Max Wladimir Beck

A Múltunk wikiből

Max Wladimir (Freiherr von) Beck

6 September 1854, Vienna – 20 January 1943, Vienna
Austrian statesman
angol Wikipédia
1906. június 2.
A Beck-kormány kinevezése Ausztriában.
1908. november 7.
A Beck-kormány bukása Ausztriában.

Dolmányos István

Gazdaságpolitika és a koalíció belvitái 1906-ban

A „Hohenlohe-intermezzó” után Ferenc József választása Max Wladimir Beck báróra esett, aki addig az osztrák földművelésügyi minisztérium osztályfőnökeként a magyar gazdasági kiegyezés szakértőjének számított. Beck közismert híve volt a választójogi reformnak, emellett származásánál fogva a szlávok körében is bizalmat élvezett. Az új miniszterelnök közölte Wekerlével, hogy elődjétől eltérően hajlandó tárgyalásokat kezdeni az új „szerződéses” vámtarifa ügyében, ennek fejében azonban az új javaslat megszavazásának elhalasztását, a SzéllKoerber-féle megállapodás elejtését és a gazdasági kiegyezéshez tartozó problémák összességének új tárgyalások útján történő rendezését kérte.

A magyar kormány annyira fontosnak tartotta e közjogi engedményt, hogy hajlandó volt kockáztatni az 1902. évi kiegyezési tárgyalásokon elért eredményeket. Az autonóm vámtarifáról szóló javaslatot egyelőre félretették, hogy majd a kiegyezéssel összekapcsolva vigyék ismét a parlament elé. A vámtarifával kapcsolatos közjogi kérdések rendezését könnyen elhalaszthatta a magyar kormány, annál is inkább, mert május 29-én az autonóm vámtarifára vonatkozó javaslattal együtt javaslatot nyújtott be a külkereskedelmi és forgalmi viszonyok rendezése tárgyában. Ez a javaslat, amely az 1906:III. tc. formájában nyert szentesítést, felhatalmazta a magyar kormányt, hogy a törvényhozás további intézkedéséig ideiglenesen rendeleti úton érvényesítse az autonóm vámtarifáról szóló javaslat tarifatételeit (vagyis azt a vámrendszert, amely március 1-től a Fejérváry-kormány rendelete folytán már amúgy is érvényben volt). Ugyanígy rendelkezett a Fejérváry-kormány által megkötött külföldi kereskedelmi szerződésekről is. A magyar kormány nem tudott jelentős engedményt kicsikarni az ideiglenes kvóta megállapításában sem.

A különböző osztrák és magyar érdekcsoportok eltérő módon reagáltak a BeckWekerle-féle megállapodásra. Az uralkodó hozzájárult, mert kerülni akarta az alig elsimított válság kiújulását. A trónörökös az új osztrák miniszterelnökhöz intézett levelében óva intette őt attól, hogy akár a legcsekélyebb engedményt is tegye a magyaroknak. Mivel egykori nevelője, Beck miniszterelnök most sem hallgatott rá teljesen – akárcsak az ausztriai választójogi reform ügyében, amelyet a trónörökös szintén makacsul ellenzett –, a két államférfi elhidegült egymástól.

A BeckWekerle megállapodás értelmében mindkét kormány megkezdte az előkészületeket a kiegyezési tárgyalásokra.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

A király Beck osztrák miniszterelnök segítségével elérte, hogy az alkotmánybiztosítékokról szóló döntést őszre halasszák: a koalíciós kormányt Ferenc József felkérte a javaslat átdolgozására.

