Marie Antoinette

A Múltunk wikiből

magyarul Mária Antónia, franciául Marie-Antoinette

Bécs, 1755. november 2. – Párizs, 1793. október 16.
Franciaország és Navarra királynéja
Wikipédia
Marie-Antoinette portréja(Jean-Baptiste Gautier Dagoty festménye)

H. Balázs Éva

Mária Terézia

A lányok közül legfőbb büszkesége és gondja Marie Antoinette, XVI. Lajos felesége, aki 1770 óta, 15 éves korától él Franciaországban, s az lenne a dolga, hogy Kaunitz államkancellár irányvonalának megfelelően biztosítsa Ausztria és Franciaország zavartalan együttműködését.

Ha Mária Terézia gyermekeihez intézett leveleiből idézünk, talán érzékeltetni tudjuk e nagyon nőies és sokáig nagyon határozott uralkodó merőben eredeti egyéniségét.

Józsefnek hol gyengéden, hol baljós szigorral, hol szomorúan így ír: „Mondja meg őszintén, szóban, vagy írásban, hibáimat, gyengéimet. ngyanezt megteszem én is, de senki rajtunk kívül nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy köztünk véleménykülönbség áll fenn.”[1] „Harminchat évig foglalkoztam önnel, és ezek boldog évek voltak. De most már nem vagyok boldög, mert a vallást és erkölcsöt illetően fellazult elveihez sohasem fogok tudni alkalmazkodni. Túlságosan kimutatja a régi szokásokkal, a klérussal szembeni ellenszenvét, túlságosan szabados elvei vannak, ami az erkölcsöt és a vezetést illeti. Szívem nyugtalan és reszket a jövő miatt.”[2] „Az a baj, hogy magában valami szellemi kacérság él. Ha egy tréfa, egy érdekes fordulat megnyeri tetszését, ezt meggondolás nélkül alkalmazza… Óvakodjék saját szellemességétől… Levelemet befejezve két kezembe zárom fejét, gyengéden megcsókolom, és remélem, megbocsájtja ezt a hosszú unalmas fejtegetést, mert megérti, mi váltotta ki. Azt szeretném, ha mindenki úgy tisztelné és szeretné, amennyire megérdemli, és ha tudná, hogy mindég a jó öreg hűséges mamája vagyok.”[3]

A szigor és a taktikus tanácsok gyengéd anyai figyelmeztetésekkel párosulva legtanulságosabban a Marie Antoinette-hez intézett levelekből olvashatók. Az ifjú trónörökösnő kínos helyzetbe került. Madame Dubarry, férje nagyapjának, XV. Lajosnak a kedvese, gyakran ott volt az udvarban, és a gőgös Habsburg-ivadéknak találkoznia kellett vele, „Úgy kell tekintenie a Dubarryt, mint az udvarhoz, a királyhoz bejáratos dámát. Ha megalázkodást, bizalmaskodást várnának el magától, arra senki sem beszélheti rá, de egy közömbös szó, egy barátságos tekintet, ez kijár neki, illetőleg nagyatyjának és parancsolójának.”[4] Amikor XV. Lajos meghal, Mária Terézia, a realista így ír: „Remélem, hogy a szerencsétlen Barryról több szó nem esik. Eddig is csak nagyatyja iránti tiszteletből foglakoztam vele. Remélem, a nevét sem hallom többet, legfeljebb annyiban, hogy a király [mármint XVI. Lajos] nagylelkűen intézkedik felőle, s férjével együtt messzire száműzve az udvartól, sorsát amennyire ez illik, s amennyire az emberiesség megköveteli, enyhíti”[5] Másutt: „Hónapok óta nem hallok semmit komolyabb elfoglaltságokról, olvasmányokról. Szinte látom, hogy valaminő elszántsággal a vesztébe rohan… Szeretném, ha a folytonos szórakozások, költekezések között reám gondolna, ha a hízelgők és könnyelműek még nem változtatták volna meg szívét. Bízom abban, hogy az a gondolat, hogy meggondolatlanságai nekem bánatot okoznak, visszatartják a továbbiaktól. Tudom, magától is ráébred minderre, de akkor talán már késő lesz. Szerencséje és tisztessége odavész. Ez az én gondom, és ez is marad, amíg csak élek.”[6]

A társuralkodó József császár

A Habsburg-Lotharingiai-ház ifjú nemzedéke – beleértve a kétes hírű, de semmiképpen sem jelentéktelen Marie Antoinette-et – markáns egyéniségek voltak.

