Mailáth György

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Majláth György

Pozsony, 1818. december 8. – Budapest, Várnegyed, 1883. március 29.
országbíró és a főrendiház elnöke
Wikipédia
Ifj. székhelyi Mailáth György
1860. november 1.
Mailáth György kinevezése az ismét működő helytartótanács élére.
1865. június 26.
Zichy Hermann gróf magyar kancellár felmentése, Mailáth György magyar kancellári kinevezése.
Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellár felmentése, Haller Ferenc gróf erdélyi kancellár kinevezése.
1865. június 26.—július 27.
Alexander Mensdorff-Pouilly gróf miniszterelnök.
1865. június 30.
Az új „ideiglenes” vámtarifa tovább mérsékli a vámokat.
1865. július 18.
Sennyey Pál báró kinevezése főtárnokmesterré és a helytartótanács ideiglenes elnökévé.
1865. július 27.
Schmerling államminiszter felmentése.
1865. július 27.—1867. február 7.
Richard Belcredi gróf kormánya.
1865. augusztus 14.
Ausztria és Poroszország gasteini egyezménye.
1865. augusztus 15.
Liszt Ferenc: Szent Erzsébet legendája című oratóriumának bemutatója.
1865. augusztus 26.
Mailáth kancellár utasítása a főispánok kibővített hatásköréről.

Gergely András

Az országgyűlés küszöbén

Mailáth Antal gróf lett a kancellár, Mailáth György kapott országbírói kinevezést, Szerencsy István került személynökként az alsótábla elnöki székébe.

Vörös Károly

A büntetőjogi reform

A kormányt a Széchenyi közeledésével elért tagadhatatlan siker ellenére nem kis aggodalommal kellett hogy eltöltse az a magatartás és még inkább az a mögötte álló társadalmi igény és koncepció, mely az 1840:V. tc.-ben kiküldött büntető törvénykönyvi országos választmány 1841 novemberének legvégén az országbíró elnöklete alatt megkezdődő munkájában tükröződött.

A magyar országgyűlés előkészítése

1843. január 7-én legfelsőbb kézirat szólította fel a magyar kancellárt: tegyen javaslatot az ország anyagi szükségleteinek az elkövetkező országgyűlésen a trón által javasolható olyan megoldására, mely az országgyűlést a sérelmi politika teréről a gyakorlati irányú tevékenységre állítja át, de amely nem igényli a császárság anyagi támogatását; az ország megújulása saját erejéből lévén megoldandó. A kancellár és az országbíró ennek megfelelően elkészített javaslatát a január 23-án összeült Staatskonferenz megelégedéssel fogadta el, és megállapította az országgyűlés előkészítése során és tartama alatt a magyar ügyek tárgyalásának rendjét: először egy „magyar tanács”-ban, s csak ezután a szűkebb államkonferenciában.

Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

Az udvart, mely a reformpárttal szembeni mindezen szavazási, választási akcióktól (legalábbis nyíltan) bölcsen távol tartotta magát és hivatalos képviselőit, s mely a reformnak legalábbis 6 ponton (s még látni fogjuk, mely okból) számára igen lényeges megbuktatását átengedte megyei ügynökeinek és a kisnemesség a kortesek manipulációi által könnyen fellobbantható szenvedélyeinek, ez a (különben, mint láttuk, nem váratlan) körülmény az országgyűlési harc vállalására kényszerítette. Helyzete az alsótáblán, egyes képviselői – így elsősorban Zsedényi Ede vagy az ifjú Mailáth György – nem közönséges képességei ellenére is, a választási harc után reménytelennek tűnt, s így elsősorban a felsőtábla megerősítése vált számára szükségessé.

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

Az országbíró külön kikért javaslata a mindehhez szükséges szervezési taktikát érintette: ahhoz, hogy a kormány biztos lehessen megfelelő követek választásában, a főispánokat minden más hivatalos funkció alól mentesíteni kell, így állandóan a megyében lakhatnak, és ott maguk vezethetik a közigazgatást. Ha a jelenlegi főispán (például magas kormányhivatala folytán) ezt nem tudná vállalni, akkor címét (és ezzel, ha nem főnemes, főrendi táblai tagságát is) megtarthatná, de helyére a megyébe főispáni helytartót, adminisztrátort kell kiküldeni.

