Hugues-Bernard Maret

A Múltunk wikiből
(Maret bassanói herceg szócikkből átirányítva)

Hugues-Bernard Maret, 1st Duc de Bassano

1 May 1763 – 13 May 1839
French statesman, diplomat and journalist
angol Wikipédia
Maret.jpg

Benda Kálmán

Napóleon és Magyarország

1809. május 15-én, két nappal azután, hogy Bécsbe bevonult, a schönbrunni főhadiszállásról a császár kiáltványban fordult a magyarokhoz. Ebben felszólította őket: „Szerezzétek most vissza nemzeti léteteket, legyetek újra, akik valaha voltatok! Válasszatok királyt magatoknak, olyan királyt, aki érettetek országoljon, a ti hazátoknak kebelében, ti közöttetek lakjék, és akit a ti polgártársaitok és katonáitok vegyenek körüli Gyülekezzetek azért össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzéseiteket.”[1]

A proklamáció alapszövegét franciául készen hozták Bécsbe, a magyar fordítás azonban ott készült. A végleges szöveg minden valószínűség szerint Batsányi János műve, aki letöltve a magyar jakobinusok perében rámért börtönt, Bécsben élt. Föltehetően ő vétette be egykori kufsteini fogolytársa, most pedig Napóleon államtitkára, Maret bassanói herceg közvetítésével azt a mondatot a kiáltványba, melyben a császár kijelenti, hogy elfogadja a magyar alkotmányt, „akár azon állapotjában, amint eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, amelyeket abban ti magatok, teljes tetszéstek s kényetek szerint, az időknek mostani környülállásaihoz képest jóknak és polgártársaitok hasznára nézve talán szükségeseknek ítélni fogtok”.[2]

A magyar nemesség válasza a nemesi felkelés volt, a függetlenségi törekvések nem jutottak szóhoz. Napóleon, aki kezdetben komolyan gondolt arra, hogy a Habsburgok hatalmának megsemmisítésére darabokra szakítja a birodalmat – ezt nemcsak a magyarokhoz intézett kiáltvány, hanem egyéb iratok is tanúsítják –, felhívásának visszhangtalansága után letett erről a tervéről. Ebben közrejátszott Talleyrand figyelmeztetése is, hogy Oroszország hatalmának ellensúlyozására francia érdekből is fenn kell tartani a Habsburg-birodalmat.

A döntő csatát a Morvamezőn, Wagramnál vívták július 5-én és 6—án, amely Napóleon teljes győzelmével végződött. Károly főherceg megmaradt csapataival északnak húzódott, s július 12-én a harcoló felek fegyverszünetet kötöttek.

A béketárgyalások Magyaróvárott folytak, majd két hónapon át. Francia részről Champagny külügyminiszter, osztrák részről a fiatal Clemens Metternich gróf vezette a tárgyalásokat, amelyek lassan, vagy sehogy sem haladtak. Naponként mentek a gyorsfutárok Schönbrunnba Napóleonhoz és a tatai várba Ferenchez, miközben a két miniszter és a francia csapatok parancsnoksága egyik bált a másik után adta a csapatok és részben a lakosság szórakoztatására. Napóleon nagy területi engedményeket és óriási hadisarcot kívánt, amit Ferenc semmiképpen nem akart megadni. Nemegyszer már úgy volt, hogy a tárgyalások megszakadnak és a háború folytatódik; ezért Napóleon egy napra Győrbe is lejött Bécsből, hogy az erődítményeket megtekintse és felújításukra parancsot adjon. Amikor azonban a francia császár megfenyegette Ferencet, hogy ha nem békül, a megszállt területeken bevezeti a francia rendszert, a Code Napoléont, azaz megsemmisíti a feudalizmust, és kilátásba helyezte, hogy a Habsburgok három országát (Ausztria, Magyarország, Csehország) erővel szétválasztja, az osztrák császár engedett. Kikapcsolva a külügyminisztereket, a két uralkodó megegyezett egymással, s október 14-én megkötötték a schönbrunni békét. Az Osztrák Császárság mintegy 150 ezer négyzetkilométernyi területet vesztett, három és félmillió lakossal. Elvesztette Krajnát, Triesztet, Karintia déli felét, s Magyarországból is lekanyarították Horvátország tengermenti részét. Galíciát a Napóleonnal szövetséges orosz cár kapta, Berchtesgadent, Salzburgot és az Inn-kerületet Bajorország. Ausztria ezenkívül kötelezte magát, hogy hadseregét 150 ezer főre szállítja le és 85 millió frank hadisarcot fizet.