Az 1907. évi kiegyezés

Beck osztrák miniszterelnök kezdetben hajlandónak mutatkozott némi változtatásra. Amíg a párt vezetői a politikai ellenköveteléseken nyargaltak, a magyar agráriusok a honi hatvanhetes finánctőkés körökkel csendben a maguk hatáskörébe vonták az érdemi gazdasági tárgyalásokat. A magyar szakdelegáció túlnyomó többsége hatvanhetes volt. Létezett egy „politikai delegáció” is, tevékenysége gyakorlatilag egybeolvadt a magyar kormány munkájával. Az osztrák delegáció azt kutatta, hol találhatók olyan sebezhető pontok, ahol Magyarország rovására a gazdasági egyezmény eltaszitása vagy megszegése nélkül előnyökre tehet szert. Ez alkalommal az osztrákok lettek a gazdasági ügyek urai. Politikai szempontból az osztrák delegáció egytlen poggyászt hozott: ellenezni mindent, ami a két állam közti kötelékek lazulásához vezetne. A magyar pártok és a kormány vérmes politikai ellenigényeiről értesülve, az osztrák delegáció már a hivatalos tárgyalások kezdetén, 1906 szeptemberében bejelentette, hogy az utóbbiakkal szemben a kvóta- és a bankkérdést is a kiegyezés részének tekinti. Ferenc Ferdinánd semmiféle engedményt nem óhajtott adni a magyar kormánynak, legkevésbé politikai-közjogit. A szokásos 10 évnél hosszabb megállapodási időszakot kívánt. Az osztrák miniszterelnök eltávolodott ettől a felfogástól, és mérlegelte a kisebb engedményeket, hogy ezeket felnagyítva gazdasági ellenszolgáltatásokat kapjon. A tárgyalások körüli bonyodalmak közrejátszottak Gołuchowski külügyminiszter 1906 októberében bekövetkezett menesztésében. Az addigi külügyminiszter látványos magyar ultimátuma egyféle megismétlése volt Hohenlohe „szép” bukásának. Gołuchowski távozása és a Ferenc Ferdinándhoz közelebb álló Aehrenthal kinevezése egyszerre győzelme és veresége a Wekerle-kabinetnek. Téves a magyar polgári történetírás ama beállítása, amely Aehrenthalban egyszerűen a magyarok megértőjét látta és őt Ferenc Ferdinánd ellenfelének tekintette.

Noha a katonai kérdésekben hónapokon át nem sikerült eredményt elérni, a magyar kormánysajtó 1907 januárjában diadalharsonákat fújt. 1907 februárjában össze is ült a katonai szakértők tanácskozása. Időközben azonban a trónörökös és hívei valóságos hadjáratot indítottak annak érdekében, hogy a magyarokkal minden engedmény – különösen pedig katonai engedmény – nélkül kössék meg a kiegyezést. Mind a régi magyar, mind az osztrák történetírás figyelmét elkerülte, hogy a katonai kérdések kikapcsolásának magyar támogatói is voltak az agráriusok képében. 1907 áprilisától a komoly kiegyezési tárgyalások szintjéről leszorultak a katonai követelések, hogy helyüket az alkotmánybiztosítékok problémaköre foglalja el. A GYOSZ és az OMGE nagyjából ettől az időponttól kezdve felhagyott az önálló vámterületre tett hangsúlyosabb utalásokkal. A gazdasági kiegyezés alapjai 1907 tavaszára készen álltak. Az ügykörök túlnyomó többségét tekintve mindkét bizottság elérte, amit óhajtott. 1907 júniusában lezárultak az előkészítő jellegű gazdasági szakértekezletek. A gazdasági ügyek komplexusából csak az oda lazán kapcsolódó bankügy és kvótakérdés maradt elintézetlenül. Az új kiegyezés véglegesítése ez után sokkal inkább a politikai leplezés, mint a gazdasági egyezkedés ügye volt. A politikai ellenkövetelések leküzdésének végső eszközévé 1907 nyarán az osztrák kormány által alkalmazott pénzügyi retorziók és fenyegetések váltak. E nyomás alatt dolgozta át Andrássy az alkotmánybiztosítékokról szóló javaslat tervezetét, amit az 1907. szeptember 9-i minisztertanács is jóváhagyott, a kvóta 34,6 %-ról 36,4%-ra való felemelésének engedélyezésével egyetemben. A koalíciós gazdasági érdekképviseletek a végleges megállapodás előtt széles körű propagandakampányt indítottak a közös vámterület és a közös bank érdekében. Az előkészített kiegyezéssel az aktivizálódó függetlenségi párti ellenzék, de még inkább a szociáldemokrata párt fordult szembe.