Spira György

A párizsi forradalom visszhangja

Bécsben tehát most lázas tanácskozások kezdődtek az ellenállás mikéntjének kimódolására, s ezért István főherceg – éppen 3-án – maga is a császárvárosba utazott, majd néhány nap múlva követte őt Mailáth György országbíró és Keglevich Gábor gróf tárnokmester is, úgy hogy Pozsonyban végül senki sem maradt, aki jogosult lett volna egybehívni a felsőtáblát.

István főherceg szökése s Lamberg küldetése

Ám István főherceg Bécsbe érkezése után kevésbé kiábrándító intézkedések foganatosítása mellett szállt síkra: azt javasolta, hogy az ország királyi helytartójává a rangban a nádor után következő zászlósurat, Mailáth György országbírót, a Magyarország területén állomásozó csapatok főparancsnokává pedig Lamberg Ferenc gróf altábornagyot, a magyar politikai körökben ugyan udvarhűnek, de máskülönben becsületes embernek ismert pozsonyi hadosztályparancsnokot nevezzék ki, s – mivel az országgyűlés még nem fejezte be a költségvetési vitát, az évi költségvetés letárgyalása előtt pedig az 1848:IV. törvénycikk értelmében nem oszlatható fel – egyelőre az országgyűlést se oszlassák fel, csupán napolják el december 1-éig. S ezeknek a javaslatoknak az udvari körök végül helyt is adtak. Lamberget tehát Bécsbe rendelték, majd útnak indították Budára, s rábízták a Mailáth kinevezéséről meg az országgyűlés elnapolásáról intézkedő két királyi rendeletet is (hogy azután ezeket közzétételük előtt jegyeztesse ellen Batthyányval).

A főváros feladása

Márpedig január 1-én (miközben a békeküldöttség öt tagja – a volt miniszterek közül Batthyány és Deák, továbbá Majláth György országbíró, Mailáth Antal gróf, királyi főasztalnok és Lonovics József egri érsek – elkocsizott Windisch-Grätz bicskei főhadiszállására) az országgyűlés tagjainak mérvadó része az előző esti döntésnek megfelelően a honvédelmi bizottmánnyal együtt valóban útnak eredt Debrecen felé, s ezzel a társasággal tartott még a békepártiak zöme is (habár e békepártiakat persze továbbra sem valamiféle harci elszántság vezérelte, hanem részint a lehetséges megtorlástól való félelem, részint meg az a törekvés, hogy alkalomadtán ismét hallathassak majd szavukat, mihelyt ismeretesekké lesznek a Windisch-Grätzhez menesztett küldöttség tárgyalásainak eredményei).

Az ellenség önkényuralma az ország megszállott vidékein

Amint rendre behódoltak, s ezért tovább működhettek a magyarországi bíróságok is – élükön változatlanul az eddigi országbíróval, Mailáth Györggyel (aki mikor Windisch-Grätz az országgyűlés békeküldöttségének tagjait január 8-án – Batthyány kivételével – végre szélnek eresztette, haladéktalanul elkötelezte magát Ferenc Józsefnek).

Az ellenség magyar segítőtársai

Ám a konzervatív vezérférfiak korántsem csupán tanácsokkal igyekeztek lendíteni az ellenforradalom szekerem, hanem szorgos mindennapi munkával is: amint Szőgyény László, Mailáth György és Almásy Móric Windisch-Grätz oldalán serénykedett, úgy vállalta például Pozsony megye császári biztosságát a helytartótanács egykori elnökhelyettese, Zichy Ferenc gróf, Pest megyéét meg az utolsó rendi országgyűlés konzervatív követi csoportjának egyik vezérszónoka, Babarczy Antal s a többi megyéét is csupa ismert konzervatív politikus.

Szabad György

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

Augusztus végén Táncsics perében, amelynek során az elveit derekasan védelmező ősz forradalmárt 15 évi börtönre ítélték, Szilágyi Virgil védő – óriási feltűnést keltett beszédében – „az országban uralkodó elégedetlenség és ingerültség” fejtegetésébe kezdett,[1] de az elnök félbeszakította. Pedig Szilágyi még annyit sem mondott, mint bizalmas körben a konzervatív Mailáth György birodalmi tanácsos, aki sóhajtva ismerte el, hogy fordulatot „a közönség… csak Garibalditól vár”[2] és Benedek főkormányzó, aki ismét leszögezte, hogy ha hamarosan „lényeges változások nem történnek, bizonyosan katasztrófa fog beállni, mert a mostani állapot immár tarthatatlan”.[3]

