Karl Marx

A Múltunk wikiből
(Marx Károly szócikkből átirányítva)

Karl Heinrich Marx vagy Marx Károly

Trier, 1818. május 5. – London, 1883. március 14.
német filozófus, közgazdász, a szocialista munkásmozgalom teoretikusa, a marxizmus névadója
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Karl Marx
1883. március 14.
Karl Marx halála Londonban.
1905.
Marx és Engels válogatott művei első kötetének megjelenése Szabó Ervin szerkesztésében.
1909.
MarxEngels válogatott műveinek második kötetét adja ki Szabó Ervin.

Tartalomjegyzék

Bartha Antal

A magyar őstörténelem fogalma

Az őstörténelemhez tartozik az osztálytársadalomba való átmenet igen hosszú, megtorpanásokkal, sőt hanyatlásokkal tarkított korszaka is. Marx és Engels, a marxizmus két klasszikusa azért fordult az őstörténelemhez, mert az osztálytársadalom és intézményei eredetének kérdéseire keresték a választ. Felismeréseik alapvetőek mind a bennük elemzett részletek, mind pedig a történelmi materializmus elmélete szempontjából. Munkásságukkal az őstörténeti kutatásokat, a koruk szaktudományos ágazataiban elért eredményeket szilárd elméleti alapokra helyezték. Az ősközösség az egész emberiség egyetemes állapota volt, amelynek vizsgálata egyetemes érvényű törvényszerűségek megállapítását teszi lehetővé. Munkásságuk példamutató az őstörténelem komplex szemléletű kutatásában. Az őstörténelem alapkérdéseire választ kereső módszerükkel jutottak el az ősközösségi társadalmi–gazdasági rend fejlődésének csomópontjaihoz, periodizációs elveinek felismeréséhez. Ezek élére a termelőerők, az emberek közösségi viszonyainak fejlődésében bekövetkezett lényeges fordulatokat állították. Periodizációs elnevezésekként L. Morgan neves amerikai néprajztudós által alkalmazott fogalmakat: a vadság és a barbárság alsó, középső és felső fokait alkalmazták. Morgan szerint ezek kulturális fokozatot jelölő fogalmak, míg Marx és Engels elméleti alapvetésében a társadalmi fejlődés egymásból következő szakaszaira vonatkoznak. Marx és Engels működésének idején az őstörténelemre vonatkozó szaktudományos ismeretek gyérek, a kutatás módszerei pedig kialakulóban voltak. A régészeti emlékek és az őstörténet megbízható forrásainak feltárása még meglehetősen esetleges volt, értelmezésük módszerei nem forrottak ki. Az azóta eltelt idő eredményei felszínre hozták, hogy a kultúrák periodizációs elnevezései pontatlanok. A bizonytalan perióduselnevezések helyett azonban meggyőző alternatívát adni eddig még nem sikerült.

A rokonságon alapuló társadalmi szervezet

Rámutat Engels, hogy a rokonsági modell alapja a család, mely aktív elem, alacsonyabb formából magasabb formába halad előre. A rokonsági rendszerek, elnevezések viszont hosszú idő alatt sem változnak; csak hosszú időközök alatt regisztrálják a család által megtett haladást. Engels Marxot idézi, aki megjegyezte: „...ugyanígy van a politikai, jogi, vallási, filozófiai rendszerekkel általában.”[1]

Az etelközi magyarok politikai berendezkedése

Az etelközi magyarok politikai berendezkedését a következőkben összegezhetjük. A megnövekedett lélekszám kikényszerítette a törzsek szövetkezését, amely összeolvadásukat indította meg, kialakult az össznépi terület. A kifelé és befelé érvényesülő összefogásban a nép hadvezére nélkülözhetetlen, állandó hivatalviselővé vált. A mellette tevékenykedő tanács és népgyűlés még a rokonsági társadalom szervei voltak a katonai demokráciában. Katonai, mert a háborúra való szerveződés a népélet szabályszerű funkciója lett. A megesett sérelem megtorlásának ősi eszköze, a háború, zsákmányolás, sarcolás céljából folyt, kereseti ágazattá vált. A zsákmányoló háborúk megnövelték a hadvezérek és az alvezérek hatalmát, szokássá, majd öröklődő joggá vált az ugyanabból a családból történt megválasztásuk. Megjelentek az örökletes királyság és nemesség intézményének csírái. A nemzetség, a törzs, az ősi rokonsági szervek, a népakarat eszközeiből a saját népükkel szemben gyakorolt uralomnak, elnyomásnak, valamint a szomszédok kifosztásának és elnyomásának szerveivé változtak. A nemzetségek szegényekre és gazdagokra szakadtak. A rabszolgaság megléte a létfenntartásnak munkával való biztosítását a rablásnál szégyenletesebb tevékenységgé változtatta. Az urak eszközévé vált nemzetségi szokásjog a szegények kordában tartását szolgálta. A tulajdonkülönbség egyazon nemzetségen belül az érdekek egységét a nemzetségtársak antagonizmusává változtatta.[2] Engels és Marx megállapításainak lényege az etelközi magyar társadalomban és politikai szervezetben adatolható. Az ősmagyar társadalom az osztálytársadalom és az állam kialakulásának küszöbéhez érkezett el.

Pach Zsigmond Pál

Előszó (3. kötet)

Miért nem haladt még előre hazánkban ezidőtt az a folyamat, amely – Marx szavaival szólva – a feudális társadalom struktúrájának felbontásával szabaddá teszi a tőkés társadalom struktúrájának elemeit?

Hivatalszervezet, adózás, gazdaságpolitika

S a polgári Hollandia decentralizált tartományi kor­mányzatai – látszólag furcsa módon, tudniillik a feudális Franciaország centralizált államkormányához hasonlóan – éppen a céhes szabályozást, ellenőrzést támogatták, és a városi ipar vidékre való kiterjesztését tilal­mazták. A dolog nyitja abban rejlik, hogy „ez a védelmi politika [céhek, iparellenőrzés, »csarnok« rendszer, ipari monopóliumok, vidéki iparűzés tilalma] szükséges koncesszió volt a kispolgároknak, hogy beletörődjenek a nagykereskedelem szabadságába”. Így „jelentős részben az ő [ti. a nagykereskedő oligarchia] lelkükön szárad, hogy az ipar Németalföldön a 18. századra elhanyatlott”.[3] Mindez élesen szemlélteti azt a marxi té­telt, „hogy a kereskedőtőke önálló fejlődése fordított arányban áll a tőkés termelés fejlettségi fokával”, vagyis „ahol túlsúlyban van a kereskedelmi tőke, ott idejüket múlt viszonyok uralkodnak” az iparban.[4]

Kovács Endre

Az 1848-49. évi polgári forradalmak

A társadalmi és a nemzeti problematika kölcsönös viszonyának a tudományos szocializmus részéről való megvilágítására 1848–49-ben Marx és Engels mutattak példát. A nemzeti felszabadulásért folyó küzdelmet nem tekintették közömbösnek a szocialista célok szempontjából, de nem mulasztották el rámutatni, hogy a nemzeti felszabadulás egymagában még nem törli el a társadalmi osztályellentéteket, nem szünteti meg a dolgozó tömegek kizsákmányolását. A nemzeti kérdést alárendelték a társadalmi problémának, az osztályharc szempontjainak. Marx és Engels a nemzeti kérdés gyökeres megoldását a győztes proletárforradalomtól remélte. Ám 1848–49 forradalmaiban a vezető szerepet nem a proletariátus, hanem a polgárság játszotta, amely mind a társadalmi, mind pedig a nemzeti kérdés tekintetében saját érdekei szerint járt el.

Míg Franciaországban 1848-ban kizárólag a társadalmi átalakulás belső problémái (politikai szabadságjogok, szociális kérdés) kerültek előtérbe, Olasz- és Németországban, valamint a Habsburg-monarchiában már erőteljesen hangot kapott a nemzeti kérdés. Az olasz nemzeti mozgalom vezetőinek valójában semmiféle társadalmi programjuk nem volt, kizárólag a nemzeti és politikai szabadságért lelkesedtek; meg akarták semmisíteni az 1815. évi bécsi kongresszus művét (mely Itáliát kiszolgáltatta az idegen dinasztiáknak), ki akarták harcolni az egységes, szabad Olaszországot. Fejlettebb viszonyok jellemezték a német nemzeti mozgalmat, mely ugyan szintén az egység és alkotmányosság programját állította követeléseinek fókuszába, de ezzel együtt jártak a gazdasági kérdések is: a feudális előjogok eltörlésének, az egységes nemzeti piac kialakításának, az ország iparosításának programja. A német mozgalomban utat törtek a radikális társadalmi átalakítás eszméi is. Németország az európai forradalmi mozgalmakban kiemelkedő helyet foglalt el, Marx és Engels nagy reményeket fűzött hozzá. De a német forradalom is elbukott. A német burzsoázia s még a kispolgárság egy része is visszahőkölt, megrettent a proletariátus forradalmi fellépésétől, s jóllehet kezdetben az abszolutista kormányzati rendszer ellen foglalt állást, végül mégis a reakciót támogatta.

A reakció

Marx, aki egy második Brumaire 18-át látott a december 2-i húzásban, mesteri analízisben mutatta ki, hogyan jutott Franciaország az egyes politikai pártok ingadozása, a társalmi osztályok határozatlansága, a burzsoázia ismételt árulása következtében az autokráciának abba a szakadékába, melyet egy politikai kalandor: Louis Napoléon készített elő.