Így végződött az 1809. évi háború, amely a bécsi udvar és a magyar uralkodó osztály teljes egységét mutatta. Valóban, a nemesség szinte egy emberként ferdult szembe a franciákkal. A külső veszély, mely az egész feudális berendezkedés megsemmisülésével fenyegetett, feledtette a nemzeti sérelmeket, úgy gondolták, itt most többről van szó, mint a Napóleon által kínált függetlenségről: arról, hogy a születési kiváltságok megmaradnak-e vagy sem. Ezt a nemességet a változtatás puszta lehetősége is szembeállította a franciák császárával.

Talán más lett volna a kiáltvány visszhangja, ha Napóleon nem a nemességhez, hanem az elnyomott osztályokhoz fordul, bár ez is kétséges. A Dunántúl egyes helyein kezdetben így is sor került paraszti megmozdulásokra, a robot és kilenced megtagadására. A paraszti forradalom felidézése azonban már Napóleonnak sem lett volna ínyére. Egyébként az ország nyugati részére kiterjedő francia megszállás igen súlyos megterhelést jelentett a parasztságra. A megszálló csapatoknak utasításuk volt, hogy a lakossággal barátságosan bánjanak; nem is tudunk atrocitásokról, még katonai önbíráskodásról sem. A megyei szervezeten át kipréselt szolgáltatások mértéke azonban szinte minden képzeletet felülmúlt. A csapatok ellátására állatot, gabonát, bort, a lovaknak zabot és szénát, a szállításokhoz lovat és kocsit, az erődítési munkálatokhoz embert oly mértékben Vettek igénybe, hogy Moson és Sopron megye teljesen tönkrement, s utóbb több évre minden adófizetés alól föl kellett menteni. Az a paraszt, akinek francia parancsra utolsó véka búzáját is elvitték, utolsó tehenét elhajtották, nem láthatott felszabadítót a császár hadseregében. Még arra sem volt példa, hogy a parasztok fraternizáltak volna a francia katonákkal.

Mégis hiba, sőt igazságtalanság volna, ha a látványos nemesi egység mögött nem vennénk észre azokat, akik más véleményen voltak, akik őrizték az 1790-es évek patrióta és reformer törekvéseit, még ha a rendőruralomtól való félelmükben gondolataikat, várakozásaikat nem is merték mindig hangosan kimondani.

Lacuée ezredes és a francia konzuli jelentések lehet, hogy egyes dolgokat eltúloztak, francia szempontból a helyzetet kedvezőbbnek tüntették fel, mint amilyen volt, a lényeget illetően azonban több egykorú nyilatkozat és adat igazolja őket. 1798 áprilisában, amikor Bonaparte első konzul seregei Itálián át szinte a magyar határig nyomultak, a katonai eshetőségeket latolgatva maga Ferenc császár is úgy vélte, hogy a franciák Magyarországon nagyobb megértést és több barátot találnanak, mint a birodalom más részeiben.

1797 tavaszán a megyék csak nagy vonakodások közepette ajánlottak meg az újoncokat a franciak elleni háborúra, és állandó a panasz, hogy a földesurak valósággal elrejtik a toborzás elől katonának való jobbágyaikat. Amikor pedig a nemesi felkelést kellett egybehívni, Zala megye Festetics György gróf főispán, Spissich János alispán és mások kezdeményezésére ezt nyíltan megtagadta, mondván: „ha béüt az ellenség, fogjunk véle kezet”.[3] Hiába volt Bécs szigora, hiába kapott megtorló büntetést Zala megye, hasonló jelenségek az ország más megyéiben is előfordultak, különösen az északkeleti részeken, Zemplénben és Abaújban.