És mindegyik tartott a római király, majd társuralkodó II. Józseftől, akiről nem hisszük, hogy közeli vagy távoli példaképeket keresett volna. Egyáltalán nem hisszük, hogy példaképe – ahogy ezt sok helyütt olvashatjuk – éppen Porosz Frigyes lett volna. A martiális sikerekkel szemben, a sok gondot és megaláztatást okozó ellenféllel szemben természetesen nem lehetett II. József közömbös, nyilván érdekelte. Ennek az érdeklődésnek és a külpolitikai próbálkozásoknak tulajdoníthatjuk a sokat emlegetett neissei találkozót. De már 1763-ban olyan kész, még ha naiv programot vet papírra – a sokat emlegetett Álmodozásokat –, hogy a magatartásbeli sajátságok, a jozefinus „stílus” jegyeit felesleges Potsdamban keresni.

Amikor huszonkét évesen, Kaunitz elaborátuma után nem sokkal a divatos című politikai programot megírja, már férfi a javából, tele tennivágyással. Ismeri, de nem akarja gyakorolni az udvariasságot. Ha a monarchiáról van szó, a kíméletlenség kötelező. Roppant önálló. Nem köti a hagyomány és a gyakorlat, végtelenül unja a sablonokat, legszívesebben kitaszigálná a Burg termeiből az ott lábatlankodó udvaroncokat, a tanácskozó szobákból a parókás, elaggott államférfiakat. „Tetteinket két elv szerint kell irányítanunk. Először is az abszolút hatalom elve alapján, hogy az államért minden jót meg tudjunk tenni, továbbá másodszor, hogy ezt az államot idegen segítség nélkül tudjuk megvédelmezni.”[7] (A két elv közül az elsőt 20 év múltával az uralkodó maradéktalanul megvalósította. De az idegen segítség, vagyis a szövetségi rendszer mellőzése bizony lekerült uralkodói programjának napirendjéről. Ha az ifjú az örökösödési háború csalódásai és a hétéves háború zűrzavarai után úgy vélte, az állam számára a legegészségesebb megoldás önnön fenntartása és védelmezése, ez az álláspont a sok kudarcba fulladt győzelem után nagyon is érthető. A hatalom birtoklásának idején azonban a hatalomvágy önmozgása az orosz szövetség kimunkálását diktálta. II. József Katalin cárnőt látogatva bizalmatlanul, de odaadó barátságot tettetve nemcsak a szövetséget építette ki, hanem a következő nemzedékek sok gondjának elindítójává is vált. Az ifjúval értünk egyet, s csóválhatjuk fejünket, hogy a tapasztalt uralkodó komoly külpolitikai bonyodalmak idején is orosz földön kocsizgatott, ahelyett, hogy az Atlanti-óceán értékes partvidékére figyelt volna.)

„Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem, mert nem hasznos, hogy kis királyok–nagy alattvalók passzióik szerint élhessenek, nem törődve azzal, hogy mi lesz az állammal. Elvem az, hogy mindenki az államot tartozik szolgálni, amely őt Védelmezi, és számára igazságot is szolgáltat, az államnak, amelynek megszemélyesítője az uralkodó. A szolgálatokat nem saját kedve, hangulata szerint kell végeznie”,[8] vagyis: a reájuk bízott feladatokhoz kell alkalmazkodniuk. „Ennek despotizmus szaga van – József ilyen naturalista módon fejezi ki álláspontját –, de abszolút hatalom nélkül, a szabályok, a törvények és az eskük megakadályozzák az uralkodót, hogy minden jót megtehessen”;[9] csak abszolutista módszerekkel lehet az országokat boldoggá tenni. „A nagy masinériát egy fej [!], akár egy közepes is, jobban tudja irányítani, mint tíz elsőrangú, ha az ügyintézésben ezek egyetértésére lenne szükség. Isten óvjon attól, hogy az elődök esküit megszegjem, de meg kell győzni az országokat arról, hogy megértsék, az esküvel megfogadott despotizmus [!], amit én javaslok, hasznos lesz számukra.”[10] Úgy képzeli az uralkodó, hogy leendő országaitól tízévnyi szabad cselekvési időt kér és kap. Ez nehéz lesz, a vagyonosok közül sokan elégedetlenek lesznek, de a lakosság többsége – s ez a fontos – annál inkább hasznát fogja látni.

A továbbiakban József alig leplezett gyönyörűséggel fejtegeti, milyen módszerekkel fogja sanyargatni az arisztokráciát; a kettős földadó a kedvenc gondolata, ez alig különbözik a későbbi fiziokrata adótehertől, a parasztokat pedig elsősorban a katonaság eltartása terhelné. A fiatal trónörökös illúziói közé tartozik, hogy a beszállásolt katonaság fellendíti a forgalmat, és a nemzeti tudatot mintegy inspirálja.