Louis NapoléontIII. Napóleon császárt – végső soron a burzsoázia juttatta nyeregbe, de rászavaztak a konzervatív paraszti tömegek is attól a reménytől vezettetve, hogy a napóleoni rendszer biztosítja a paraszti parcellatulajdon szabad fejlődését. A császár hivatkozott is a parasztokra, támaszkodott is rájuk. Ő maga mint a polgári rend biztosítója lépett fel, elsősorban a középrétegek képviselőjeként, de nem mondott le arról, hogy a többi társadalmi osztályt is megnyerje magának. Rendeleteivel hol az egyik, hol a másik osztálynak iparkodott kedvében járni. A császárság pénzügyi nehézségeiről háborús sikerekkel igyekezett elterelni a figyelmet, szívesen bonyolódott kalandor vállalkozásokba is. Az elnyomott népek irányában a nemzeti elv (vagyis a nemzeti függetlenség és szabadság) fő protektorának adta ki magát, és kétségtelen, hogy bizonyos mértékig (a saját érdekeinek határáig) támogatta is a román és az olasz nemzeti mozgalmakat. Ám külpolitikai sikerei sem feledtették el, hogy odahaza hatalmát szuronyokra alapozta, az 50-es években üldözte a demokratikus eszme minden megnyilvánulását. A kor haladó francia szellemei a zsarnokot látták benne. Mindamellett meg kell állapítani, hogy a napóleoni rendszer sem állott egy helyben. A francia társadalmon belüli ellenzék idővel oly erővel adott jelt magáról, hogy nyomában a császár is sokat enyhített merev bonapartista rendszerén, az 60-as években egy sor liberalizáló rendelet született, az emigráció egy része ismét francia talajt érzett a talpa alatt, és a fejlődő munkásmozgalom számára is szélesedő tér nyílott. E liberalizálódási folyamat átmenetileg megtorpant ugyan az 1870-es évek elején; de nem sok időbe tellett, míg Franciaország rálépett a polgári demokratikus fejlődés útjára. Az 1875. évi alkotmány angol rendszerű parlamentáris kormányzásnak nyitott utat.

A politikai reakció nagymérvű előtörésének lehetünk a tanúi Németországban, ahol 1848 tavaszán és nyarán a haladó erők az állami egység és alkotmányos szabadság jegyében sorakoztak fel. A forradalmi mozgalmak leverése után a német polgárság reakciós irányba tartott, a junkerekkel kereste a szövetséget, és eleinte sikereket is ért el, mert a földbirtokos osztály, hogy helyzetét megszilárdítsa, kész volt engedményeket tenni a polgárságnak. Az 50-es években azonban a burzsoá elem teljesen háttérbe szorult a junkerség és az állami bürokrácia mögött. A munkások és a kispolgárság megmozdulásait a korlátlan hatalommal felruházott politikai rendőrség igyekezett elnyomni. A kölni perben (1852) egy sor haladó embert ítéltek el. Az 1852–55. évi választások a terror jegyében folytak le, s meghozták a reakciós többséget. Az 50-es években a junkerség nagyobb hatalommal bírt, mint valaha. Pedig a feudális junkerség a lakosságnak mindössze O,1%-át tette ki, ám gazdasági és politikai hatalmát biztosította az, hogy az összes földtulajdonnak 40%-át továbbra is kezében tartotta. 1848 után ez a junkerség lett az ellenforradalom társadalmi bázisa. A reakciós kormányok céljaik támogatására létrehozzák a Német Szövetséget, mely semmi más, mint a fejedelmek és nemesek harci szerve a forradalommal szemben. Reakciós szellemben módosították az alkotmányt, eltörölték az általános, egyenlő és titkos választójogot, visszaszorították a munkásmozgalmat.

1849 után az egyelőre még széttagolt Németországban sorsdöntő fontosságú volt az, hogyan alakul az ipari fejlődés útjára lépett burzsoázia viszonya a monarchista rendszerrel szorosan összefonódott junkerséghez. A burzsoázia – legalábbis elvileg – szövetséget köthetett az erősbödő munkásosztállyal is, s vele együtt küzdhetett volna a feudális-bürokratikus és partikuláris gátak ellen a kereskedelem szabadságáért, az erős, egységes nemzeti államért. De mit jelentett volna a burzsoázia számára a munkásosztállyal kötött szövetség? A demokratikus szabadságjogok kiszélesítését, a népnek nyújtott jogokat. A burzsoázia ettől megijedt, inkább fenntartotta a nemességgel 1848–49-ben kötött kompromisszumot, belenyugodva liberális céljainak korlátozásába. Az állami egységről azonban nem mondhatott le, és ebben a fő kérdésben Bismarck irányításával valahol a középúton találkozott a nemességgel, amelynek természetese szintén érdeke volt a közös piac, a porosz vezetésű egységes Németország.

A német burzsoázia megalkuvó szellemének döntő szerepe volt abban, hogy a német birodalmi egyesítés nem &dquo;alulról&rquo; – tehát forradalom útján – jött létre, mint össznémet köztársaság, hanem &dquo;felülről&rquo;, vagyis nemzeti államként, porosz hegemóniával, a dinasztiák megtartásával. Kétségtelen, hogy az egyesülés még ebben a formájában is a gazdasági fejlődés előrelendítője lett, noha belső tartalma és formája Európa és a német nemzet számára óriási veszélyeket tartogatott. A junkerek és nagyburzsoák által vezetett országban a demokratikus eszmék terjedése sok akadályba ütközött. Az egységmozgalom évtizedekig tartott, s ez idő alatt a liberálisok mind jelentősebb mértékben vonták befolyásuk alá a demokratákat. A &dquo;junkerbe oltott&rquo; liberalizmus fogalmazta meg az egyesülő új Németország gazdasági-társadalmi elméletét, hirdette a kapitalista tulajdon szabadságát, szentesítette a munkásság szabad kizsákmányolását. Maga a munkásosztály pedig még túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy elhatározó módon gyakoroljon befolyást a német bel- és külpolitika irányítására.

A német állami egyesülés megvalósítása mindenekelőtt Bismarck nevéhez fűződik, mint ahogy a következő két évtized német történetében is a &dquo;vaskancellár&rquo; robusztus alakja áll előtérben. Míg 1871 előtt a német közéletet főként a nemesi–burzsoá ellentétek és rivalizálások foglalkoztatták, 1871-től – a kapitalista termelés nagy fellendülése nyomán – az osztályharc súlypontja a proletariátus és a kizsákmányoló osztályok közti harcokra tevődik át. Bismarck a társadalmi osztályok egymás közti küzdelmeit saját koncepciója szolgálatába állította. Bonapartista módszereket alkalmazott: oly módon támogatta a polgári tőkés érdekeket, hogy a hatalmat azért ne adja a burzsoázia kezébe, de az abszolutizmust se engedje korlátlanul érvényesülni. A tőkés fejlődés ennek a bonapartista diktatúrának a jegyében is óriási lépéseket tett előre, de a munkások számára Bismarck rendszere a polgári átalakulás kedvezőtlen formáját jelentette, hiszen még a polgári parlamentarizmusnak is útját állotta. Nem állhatta azonban tartósan útját a munkásosztály öntudatosodásának és szervezkedésének. Ez komoly nehézségek árán jutott előre – de előre haladt.

Az egységes Németországra rányomta bélyegét a porosz militarizmus, s ez növelte a reakció erőit. Ennek a miliiarizmusnak a bázisát a feudális arisztokrata körük alkották, de helyet kért és kapott benne a nagypolgárság is. A porosz-német militarizmus jellemzője, hogy a hadsereg kizárólag a porosz királynak – később német császárnak – felelős, a tisztikar és a katonák tömege kasztszerűen elzárkózik a néptől, a sereget vak alárendeltség, kíméletlen drill jellemzi, s teszi elsőrendűen alkalmassá az öldöklésre, bármilyen háborús cél elérése érdekében. Kiegészítette mindezt a harcokat, háborúkat dicsőítő ideológia, s a brutális sovinizmus.

Bismarck 1871 után – nem utolsósorban nagy háborús sikerei és a birodalom nemzetközi helyzetének ereje által is befolyásolva – teljes szenvedéllyel juttatta kifejezésre konzervativizmusát a belpolitikában. Ennek a politikai irányzatnak volt kifejezője 1872–87 között az úgynevezett Kulturkampf (mely nemcsak a német katolikusok ellen irányult, hanem a lengyeleket is célba vette) és az úgynevezett szocialista törvény (1878). Ezek az intézkedései nemcsak hibásak, de sikertelenek is voltak. A &dquo;kultúrharc&rquo; nem törte meg ellenfeleit, sőt a lengyelek esetében hozzájárult a nemzeti öntudat növeléséhez. A szocialisták ellen hozott törvény a gyakorlatban ugyancsak nem járt eredménnyel: az ipari fejlődés emelkedőjére jutott német központokban hasztalan próbálták útját állni a munkások szervezkedésének, a német munkásmozgalmat ekkor már a kivételes törvények szigorúságával sem lehetett letörni, még fékezni is alig. A szocialista irodalom termékei beáramlottak a külföldi nyomdákból, a szocialista tábor minden csapás után újra szerveződött, olyannyira, hogy végül Bismarck maga is belátta, jobb, ha taktikát változtat: önmaga tetszeleg a munkásosztály problémáinak értője, a munkásság segítője szerepében. A 80-as évek után megteremtik a bismarcki szociálpolitika jegyében hozott törvények sorát, melyek hivatva vannak biztosítani a &dquo;munkások védelmét a munkaadókkal szemben&rquo;. Ezek a szociális törvények (köztük a beteg- és balesetbiztosítás) a korabeli Európában az első lépéseket tették meg a munkásvédelmi törvényhozás területén, noha természetesen a munkásosztály öntudatos vezetői tisztában voltak azzal, hogy ezek a &dquo;szociális olajcseppek&rquo; nem változtatnak az alapvető problémán, s végső soron szerves láncszemei a társadalmi ellentétek &dquo;kikapcsolására&rquo; irányuló bismarcki koncepciónak.