Az októberi diploma és fogadtatása

Az 1848 előtti udvari kormányszékek közül feltámasztották a magyar kancelláriát Vay Miklós báró és a helytartótanácsot Mailáth György vezetésével. Mind a magyarországi, mind a hamarosan életre keltett erdélyi és horvát kormányszékeket gyakorlatilag a birodalmi kormánynak rendelték alá anélkül, hogy viszonyukat egyértelműen szabályozták volna.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Magyar kancellárrá 1865. június 26-án a császár Mailáth Györgyöt nevezte ki, akit a konzervatív csoport tagjai közül azért becsült különösképpen, mert az 1861. évi országgyűlés végnapjaiban szót mert emelni az Októberi Diploma védelmében. Az erdélyi kancellária irányítására gróf Haller Ferenc tábornok kapott megbízást. Július 1-én számolták fel a katonai bíráskodást, és állították vissza a helytartótanácsnak a provizórium bevezetése előtti hatáskörét. Vezetése Pálffy Móric gróf kezéből báró Sennyei Páléba került.

Schmerling és minisztertársai még megtartották tárcájukat az A. Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter vezetésével szervezett átmeneti kormányban. Tényleges leváltásukra 1865. július 27-én, a birodalmi gyűlés berekesztésének és a Richard Belcredi gróf vezetésével felállított új kormány hivatalba lépésének a napján került sor. Az előző kabinetből csak a császár személyes bizalmát élvező Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter és Carl von Franck lovag hadügyminiszter tartották meg tárcájukat. Ismét bekerült a kormányba Esterházy Móric gróf, tárcanélküli miniszter, aki az előző kabinetben mindinkább Schmerling ellenlábasának szerepét töltötte be. [[Richard Belcredi|Belcredi miniszterelnök]] az államminisztérium és a rendőrminisztérium közvetlen irányítását is magára vállalta, ami a birodalom adott kormányzati struktúrájában kivételesnek mondható hatáskört biztosított számára. Ferenc József azonban mindjárt az új kormány hivatalba lépésekor egyértelművé tette, hogy a politikai irányítást és minden érdemi döntést továbbra is önmagának tart fenn. Ez egyszerre tanúsította autokrata törekvéseinek a továbbélését és azt a feltételezését, hogy egyedül az a célszerű, ha a kompromisszumot kereső magyar politikai erőkkel folytatandó tárgyalások vezetését maga tartja kézben. Az új kormány első ülésén legfőbb „alaptétellé” emelte „a Monarchia egységének” követelményét, külön is felszólítva a minisztertanács magyar tagjait, Esterházyt és Mailáthot, hogy „ezen alapelv mellett minden erővel tartsanak ki, nevezetesen saját szűkebb hazájuk ellenében is, ahonnét bizonyos támadásoknak lesznek kitéve, és ahol bizonyoss ellenállásra fognak találni”.[4]

A kormányváltozás célja ez esetben tényleges rendszerváltozás előkészítése volt. A császár és új kormánya az olyannyira fenyegetettnek érzett birodalom egységének a biztosítását mindenekelőtt „a magyar kérdés” rendezésétől remélte. Csak a Belcredi-kormány hivatalba lépését követően jött létre az osztrák–porosz háborút egyelőre elhárító gasteini kompromisszum Schleswig és Holstein kérdésében. Aligha kétséges, hogy a Habsburg-hatalom elsősorban azért hátrált meg Gasteinban (érdemileg ugyanis ezt történt), mert nemzetközi pozícióit megszilárdítva a lehető legkevesebb áldozat árán kívánta megkötni a kompromisszumot az immár a kiegyezés útjára terelhetőnek ítélt Magyarországgal. Majd az így regenerált birodalom megnövekedett erejével kívánt a következő menetben a nemzetközi porondon fellépni, mindenekelőtt a németországi hegemónia biztosítását célzó küzdelemben.

