Makó

A Múltunk wikiből

románul Macǎu, jiddisül מאַקאָוו

város Csongrád megye makói kistérségében a Maros jobb partján, a román határ közelében
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
i.e. 1900
A korai bronzkor kezdete
Vučedoli kultúra; makói és nyírségi csoport; somogyvári csoport; kisapostagi kultúra; nagyrévi kultúra; pitvarosi csoport; hatvani kultúra; perjámosi kultúra (szőregi és gerjeni csoport).
1836.
Befejeződik a makói megyeház építése.

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A korai bronzkor

A kosztoláci tömb területén a bronzkor elején előtűnő makói csoportban alig számottevő a vučedoli stílushatás, annál jelentősebb a korai égei–balkáni felületi máz. Rövid életű, pár házas telepeik – néhány hamvasztásos sírból álló temetővel – éppoly lazán szóródnak szét a síkságokon és a folyóvölgyek lapályos részein, mint a kosztoláci telepek. Falvaik csak a vučedoli kultúra közvetlen szomszédságában, Baranyában vannak (például Nagyárpád).

A nagyrévi kultúra „klasszikus” égei–balkáni telepeihez csatlakozó legkorábbi temetők és sírok (ökörhalmi fázis) már többnyire hamvasztásos rítusúak. Bár a telepek (és temetőik) gazdaságföldrajzi okokból nem folytatják a tanyaszerű makói „telepeket”, a rítus gyors átvétele arra utal, hogy a halottait eredetileg eltemető déli vezető réteg gyorsan összeolvadt a helyben talált lakossággal.

A kezdetben egységes nagyrévi kultúra mintegy 300 éves fejlődése során kisebb egységekre töredezett. A Duna mentén alakult ki a szigetszentmiklósi csoport, a Tisza mentén a kőtörési csoport, a Dunakanyar vidékén a váci csoport. A szétszakadt, ellenállásra alig képes népcsoportokat az erősebb szomszédok előbb összeszorítják (kulcsi és tószegi csoport), majd a középső bronzkor határán részben felszámolják, részben uralmuk alá kényszerítik.

A helyi hagyományokkal szemben ellenséges második déli hullám elsőnek feltűnt közössége az Aranka–Maros–Szárazér négyszögben megtelepülő pitvarosi csoport. Nem jöttek messziről, valószínűleg a GlinaSchneckenberg-mozgalom lökte őket a mai Bulgária északi részéből a Kárpát-medencébe. Halottaikat zsugorítva temették, telepeiket eddig nem ismerjük. Rítusuk, viseletük, anyagi műveltségük élénken őrzi az észak-balkáni késő rézkori hagyományokat. Társadalmukban olyasféle rétegződés figyelhető meg, mint a balatoni–bodrogkeresztúri java rézkor végi társadalmakban, főnökeik még külsőre is igen hasonló, ovális aranylemezeket, szakrális jelvényeket viseltek (Óbéba).

Sírmellékleteikben először jelenik meg teljes gazdagságában a középső duna-medencei korai bronzművesség. Ókori keleti típusú nagyméretű nyakpereceket, valamint tűket, karpereceket, pártadíszeket, nyakláncokat, bronz és arany hajfürtkarikát viseltek. Fegyverzetük keletmediterrán típusú volt: tőrnek és lándzsának egyaránt használható nagyméretű, erős bordájú nyeles bronzpengék, úgynevezett ciprusi tőrök vagy lándzsák (Csorvás); ez biztosította fölényüket a szétszórt makói csoportok felett.

A hatvani kultúrával rokon, de más jellegű, tiszta keleti eredetű népcsoport tűnik fel Nyugat-Magyarországon és Burgenlandban. Kétségtelenül lótartó pásztorok voltak, a Kárpát-medencében először fordult elő egyik főnökük sírjában lótemetkezés (Grosshöflein / Nagyhöflány). Temetkezési szokásaik, ékszereik, edények formája – főleg sajátos díszítése – jellegzetesen kelet-európai. Eddig azonban még nem sikerült azt a kultúrát közelebbről meghatározni, amelyből ez a népcsoport kiszakadt (GuntramsdorfDrassburg csoport). Ezek a lótartó pásztorok Dél-Lengyelországon át, a Morva mentén jutottak a Kárpát-medencébe, majd az Alpok miatt keletre, a Dunántúl belseje felé voltak kénytelenek terjeszkedni. A Balaton vonaláig helyenként még őrzik ősi csontvázas temetkezési rítusukat, ettől keletre a helyi (únyi és makói) lakosoktól átveszik a halotthamvasztást (Fonyód, stb.). Ettől kezdve – bár életmódjukból és anyagi kultúrájukból sok mindent megőriztek – folyamatosan beolvadtak a helyi lakosságba (kisapostagi csoport).