Vessünk egy pillantást Európa keleti felére: milyen formákat öltött a reakció a cári Oroszországban, miután I. Miklós cár hadai pontot tettek a magyar szabadságharc után. Ott az 1849. évi katonai győzelem sem terelhette el a figyelmet a társadalmi kérdések megoldatlanságáról. A fejlődő kapitalizmus és a feudális nagybirtokrendszer közötti ellentétek elmélyültek, a jobbágyság felszámolása sürgető szükségszerűséggé vált. A paraszti lázongások növekvő száma a társadalmat fenyegető robbanás lehetőségére mutatott. Kérdéses volt, hogy a burzsoá fejlődés meggyorsult üteme és a heves paraszti elégedetlenség nem vezet-e forradalomhoz. I. Miklós haláláig (1855) a történetírás semmi komoly kezdeményezésről nem tud az agrárkérdés megoldása érdekében; utóda, II. Sándor azonban már trónraléptekor jelét adta annak, hogy a súlyos társadalmi problémával valahogy szembe kíván nézni. A kapitalizmus és a feudális cári rendszer közti ellentmondás, a cárizmusnak a krími háborúban elszenvedett súlyos presztízsvesztesége, a nemzet legszélesebb tömegeinek növekvő elégedetlensége, a forradalmi demokraták élénk agitációja oda vezettek, hogy az 50-es–60-as évek fordulóján Oroszországban forradalmi helyzet állott elő. A birodalom sorsa attól látszott függeni, hogyan oldják meg a parasztkérdést. A liberális földbirtokosok olyan reformot szerettek volna, amely megakadályozza a forradalom kitörését, a birodalom igazi demokratizálását, és lehetővé teszi a néptömegek további kizsákmányolását; mindeme szempontok figyelembevételével voltak csak hajlandók &dquo;rendezni&rquo; a földtulajdon kérdését. II. Sándor cár nyilatkozata az agrárkérdés rendezésének szükségéről néhány nappal a krími háborút lezáró párizsi béke aláírása után hangzott el, de hosszú volt odáig az út, míg végre a sok bizottság és javaslat retortáin keresztülvergődott a jobbágyreform gondolata. Hogy történjék a reform? Kötelező megváltással-e? Ki viselje a földbirtokosok kártalanításának költségeit? Mennyi földet adjanak át a parasztoknak? Lassan történjék-e a reform vagy hirtelen? Hogyan hajtsák Végre úgy, hogy a birtokosok megtalálják benne számításaikat? Milyen kötelezettségek háruljanak a fölszabadított parasztokra? Az egész orosz társadalom lázban volt, izgatottan várta a tanácskozások eredményét. 1860 őszén a szerkesztő bizottság elkészült a munkával, a tervezet a Főbizottság majd az Államtanács elé került, s végre 1861. február 19-én (márc. 3.) II. Sándor aláírta az agrárreformról szóló rendeletet. Két héttel később cári kiáltvány adta a lakosság tudtára. A törvény messzemenően figyelembe vette a földbirtokosok érdekeit, s ezáltal a reformnak korlátozott jelleget adott. Magának a törvénynek a végrehajtását két éven belül írta elő, a közbeeső átmeneti szakaszban kellett a szerződő felek közötti egyezményeket aláírni a telekrész megváltási árára vonatkozóan. Addig a paraszt köteles volt eleget tenni korábbi kötelezettségeinek (többnyire kedvezményesen). A megváltás nem volt kötelező, mindenekelőtt a birtokosnak állott módjában visszakoznia. A megváltási összeg részben a parasztokra hárult (a kapott föld értékének 20%-át kellett lefizetniök készpénzben), részben az állam fedezte.

A jobbágyreform által a parasztok elnyerték személyes szabadságukat, ezentúl senki sem vásárolhatta, adhatta vagy cserélhette el őket; a földesurak nem büntethették őket, nem küldhették robotra, a paraszt önállóan köthetett szerződéseket akár az állammal, akár magánosokkal, szabadon házasodhatott, foglalkozhatott kereskedéssel és iparral, általában elhagyhatta lakóhelyét (noha ez a gyakorlatban sok nehézségbe ütközött), részt vehetett a községi önkormányzat szerveiben, pereskedhetett, vásárolhatott ingó és ingatlan vagyont. Mindez természetesen lényeges változásokat hozott az orosz parasztság helyzetében. A reform azonban nem hozott egyértelmű és a parasztok érdekeit kellően figyelembe vevő rendelkezéseket. Mivel a birtokos osztály igényeit tartotta szem előtt, a következő években a parasztság számára gyors elszegényedéssel járt: az apró telkek, a primitív gazdálkodás, kártérítés súlyos terhei a parasztok nagy része számára lehetetlenné tették, hogy kijusson a régi nyomorból. Továbbra is kényszerítve volt arra, hogy urasági földeket béreljen zsaroló, uzsorázó ledolgozási feltételekkel vagy egyéb híján most már mint &dquo;szabad&rquo; paraszt elhagyja lakóhelyét és városokba költözzék, és ott az ipari proletariátus számát növelje. &dquo;A hírhedt felszabadítás – írta Lenin –, a parasztság leglelkiismeretlenebb kirablása, a parasztságon elkövetett erőszakos cselekedetek sorozata, a parasztság hallatlan kigúnyolása volt.&rquo;[5] A haladó orosz körök felháborodása kísérte az időben megkésett, s igen mérsékelt agrárreformot. De ennek az agrárreformnak – annak ellenére, hogy tág teret engedett a feudális maradványok továbbélésének, például meghagyta a falusi földközösségeket – a következményei hosszabb távon mégis óriási jelentőségűek voltak: ettől az időtől kezdve léphetett rá Oroszország határozottan a kapitalista Fejlődés útjára. Mindenekelőtt az iparban, mely a reform következtében szinte korlátlan számú munkaerőhöz jutott.

A jobbágyreformot követő csalódás a 60-as években egész sor paraszti lázadáshoz vezetett. E felkelések az orosz forradalmi értelmiséget abban az illúzióban ringattak, hogy közel van egy nagy paraszti felkelés órája. Most már csak a hadsereget és az értelmiséget kell csatasorba állítani. Marx és Engels is élénk figyelmet fordítottak a cári birodalomban egymást követő lázongásokra, nem tartották kizártnak, hogy ott hamarabb kerül sor felkelésre, mint a nyugtalan lengyel részeken.

A nemzetközi emigráció

Ennek a „forradalomcsináló” hibás koncepciónak volt legszenvedélyesebb bírálója Marx, aki arra figyelmeztetett, hogy a forradalmakat nem lehet tetszés szerinti időpontokban kirobbantani, mert a forradalomhoz szükség van forradalmi helyzetre, ezt pedig gazdasági tényezők váltják ki. 1846-tól Európában volt forradalmi helyzet, 1849 után nem.


A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

A teljes cikk.

A munkásosztály helyzete és mozgalmai

Jeles forradalmárok léptek fel a 60-as években Szerbiában (Omladina), akik közül kiemelkedik Svetozar Marković. 1870-ben az I. Internacionálé orosz szekciójában ő lett a szerb levelező, tanítványa volt Marxnak és Engelsnek.

Szabad György

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

Mazziniék – magukra vonva Marx éles bírálatát – a forradalmi helyzet kialakulásának gazdasági-társadalmi feltételeit mellőzve, terveikben annak reményére építettek, hogy a fegyverhez juttatott tömegek titkos szervezetek irányításával olyan felkeléseket robbanthatnak ki, amelyek – kellő politikai időzítés esetén – sikeres felszabadító háborúba vonhatják az elnyomott európai népeket.

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

S. Vincze Edit

A szocialista munkásmozgalom kibontakozása

1864. szeptember 28-án Londonban megalakult a Nemzetközi Munkásszövetség, az I. Internacionálé. A tudományos szocializmus megteremtői, Karl Marx és Friedrich Engels szívesen vállaltak irányító szerepet az I. Internacionálé vezérkarában. A Nemzetközi Munkásszövetség szervezeti keretei és az évenként megtartott kongresszusok kedvező lehetőségeket kínáltak ahhoz, hogy a különböző országok proletárszervezeteinek képviselőivel megismertessék a Kommunista Kiáltvány még széles körben korántsem elfogadott forradalmi eszméit.

Az Általános Munkásegylet megalakulása

Az éppen csak osztálytudatra ébredő magyarországi proletárok Lassalle művein keresztül olyan szocialista irányzattal ismerkedtek meg, amely magában foglalta ugyan Marx és Engels ideológiájának alapelemeit, de forradalmi végkövetkeztetéseit önálló koncepcióval helyettesítette. Lassalle szerint a tőkés társadalom két alapvető osztályból áll: a vagyonosok osztályából, amelyhez a gyárosok, a tőkepénzesek és a földbirtokosok tartoznak és a munkásosztályból, amely nemcsak az ipari és a mezőgazdasági proletariátust, hanem a szellemi munkásokat, a városi és falusi kispolgárokat is felöleli. Lassalle szocialista mozgalma ennek a szélesen értelmezett proletariátusnak teljes emancipációjáért harcolt, a tőkés kizsákmányolás megszüntetését tűzve ki végső célul.

Marx és Engels, a tudományos szocializmus megalapítói már a Kommunista Kiáltványban rámutattak arra, hogy az ipari fejlődés útja a nagyüzem, s ebből kiindulva a koncentrált termelőeszközök forradalmi kisajátítását állítottak feladatként a szervezett proletariátus elé. A 60-as évek Németországában azonban még a kisüzemi termelés volt túlsúlyban, a proletariátusban erős volt az önállósulás, a kistulajdonossá válás vágya. Lassalle erre a tényre alapozta elméletét – szocializmusa a kollektív kistulajdon gondolatára épült. A munkásoknak vállalkozókká kell lenniük, de vállalataikat nem egyéni, hanem szövetkezeti alapon kell létrehozniuk – vallotta Lassalle abban a meggyőződésben, hogy a nem haszonszerzés céljából alakult „produktív társulatok” olcsóbb termékeikkel gyorsan kiszorítják a piacról a tőkés vállalkozókat, hatalmukba kerítik az egész társadalmi termelést, és így megszűnik a kizsákmányolás. Lassalle szerint a „termelő társulatok” alakításához szükséges tőkét az államnak kell a proletárok rendelkezésére bocsátania. Ennek azonban előfeltétele a proletariátus politikai egyenjogúsítása. Ha a társadalom többségét alkotó munkásosztály megszerzi az általános, titkos választói jogot, a parlamentben is többségbe kerül: a burzsoázia osztályállama így „szabad népállammá” változik. Az osztályok feletti állam parlamentje hajlandó lesz arra, hogy hitelt nyújtson a „termelő társulatok” létesítéséhez. Így került az általános, titkos választójogért indított harc és a „termelő társulatok” alakítása a lassalleánus mozgalom követeléseinek középpontjába.

Lassalle és hívei úgy gondolták, hogy a „szabad népállam” keretei között, spontán folyamat eredményeként létrejön az új, kizsákmányolástól mentes, osztálynélküli, szocialista társadalom. Hittek abban, hogy a vagyonosokat is meg lehet győzni a szocialista rendszer megvalósulásának történelmi szükségszerűségéről, s ennek következtében az uralkodó körök önként adják majd át hatalmukat a munkásosztálynak. Lassalle a tudományos szocializmus koncepciójának egészét nem fogadta el: elutasította Marx és Engels forradalomelméletét, a proletariátus diktatúrájáról szóló tanítást és a következetes, kemény osztályharcot is.

