Maurice de Saxe

A Múltunk wikiből

németül Graf Hermann Moritz von Sachsen

28 October 1696 – 20 November 1750
Saxon soldier in French service who became a Marshal and later also Marshal General of France
angol Wikipédia
Maurice de Saxe (1696-1750).PNG

H. Balázs Éva

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

A hadügy vezetői igen változatos származékok voltak. Annak idején Savoyai Eugén csak az egyik legjelentősebb példa, de gondolhatunk a porosz hadseregben iskolázott, majd a francia tüzérséget megújító Szász Móric hercegre, aki oly szellemesen mutatott rá a porosz fegyelem veszélyeire: „Hogy találhat annak a katonának a lövése, akinek fő gondja nem a célzás, hanem a parancs figyelése.”[1] A franciák pszichológiai elemzéssel bizonygatták, hogy a hadviselés porosz módja összeegyeztethetetlen népük temperamentumával. De azért újítottak szárazon és vízen. Hajóhaduk ugyan az angol tengeri háború során a lovagi tornák eleganciájával kerülte az összecsapást. A hajók roppant drágák voltak, felszerelésüket kockáztatni súlyos gazdasági felelőtlenség lett volna. És bár a kronométer birtokában meglehetős pontossággal navigáltak már a század utolsó harmadában, ha az ellenséges hajórajok sajnálatosan összetalálkoztak, a tengeri csaták ágyúzásban merültek ki. Maurepas államtitkár ironikusan így nyilatkozott: „Tudja, milyen egy tengeri csata? A hajók manővereznek, lőnek egymásra, majd visszavonulnak. És ott marad a bemocskolt tenger…”[2] Csak Suffren admirális alatt szakítottak a franciák az indiai vizeken ezzel a kíméletes harcmodorral. Átvéve a szárazföldi seregek stratégiáját, ezentúl a tengeren is az ellenség megsemmisítése volt a cél. A Habsburg-monarchia megbízhatatlan szövetségese katonai szempontból éppen a nyolcvanas évekre megújult: a forradalom, a napóleoni háborúk sikerére megtörténtek az akaratlan előkészületek.

Ezen az úton kellett Ausztriának is járnia. Végtére a monarchia legalább akkora, mint Franciaország, a lélekszám és a négyzetmérföldek jegyében. Zömmel kontinentális helyzete azonban más feladatokat rótt rá. Míg Franciaországot nyugatról és délről a tenger karéja védte, a monarchia csupa könnyen megsérthető határ: íme Sziléziáról is le kellett mondania. A hadügy az előtérbe került. De mintha a porosz veszélyen kívül mással nem kellene számolni, mindenben Nagy Frigyes hadserege volt a mérce, annak felkészültsége, annak utánpótlása. Ebben a légkörben a hadi események hírei igen korán elérték II. Józsefet, környezetének feszült figyelmét ő is osztotta. Nem véletlen, hogy Podewils, a bécsi porosz követ már az ötesztendős kis trónörökösről azt jelenti: „Nagyobb a készsége a katonáskodásra, mint a tanulásra, az utóbbit egyenesen utálja.”[3] Később is – főként azért, mert kedvenc viselete regimentjének, a könnyűlovasoknak zöld mentéje volt – inkább katonának minősítik. Mondják – tévesen –, nagybátyja, Lotharingiai Károly hatása érvényesült a fiatalembernél. Emlegetik korán elvesztett felesége, Pármai Izabella befolyását, akinek a porosz hadseregről írott francia nyelvű munkája lett légyen egyk alapja az 1765-ben realizált katonai reformnak. A porosz minta mindenképpen ott szerepelt anyja és az ő hadi koncepcióiban, az erő és hatékonyság példáját Nagy Frigyes hadseregéből merítették.

A monarchia feudális jellegű, teljesen a nagy arisztokrata családok és a rendek hajlandóságához kötött, idejét múlta hadserege fokozatosan modernizálódott, növekedett. Lélekszáma békében is 200 ezer főt tett ki. A reform érdekében a királynő és fia egyaránt buzgólkodott. Mária Terézia – a maga érzelmes módján – szinte személyes hálát érzett a megvívott háborúk után a hadsereg minden tagja iránt, hiszen örökségét, a dinasztia ügyét védelmezték. Még apja alapította az invalidusok házát Pesten, de ez csak magyarországi, németalföldi és lombard hadfiakat vett fel. Ő gondoskodott arról, hogy államköltségen az örökös tartományokból is kerülhessenek ide gondozásra szorulók, és elrendelte, hogy hasonló intézményt létesítsenek Bécsben, Prágában és Brünnben. Ő, aki egykor a hadgyakorlatokon is részt vett, nem könnyen adta át a hadügy irányítását társuralkodó fiának. De meg kellett tennie, írta szomorúan bizalmasának, Tarouca grófnak, fiatalra kell bízni ezt a területet, hogy hosszú éveken keresztül egy kézben legyen.

A reformot a Habsburg Birodalom tarka nemzeti összetétele nem akadályozta, ez nem volt hátrány. Sehol sem volt még valódi nemzeti hadsereg: a toborzott vagy mindinkább sorozott katonák mellett, velük közel azonos számban idegen területről alkalmazott, államközi embervásárlással megszerzett zsoldoskatonák harcoltak. Így volt ez a franciáknál, ahol 40 ezer „idegen” volt a nyolcvanas években is a hadseregben, így volt a spanyoloknál, ahol 133 gyalogosezredből 27 külföldiekből verbuválódott. A hollandok skót katonákat alkalmaztak. Változatlanul főleg a svájci kantonok és némely német területek értékesítették így emberfeleslegüket, de már a brit szigetekről is érkeztek tisztek és közkatonák.

„Kétségkívül kívánatos lenne kiválóan fegyelmezett, válogatott emberanyagból hadsereget szervezni. De a hadsereg kedvéért nem tehetjük tönkre a nemzetet. Mert a nemzetet romboljuk, ha legjobb elemeitől megfosztjuk. A dolog úgy áll, hogy a hadsereg óhatatlanul a népesség aljából kerül ki, azok közül, akikre a társadalomnak nincs szüksége”[4] – ezek a legnagyobb francia hadügyminiszter, Saint-Germain őszinte szavai. II. Frigyesnek is az volt a véleménye, hogy a „keményen dolgozó emberekre úgy kell vigyázni, mint a szemünk fényére. Csak akkor kell besorozni őket, ha a legsúlyosabb veszély fenyeget.”[5] A hadügy teoretikusainak, Szász Móricnak, Justus Mösernek, Guibert-nek hasonló volt az álláspontja.

Lábjegyzetek

  1. Maurice de Saxe, Reveries or Memoirs Concerning the Art of War. Edinburgh, 1757. I. 76. Idézi. J. U. Nef, War and Human Progress. London, 1950. 130.
  2. Idézi: J. Tramond: Manuel d'histoire maritime de la France. Paris, 1927. 459.
  3. Idézi: P. Mitrofanov: Joseph II. Wien, 1910. I. 86.
  4. Idézi: L. Mention, Le comte de Saint-Germain. Paris, 1884. 11.
  5. Idézi: E. M. Earle. Makers of Modern Strategy, Princeton, 1944. 54.

Irodalom

Szász Móric mellett a korszak legjelesebb hadelméleti teoretikusai Justus Möser (Patriotische Phantasien, 1775–1804) és Jacques A. Guibert (Essai générale de tactique, 1772).