Sinkovics István

A török védnökség

Erre maga János is bejött az országba, a Tiszán túl újabb és újabb csapatok csatlakoztak hozzá. Makó közelében találkozott a belgrádi pasával, akit a szultán hozzá küldött, s ettől kezdve török csapatok is voltak mellette.

Ruzsás Lajos

A földesúri major és a paraszti tanya

Jogilag fontos feltétel a jobbágyénál szabadabb, állandóbb birtok- és öröklési jog (kiváltságos szabad kerületek, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged esetében a szabad paraszti, illetve a mezővárosi, városi birtokjog). Szarvas, Nyíregyháza, Gyula, Makó, Békéscsaba esetében a földesurakkal kötött szerződés tette lehetővé az úrbéres jobbágyokénál szabadabb birtoklást.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai. A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki. A jelentőségben és nagyságban már Kőszeg elé lépő Szombathely fejlődéséhez is a földesúr szombathelyi püspökén túlmenő nagybirtokosi érdekek fűződnek.

Még inkább megfigyelhető ez a tendencia – érdekes módon – a középső Alföldön, ahol a Dél-Alföld mégoly hatalmas szabad királyi városai, de a növekvő számú és rohamosan népesedő polgárvárosok sem bizonyultak elégségesnek a fejlődés városközpontú igényeinek kielégítésére. A fejlődés lehetőségei itt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy a terület északi részén fekvő két nagy városát megváltassák, őket az összes földesúri szolgáltatástól gyakorlatilag már korán teljesen szabaddá téve. Nagykőrös, mely már 1758-ban elkezdte megváltását, 1820-ra lett teljesen szabaddá. Kecskemét városa 1834-ig lépcsőnként váltotta meg magát: 1809-ben a Csákyakkal, 1818-ban az Aspremontokkal szerződött, a Koháryakkal és a többi kisebb-nagyobb helyi földesúrral 1834-ben lépett egyezségre. Teljes megváltási summáját határidő előtt, 1847-ig ki is fizette. Sőt: 1847 februárjában már készen volt szabad királyi városi rangot adó – tehát a feudalizmus még fennálló viszonyai között a maximális szabadságot, így mindenekelőtt hatalmas ingatlanbirtokának korlátlan, a megyétől független igazgatását is biztosítani képes – privilégiuma is. Ha az igényt nem is, de a privilégiumot a forradalom elsöpörte. Nagykőrössel körülbelül egy időben fejezte be megváltását az Alföld északkeleti peremén Nyíregyháza, funkcióit Debrecen és Szatmárnémeti vonzáskörében is megtalálva. Miután 1803-ban 320 ezer forinttal kielégítette a Dessewffyeket, 1824-re 730 ezer forintot kötött le a Károlyiaknak; igaz, hogy ennek fejében a regálékat, sőt a földesúri igazságszolgáltatási jogot is megszerezte magának. A dél-alföldi városok közül Szentes a harmincas évek közepén indította el megváltakozását, melyet végül is az örökváltsági törvény jegyében hozott tető alá. Ez a város már óriási összeget, 1 millió 336 ezer pengőforintot fizetett azért, hogy határának teljes jogú birtokosa legyen.

És e fejlődés ezzel még nem ér véget. E 4 nagyváros mellett (melyek össznépessége az 1840-es évekre már megközelítette a 90 ezer főt), az Alföld déli szélén ugyanilyen igények jegyében – ha nem is annyira az értékesítésre, mint inkább saját hatalmas árutermelésükre támaszkodva – nemcsak a kamarai kerület már említett mezővárosai, elsősorban Nagykikinda, nőttek fel nagyra, hanem olyan uradalmi központok is, mint Hódmezővásárhely, Gyula vagy Csongrád a Károlyiak, Nagyszentmiklós a Nákók, Makó a csanádi püspök birtokán; de már ugyancsak tágabb régió földesúri érdekeinek szolgálatában.