Kísérletek munkáspárt alakítására

A német szociáldemokráciának elsősorban a délnémet államokban volt bázisa: szervezeti kereteit az 1863-ban (a lassalleánus Általános Német Munkásegylettel egy időben) létrehozott Német Munkásgyletek Szövetsége teremtett számára. Ez a szervezet eredetileg politikamentes önsegélyező programmal alakult, de 1867-ben már az Internecionéléval összeköttetésben álló vezetők irányították, közöttük August Bebel és Wilhelm Liebknecht, Marx és Engels hívei. A két kiemelkedő vezető arra törekedett, hogy a szövetséget politikai jellegű, szocialista szervezetté fejlessze. Munkásságuk eredményeként a Német Munkásegyletek Szövetsége 1868 szeptemberében, a nürnbergi kongresszuson az Internacionálé szervezeti szabályzatának Marx alkotta bevezetőjét fogadta el programjául, és kimondta csatlakozását a Nemzetközi Munkásszövetséghez.

A Német Munkásegyletek Szövetsége 1868–69 fordulóján még nem volt önálló proletárszervezet: jelentős erőt képviseltek soraiban a délnémet Néppárt tagjai, a kispolgári demokrata eszmék, törekvések hívei. A szervezeti egybefonódást Marx és Engels gyakran bírálta abban a meggyőződésben, hogy az akadályozza a proletár osztályérdekek nyílt képviseletét, hátráltatja a munkásosztály önállósodásának folyamatát.

A magyarországi munkáspárt

Az Internacionálé 1872. szeptember 2-án kezdődő hágai kongresszusán első ízben képviseltették magukat a magyarországi szocialisták. Farkas Károly utazott Hágába, s ott az alapvető kérdésekben Marx és Engels álláspontját támogatta. A kongresszus határozatot fogadott el arról, hogy minden országban létre kell hozni a munkásosztály politikai pártját, amely a politikai hatalom megragadásáért küzd, és a „vagyonos osztályok által alakított minden régi párttal szemben áll”.[6]

Szász Zoltán

A nagybirtok polgárosodása és az agrárius mozgalom

A paraszti kisüzem konzerválása érdeke volt a nagybirtoknak, mert részben ez biztosította számára – a cselédek mellett – az olcsó munkaerőt, részben pedig a kisbirtok megmaradásában látták a társadalmi rend fenntartásának gazdasági biztosítékát. A birtokos parasztság látszólagos konzervativizmusában kerestek egyben támaszt a szocialista eszmék gyorsuló városi és várható falusi terjedése ellen. ”Ez az Alfája és Omegája minden szociálpolitikai bölcseletnek – írja tanítómesterük, Rudolf Meyer – azok számára, akik a mai társadalom talaján állnak. Azok számára, akik ezt elhagyják, a tanokat Marx írta meg.”[7]

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Frankel személyében a nemzetközi munkásmozgalom egyik képzett és sokat tapasztalt vezetője került a hazai munkásmozgalom élére. Az óbudai születésű ötvösmunkás tanulóéveit Németországban, majd Franciaországban töltötte. Párizsi tartózkodása idején egyik létrehozója és vezetője volt az Internacionálé párizsi német szekciójának, majd részt vett a Párizsi Kommün megteremtéséért indított harcban is. Bár nem volt francia, 1871 márciusában a Kommün vezető testületébe választották, majd a munka- és a kereskedelemügyi megbízott (miniszter) funkcióját ruházták rá. A munkáshatalom leverése után elmenekült Párizsból, 1871 nyarán Londonban telepedett le, ahol Marx és Engels munkatársaként az Internacionálé Főtanácsában dolgozott mint Ausztria–Magyarország levelező titkára. 1575 őszén azzal a szándékkal hagyta el Londont, hogy Bécsben telepedik le. Ott azonban letartóztatták, majd 1876 februárjában átadták a magyar hatóságoknak.

Szabadon bocsátása után Frankel azonnal bekapcsolódott a magyarországi munkásmozgalomba, azzal a szándékkal, hogy megteremti a munkások országos jellegű, legális szervezetét. 1876. október 9-én Marxnak írt levelében vázolta a nehézségeket, de kemény elhatározását is: „Én azonban mégis megpróbálok akármilyen elnevezéssel és akármilyen alapszabályokkal egyleteket alakítani és azt hiszem, ezért nem vagyok kevésbé radikális.”[8]

1876 őszén Frankel tagja lett az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztő bizottságának, s előbb Ihrlinger Antallal együtt, 1877 februárjától pedig egyedül szerkesztette a lapot. A pártsajtó a marxista eszmék terjesztésének fontos eszközévé vált. Frankel cikkei az osztályharcról, a politikai hatalom meghódításáról szóló marxi tanításokat, a proletár nemzetköziség ideáját népszerűsítették. A politikai élet főbb problémáit elemző írások nagy jelentőségűek voltak, noha befolyásuk alig terjedt túl az újságolvasó munkások szűk körén. Az európai és a magyar közvéleményt foglalkoztató külpolitikai eseményeknek, a keleti kérdésnek, az ezzel összefüggésben felszínre törő nemzeti problémának a nemzetközi szocialista mozgalom nézőpontja felől való megközelítése nemcsak a proletárokat világosította fel, hanem új elemeket is vegyített a politikai közgondolkodásba.

A Függetlenségi Párt törökbarát, oroszellenes álláspontjával, meg a kormánypárt lavírozó, Oroszországgal osztozkodni kívánó, vagy a Balkánon védnöki szerepre ajánlkozó politikájával szemben a szocialista párt volt Magyarországon az egyetlen szervezett erő, amely a Balkán dolgozó osztályainak érdekét tartotta szem előtt, amikor állást foglalt az orosz–török háború bonyolult kérdésében. A szocialista munkássajtó nem csatlakozott sem a törökbarát, sem az oroszbarát irányzathoz. „Ha a törökök győznek – írja az Arbeiter-Wochen-Chronik –, természetesen még vadabbul folytatják a régi rablógazdálkodást; ha az oroszok győznek, akkor csak uruk változik – a népelnyomás és a zsarnokság éppenúgy virágozna orosz mint török uralom alatt. Nincs okunk arra, hogy a két küzdőfél közül bármelyikkel is rokonszenvezzünk.”[9] Elhatárolódva a függetlenségi politikusok szította oroszellenes közhangulattól, a lap nagy rokonszenvvel írt Oroszország dolgozó népéről: „De Oroszország népe életképes. Ez a nép, ha egyszer lerázta rabláncait, sok mindenre képes az emberiség haladása érdekében…”[10]

1877. december 3-án Frankel kezdeményezésére gyűlést tartottak a fővárosi munkások képviselői, s határozatot hoztak szociáldemokrata munkáskongresszus egybehívásáról. A Munkás-Heti-Krónika december 8-i számában közzétett kongresszusi felhívásra a rendőrfőkapitányság is felfigyelt, magához rendelte és kihallgatta a kongresszus összehívóit. A kongresszust a belügyminiszter 1878. január 14-én betiltotta, arra hivatkozva, hogy „Magyarország területén socialista egylet nem engedélyeztetvén, a socialista congressus sem lesz megtartható”.[11] Frankel és munkatársai így arra kényszerültek, hogy kerülő utat válasszanak. 1878 nyarán újabb képviselőválasztás volt soron. Ez teremtett alkalmat arra, hogy a munkáspárt megalakítását a választási előkészületekkel kapcsolják össze. Az első magyarországi munkáskongresszust „választásra nem jogosultak” kongresszusa elnevezéssel hívták össze, napirendjén az általános választójogért indított harc és az annak kivívásához vezető utak szerepeltek.

Az első magyarországi munkáskongresszust, amelyen a fővárosi munkásszervezetek részéről 79, 25 vidéki város képviseletében pedig további 30 küldött vett részt, 1878. április 21–22-én tartották meg, erős rendőri felügyelet mellett. Határozatot hoztak az általános választójogi küzdelemről, annak érdekében országos petíciós—kampány szervezéséről, és kimondták, hogy a soron levő parlamenti képviselőválasztás alkalmával mindazokat a képviselőjelölteket támogatni fogják, akik kötelezik magukat az általános választójog bevezetéséért folyó harcra. A hatósági tilalom ellenére a küldöttek elfogadták a szociáldemokrata párt alapeszméit és legfontosabb követeléseit, amelyeket Frankel Leó ügyes taktikával a Szózat a választási joggal nem bírókhoz! című felhívás szövegébe iktatott. A kongresszus kimondta a Nemválasztók Pártjának a megalakulását is. Minthogy azonban a jelenlevő rendőrtisztviselő megakadályozta, hogy vezetőséget válasszanak, a párt irányításával a kongresszus elnökségét bízták meg, amelynek soraiban Frankel Leó, Ihrlinger Antal és a Betegpénztár humanista érzelmű orvosa, dr. Csillag Zsigmond is helyet foglalt.

1878 tavaszán a magyarországi szocialista munkásszervezet a politikai küzdőtérre lépett. A Nemválasztók Pártjának vezetősége kérvényt nyújtott be az országgyűléshez az általános választói jog törvénybe iktatása érdekében, választ azonban nem kapott. Azzal a szándékkal, hogy minél több hívet szerezzen az általános választójog eszméjének, a vezetőség kapcsolatba lépett a Függetlenségi Párt demokratikus képviselőivel, mindenekelőtt Helfy Ignáccal. Az együttműködés a választásokat követően sem szakadt meg: közös harc indult az egyesülési és gyülekezési jog, valamint a sajtószabadság kiküzdéséért. A Nemválasztók Pártja a sajtó hasábjain és népgyűléseken is állást foglalt az aktuális politikai kérdésekben. Elítélte Bosznia–Hercegovina okkupációját (1878 őszén), több gyűlésen cáfolta és Visszautasította XIII. Leó pápa szocialistaellenes enciklikáját (1879. január).