1763-ban Lotharingiai Ferenc még jó egészségnek örvend, s Mária Terézia, a sok politikai kötelezettség és nehézség ellenére, vidám udvari vadászatokon vesz részt. Egymást érik a látványos udvari fogadások. A trónörökös mindettől viszolygott, s tervezetében ellenszenvét nyíltan ki is fejezte. „Az arisztokrácia jövedelmét megnyirbálva nem várhatom, hogy udvartartásom fényes legyen. De mire jó az! Belső erő, jó törvények, az igazságszolgáltatás pontos végzése, rendben tartott gazdasági élet, erőteljes katonaság, igényes ipar, tiszteletben álló uralkodó Európa e nagy &aquo;udvarát» inkább díszíti, mint az ünnepségek, gálaestek, a gyémántokkal ékesített öltözékek, az aranyozott termek és étkészletek… Ne legyen több lakoma, hazánkon kívül készített elegáns ruházat!”[11]

Teljesen át kell alakítani a bürokratikus apparátust. Csak a személyes érdem lehet a foglalkoztatás alapja. Ha nem a protekció, hanem a tehetség segíti állásba az érdemeseket, rejtett zsenik fognak előbukkanni, s mindenesetre mindenki igyekezni fog. Ha nagy vagyonok, nagy jövedelmek többé nem állnak rendelkezésre, megbecsülik azt a fizetést, amiből élniök kell, s felkészülnek hivatásuk gyakorlására. Az optimista uralkodójelölt, aki mint tudjuk, később úgynevezett pásztorleveleket intézett hivatalnokaihoz, ekkor még úgy képzelte, hogy ötévenként állapíthatja meg a bürokraták fizetését, akik, ha mulasztásból elmarasztaltatnak, a legsúlyosabb büntetéssel számolhatnak. „Nem tudom, milyen alapon követhet el büntetlenül visszaélést egy akármilyen régi család sarja, amikor azt, aki nem tudja nemességét igazolni, azon nyomban felkötik.”[12] Ő bizony alaposan le fogja szállítani a magas fizetéseket, és éppen a kis kancellisták, írnokok jövedelmét fogja megemelni, akik néhány száz forinton tengődnek.

Minél kevesebb iromány – ez legyen a jelszó. József hivatalok egyesítésével, a kulcsemberek napi tanácskozásával óhajtja megvalósítani az operatív munkamódszert, s az állam irányítását olyan testülettel akarja végezni, amelyben Lombardia, Belgium és Magyarország ügyeit is megtárgyalják. Nem akarja felborítani a Magyar Kancellária működését; „mielőtt ésszerűen többet lehetne igényelni ettől az országtól [mármint Magyarországtól], arra kell törekedni, hogy boldoggá tegyük. Meg kell reformálni belső rendjét, megkönnyíteni áruforgalmát, kereskedelmét… Azt mondják, a magyar kereskedelem ártalmára van az osztrák tartományoknak.”[13] Ha majd elérhetővé válik az ország megadóztatása, az lesz a monarchia Peruja, de nem országgyűlésen kell az adót kérni, hanem taktikusan kell eljárni. Itt aztán olyan fejtegetések következnek, amelyek Kaunitz Magyarországra vonatkozó 12 pontja ismétlésének tekinthetők. Csak persze Kaunitz le nem írná azt a lehetőséget, hogy „minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak…, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül”.[14]

Az államháztartás talpra állítása a vagyonosokat fogja sújtani. Az Európa-szerte elfogadott 6%-os kamatot József teljes közgazdasági tájékozatlansággal 3%-ra kívánja leszállítani. Ily módon néhány év alatt az államadósságok eltűnnek, s a beruházásokhoz szükséges eszközök is rendelkezésre fognak állni.

