Marczali Henrik

A Múltunk wikiből

1875-ig Morgenstern Henrik

Marcali, 1856. április 3. – Budapest, 1940. július 21.
történetíró, egyetemi tanár
Wikipédia

H. Balázs Éva

Régi és új arisztokraták az apparátusban

Jól példázza a konfliktushelyzetet a hétéves háború idején leváltott kancellár, Pálffy Miklós gróf története. Marczali szavával élve egyike azoknak, akik „mint közbenjárók a király és nemzet közt megegyeztették a széthúzó érdekeket”[1] Nagyapja nádor volt, a család nőtagjai németajkú bárónők és grófnők. Ő maga is Althan grófnőt vesz feleségül, sógornői között pedig ott van Kaunitz herceg egyik lánya. Teljesen beleépül a bécsi vezető körökbe, s bár szoros rokoni szálak fűzik az Esterházy, Batthyány, Zichy családokhoz is, fiát, aki majdan szintén kancellár lesz, és hercegi rangra is emelkedik, egy Lichtenstein hercegnővel házasítja össze. Úgy vélhetnők, lojalitása igazán egyértelmű. Mégis, az a két elaborátum, amelyeket az uralkodó megbízásából, a Magyarországon követendő politikai gyakorlatról készít – időben is Kaunitzcal párhuzamosan –, új törvénykönyv kidolgozását szorgalmazza, melyben ”meghatározandó, mit végezhet a Felség a maga jogánál fogva, mit az országgyűlés és a megyék útján”.[2] Elismeri, hogy a nemesség túlságosan mereven ragaszkodik adómentességéhez, de az udvari hatóságok hibája, hogy nem lehet érdekeltté tenni a kincstári bevételek emelésében. A bevételek az uralkodót és a nemességet illetik, de az utóbbi azt tapasztalja, hogy a forgalmi lehetőségekből nem részesedik a kedvezőtlen gazdaságpolitikai rendelkezések miatt. Elő kell tehát mozdítani a kereskedelmet, az ipart, s Magyarországot vonzóvá kell tenni a külföldi tőke számára. A derék kancellár – mint oly sokan mások – a katonaságot is munkára szeretné fogni: az ezredeknek éppúgy hasznát kell venni békében, mint háborúban. A klasszikus műveltség jegyében Pálffy a görögök és rómaiak példájára utal, és úgy véli, ezt a példát követik a franciák és oroszok is. De végezetül visszakanyarodik alaptételéhez: az állam és az alattvalók jóléte csak egymást feltételezve valósítható meg: a terményekben, nyersanyagban bővelkedő Magyarországot kedvező kereskedelmi lehetőségekkel, ipartelepítéssel kell valódi gazdagsághoz segíteni. Mária Terézia bizalmas udvari emberének, a németalföldi tanács egykori elnökének, Silva-Tarouca hercegnek így ír a hűséges kancellárról: „Értesítem, hogy Pálffy lemondott méltóságáról, sugalmaztuk neki, hogy ezt tegye… Egy éve és tíz hónapja már jeleztem, hogy nem bírom tovább. Maga még visszatartott attól, hogy szándékomat azonnal végrehajtsam, de csak én tudom, mit szenvedtem én magam és az ügyek is.”[3]

Nem lehetett kétfelé, az udvar és az ország igényeinek eleget tenni. Különösen nem lehetett e fontos pozícióban, a Kancellárián. De persze voltak kevésbé kényes megbízatások. Pálffy „érdemei elismerésével” hamarosan országbíró lesz. 1773-ban immár zökkenőmentes volt a kapcsolat, amikor Mária Terézia Pálffy halálhírét közölte fiával, Ferdinánddal, aki Pármában, kissé szűkös keretek között uralkodott. „Buzgó és hű férfiú”-nak nevezi, olyan embernek, amilyen „ma” már nem akad.[4] Pedig a buzgóság, mint ez az elaborátumokban is hangot kap, óhatatlanul kétségessé válik. Nem lehet valaki örökös főispán – Pálffy Pozsony megye élén állt – büntetlenül. „Magam ellen szólok, és kijelentem, hogy kár volt régente örökössé tenni némely családban a főispáni méltóságot.”[5]