Akárcsak a porosz–francia háború idején, 1878–79-ben is kedvező volt a helyzet arra, hogy a szocialisták és a Függetlenségi Párt demokratikus érzelmű képviselői között együttműködés épüljön ki. A 70-es és 80-as évek fordulóján Németországban és a cári Oroszországban a forradalmi erjedés jelei mutatkoztak. Az I. Vilmos német császár ellen irányuló merényletek megtorlásaként Bismarck javaslatára 1878 őszén kivételes törvényt vezettek be a szocialisták ellen: a szociáldemokrata párt működését betiltották, a munkássajtó megjelenését megakadályozták, a párt kiemelkedő vezetőit kiutasították a Birodalom területéről. A német proletariátus rövidesen úrrá lett a törvény bevezetését követően támadt zavaron és bizonytalanságon, rendezte sorait, megkezdődött a pártszervezetek illegális hálózatának kiépítése. 1878–70-ben felszínre törtek az orosz társadalom mélyén lappangó ellentmondások, feszültségek is: mind hevesebbé vált a Narodnaja Volja anarchista jellegű mozgalma. Vera Zaszulicsnak Trepov pétervári rendőrfőnök, majd Szolovjevnek II. Sándor orosz cár ellen irányuló merénylete azt a reménységet keltette-, hogy Oroszország népei is megmozdulnak, rövidesen üt a cárizmus végórája.

Frankel Leó és a körülötte tömörült szocialisták a küszöbön állónak vélt orosz forradalomtól egész Európa általános, demokratikus átalakulását várták. Frankel abban bizakodott, hogy az Oroszországban kirobbanó forradalom lángja tovább terjed, nemcsak a cári trón, hanem azzal együtt Bismarck hatalma is összeomlik. A kossuthi emigráció hazai hívei is rokonszenveztek az orosz forradalmi mozgalommal, abban a reményben, hogy a cári hatalom megdöntése kedvező alkalmat teremt a függetlenségi követelések számára, ugyanakkor megszűnik a pánszláv veszély is, amely szerintük a magyar nemzet szupremáciáját és Magyarország integritását fenyegeti.

Mindezek a körülmények szorosra vonták a már 1877-ben kezdődő, a polgári demokratikus szabadságjogok kivívására irányuló együttműködést a Nemválasztók Pártjának vezetői és Helfy Ignác között, aki a lengyel forradalmárokkal, orosz emigránsokkal váltott levelekből napról napra értesült a forradalmi mozgalom újabb eredményeiről. 1879 tavaszán a magyar nyelvű munkáslap, a Munkás-Heti-Krónikából lett Krónika élére Kászonyi Dániel került, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lelkes híve, aki elvbarátai közül talán a legközelebb állt a szocialista eszmékhez, s aki életének nagy részét emigrációban töltötte, így kiterjedt kapcsolatai voltak Európa forradalmi jellegű emigráns szervezeteivel.

Frankel arra törekedett, hogy a szocialista mozgalom kilépjen belső elszigeteltségéből, támogatókat nyerjen a leghaladóbb polgári párt balszárnyának soraiban. A Függetlenségi Párt demokratikus képviselői – Helfy Ignác, Simonyi Ernő és mások – hívei voltak a munkásosztály emancipációjának, támogatták a proletárok küzdelmét a szabad szervezkedésért, a politikai jogokért, a kedvezőbb anyagi és kulturális feltételekért. Parlamenti felszólalásaikkal, interpellációikkal egyengették a munkásszervezetek útját, olykor-olykor meghátrálásra kényszerítették az uralkodó köröket. E támogatásról lemondani hiba és könnyelműség lett volna.

A hibát Frankel nem az együttműködés megteremtésével, hanem azzal követte el, hogy olykor túl messze ment a szövetség érdekében hozott engedmények terén: szükségtelenül nagy lojalitást mutatott a Függetlenségi Párt iránt, s ezzel – gyakran sértve a proletárok szocialista és osztályöntudatát – szűkítette a Nemválasztók Pártjának befolyását a szervezett munkásság soraiban. Hibát követett el, amikor a Króniká-t Kászonyi kezébe adta: a lap hasábjain megjelenő cikkek, különösen azok, amelyek a szerkesztő tollából származtak, írójuk humanizmusa és szociális törekvései ellenére is távol álltak a szocialista felfogástól, a proletár osztályszemlélettől, s nem ritkán nacionalista nézeteket, nemzeti előítéleteket sugároztak. Különösen kirívó volt ez a németországi kivételes törvények éveiben: a proletárszolidaritás megnyilvánulásai helyett a lap hagyományos előítéleteket tükrözött a német szocialistákkal szemben, a német uralkodó körök iránt érzett ellenszenvet gyakran kiterjesztette a német proletárokra is. Az interpelláló függetlenségi képviselők iránti hálatüntetések – fáklyásmenet, üdvözlő-delegációk – sok szocialista munkásból váltottak ki ellenérzést. A legsúlyosabb hiba azonban az volt, hogy Frankel elvi engedményt is tett: lemondott arról, hogy a Függetlenségi Pártnak a nemzetiségi kérdésben tanúsított nacionalista türelmetlenségét bírálja.

Frankel e taktikai engedmények ellenére megmaradt internacionalistának és forradalmárnak – ezt az egész hazai működését végigkísérő illegális tevékenysége is bizonyítja. Frankel nemcsak Marxszal és Engelsszel állt levelező viszonyban, hanem a francia és a német proletármozgalom több vezetőjével is. A kivételes törvénnyel sújtott német szociáldemokrácia jelentős segítséget kapott a magyarországiaktól. Frankel és közvetlen munkatársai – Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab – megszervezték a Budapestre menekültek támogatását: sok német szocialistát juttattak lakáshoz, élelemhez, ruhához, és munkát is szereztek számukra. A fővárosi pártnyomda több ezer példányban állított elő röpiratokat, szocialista nyomtatványokat, amelyeket Frankel leleményes módon, nem csekély kockázattal, titokban szállíttatott Németországba. 1880-ban a Magyarországon kiadott német nyelvű Arbeiter-Wochen-Chonikot kitiltották Németországból, majd rövidesen Ausztriából is. Frankel ekkor a lapot más és más címfejjel nyomtatta – így játszotta ki a hatóságok éberségét.

Az elért jelentős eredmények ellenére a 70-es évek végén megbomlott a szocialista mozgalom egysége. Az ellenzéki csoport élén Külföldi Viktor állt. Külföldi a 60-as évek végén kiemelkedő szerepet töltött be az Általános Munkásegyletben: jelentős szervező munkát, kiterjedt publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Szocialista volt, a marxi koncepciót azonban nem átette meg, eszméit sok bizonytalanság, tévedés, politikai lépéseit kalandor szellem hatotta át.

A Magyarországi Általános Munkáspárt

A Magyarországi Általános Munkáspárt programja, amelyet a pártsajtó közölt és az 1881-es II. kongresszus fogadott el, a nemzetközi és a hazai munkásmozgalom fejlődését tükrözi: alapvető megállapításai Marx és Engels eszméire támaszkodnak. Az első pont kimondja a föld és a termelőeszközök köztulajdonának szükségességét, ezzel a szocialista társadalom megteremtését tűzi ki a munkásmozgalom végső céljául. A kollektív tulajdon elvének programba foglalása – e követelést az I. Internacionálé 1868-as brüsszeli és 1869-es bázeli kongresszusa hosszú és kemény csatározás után fogadta el –, nyílt hadüzenet volt a tőkés magántulajdonnak, egyértelmű és világos megvonása a polgári demokrácia és a szociáldemokrácia között húzódó Választóvonalnak, ugyanakkor elhatárolta a pártot a munkásmozgalomban jelentkező anarchista, proudhonista és egyéb, az egyéni tulajdon elvét valló irányzatoktól is.

A program a szocialista mozgalom politikai, gazdasági és szociális követeléseit egyaránt magában foglalja. A politikai jellegű programpontok között szerepel az általános, titkos választójog, az egyesülési, gyülekezési jog, a sajtószabadság, az állandó hadsereg megszüntetése és a nép felfegyverzése, az állam és az egyház szétválasztása, az ingyenes közoktatás. A gazdasági követelések sorában megtalálhatók a 10 órás munkanap, a vasárnapi és az éjszakai munka korlátozása, a gyermek- és a női munka védelmét biztosító intézkedések. A szociális követelések a baleset elleni védelmet, a rokkantak segélyezését, a munkásbiztosítás kiterjesztését foglalják magukban.

A Magyarországi Általános Munkáspárt programjában nem kaptak helyet a Marx és Engels által gyakran bírált lassalleánus követelések, amelyeket a német szociáldemokrata pártnak az 1875. évi gothai kongresszuson elfogadott programja is tartalmazott (szabad népállam, állami hitellel támogatott termelő-társulatok). A bevezető egyik gyengéje, hogy erőteljesen hangsúlyozza a munkáspárt törvényes jellegét. Bár ez elsősorban taktikai okból került a programba – a párt legalitásának védelmét szolgálta az növekvő kormányterror ellen –, egyben a későbbiekben káros következményekkel járó engedmény is volt azoknak a Külföldi Viktor munkáspártjában tömörült proletároknak, akik ellenezték az illegális jellegű tevékenységet. Feltehető, hogy a nemzeti érzelmű munkásellenzékre, illetve a Függetlenségi Párt egyes képviselőivel kialakított együttműködésre való tekintettel maradt ki a programból a szocialista mozgalom egyik sarkalatos tétele: a proletár nemzetköziség is.

Az alakuló kongresszust a szocialista munkásmozgalom fellendülése követte. 1880 tavaszán nagyarányú bérmozgalmak kezdődtek a fővárosban, amelyek közül kiemelkedik a több hétig tartó asztalossztrájk és a nyomdászok bérharca. Június végén megkezdődött a Magyarországi Általános Munkáspárt belső szervezetének kiépítése is. A vezetőség tagsági kártyát bocsátott ki, a tagdíjak befizetését pártadóbélyegekkel igazolták. A tagságot kislétszámú csoportokban tömörítették: „Az alakulást akként eszközlik – olvashatjuk egy rendőrügynöki jelentésben –, hogy a csoport alakításához tíz egyént vesznek, akik ha már együtt vannak, újból minden egyes tag tíz tagból álló csoportot alakít, s ez így megy tovább, anélkül azonban, hogy egy-egy tag mely csoportból való leszármazását ismerné.”[12] A csoportok vezetői közül választották ki az úgynevezett „szövetségtanács” (pártválasztmány) tagjait, ők látták el a csoportvezetőket útmutatásokkal és számoltatták be működésükről.