Az Álmodozásokat az Emlékeztető követte 1765-ben. A Habsburg családi levéltár őrzője és feldolgozója, Alfred von Arneth nevezte el így. Ő volt az, aki kommentálta is – kivonatosan ismertetve ezt az előbbinél sokkal terjedelmesebb iratot –, s le is közölte a Mária Terézia és József levelezését tartalmazó forráskiadványában. Oda is illik. Mert kormányzati reformkérdések tömegével foglalkozva az ifjú császár voltaképpen anyjának ír magánlevelet, melyben elégedetlenségét fiúi őszinteséggel feltárja. Elhiszi, hogy az uralkodónőt a gyász annyira megtörte, hogy valóban visszavonulásra készül. József nem tudja, hogy éppen színlelés nélküli kritikája az egyik mozzanat, ami ezt a visszavonulási szándékot megváltoztatja. Éretlensége és tettrekészsége egyaránt megriasztják a tapasztalt anyát, akinek alapelvei homlokegyenest ellenkeznek a fiatal társuralkodóéval. És utólag visszatekintve a két markáns egyéniség tevékenységére, Mária Terézia negyven és [[II. József király|József]g kilenc esztendejére, a különbség az aktív uralom összehasonlításában még szembeszökőbb.

A magánlevél-elaborátum sértő elemei nem lényegesek. Főként az udvari kiadásokra vonatkoznak, arra, hogy Mária Terézia (persze csak általános alany szerepel, és senki sincs név szerint megnevezve az egy Kaunitzon kívül, akit maradéktalanul dicsér és becsül József) lágyszívű, a sirámokat meghallgatva oktalan pénzszórást is engedélyez, hogy a cenzúra és a vámhatóságok tapintatlanok, és káros tevékenységükért egyenesen ő a felelős.

Vessük össze az Álmodozásokat az Emlékeztetővel, az 1763-as iratot az 1765. évivel. Szembeszökő a hangvétel érettsége az utóbbiban. Elmélkedő-filozofáló, a korban szinte kötelező okfejtések és gyakorlati megoldásjavaslatok váltják egymást. Önmagát is kritikusan szemléli, korábbi tájékozatlanságától elhatárolja magát (csak arcokat és parókákat láttam – mást nem ismertem még). Az a szerencse – írja ironikusan –, hogy kezdeti tapasztalatait már el is felejtette, hiszen csak kívülről szemlélte az ügymenetet; ez magyarázza elhamarkodott ítéletét, túlságosan őszinte, gyors véleménynyilvánítását, túlságosan optimista javaslatait. Ezt követi a sokat idézett, rosszul értelmezett mondat: „Ezen idő óta ateista vagyok a gazdasági elméletek vonatkozásában. Több &baquo;vallást» látok [a merkantilistákat és azok ellenfeleit érti ezen], és egyiknek sem hiszek.”[15]

Mestere, Kaunitz módján ő is pontokba szedi javaslatait. Tizenhét pontban rögzíti álláspontját. A milícia ügyént a tizenkettedik pontban tárgyalja, de többször is visszatér a fegyelem és a katonaság, a monarchia védelme és felkészültsége kérdésére. Néhány kemény javaslata nagy elképedést válthatott ki – mindenesetre kiváltotta Mária Terézia rosszallását. Az egyes területek (provinciák, így nevezi Magyarországot is) vezetői minden év elején jelenjenek meg Bécsben, adjanak számot a honi helyzetről, a végrehajtott rendeletekről és mulasztásaikról is. Polgári és katonai vezetők egyaránt készüljenek fel az ilyen évi beszámolókra. A civil és militáris ügyek összefonódását javallja: minden tisztviselő szolgálata megkezdése előtt katonáskodjék három éven át. Ezzel nagyobb fegyelem érhető el, mint az iskolai hitoktatással, mely csak alamusziságra nevel, és nem hasznos állampolgárokat készít fel a pályára. Egyébként is elégedetlen az oktatásüggyel. (Pedig van Swieten reformjai már kibontakozóban vannak. A németalföldi felvilágosodás orvos képviselője sokat tett Bécs és a birodalom szellemi életének modernizálásáért.) József szerint a tanárok fizetése túlságosan magas, ezért kényelmesek. Bezzeg, ha külön díjazásért tanítanak, akkor buzgólkodnak! Meg kell szigorítani a követelményeket az oktatási intézményekben. De főként új szellemet kell kialakítani a hivatalokban. Olyan sorok következnek, melyek mintegy „előfogalmazványai” az 1783-as pásztorlevélnek. Teljes bizalommal támogatja a jól működő hivatalnokot, ha teljes felelősséggel működik. De ha hibázik, ha mulasztást követ el, a leminősítéstől egészen a'megszégyenítő büntetésig minden sújthatja. „Folyhat a legtisztább vér ereiben, tölthetett ötven évet az állam szolgálatában, lehet előkelő rokonsága, mindez egyáltalán nem tarthat vissza attól, hogy Önt [a bűnbe-hibába esett hivatalnokot] a legnyilvánosabban, megszégyenítő módon egész Európa szeme láttára meg ne büntessem.”[16] Sok javaslatot tesz a katonaság új rendjére. S bőven hivatkozik tapasztalataira. Ezekkel ekkor már valóban rendelkezett, s tapasztalatai csak gyarapodtak a következő évtizedben: utazásai során bejárta a birodalom közeli és távoli országait. A monarchiáról írt emlékirata mintegy programként szögezi le, az uralkodó közvetlenül tartozik ismerni országait, alattvalóit. Tapasztalatszerzés és menekülés, ez volt utazásai célja és jellege. Kocsin, szerény igényekkel, egy-két kísérővel, inassal, szakáccsal, titkárával, akinek esténként lediktálta benyomásait, így utazott, alig jobb körülmények között, mint a kormány valamely középrangú tisztviselője.