A klasszicista építészet

A korszak az építészet számára ilyen kedvezőre fordult viszonyai között így, e klasszicista stílus jegyében fognak országszerte felépülni az új középületek, élükön a nemzet múzeumával; megyeházák és városházák egész sora Soprontól Makóig és Lőcsétől Kaposvárig éppúgy, mint nem egy tollasodó mezőváros középületei, templomai; az új nagy főúri kastélyok és középnemesi kúriák a nádor alcsúti otthonától kezdve Fehérvárcsurgó, Csákvár, Dég, Fót, Bajna, Lovasberény, Tajna, Hegyfalu (hogy csak a legjelesebbeket említsük) kastélyaiig és a mezőgazdasági árutermelésbe a pesti piacon át kivált előnyösen bekapcsolódni képes Pest megyei köznemesek kúriáiig, de még a távoli és szegényebb Erdélyben is.

Orosz István

Szőlő- és gyümölcstermelés

A saját fogyasztásra termelő zöldséges kertek mellett hasonló tájkörzetek alakulásának lehetünk szemtanúi a zöldségtermelésben is. A szegedi és kalocsai-fajszi paprikakörzet, a makói és apátfalvi hagymatermelő, az óbudai paradicsomtermelő terület kialakulása ennek legékesebb bizonyítéka.

Vörös Antal

Zöldségtermelés és kertkultúra

A munkaigényes kertkultúrák művelői legnagyobb részben a kis- és törpebirtokos parasztság soraiból kerültek ki. Olyan rétegek teremtettek e kultúrák révén megélhetést maguknak, amelyek a hagyományos gabonatermelő vidékeken csak a nagyobb idénymunkák idején találtak alkalmi kereseti lehetőséget. Míg ez utóbbi vidékeket korszakunkban a törpebirtokos és nincstelen rétegek nélkülözése, kivándorlása és a robbanásig feszülő társadalmi ellentétek jellemezték, addig a kertkultúrák tájai egy demokratikus paraszt-polgári mentalitás melegágyai és otthonai voltak. Makó hagymájának, Kalocsa és Szeged paprikájának, Csány dinnyéjének e rétegek munkája és szaktudása szerzett nevet az ország határain túl. Termelési technikájukat ugyanis az apákról fiúkra szálló és halmozódó tapasztalataik révén a szaktudományok hatása nélkül is olyan tökélyre emelték, aminőt semmilyen más termelési ágban nem tapasztalhatunk.

Hanák Péter

A birtokos parasztság

A Kecskemét környéki gyümölcsösök, a nagykőrösi, a turai, a kalocsai, a szegedi, a makói kertészek azonban kis szigetek voltak csupán a búza- és kukoricatáblák tengerében.

Dolmányos István

Egyéb radikális irányzatok

Elsősorban a párttól eltántorodott vagy addig a politikán kívül álló kisiparosságra vetett szemet az 1907-ben megalakult Országos Polgári Radikális Párt. Létrehozását Kristóffy és a „darabontkorszak” más politikusai kezdeményezték. Felhasználva az új kiegyezés miatti csalódást, erős eszmei ködösítéssel, nagy anyagi eszközök felhasználásával rövid idő alatt valóban országos pártmozgalmat indítottak. Magukhoz kapcsolták az ez idő tájt gomba módra keletkezett helyi, városi polgári pártokat, így a soproni, pozsonyi, makói polgárpártokat.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

November 7-én – egy és ugyanazon napon – Justh Makóra kísértette magát párthíveivel, ahol beszámolót tartott; Kossuth Ferenc pedig Budapesten hívott össze pártvacsorát. Ez alkalommal Justh mellé 115 képviselő, Kossuth mellé csupán 91 képviselő állott.

Siklós András

Az ellenforradalom szervezkedése

Makón, ahol a déli területek elszakadása után nagyszámú csendőr gyűlt össze, a reakció megkísérelte a munkástanácsot támogató katonaság lefegyverzését. Január 30-án a csendőrök és az ellenük felvonuló katonák, nemzetőrök, felfegyverzett munkások között harc tört ki. Az összeütközés a csendőrök megfutamodásával végződött, de halálos áldozatokat követelt.

A belpolitikai feszültség fokozódása

Március közepére a polgári pártokhoz tartozó kormánybiztos főispánokat már a megyék többségében elűzték vagy leváltották, a nagyobb vidéki városokban (Szeged, Miskolc, Székesfehérvár, Kaposvár, Szekszárd, Pápa, Kiskunfélegyháza, Makó stb.) a tényleges hatalom a munkástanács kezébe ment át.

Hajdu Tibor

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

27-én megmozdult az északi és déli front is. Francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét, s miután a bevonulásban jugoszláv egységek is részt vettek, attól lehetett tartani, hogy egyesített francia-jugoszláv támadás indul; erre azonban nem került sor.

Irodalom

Kiadványok