A bérharcok fellángolása, a párt belső megerősödése, kapcsolatainak megszilárdulása a vidéki munkásegyletekkel és nem utolsósorban az az illegális sajtótevékenység, amely Németországba és Ausztriába irányult, arra ösztönözte a belügyminisztert, hogy korlátozza a szocialista mozgalom vezetőinek tevékenységét. 1880 júniusában házkutatást tartottak Frankel Leó, Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab és mások lakásán, a pártlapok szerkesztőségében és több vidéki munkásszervezetben. Semmiféle olyan irat nem került elő, amelynek alapján eljárást lehetett volna indítani az Általános Munkáspárt vezetői ellen. A kormányközegek most a sajtóper eszközeihez folyamodtak: 1880 őszén egy Londonból érkezett antimilitarista röpirat közlése miatt pert indítottak Frankel Leó, az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztője ellen. Frankelt ezúttal sikerült elmarasztalni: másfél évi fogházzal és tetemes pénzbüntetéssel sújtották. 1881 tavaszán kezdte meg fogházbüntetését; a szocialista párt elvesztette legképzettebb és legaktívabb vezetőjét.

A Magyarországi Általános Munkáspárt irányítása Frankel bebörtönzése után közvetlen munkatársaira, Ihrlinger Antalra, Kürschner Jakabra és Csillag Zsigmondra hárult. Olyan időszakban vették át a vezetést, amikor a magyarországival legszorosabb kapcsolatban álló ausztriai és a német munkásmozgalom sorait belső harcok zilálták szét, s a kormányok erőteljes hajszát indítottak a szocialista szervezetek ellen. A párt vezetése ebben a bonyolult helyzetben nagy felkészültséget, szilárd elvi állásfoglalást, ugyanakkor hajlékony taktikát követelt az irányítóktól.

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a kivételes törvények következményeként frakciókra bomlott a német szociáldemokrata párt. A Bebel és Liebknecht vezette többséggel szemben lépett fel a „szociál-forradalmarok” ellenzéki csoportja, amely az előbb Ausztriában, majd Németországban tevékenykedő, a szocialistaellenes törvény elől Londonba emigrált Johann Most vezetése alatt állt. Lapját, a Freiheit-et sokan olvasták és terjesztették az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Most és csoportja eleinte marxista szellemben, forradalmi módon küzdött a kivételes törvény ellen, és a német szociáldemokrata párt vezetőinek kezdetben óvatos, mérsékelt politikáját bírálva a következetes osztályharcot hirdette, az illegális szervezkedés mielőbbi megindítását sürgette. A „szociál-forradalmárok” azonban a 80-as évek elején eltávolodtak a marxista eszméktől, az anarchizmus zsákutcájába tévedtek: tagadták a politikai harc szükségességét, elvetették a parlamentben folyó küzdelmet, a „tettek propagandája ” hirdették, anarchista jellegű merényleteket kezdeményeztek.

Az 1874-es neudörfli kongresszuson megalakult ausztriai szociáldemokrata párt egysége már 1876-ban megbomlott. A hatósági üldözések és az egymást követő munkásperek arra ösztönözték a párt vezetőit, hogy módosítsák a forradalmi jellegű programot, és jobban alkalmazkodjanak az osztrák kormányzat diktálta keretekhez. Ez az alkalmazkodó pártpolitika már 1878 áprilisában a cseh szociáldemokraták kiválásához vezetett, a 80-as évek fordulóján pedig ismét fellobbantotta a „radikális” és a „mérsékelt” irányzat közti eszmei harcot. A törvények kereteihez szigorúan ragaszkodó „mérsékeltek” és a német „szociál-forradalmárokhoz” hasonlóan forradalmi módszereket követelő „radikálisok” küzdelme évekig tartó pártszakadást eredményezett. A 80-as évek elején anarchista csoportok is alakultak Ausztriában, 1882–84 között több anarchista merényletre is sor került. 1884 januárjában – német mintára – az osztrák kormány is kivételes törvényt vezetett be Bécsben és Bécs környékén; a radikális szocialisták közül sokat kiutasítottak.

A magyarországi szocialista munkásmozgalom egysége sem bizonyult tartósnak. Mindazok a forradalmi érzelmű munkások, akik már a 70-es évek végén radikális alapról bírálták a Nemválasztók Pártjának politikáját és a Külföldi Viktor vezette Magyarországi Munkáspárthoz csatlakoztak, 1880 őszén ellenzékbe vonultak. A csoport tagjai J. Most lapjának, a londoni Freiheit-nek forradalmi irányával rokonszenveztek és azt követően is kitartottak mellette, hogy a wydeni illegális pártkongresszuson, 1880 augusztusában J. Mostot a német szociáldemokrata párt kizárta tagjai közül.

A budapesti radikális pártellenzék vezetői között ott volt Práger Ármin szabósegéd, aki korábban az ausztriai szocialista mozgalomban fejtett ki aktív propaganda- és szervező tevékenységet és a radikális csoporthoz állt közel, Horváth János és Heckmann István cipészsegéd, a cipészszakegylet vezetői és két forradalmi érzelmű nyomdász: Rusz Mátyás és Schäffler Albin – az utóbbi Heckmann Istvánnal együtt az 1871–72-es hűtlenségi per vádlottja, az Internacionálé tagja.

1881 februárjában 11 ellenzéki szocialista levelet publikált a Freiheit-ben, ebben élesen bírálta a Magyarországi Általános Munkáspárt politikáját, főként a parlamenti ellenzékkel kiépített kapcsolatait és egyes vezetőknek – különösen Csillag Zsigmondnak – a kormánykörök iránt lojális, a radikális pártellenzékkel szemben viszont erőszakos magatartását. 1881 folyamán az ellentétek elmélyültek. Szeptemberben megalakult a radikális szocialista ellenzék központi irányító szerve, a Végrehajtó bizottság, amely Der Sozialist címmel hetilapot adott ki (1882. január). Ezt követően több radikális hangú, német nyelvű lap látott napvilágot (Der Kommunist, Volkswille). 1883-ban jelent meg a Radikal és a szervezet magyar nyelvű lapja, a Népakarat, amelyet a fiatal Szalay András cipészmunkás szerkesztett. A radikálisok csoportja lassanként kiépítette illegális szervezetét, amely behálózta a fővárost és élénk – szintén illegális – kapcsolatot tartott fenn az ausztriai radikális szocialistákkal. Az osztrák kivételes törvény bevezetését követően Budapest lett a radikálisok szervezeti központja. Itt jelentették meg az osztrák radikálisok lapját, a Zukunft-ot, röpcédulákat állítottak elő és illegálisan szállították Ausztriába. A kivételes állapot elrendelésekor kiutasított osztrák radikálisok is budapesti elvtársaiknál találtak menedékre.

A radikális szocialista ellenzékhez azok a forradalmi érzelmű munkások csatlakoztak, akik elégedetlenek voltak a Magyarországi Általános Munkáspárt mérsékelt taktikájával és osztályharcos, önálló munkáspolitika kialakítását követelték. Úgy látták, hogy közel van a szocialista forradalom időpontja, a kormányzati terrornak rövidesen Véget lehet vetni. A radikális munkássajtóban megjelent cikkek és a gyűléseken elfogadott határozatok azt mutatják, hogy a Freiheit magyarországi tábora a szocialista munkásmozgalom egyedüli feladatát a szocialista forradalomra való felkészülésben látta (forradalmi propaganda, illegális szervezkedés), haszontalannak tartott minden olyan törekvést, amely a tőkés társadalmi rendszer politikai intézményeinek megreformálására irányul. A csoport tagjai a londoni Freiheit befolyására anarchista jellegű nézeteket is hangoztattak. Feltétlen érdemük azonban, hogy a proletár nemzetköziség elvéhez hűek maradtak, s a munkásság soraiban ébren tartották a forradalmi eszméket.

A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége egyre inkább az ausztriai mérsékeltek politikáját követte. A kivételes törvények bevezetésének lehetőségétől megriadva, a párt vezetői szigorúan ragaszkodtak a kormány diktálta „törvényes keretek” betartásához. A legalitás védelmében arra törekedtek, hogy a szocialista munkásmozgalmat mind a kormány, mind a függetlenségi ellenzék szemében elfogadhatóvá, „szalonképessé” tegyék és így támogatásukat megszerezzék. Ennek a simulékony pártpolitikának Csillag Zsigmond volt a kezdeményezője és a hangadója.

1882-ben a németországi kivételes törvény új szakasza kezdődött, amelyet a kortársak találóan a „milde Praxis” (enyhe gyakorlat) elnevezéssel illettek. A császár trónbeszédében szociális reformokat ígért. A szociáldemokraták üldözése ugyan nem maradt abba, a kivételes törvény hatályát sem függesztették fel, de a megtorló akciók ritkultak, a terror ereje is csökkent. A magyar parlamenti képviselők egy csoportja figyelemre méltónak, követendőnek tartotta a német példát. Apponyi Albert 1882-ben a parlament ülésén a munkáskérdésről szólva hangoztatta, hogy nem árt, ha az állam szekerét megkenik néhány „szocialisztikus olajcseppel”. Csillag Zsigmond, Ihrlinger Antal és Kürschner Jakab, a párt három kiemelkedő vezetője kihallgatásra jelentkezett Apponyinál és támogatását kérte. Ezen a találkozón hangzottak el az elvhűség és proletár öntudat elemi követelményeit negligáló szavak: „ az általuk képviselt párt, amely magát «Magyarországi Munkáspártnak» nevezi, semminemű internacionális összeköttetésekkel nem bír, hanem tisztán magyar hazafias alapon áll, és törekvéseinek megvalósítását a magyar állampolgári kötelességek és jogok körén belül keresi.”[13]

A „magyar hazafias alapra” való hivatkozást nemcsak pillanatnyi taktikai megfontolás sugalmazta. 1884 elején egy pártvezetőségi ülésen Csillag Zsigmond a követendő párttaktika alapelveit a következőkben foglalta össze: „ha a Magyarországi Általános Munkáspárt nem akarja pillanatok alatt elveszíteni a talajt lába alól, akkor soha nem szabad bizonyos, a magyarországi közvéleményt zsarnoki módon uraló nézetekkel, szimpátiákkal és antipátiákkal, sőt még bizonyos tévedésekkel és zagyvaságokkal sem nyílt, vagy éppen ellenséges ellentétbe kerülnie. Minden magyarországi szocialistának – legyenek saját nézetei egészen mások is – «testestül-lelkestül jó magyart»-ként kell viselkednie.”[14] Az általános alapelvekből Csillag Zsigmond két konkrét következtetést vont le: a magyarországi szocialistáknak ki kell állniuk a „magyar állameszme”, azaz a magyar szupremácia mellett, és támogatniuk kell az Oroszország ellen készülő háborút. Nem véletlen, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége éppen a proletár internacionalizmus elvéből engedett: ez volt az a pont, amely a demokratikus érzelmű, de nacionalista beállítottságú függetlenségi ellenzéket a szocialista munkásmozgalommal mindig is a legélesebben szembeállította.