Ha nemesi körökben is akadtak ilyen nézetek, érthető, hogy méginkább franciabarátok voltak azok a polgári, részben nemesi-értelmiségi körök, amelyek a francia hadak közeledésétől a francia forradalom vívmányainak érvényesülését várták. A radikális szárny ugyan az 1795-ös jakobinus per után elnémult, mégis 1797-től, ha titokban is, de hangot adott magáról. Pergen gróf rendőrminiszter már 1797 végén azt jelentette az uralkodónak, hogy Magyarországon nem sikerült „a veszedelmes méreg gyökerét kitépni”. Sokan vannak – mondja –, akik „szívük legmélyén őrzik Martinovics és eszmetársai emlékét, bennük a szabadság vértanúit látják és a jakobinus kátékban írottakra úgy tekintenek, mint az evangéliumra”.[4] Rájuk vonatkozhatott elsősorban Lacuée ezredes megállapítása: gyöngeségük tudata mindennél erősebb volt. Annál inkább reménykedtek viszont a francia csapatok eljövetelében. 1798-ban, arra a hírre, hogy a franciak elfoglalták Rómát, és elűzték a pápát, Nagyszombatban ismeretlen személyek röpcédulát köröztek, mely az eseményekre hivatkozva, úgy vélte: ideje volna Magyarországon is a francia példát követni. Ugyanekkor Vácott is röpiratot szögeztek ki a templom ajtajára, mely az 1795-ben kivégzettekre utalt, és felszólította a parasztokat : „kis idő múlva vigyázzatok”, mert eljön a szabadulás órája, amikor a földesurak jármát ledobhatják. ”Éljen a magyar respublika! Legyen örökké szabadság és egyenlőség!”[5] A radikális eszmék lassanként újraélednek, s a kassai akadémián, a sárospataki és a pápai református kollégiumban a diákok titkos társaságokat alapítanak, s miközben a Marseillaise-t éneklik, meg más francia forradalmi dalokat, egymást „republikánus atyámfiá”-nak szólítják, és így búcsúznak egymástól: „Éljen a szabadság! Tegyük magunkat szabadokká!”[6]

Az ország rendőri terror alatt élt, mégis időről időre feltört a franciák iránti várakozás. 1804-ben Zemplén megye alispánját, Bernáth Ferencet jelentik fel, hogy többek előtt kijelentette : „A franciák nem volnának okosak, ha nem jönnének Magyarországba, ahol jóbarátokra találnának.”[7]

1809-re azonban már a kétkedés és a kritika hangja is egyre erősebben szóhoz jut. Jellemző ebben a vonatkozásban Horvát István naplóbejegyzése. Horvát, aki később az Országos Széchényi Könyvtár igazgatója lett, művelt, felvilágosodott és tudós ember volt. Nagy magyar, sőt azt is mondhatnánk, a romantikus nacionalista magyarkodás egyik korai megtestesítője: politikai vonatkozásban semmit sem kívánt inkább, mint hazája függetlenségét, a Habsburgoktól való elszakadást. Ahogy 1809 júniusában bejegyzi naplójába: Ausztria uralma alól magunk erejéből aligha, csak a franciák segítségével szabadulhatunk fel. De vajon Napóleon uralma alatt függetlenebbek leszünk-e?

A magyar jakobinusok perében halálra ítélt, majd hétévi börtön után szabadult Kazinczy Ferenc úgy vélte, hogy „némelyek nem remélik, mások nem is óhajtják Napóleon győzelmét”.[8] Mire az erdélyi Cserey Miklós azt válaszolta neki, hogy Erdélyben is sokan félnek Napóleontól, s azzal érvelnek, hogy a nemzet politikai szabadságát és ősi alkotmányát egyaránt veszély fenyegetné francia győzelem esetén. Vay Dániel, a függetlenségi törekvésekkel rokonszenvező és a reformokkal is egyetértő Szabolcs megyei nemes pedig 1809 júniusában lemondóan adja tudtul barátainak „megbízható” értesülését, hogy „elvégzett dolog”, francia győzelem esetén Lucien Bonaparte lesz Magyarország királya.[9]

A nemesség szinte egészében szembefordul tehát Napóleonnal; kis részük hazafias aggódásból, nagy többségük kiváltságos helyzetük elvesztéséért érzett aggodalomtól hajtva. Nagyobb veszélyt látnak a francia győzelemben, mint a Habsburg-uralom fenntartásában..