Ferenc József 1865. szeptember elején az erdélyi országgyűlés november derekára történt egybehívásával és a már korábban összehívott horvát országgyűlés üléseinek elnapolásával folytatta az alkotmányos fordulat nagyon is súlyos ellentmondásokkal terhes előkészítését. Szeptember 17-én a lajtántúli Landtagokat egy késő ősszel tartandó ülésszakra, a magyar országgyűlést pedig december 10-ére hívta össze. Három nappal később császári manifesztum jelentette be a Februári Pátens „felfüggesztését” és a központi parlament szerepét betöltő birodalmi tanács működésének a szüneteltetését. Mindez elsősorban azt jelentette, hogy Ferenc József és kormánya a Februári Pátensre alapozott félalkotmányos megkötésektől is mentesen kívánja „a magyar kérdés” rendezését és a birodalom újjászervezését keresztül vinni. Magyarországon az országgyűlés egybehívásában a politikai vezető réteg többsége az alkotmányos kibontakozás zálogát látta, a Februári Pátens felfüggesztését pedig mint a német hegemóniát célzó birodalmi centralizációs politika feladását üdvözölte. A lajtántúli osztrák-német liberálisok viszont „a felfüggesztés” politikájában az abszolutisztikus és a rendi restaurációs erők alkotmányellenes, a birodalom egységét végveszélybe sodó összefogásának érvényesülését látták, és ennek megfelelően tiltakoztak ellene már a tartománygyűlések előtt, majd azoknak a vitái során is. Másként foglaltak állást a lajtántúli szláv és olasz politikai erők. A cseh Palacký, aki Deák kezdeményezésének ismeretében 1865 tavaszán írott cikksorozatában azt jósolta. hogy a birodalom dualista átszervezése a pánszlávizmus életrekeltője lesz, még mindig egy föderalista jellegű kibontakozást szorgalmazott. A cseh-morva, a lengyel, az ukrán, a délszláv és az olasz többségű tartománygyűlések elfogadták a szeptemberi manifesztumot. Ezt nem egy közülük, így a prágai, a helyileg kisebbségbe szorult németekkel vívott éles küzdelem után tette meg. Java részük azonban konkrétumokat, mindenekelőtt tényleges önkormányzati jogokat követelt.

Belcredi tulajdonképpen olyan átalakulásra törekedett, amelynek eredményeképpen a nemzetek fölé emelt dinasztia az arisztokrácia segítségével kormányozza a birodalom egymást egyensúlyozó két felét, a föderatív szerkezetű „nyugatit” és a magyar korona égisze alatt egyesítendő „keletit”. Mindez magában rejtette annak a lehetőségét, hogy mind a polgári alkotmányos föderatív, mind a polgári alkotmányos dualista „megoldást” szorgalmazók egyben-másban konfliktusba kerüljenek a Schmerling-szisztéma felszámolásában általuk támogatott Belcredi kibontakozási terveivel.

A Belcredi-kormány hivatalba lépésétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a fordulat keresztülvitelében taktikusan ugyan, de nagyon is messzemenően kívánja érvényesíteni az önkényuralom eszközeit. Míg a Lajtántúlon ez elsősorban a központi parlament feloszlatását jelentette, addig Magyarországon – ahol a korábbi államjogi fejlődés eredményeként minden kibontakozási terv mellőzhetetlen tényezőjévé vált az országgyűlés – mindenekelőtt a politikai megnyilatkozási és szervezkedési lehetőségek szigorú korlátozását.

A kormányzat nem bízott a kiegyezésre ténylegesen törekvő magyar politikai erők önfegyelmében, még kevésbé abban, hogy a politikai szabadságjogok érvényesülésének teljesebbé tétele nem vezetne-e az 1860–61-ben tapasztalt ellenlökés megújulásához. A legfőbb biztosítéknak azt tekintették, hogy a császári csendőralakulatokat nem vonták ki Magyarországról a kiegyezés megkötéséig, s Erdélyből még akkor sem, az itt állomásozó katonai erőkkel pedig a kizárólag és közvetlenül a császárnak alárendelt hadparancsnokságok rendelkeztek; Mailáth Györgynek még azt sem sikerült kivívnia, hogy a rendőrminisztérium ismerje el a magyarországi egyleti ügyekben az udvari kancellária illetékességét. A „sajtóvétségek” dolgában az a Zichy kancellárságának végnapjaiban született rendelkezés maradt hatályban, amelyik az 1852-ben kiadott szigorú önkényuralmi szabályzat érvényesítését írta elő. Az pedig lehetőséget adott minden, „az egységes osztrák birodalmi kapcsolat, az osztrák birodalmi, avagy az országos alkotmányok, az osztrák birodalmi, vagy az országos közigazgatás” elleni felszólalás kemény megtorlására.[5] A katonai bíróságok által sajtóvétség miatt hozott ítéletek következményeitől az elítélteket mentesítették ugyan, de a sajtó nem vált szabaddá. Nem az öncenzúra működött csupán, amelyet még a formálódó Deák-párt egységét a belső polémiától féltő Eötvös is gyakorolt, magánlevelében hangsúlyozva, hogy „lapom kevésbé oppositionalis, mint azt magam is kívánnám”[6] A hatalom is határt szabott az ellenzékiségnek: megakadályozta, hogy nem kívánatos érvek vagy követelések a sajtó útján elterjedve keresztezzék a kiegyezési törekvéseket. 1865 augusztusában a rendőrség azért foglalta le a Törvényszéki Csarnok című, a szélesebb olvasóközönséghez el sem jutó jogi szakfolyóiratot, mert cikket közölt a megyei autonómia helyreállítása érdekében.