Miközben a pártvezetőség arra törekedett, hogy bázisát a polgári ellenzék irányába tágítsa, a munkásmozgalom radikális szárnyától elhatárolódott: nem érzett szolidaritást azokkal a munkásokkal, akik – bár az övéktől eltérő eszközökkel – a tőkés társadalom ellen harcoltak. A radikális szocialistákkal a mérsékeltek csoportja nem vitatkozott – anarchistáknak bélyegezte őket, nem törődve azzal, hogy így maga játssza őket a rendőrség kezére. Egy kihallgatás alkalmával Ihrlinger és Kürschner a főügyész előtt tagadta meg a közösséget a radikális szocialistákkal. Mint mondották: „Ők a munkások «békepártjának» a tagjai, ők a munkásosztály sorsának javítását «békés, törvényhozási úton» sürgetik és óhajtják létesíteni, eltérőleg az újabban erélyesen szervezkedő anarchistáktól és nemzetközi forradalmi munkáspárttól, mely ellen éppen ők küzdenek legelszántabban, legsikeresebben.„[15]

A radikális szocialista csoport működésének végül is a kormány vetett véget. 1884 márciusában 36 radikális szocialistát letartóztattak, közöttük a betegágyából elhurcolt Szalay Andrást is, aki rövidesen meghalt a rabkórházban. A vezetők letartóztatásával a radikális csoport szétszóródott, hívei azonban – többségük vidéken, ahová kitoloncolták őket – tovább folytatták a forradalmi eszmék terjesztését.

A Magyarországi Általános Munkáspárt tevékenységét a súlyos hibák mellett eredményes akciók is jellemezték. Több népgyűlést tartottak, amelyek közül a Bosznia–Hercegovina tervezett annektálása és a katonai javaslatok ellen tiltakozó gyűlések emelkednek ki. A vezetőség petíciós akciót kezdeményezett a vasárnapi törvényes munkaszünet érdekében, kérvényt nyújtott be a parlamenthez a 10 órás napi munkaidő törvénybe iktatásáért, a balesetbiztosításért, a gyári törvényekért, valamint újra meg újra az általános választójogért. Ahhoz azonban, hogy az akciókat tömegmozgalmakkal támassza alá, nem volt elég befolyása és szervezeti ereje, a kérvények így nem vezettek a kívánt eredményre. A politikai küzdelem ennek ellenére sem volt haszontalan: hozzájárult a munkásság politikai neveléséhez, felvilágosításához.

A 80-as évek nem túl gyakori gazdasági harcaiban a kis- és középiparban foglalkoztatott munkások mellett mind nagyobb szerep jutott a nagyipari munkások megmozdulásainak. Az egyik legnagyobb sztrájk a Dunagőzhajózási Társaság Pécs-vidéki szénbányáiban robbant ki 1882-ben, ahol több mint kétezer bányász szüntette be a munkát, béremelést követelve. A sztrájkot csak katonaság felvonultatásával, a bányászokkal folytatott közelharcban tudták leverni.

A sztrájkmozgalmak nagyobb mérvű kibontakozását a szervezettség alacsony foka, a pártvezetés ösztönzésének elmaradása is akadályozta. A mozgalmak kiterjedésének gátat vetett a rendőrség meg a helyi közigazgatási szervek közbelépése, a sztrájkolók megbüntetése, kitoloncolása, a gyűjtés megtiltása. Az üldöztetésektől tartva a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége szívesebben indított harcot a munkásság helyzetének törvényhozási úton történő javításáért. A népgyűléseken és a sajtóban egyaránt napirenden tartotta a gyári törvényhozás ügyét: követelte az üzemi védőberendezések alkalmazását, a gyárfelügyelői intézmény életbe léptetését munkásfelügyelet mellett, a betegség, baleset és rokkantság esetére szóló, kötelező biztosítást. Ezek a kérdések szerepeltek a Magyarországi Általános Munkáspárt 1887. évi III. kongresszusán is.

A 80-as években a kormányszervek – különösen vidéken – sok akadályt gördítettek a munkásmozgalom útjába. A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége azonban a meglevő lehetőségeket sem tudta kihasználni. A tízes csoportokra épülő, centralizált szervezet továbbfejlesztése Frankel bebörtönzése után abbamaradt. A vezetőség a párt szervezeti bázisát mindinkább a Betegpénztárban látta, annak befolyását kívánta kiterjeszteni. Ezen a téren mutatkozott is eredmény: a Betegpénztár taglétszáma az 1880. évi 16 352 főről 1889-re 51 895 főre emelkedett. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult a kisebb, csak segélyezéssel foglalkozó szakmai egyletek csatlakozása is.

A szocialista munkásmozgalom stagnációja a 80-as évek derekán ismét ellenzéki csoport szerveződéséhez vezetett. Az új ellenzék élén Engelmann Pál bádogosmunkás állott. Pesten született, tanulóéveit külföldön töltötte. Húszesztendős korában, 1874-ben Németországban dolgozott, ott csatlakozott a szociáldemokrata párthoz. Ettől az időtől kezdve vallotta és terjesztette Marx és Engels eszméit.

Hanák Péter

Előszó

A történelem mint világtörténelem – mondja Marx – mindig végeredmény.

Harc az önálló munkáspártért

Frankel Óbudán tanulta ki az ötvösszakmát, ausztriai és németországi vándorévei alatt ismerkedett meg a lassalle-i szocializmussal és vált kiválóan képzett, szocialista értelmiségévé. A kiegyezés évében már Párizsban működik, csakhamar az Internacionálé tagja, a francia forradalmi mozgalom tevékeny harcosa lesz. Küzd a Párizsi Kommün kivívásáért, a győzelem után a munkaügyi bizottság vezetőjévé választják. A Kommün bukása után Londonban, Marx és Engels oldalán folytatja a harcot, az Internacionálé Főtanácsában Ausztria–Magyarország képviselője.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt első kongresszusa

A brünni program készítői annak idején Kautskyhoz fordultak, tőle kérték az ellentéteket áthidaló megoldást. Kautsky pedig, emlékezései szerint, kitűnő megoldást talált: Marx egy 1880. évi – a francia szocialisták számára készített – programtervezetét vette elő, németre fordította, és azt adta át a brünnieknek. Innen került Hainfeldbe, onnan Budapestre. A program értékelésénél nem lehet mellékes szempont, hogy alapvetése Marxtól származik.

A szocialista agrármozgalom terjedése. Hódmezővásárhely.

Szántó Kovács erős erős fizikumú és akaratú, szép szál férfi, kitűnő munkás, komoly, megfontolt, súlyos szavú, vezetésre termett ember volt a kimagasló intelligenciájú önművelők fajtájából. Szívesen tanult, olvasott; maga is írogatott, verset is, ha úgy adódott. Nemcsak érzelmi hevüléssel, hanem az értelem és a megértés igazságtudatával csatlakozott a mozgalomhoz. Egyleti elnökké választása után megfogadta: „vagy elnök leszek, vagy semmi… Nem követelek úgy a magam, mint a ti számotokra sem könyöradományt, sem koldus alamizsnát, hanem csupán csak munkát és kenyeret…, mi csak a magunk jogát követeljük.” „A munkások oszlopa te vagy – Döntsd meg az aranyborjút, amit a vak nép imád! – Légy Lassalle – aki az igazság fáklyáját viszed! – Légy Dózsa György és győzz! – Csak Marx Károly utain haladj, eléred a célod!”[16] hangzott a válasz.

A szocialista példaképekhez, Marxhoz és Lassalle-hoz társult az újra megtalált Dózsa, a vörös zászlóhoz a hajdani keresztesek jelvénye, a nyolcórás munkaidőhöz, tisztességes bérhez és bánásmódhoz a megváltásba vetett hit és bizalom.

A szociáldemokrácia és az agrárszocializmus szétválása

Egy hónappal később, 1897 februárjában Cegléden tartották meg a Várkonyi vezette mozgalom kongresszusát. Amíg a szociáldemokrata párt kongresszusán csak 37 helység képviseltette magát 70 küldöttel, a ceglédin 54 községből 105 küldött vett részt. A két kongresszus napirendje, a célkitűzések és a határozatok többsége nem tért el egymástól. A Várkonyi-mozgalom is szocialista eszméket hangoztatott, a végcélt, a termőföld közös birtokká változtatását az ő kongresszusok is egyhangúlag elfogadta. Még a külsőségek is megegyeztek: vörös drapéria, Marx és Lassalle képe a falon, vörös terítő az asztalon, zászlók, jelszavak.

Az utópikus egyenlőséghit

A lázadó egalitárius gondolat a kiegyezés utáni demokrata körökben, az alföldi „pusztakeresők” mozgalmában már felbukkant, de csak a századvég felhalmozottan romló gazdasági viszonyai között szerveződött a totális tagadás igényével fellépő mozgalommá, amely a vagyon, illetve a tulajdon egyenlő felosztására, a javak és szükségletek egyenlő elosztására, és egyúttal az ember egyedi, személyes egyenlőségének megvalósítására törekszik. Marx „nyers” kommunizmusnak, a magántulajdon „negatív megszüntetésének” nevezte ezt a fajta egalitáriánizmust, a szegény ember „természetellenes egyszerűségéhez való visszatérésnek”, aki „nemcsak hogy nem jutott túl a magántulajdonon, hanem még el sem jutott hozzá”.[17]

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

Az „első ember” továbbra is a művelt, Marx és Engels írásait jól ismerő Garami Ernő maradt, de a pártvezetésben osztozott vele Weltner Jakab, s hamarosan nagy befolyásra tett szert Kunfi Zsigmond.

A szociáldemokrata agrárprogram ügye

Kautsky – lényegében Marx és Engels tanításaihoz ragaszkodva – azt javasolta, hogy a nagybirtokokat vegyék állami tulajdonba, és adják földmunkás-szervezetek kezére.

