Max Hussarek von Henlein

A Múltunk wikiből
(Max Hussarek szócikkből átirányítva)
Pozsony, 1865. május 3. – Bécs, 1935. március 6.
osztrák jogász, politikus,
osztrák miniszterelnök
Wikipédia
Baron Max Hussarek von Heinlein.jpg
1918. július 25.
Max Hussarek kormánya Ausztriában.

Galántai József

A délszláv kérdés és Tisza útja

A Seidler-kormányt július végén felváltó Hussarek-kormány olyan föderációs irányú megoldást keresett, mely azért az osztrák-német vezető szerepet az ausztriai birodalomrészben fenntartja. Az udvarban és az osztrák vezető körökben korábban is sok híve volt a trialista átalakulásnak, sokan most is ebben látták az egyetlen kiutat. A magyar vezető réteg a délszláv egységről hallani sem akart: trialista megoldását is, a Szent István-i korona alatti megvalósulását is ellenezte. Egyedül Windischgraetz Lajos – nyilván az uralkodó biztatására – szorgalmazta ezt a megoldást. Augusztus 31-én Budapesten a két miniszterelnök megbeszélésén Wekerle változatlanul ellenezte Bosznia-Hercegovina és Horvátország egyesítését akár a magyar korona égisze alatt is, és kitartott a május végén kifejtett felfogása mellett.

Bulgária kapitulációja és a Monarchia békekérése

Hussarek kijelentette, hogy bár alapjában ő is a dualizmus talaján áll, bizonyos korrekciók mégis megfontolandók, különösképpen a lengyelek csatlakozása esetén. Ami a délszláv kérdést illeti, az osztrák közvélemény azt kívánja, hogy valamennyi délszláv részt a többitől elkülönülve a Monarchiában egyesítsék.

A szeptember 27-i közös minisztertanácson hozott hat határozat közül öt semmitmondó: a horvát bánt lecserélik; uralkodói nyilatkozat, hogy Bosznia-Hercegovina és Dalmácia sorsát a békekötés után összeülő képviseletük dönti el; a bukaresti béke ratifikálását meggyorsítják; a lengyel kérdés osztrák–lengyel megoldásáról ismét tanácskoznak; Németországot ösztönzik a békekérésre. Figyelmet érdemel azonban a harmadik határozat: „Ausztria belső rekonstrukciójának leggyorsabb megkezdése.”

Bulgária békekérésének napján Reims és Verdun között megkezdődött a francia–amerikai hadsereg támadása, amely a következő napokban – az angol és a belga seregek bekapcsolódásával – a nyugati arcvonal Maas és a tenger közti vonalának egész szélességében kibontakozott. A német csapatok az áttörés elkerülése érdekében megkezdték gyors visszavonulásukat Belgium területére. A német hadvezetés mostmár csak egy kiutat látott, szeptember 28-án döntött: fegyverszünetet és békét kell kérni. Másnap a koronatanács is határozott: fegyverszünetet és békét kért a wilsoni pontok elismerésével.

A német döntés ismeretében október 2-án újból összeült a Monarchia közös minisztertanácsa. Burián beszámolt az új német szándékokról és arról, hogy ő is előkészületeket tett hasonló jegyzék elkészítésére. Wekerle hangsúlyozta, hogy a wilsoni pontok alapján békét kérő jegyzékben kifejezésre kell juttatni, hogy a Monarchia belső ügyeinek szabályozását a saját gondjának tekinti. Félő ugyanis, hogy a Monarchia Törökország sorsára jut, ahol a nagyhatalmak beleszólása dönti el a belső kérdéseket. Az osztrák miniszterelnök is az önállósághoz való ragaszkodásról beszélt. Burián kiemelte ezzel kapcsolatban, hogy a szövetséget Németországgal nem adják fel, de ennek hangsúlyozása a békekérésnél nem taktikus.

A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum

Az október 2-ától ismét tanácskozó Reichsratban Hussarek a szeptember 27-i közös minisztertanács határozatát képviselte; Ausztria föderációs átalakításának szükségességét hangoztatta.

Siklós András

Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

Az Ausztriában július végén hivatalba lépő Hussarek-kormány a nemzetiségi kérdés vonatkozásában a konzervatív reformok és a nemzetiségek egymás elleni kijátszásának hagyományos politikáját próbálta alkalmazni. Elgondolásának lényege: keresni a megegyezés lehetőségét a lengyelekkel és a délszlávokkal, hogy a cseh nemzeti mozgalmat lényegesebb engedmények nélkül leszerelhessék. A Hussarek-kormány terve, melyen az események egyébként gyorsan túlhaladtak, nemcsak a cseh politikai pártok részéről ütközött ellenállásba – ami természetszerű volt –, hanem ott is, ahol látszólag hajlandó volt engedményeket tenni.

A lengyelekkel kapcsolatos nehézségek orvosszere az úgynevezett osztrák–lengyel megoldás lett volna. (Galícia egyesülne az egykori Orosz-Lengyelországgal. Az egyesülés eredményeként önálló államként, de a Habsburg-birodalom részeként lengyel királyság jönne létre, amelynek közjogi helyzetét a 1867-es kiegyezéshez hasonló megegyezés szabályozná.)

A lengyel kérdés ily módon való rendezése keresztezte a német nagyhatalmi törekvéseket és nyugtalanságot keltett az ukrán nacionalisták körében. Az osztrák–lengyel megoldást a lengyel vezető körök sem támogatták egyértelműen. Körükben az idő előrehaladtával az az irányzat vált döntővé, amely látva a központi hatalmak katonai vereségét, az önálló Lengyelországot nem a Habsburgok segítségével a Monarchia keretében, hanem e kereteken kívül az antant támogatásával kívánta létrehozni.