A kormányrúdhoz jutott konzervatívok az 1860–61-ben tapasztaltak nyomán kiegyezési törekvéseik érvényesítése szempontjából a legfontosabbnak az önkormányzati testületek politikai működésének megakadályozását tekintették. Alaposan megrostálták, széles körű személycserével céljaik érdekében teljesen megbízhatóvá formálták az anyagi kedvezésekkel is hajlékonnyá tett főispáni kart. Mailáth kancellár 1865. augusztus 26-i utasítása a reformkori hírhedt adminisztrátorokénál is messzebbmenő jogokat biztosított a főispánoknak. A főispán nemcsak a megyei közigazgatás teljhatalmú irányítójává vált, aki a „rend” fenntartása érdekében az illetékes katonai hatóság közbejöttével a fegyveres erőt is igénybe vehette, hanem jogot nyert a megyei tisztviselők fizetésének a szabályozására, sőt állásukból való felfüggesztésükre és helyettesítésükre is, mégpedig teljesen saját belátása szerint. Csupán az első alispánságra javasolt személy megbízásához kellett előzetes kormányszéki jóváhagyás. Mailáth „az országgyűlési tárgyalások mielőbbi nyugalmas megkezdésének” érdekével indokolta[7] azt, hogy a provizórium idején kialakított megyei közigazgatási és igazságszolgáltatási szerkezetet tartották fenn az önkormányzati elemek teljes mellőzésével. Ezzel a céllal állt összhangban az is, hogy a városi törvényhatóságokban a főispánokét megközelítő hatáskörrel rendelkező királyi biztosoknak jogukban állt a külső tanácsok struktúrájának átalakítása, ugyanakkor kötelesek voltak megakadályozni, hogy működésük során bármilyen politikai kérdést akár csak érintsenek is.

