtak megfelelő támogatást nyújtani a nemzetiségi politikai vezetőknek.

Közvetlenül a kiegyezés után, az egyesülési szabadság új feltételei között kezdte meg a szervezkedést a magyar társadalom új osztálya: az ipari munkásság. A választójogosultságból a munkások ki voltak zárva, de már eleve országos politikai igényekkel, programmal léptek fel. A magyar politikai élet vezetői kezdetben arra törekedtek, hogy a munkásságot a maguk pártpolitikai céljainak megnyerjék. Ennek kudarca után a munkások szervezkedését fokozódó mértékben a rendőri elnyomás eszközeivel kezelték.


A dualizmus rendszerének kialakulása Magyarországon
A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke Tartalomjegyzék A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után