A délszlávok ügyében a Hussarek-kormány az úgynevezett nagyhorvát megoldást szorgalmazta, azaz Horvát-Szlavonország, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina egyesítését egy horvát vezetés alatt álló önálló államban, az Osztrák–Magyar Monarchia keretén belül. E terv nemcsak a mind erősebben jelentkező jugoszláv eszme szlovén, szerb és horvát képviselőinél talált visszautasításra; a nagyhorvát elgondolást elutasították a mindenfajta trialista megoldást ellenző magyar uralkodó osztályok is.

A dualizmushoz, a magyar hegemóniahoz és a magyar birodalmi gondolathoz ragaszkodó Wekerle-kormány a délszláv kérdés megoldását 1918 nyarán is az 1868-as magyar–horvát kiegyezés változatlan fenntartásában és Bosznia-Hercegovina Magyarországhoz való csatolásában látta.

IV. Károly, hogy a magyar uralkodó köröket a helyzet tarthatatlanságáról meggyőzze, és a kormányt jobb belátásra bírja, Tisza Istvánt szeptember közepén délszláv körútra küldte. Tisza elutasító magatartása a horvát vezetők nagyhorvát követeléseivel szemben és az a kísérlete, hogy a jugoszláv irányzat képviselőivel kioktató hangon és az erő álláspontjáról tárgyaljon, semmivel sem vitte előre a Bécs által szorgalmazott megoldás ügyét. Fellépése a teljes elszakadásra és a Szerbiával való egyesülésre törekvő jugoszláv irányzat megerősödésének, az események felgyorsulásának irányában hatott.

A nemzetiségi kérdés megoldására irányuló kísérletekkel párhuzamosan, a Monarchia vezetői 1918 nyarán újra napirendre tűzték a mielőbbi békekötés tervét is. Burián István, a Monarchia külügyminisztere, a németek húzódozása és rosszallása ellenére szeptember 14-én jegyzékkel fordult valamennyi hadviselő országhoz, amelyben a békekötés alapelveinek tisztázása céljából valamely semleges országba küldendő megbízottak útján bizalmas és nem kötelező megbeszélést javasolt.

A Monarchia jegyzékére érkező, különbözőképpen fogalmazott, de egyaránt elutasítást jelentő válaszok nyilvánvalóvá tették, hogy az antant az adott helyzetben nem tárgyalni óhajt a békefeltételekről, hanem megszabni kívánja azokat.

Szeptember 27-én a Balkán-front összeomlásáról és a bolgár fegyverszünetről érkező hírek hatására nagy sietve összehívott koronatanács a kedvezőtlen előjelek ellenére a békeakció folytatását határozta el. Az új elgondolás lényege az volt, hogy tekintettel a helyzet jelentős rosszabbodására, konkrét békeajánlatot kell tenni, és azt még október 15-e előtt nyilvánosságra kell hozni.

A Monarchia berlini követe utasítást kapott, hogy a német kormánynál ennek érdekében határozottan lépjen fel. Ez meg is történt és meglepően gyors eredménnyel járt, miután Németországban szeptember utolsó napjaiban jelentős kül- és belpolitikai fordulat következett be. A német hadsereg-főparancsnokság (Hindenburg és Ludendorff), amely addig a végsőkig való kitartás, a „nem engedünk” szellemének legfőbb képviselője volt, a Balkánról és a nyugati frontról érkező riasztó hírek hallatára szeptember 28-án hirtelen arra a meggyőződésre jutott, hogy tekintettel az egyre kedvezőtlenebbül alakuló eseményekre, a még menthető megmentése érdekében azonnali fegyverszünetet és békét kell kérni. A béke előkészítése céljából Berlinben október 3-án a liberális irányzatot képviselő Miksa badeni herceg vezetésével a parlamenti többség pártjaiból, a szociáldemokraták részvételével új kormány alakult. A nagytőke liberális körei által támogatott reformkormány szakítást jelentett a katonai diktatúra addigi rendszerével; a fenyegető forradalomnak gyors békekötéssel, belső reformokkal próbált elébe vágni.

Ilyen körülmények között a német vezető körök már nem akadályozták, hanem kezdeményezték és sürgették az azonnali határozott cselekvést. Gyors megegyezés jött létre, melynek eredményeként a békeajánlatot jóval a tervezett határidő előtt, már október 4-én eljuttatták Wilsonhoz, az Egyesült Államok elnökéhez. A központi hatalmak (Németország, a Monarchia és Törökország) nagyjából azonos szövegű jegyzékei azonnali fegyverszünet megkötését és béketárgyalások megindítását javasolták, azzal, hogy a tárgyalások alapját Wilson 1918 januárjában közzétett 14 pontja és azóta közzétett újabb fejtegetései képezzék. A jegyzék szerzői azért választották a wilsoni pontokat a tárgyalások alapjául, mert úgy vélték, hogy az angol és francia hadicéloktól eltérő, engedékenyebbnek tűnő amerikai álláspont számukra kedvezőbb lehetőséget biztosít. A wilsoni pontokra hivatkozó október 4-i békeajánlat ennek ellenére a vereség nyílt beismerését jelentette, és közel állt a teljes kapitulációhoz.

A Balkán-front összeomlása, az októberi békeajánlat, Wilson 14 pontjának elfogadása azzal a következménnyel járt, hogy a Hussarek-kormány elképzelései a nemzetiségi kérdés megoldására most már nemcsak megvalósíthatatlanok voltak, hanem egyben időszerűtlenekké és túlhaladottakká is váltak. Ilyen körülmények között született meg az október 16-i császári manifesztum a Monarchia szövetséges állammá való átalakulásáról, amely számolva az új kül- és belpolitikai helyzettel, messze túlment az addigi elgondolásokon.