„Minthogy a következő nyáron az önöknél tapasztalható politikai és katonai viszonyokat kívánom tanulmányozni, de sem az országnak, sem a meglátogatott vidéknek nem akarok költséget okozni, ezért szigorúan meghagyom, hogy sehol se fogadjanak tisztelgő polgárok és vezető testületek, sehol ne világítsák ki a helységet éjjel, ne zenéljenek, sem azon urak kastélyai, ahol az éjszakát töltöm, ne legyenek ünnepségek színhelyei. Olyan városokban, ahol ugyan szintén tilalmazom a rendi fogadtatást, de néhány személlyel szívesen kapcsolatba lépnék, a teljes inkognitó megtartását szintén megkívánom. Ne javítsák meg az utakat, mert ugyis sokat fogok lovagolni, és a dolgokat a maguk természetes és nem művi állapotában kívánom megnézni.”[17]

Politikai és praktikus okokból nevezte magát Falkenstein grófjának. Természetesen mindenütt felismerték, de protokoll-ellenességét rokonszenvvel fogadták, és általában tiszteletben tartották. Így takarékosan tudott utazni: nem kellett adományokat osztania, fogadásokat adnia a helybeli előkelőségek tiszteletére. Első utazásainak célpontjai a hétéves háború nevezetes csataszínhelyei. Látszólag katonai reszortjából adódtak ezek az utak, de inkább politikai tartalmuk volt. Ezeket követte a török határ felé a tájékozódás: Magyarország, Bánság, Erdély. A hatvanas évek végén utazik Itáliába, ide még egynéhányszor eljut. De fontosabb két találkozása II. Frigyessel és a galíciai tájékozódás Lengyelország első felosztása után. A legtöbbet jelentett a jövő számára a francia út; 1777-ben látszólag Marie Antoinette meglátogatása volt a cél, s a francia kapcsolatok erősítése. Ezt várta tőle anyja és Kaunitz. Ő azonban inkább az intézmények, az ottani életkörülmények tanulmányozását szorgalmazta.

A nyolcvanas esztendők drámája

A Bourbon uralkodó, XVI. Lajos és felesége, Marie Antoinette teljesen kiszolgáltatott a kormány akaratának.

Benda Kálmán

II. Lipót politikájának ellentmondásai

A reformokat ebben a vonatkozásban nyilván siettette a franciaországi helyzet alakulása: a királyi család egyre jobban a nemzetgyűlés nyomása alá került, s szemmel látható volt, hogy az átalakulásnak még koránt sincs vége. Lipót, akit az uralkodói szolidaritáson túl húga, Mária Antónia sorsáért való aggódás is vezetett, 1791. július 6-án Padovából jegyzéket intézett az európai uralkodókhoz, melyben a francia király és családja védelmére szólította fel őket.

Lábjegyzetek

  1. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 300–301.
  2. Ugyanott 391.
  3. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867– 1868. I. 203–204.
  4. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 320.
  5. Ugyanott, 363.
  6. Ugyanott 388.
  7. D. Beales, Joseph II's „Reveries”. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1980. 155.
  8. Ugyanott 155.
  9. Ugyanott 155.
  10. Ugyanott 155–156
  11. Ugyanott 156.
  12. Ugyanott 156.
  13. Ugyanott 157–158.
  14. Ugyanott 158.
  15. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. III. 336.
  16. Ugyanott III. 343.
  17. Idézi: W. May, Die Reisen Josephs II. Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk. 1980. 82.

Irodalom

Az uralkodónő levelezését II. Józseffel, többi gyermekével, különleges gonddal Marie Antoinette-tel levelezett) kiadta A. Arneth, Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. I–III. (Wien, 1867–1868); A. Arneth, Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. I—IV. (Wien, 1881). Válogatás, részben német fordításban: Fr. Walter, Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl (Darmstadt, 1968).