A megyei önkormányzat helyreállításának mellőzése különösen nagy felzúdulást keltett, és nem kis zavart támasztott még Deák táborában is. A Pesti Napló csitító cikkei, köztük Lónyay Menyhértnek a kormányzat eljárását mentegető írása sem csillapította a kedélyeket. Csengery Antalnak saját fivére jelezte, hogy nem számíthat képviselővé választására, ha nem határolja el magát a megyei önkormányzaton esett sérelem palástolóitól. Csengery – közismerten Deák bizalmasa – válaszlevelében azzal igyekezett leszerelni az aggályoskodókat, hogy „se arról nincs szó, hogy a megyéktől megváljon a nemzet; se arról, hogy az egyezkedés előtt a törvényes állapot vissza ne állíttassék. Úgy tudom, hogy a kormány a teljes törvényes állapot visszaállítására vállalkozott. Csak e föltétel alatt bírja Deák és pártja támogatását”.[8] A vita amelybe már a főispáni teljhatalom miatti panaszok is belevegyültek, számos olyan elvi állásfoglalást is felszínre hozott, amelyben helyet kaptak az adott sérelmen túlmutató aggodalmak is. Mind Eötvös, mind Tisza hangsúlyozta annak az elengedhetetlen szükségességét, hogy a megújítandó államberendezkedésben a parlamentnek felelős kormány és a helyhatósági, mindenekelőtt a megyei önkormányzat egymást feltételező, sőt kiegyensúlyozó szerephez jusson. Félreérthetetlen volt azonban aggodalmaik különbözősége. Eötvös mindenekelőtt azt kívánta elhárítani, hogy olyan kompromisszum szülessék, amelyben a megyei önkormányzat hívei a konzervatívokkal a felelős parlamentáris kormányzati rendszer rovására alkusznak meg. Tisza viszont elsősorban annak a lehetőségét akarta kizárni, hogy a központi hatalmi szervek az uralkodói abszolutizmus érvényesítőjévé váljanak. Hivatkozás nélkül ugyan, de messzemenően támaszkodott Kossuth alkotmányjavaslatának érveire és konkrét indítványaira, mellőzte azonban annak az általános választójogot és a nemzetiségi egyenjogúság kiteljesítését a demokratikus önkormányzati rendszer alapkövetelményévé emelő állásfoglalását. Deák és köre megbékélt azzal, hogy a hatalom birtokosai az adott szakaszban ragaszkodnak a Lajtántúlon a központi parlament, Magyarországon a megyei önkormányzati testületek mellőzéséhez. Salamon Ferenc szerint „nyilvános titok volt, hogy felsőbb körökben, hol az egész új fordulat terve és programja elkészült, múlhatlan föltételül volt kikötve, hogy a megyék helyre ne állíttassanak” az országgyűlést megelőzően.[9] Deákék azonban mindenképpen kerülni akarták, hogy az oly nevezetes döntésre egybehívandó országgyűlés legalitását valaha is kétségbe lehessen vonni. Az alkalmazni kívánt 1848-as törvény úgy intézkedett, hogy a választások lebonyolítását irányító „középponti választmányokat” a megyei közgyűlések, illetve a városi tanácsok válasszák meg. A megyei közgyűlések egybehívása azért is elkerülhetetlenné vált, mert azt a tervet, hogy az 1861-ben választott „középponti választmányok” megbízatását élesszék fel, Deák határozottan ellenezte. Sor is került az önkormányzati testületek egybehívására, ám azzal a feltétellel, hogy a közgyűlések politikai vitába nem bocsátkozhatnak. A formális funkciójú közgyűlésekre sereglőket a kiegyezés szorgalmazói azzal igyekeztek önkorlátozásra bírni, hogy ennek a parancsolt rendszabálynak a megszegése veszélyeztetné az országgyűlés megtartását. Mailáth kancellár pedig bizalmas körlevélben nemcsak tanácsokkal halmozta el főispánjait ugyanennek a célnak az elérése érdekében, hanem szabad kezet is biztosított nekik annak megakadályozására, hogy „az ország nyugalmát s a józan mérséklet eddigelé ünnepelt diadalát” ellenzéki „kifakadások” veszélyeztessék.[10] Azt kívánta, hogy „bizalmas úton” igyekezzenek megnyerni a bizottmányok tagjait minden politikai vita mellőzésére, de sikertelenség esetére felhatalmazást kaptak a bizottmány feloszlatására és az 1861-ben alakított „középponti választmány” felélesztésére, szükség szerint kiegészítésére, sőt arra is, hogy minden választás mellőzésével egybehívandó „bizalmas értekezleten” maguk alakítsák meg a képviselőválasztást irányító testületet.

Az új országgyűlés

A kortársak révén is jól tájékozott Beksics Gusztáv, a kiegyezés magasztalója így írt annak bizonyítására, hogy a konzervatívok korántsem saját csoportérdekeikért küzdöttek: „A választásokat Mailáth úgy intézte, hogy szinte minden esetben a Deák-párt jelöltjeit támogatta.”[11]

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 56.
  2. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 102.
  3. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 52.
  4. Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848–1867. VI. Abteilung. Das Ministerium Belcredi. 1. (Bearb. von Horst Brettner-Messler) Wien, 1971. 4. (Fordítás a német eredetiből).
  5. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: Országos Levéltár) D 191. Helytartótanács, elnöki, személyesen kezelt iratok. 1865–11–15–49204.
  6. Idézi: Antall József, Eötvös József Politikai Hetilapja és a kiegyezés előkészítése 1865–1866. Századok, 1965. 1105.
  7. Idézi: Sashegyi Oszkár, Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1965. 118.
  8. Csengery Antal összegyűjtött munkái. IV. Budapest, 1884. 267–268.
  9. Salamon Ferenc, Az országgyűlés története 1865-ben (In: Országgyűlési Emlékkönyv. Szerkesztette Farkas Albert) Pest, 1867. 71.
  10. Idézi: Sashegyi Oszkár, Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1965. 120.
  11. Beksics Gusztáv, I. Ferencz József és kora (In: A magyar nemzet története. Szerkesztette Szilágyi Sándor. X.) Budapest, 1898. 636.