Dolmányos István

Áchim demokratikus parasztpártja

A párt vezetője és lapja többször közvetlenül is hivatkozott Marxra, s kifejezte azt az óhaját, hogy Magyarországon valóra váltsa az ő céljait.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és az agrárkérdés

Jászi maga is azt hangoztatta, hogy Marx tévedett, midőn a tőkekoncentrációt a mezőgazdaságban is érvényes törvényszerűségnek tekintette, s Eduard David és Franz Oppenheimer nézeteinek jelentőségét hangsúlyozta.

A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

Jászi az uralkodó osztályok reakciós nacionalizmusával a tömegek hazafiságát igyekezett szembeállítani. Azt fejtegette, hogy a szocializmus nem hazafiatlan mozgalom, legalábbis a 20. században már nem az, Marx és Engels fellépésének időszakával szemben, amikor még – úgymond – a proletariátusnak valóban nem volt hazája.

Szabó Miklós

Marxizmus és polgári radikalizmus

Így a neoliberalizmus irányába tendáló polgári radikális írások első nagyobb szabású szintézistörekvésében – Somló BódogÁllami beavatkozás és individualizmus” című, 1902-ben megjelent könyvében – fontos helyet foglal el a marxizmussal szembeni állásfoglalás. Jászi Oszkár, egy évvel Somló után könyvet szentelt a marxizmus problémájának: „A történelmi materializmus állambölcselete” címen. Ez a két írás, elsősorban Jászi könyve tekinthető a polgári radikalizmus neoliberális szárnya marxizmussal kapcsolatos reprezentatív állásfoglalásának. Mindkét írásban érezhető, Jásziéban egyenesen dominál a törekvés, hogy a marxi elemző módszert hasznosítsák a kialakuló polgári radikális szociológia számára. Kritikájuk célja is elsősorban a határ megvonása, amelyen belül a történelmi materializmust mint társadalomtudományos módszert alkalmazhatónak tartják. Jászi a határt így vonja meg: ”Röviden kifejezve, Marx elméletének örök érdeme az a módszertani elv, mely így volna formulázható: A társadalmi jelenségek magyarázatánál csak az esetben szabad eszmei rugók (vallás, erkölcs, bölcselet) hatását segítségül hívni, ha a gazdasági erők önmagukban az illető jelenség megértésére nem elégségesek,”[18] Azaz Jászi a társadalom értelmezésében a gazdaság primátusát alapjában véve hajlandó elfogadni, de óvakodik e magyarázó elv túlfeszítésétől, érvényének kiterjesztésétől. Mindkét szerző kritikájának magva ilyen abszolutizálási törekvés tulajdonítása a marxizmusnak. Mindketten a szellemi tényezők, a társadalom tudati tényezője autonómiáját igyekeznek megóvni a vulgarizáló ökonomizmus, a közvetlenül a gazdaságból való magyarázás veszélyétől. Somló a szellemi tényezőket közvetlenül kívánja visszavezetni eredendően biológiailag feltételezett emberi szükségletekre s általában óvakodik egy monokauzális magyarázó elv elfogadásától, Jászi a tudatos cselekvés, az erkölcsi faktor szerepének alábecsülését látja a túl determinisztikusnak vélt marxista elméletben. Jászi nem csupán a Kautsky által reprezentált ”ortodox” marxizmust utasítja el, kritikája nem kíméli Bernstein újkantiánizmusát sem, mely mélyen idegen a pozitivizmus metafizika-horrorjában felnőtt Spencer-követőtől.

A polgári radikalizmus neoliberalizmus felé haladó vezető szellemei láthatóan a vulgármarxista ökonomizmusnak azoktól a visszásságaitól óvakodtak, amelyek a II. Internacionálé időszakának marxizmusában valóban jelentkeztek. Az alkotó marxista gondolatnak azok a koncepciói, amelyek ezeket a hibákat elkerülték s a tudati-szellemi tényezőknek megmutatták valódi helyüket a társadalmi fejlődésben, csak jóval később, már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, elsősorban a kommunista mozgalomhoz kapcsolódó elméleti aktivitás körében jelentkeztek. Somló és Jászi Marx-kritikája nem a kapitalizmus apológiája és nem is a marxista pozícióból való kiábrándulást tükrözi, mint a kor revizionista koncepciói, hanem a marxizmushoz való közeledést, egy kialakuló útitársviszony körvonalait, amelyet a szerzők tudatosan vállaltak. Az együttműködés a marxista munkásmozgalommal a neoliberális szárny részéről sem esetleges és pillanatnyi körülmények által teremtett taktika volt, hanem szerves helyet kapott világnézetükben.

A magyar munkásmozgalom ideológiája

Magyarországon Bernstein táborának az Eduard David körül kialakult áramlata lelt visszhangra, amely kétségbe vonta Marx tőkekoncentrációra és a nagyüzem fölényére vonatkozó tanításainak érvényét a mezőgazdaságra, s azt állította, hogy e téren a termelés optimális kerete a paraszti kisüzem.

Siklós András

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

Az ellenzék egy része a baloldalnak a szociáldemokrata párton belüli összefogására Marx-kör vagy Szabó Ervin-kör létrehozását javasolta.

Hajdu Tibor

Hazafiság és nemzetköziség

Kun Béla a Vörös Hadsereg létrehozását magyarázva kifejtette, „nem lehet többé alkalmazni Magyarország proletariátusának a marxi jelszót, melynek így megszűnt az érvénye ránk nézve: »a proletárnak nincs hazája«”[19]

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére.

Ormos Mária

Gazdasági-társadalmi, politikai és eszmei válság

A munkásság körében a marxizmus szociáldemokrata értelmezése a háborúval, illetve azzal a ténnyel, hogy reformista módon a társadalmi szerkezet átalakítását sehol sem sikerült elérni, szintén első nagy válságát élte át. A szociáldemokratizmus válságát tetézte a marxizmus lenini továbbfejlesztésének sikere Oroszországban, ahol viszont az elméleti munka Lenin halála után és főleg a 30-as években lelassult, sőt a marxizmus alkotó továbbfejlesztése átmenetileg dogmatikus korlátokba ütközött; a marxizmus alkalmazása Marx elképzeléseitől sok lényeges vonásban eltérő viszonyokon, elsősorban a gyakorlat szintjén vetette meg egy későbbi elméleti összegezés alapjait.

Lábjegyzetek

  1. Engels, A család 33.
  2. Engels, A család 220–222.
  3. E. Baasch, Holländische Wirtschaftsgeschichte. Jena, 1927. 5, 77
  4. K. Marx, A tőke. III. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 25. kötet Budapest, 1974 308, 310.
  5. Lenin művei. 17. Budapest, 1955. 104.
  6. MarxEngels művei. 18. Budapest, 1969. 138.
  7. Rudolf Meyer, Der Emanzipationskampf des vierten Standes. II. Berlin, 1875; 365. (Új kiadása az 1882. évi 2. kiadás utánnyomásával: Aalen, 1966)
  8. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottság Párttörténeti Intézet Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) 676. f. 1. cs. 2. őe. Közli: Jemnitz János—S. Vincze Edit, Új dokumentumok Frankel Leó munkásságáról. Párttörténeti Közlemények, 1969. 2. sz. 136.
  9. Arbeiter-Wochen-Chronik, 1877. április 22. Közli: Aranyossi Magda, Frankel Leó. Budapest, 1952. 289.
  10. Ugyanott.
  11. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Belügyminisztérium Levéltára (továbbiakban: Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára) res. 1877–1460 (1509).
  12. Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára res. 1880–396.
  13. Révész Mihály, A Népszava negyven esztendeje. A mi jubileumunk. Följegyzések a magyar munkásmozgalom történetéből. Népszava, 1912. december 25.
  14. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Informationsbureau, 1884–619.
  15. Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára res. 1884–1223.
  16. Nagy, A szocializmus keletkezése. I. (Hódmezővásárhely), 1924. 91–92.
  17. Marx Károly, Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, 1962. 67.
  18. Jászi Oszkár, A történelmi materializmus állambölcselete. Budapest, 1903. 7.
  19. Kun Béla nyilatkozik. A Vörös Katona, 1919. március 30.

Művei

Irodalom

Korszakunkról, ha nem is következetesen marxista nézőpontból, de marxista igényű megközelítéssel elsőként Szabó Ervin írt, már csak halála után közzétett, nyomtatott forrásokra és feldolgozásokra támaszkodó numkájában: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban (1. kiadás Bécs, 1921; 2. kiadás Budapest, 1945. A 2. kiadást használtuk. Továbbiakbmn Szabó E.)- Szabó Ervin polgári átalakulásnak és polgári forradalomnak csakis a nyugat-európai tőkés országokban végbement azonos folyamatokhoz, illetve forradalmakhoz hasonló módon és a tőkés polgárság vezetésével végbement történelmi eseménysort tekinti. Nem ismeri el, hogy a kelet-középeurópai országokban – a polgári osztály e régió történelmi útjának sajátosságából következő gyengesége folytán – a polgárosuló árutermelő nemesség betöltheti a polgárság funkcióját az említett vonatkozásokban, akárcsak – osztálytermészetéből következően – kétarcúan, ellentmondásoktól nem mentesen is. Téves helyzetfelismeréséből folyóan szállt vitába már 1903-ban Marx és Engels eme kérdésekre vonatkozó, említett, helyes nézeteivel és becsülte alá könyvében a reformkorszak és a reformer birtokos nemesség történelmi jelentőségét.


Marx és Engels nézeteit helyesen értelmezte és alkalmazta a magyar viszonyokra Révai József 1932-ben a Gyűjtőfogházban írt Marx és a magyar forradalom, valamint a később alkotott Magyar szabadság – világszabadság című cikksorozatának első, a reformkorszakról szóló írásában, továbbá 1938-ban Prágában írt, Kölcsey Ferenc című tanulmányában.

A Kossuth-emigráció működésének egykorú kritikájára lásd: MarxEngels művei. 14., 30. (Budapest, 1966, 1973); Marx levelezését a Kossuth ellen fordult Szemerével közreadta D. Kosáry, Marx et Szemere (Revue d'Histoire Comparée, 1946. 1–2.). Szemere hamis információira és indítékaira lásd: Maller Sándor, Marx és Szemere (Századok, 1956. 4–6).