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

A város mint állami bevételi forrás is rendkívül gyenge. Egyetérthetünk Marczali pesszimista álláspontjával: „Fogyasztási adó nincs, tehát csak az egyenes hadiadó mutathatja a kulcsot… A szabad királyi városok portái 1780-ban az összes portáknak alig képezik 11-ed részét…, ebből az következik, hogy az iparos és kereskedő szabad királyi városoknak népessége lélekszám szerint átlag csak annyi adót fizetett, mint a vidéki nyomorult adózó jobbágyság.” „Akár szegénységét, akár önzését bizonyítja ez a városoknak, …egyedülálló eset ez.”[6]

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

„A magyar koronának és drágaságoknak a Helytartótanácshoz és a Kamarához nincsen semmi köze, ezért a legegyszerűbb, legtermészetesebb, legillendőbb eljárás az, ha a többi koronával és ékszerrel egyetemben a bécsi kincstárban kap elhelyezést, s a továbbiakban ott őrzik. Ezáltal a koronaőrség intézménye automatikusan megszűnik.”[7] Valóban, Szent Vencel koronáját Prágából Bécsbe vitték. Nálunk sem a Kancellária, sem a Helytartótanács nem látta lehetségesnek, hogy a korona elhagyja az országot. „Több mint szimbólum, magában véve is óriási politikai érték; hozzá, birtokához van kötve a királyi hatalom teljes gyakorlása”[8] – írja száz évvel az események után Marczali.

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Az uralkodó instrukcióval látta el a kiválasztottakat. Ezek egyáltalán nem a kötelességek frázisszerű ismertetéséből álltak. Az uralkodó igazán nem rögtönzött. A tíz instrukció teljes terepismeretről tanúskodik, arról, hogy II. József végiggondolta az ország sorsát, a tennivalókat. A pamfletírót idézve persze „valószerűtlennek” tűnik, hogy az instrukciók teljesen saját tapasztalatain nyugodhattak. Marczali lenyűgözve olvasta őket, Hajdu Lajos is nagy fontosságot tulajdonít nekik.

Benda Kálmán

Hajnóczy József

A röpirat egyes pontjainak a Balogh Péter-féle köznemesi tervezettel való megegyezését már az 1790-es országgyűlés század eleji historikusa, Marczali Henrik észrevette.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

A polgári pozitivizmus egyre inkább háttérbe szoruló vonalát eleinte főleg Pesty Frigyes és Zsilinszky Mihály képviselik, majd korszakunk végén két induló fiatal történetíró: Marczali Henrik (Magyarország II. József korában) és Acsády Ignác.

Szabó Miklós

A történettudomány

A századfordulón mutatkoztak a magyar történetírásban a liberalizmus megújítását célzó törekvések lecsapódásai. E szellemi mozgás halvány nyomai érződtek a századvég legnagyobb formátumú és a legmagasabb szakmai szintet jelentő szerzője, Marczali Henrik munkáján, a millenáris mű hetedik köteteként megjelent „Magyarország története. III. Károlytól a bécsi kongresszusig” című könyvén. Marczali kiterjesztette figyelmét, a magyar történetírásban elsőként, a 18. századra, azon belül különös figyelemmel II. József korára. Feldolgozási módján átsejlik a liberális szemléletű kutató tájékozódási szándéka a magyar polgári kor előtörténetében.

Lábjegyzetek

  1. Marczali Henrik. Gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai Magyarország kormányzásáról. Értekezések a történeti tudományok köréből XI/9. Budapest, 1884. 4.
  2. Ugyanott 17.
  3. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arneth, Wien, 1881. I. 101.
  4. Ugyanott I. 182.
  5. Marczali Henrik. Gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai Magyarország kormányzásáról. Értekezések a történeti tudományok köréből XI/9. Budapest, 1884. 19.
  6. Marczali Henrik, Magyarország II. József korában. Budapest, 1881–1888. I. 193.
  7. Idézi: Marczali Henrik, Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 363.
  8. Ugyanott II. 364.

Művei