Ugyanakkor több esetet ismerünk, amikor a rendőrség eljárást indít polgáremberek és értelmiségiek ellen, akik Napóleont és a franciákat dicsőítő kijelentéseket tettek. Így 1809 májusában letartóztatják a Deyák és Rojkó nevű pesti kereskedőket, mert nyilvánosan dicsérték a franciákat. Két kassai kereskedő ellen pedig hosszú vizsgálat folyik hasonló kijelentésekért. Egyre gyarapodik a gyanús személyek száma, akiket megfigyelés alatt tartanak: Budán a Pfenninger nevű festőt, aki „baráti körben kitörő örömmel nyilatkozott a francia csapatok előrenyomulásáról”,[10] Pécsett Lehman Krizosztomot, Kecskeméten Szijártó Istvánt, aki szidalmazta a rendszert, s kijelentette, csak jöjjenek a franciák, hamarosan minden megváltozik. Nógrád megyében Pintér Józsefet, a Dunántúlon Mussich Jánost, Gyulán Réz József szemorvost, aki ellen később felségsértési pert is indítottak, Tolnán a megyei tisztiorvost állítják bíróság elé, s egész sor más polgárembert.

1809-ben a nemesi felkeléssel egyidejűleg több nemes ellen is rendőrségi eljárás indul franciabarát kijelentésekért. Sréter György Nógrád megyei nemes a franciák elleni harcról beszélgetve a felségsértés határát súroló kijelentéseket tett Ferenc császárra, Szalay György pedig az udvar ellen lázított, nemkülönben Tatár András kisnemes Bihar megyében. Patonyi Tádé aradi nemes pedig még dicsőítő verset is írt a franciák császárához, mely ismerősei közt kézről kézre járt.

Voltak azonban, akik nem elégedtek meg a „skandalózus” kijelentésekkel, hanem a cselekvés terére léptek. Nem szólunk most azokról, akik Bécsben összeköttetést kerestek Napóleonnal; őket név szerint nem is ismerjük. De megemlítjük Tóth János dunántúli nemest, aki Maret bassanói herceg és Andreossy bécsi francia követ felkérésére vállalta Napóleon kiáltványának és a latin nyelvű röpiratnak Magyarországra csempészését és szétosztását, sőt leveleket is hozott magával, amelyek egyes exponált személyekhez szóltak, s melyekben bizonyos Kállay György felszólítja Wesselényi Miklóst, az ismert erdélyi bárót, hogy tegyen meg mindent Napóleon és csapatai győzelme érdekében. Tóth János útja nem járt szerencsével. Amikor rájött, hogy figyelik, iratait és a leveleket egy kútba dobta, elfogatása után pedig arra hivatkozott, hogy a franciák életveszélyes fenyegetések alatt kényszerítették. Vallomásának már az egykorúak sem adtak hitelt.

Lábjegyzetek

  1. Napóleon kiáltványa facsimilében: Marczali Henrik, Magyarország története III. Károlytól a bécsi kongresszusig. (A magyar nemzet története 8. Szerkesztette Szilágyi Sándor). Budapest, 1893. 582.
  2. Ugyanott.
  3. Ferenc király 1796. február 8-i levele (In: József nádor iratai. Kiadta Domanovszky Sándor, I.) Budapest, 1925). 190.
  4. Allgemeines Verwaltungsarchiv, Wien. Pergen Akten, Karton 16. XVIII./A. 1–H. 31.
  5. Benda Kálmán, A magyar jakobinus mozgalom története. Budapest, 1957. 81–82.
  6. Ugyanott.
  7. Horánszky Lajos, Bacsányi János és kora. Budapest, 1907. 182.
  8. Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi: Váczy János. X. Budapest, 1900. 205.
  9. Csetri Elek, Napóleon híre Erdélyben. Korunk (Kolozsvár), 1969. 1703.
  10. MOL Nádori levéltár. Archivum palatinale secretum archiducis Josephi. Politiam et internam … securitatem spectantia. Protocollum 1809. I. No 11.