A függetlenségi program elvileg nem ismerte el a közös ügyeket. Az 1907. október 8-án megkötött vám- és kereskedelmi szerződés szemléletesen bizonyította a Kossuth által képviselt politikai irányvonal elvtelenségét. Kossuth, Apponyi és a párt többi, hozzájuk csatlakozott vezetője a győztes hangján igyekezett beszámolni a szerződés megkötéséről. Kossuth szerénytelenebb hangnemben méltatta a kiegyezést, mint annak idején Széll a Koerberrel kötött paktumot. A koalíció törvényei közül a gazdasági kiegyezés híre keltette a legnagyobb monarchiabeli visszhangot. A kiegyezés az osztrák–magyar dualizmus megnyilvánulásaként eleve kiváltotta a csehek és más ausztriai nemzetek ellenszenvét. De az osztrák nagytőke képviselői különös lendülettel támogatták a létrejött megegyezést. Ezekben a körökben az a vélemény vált általánossá, hogy az 1907. évi kiegyezés Ausztria számára kedvezőbb, mint amit a [[Széll Kálmán|Széll]–Koerber megállapodás rögzített. Az ausztriai értékelések feltűnő módon kerülték a magyar agráriusoknak kedvező mezőgazdasági kikötések részletezését. Ferenc Ferdinándot a kiegyezés zavarba hozta: „vegyes érzelmei” ellenére általánosságban nem kifogásolta a létrejött egyezményt. Az osztrák szociáldemokraták az osztrák polgárság két értelmezésvariációjának megfelelően hol a „Los von Ungarn!” keresztényszociálís jelszavának megfelelően írtak, hol pedig a vámközösség fontosságát hangsúlyozták. Leginkább a két kormány összekacsintásának, a tárgyalások dramatizálásának bírálata tekinthető véleményük eredeti és értékes részének. A sokféle ellenzékkel szemben Beck nem utolsósorban a törvénymegszavazási „nagykereskedelem” segítségével tudta elfogadtatni a birodalmi gyűlés többségével a kiegyezést. Végül nagyrészt azoknak a pártoknak a segítségével hagyták jóvá Ausztriában a kiegyezést, amelyek a leghangosabban követelték: „Los von Ungarn !” Magyarországon Ausztria ellenlábasai hasonló helyzetbe kerültek. A német politika irányító körei a Monarchia nagyhatalmi helyzetének erősítéseként üdvözölték a kiegyezést; a közjogi engedményekben a függetlenségi párt vereségének palástolását látták; a bankügy formális kikapcsolását az osztrák kormány ügyének bebiztosításaként említették. A német sajtó véleménye szerint a kiegyezés arról tanúskodott, hogy Ausztriának már nem volt olyan gazdasági hatóereje Magyarországon, mint korábban.

Az OMGE fenntartás nélkül üdvözölte a kiegyezést. Az Alkotmánypárt ugyanezen az állásponton állt, azzal a különbséggel, hogy fájlalta a katonai ellenkövetelések elejtését és a kvóta felemelését. A Néppárt többsége szívesen támogatta a kiegyezést, de kisebbségénél zavar támadt: néhány képviselő a függetlenségi párt politikájának megfelelően, mások éppen azzal szemben óhajtották módosítani a párt politikáját. A függetlenségi párt hivatalos vezetőségének irányvonala a hatvanhetes pártokéhoz igazodott: a gazdasági részleteket állították az előtérbe. A pártsajtó a kiegyezéssel új utakat vélt megnyílni a magyar politika előtt. Az ipari érdekkörök az ipari konjunktúrát féltve, az esetleges megrázkódtatásoktól aggódva belenyugodtak a létrejött megállapodásokba.

A kiegyezés nyilvánosságra kerülése után azonban Kossuth arról adott számot Andrássynak, hogy a függetlenségi pártban „nagy a forrongás”. A minisztereken és a magas rangú tisztviselőkön kívül alig kelt valaki a szerződés védelmére. Még Holló Lajos is, aki addig Kossuth „jobbkezének” számított, azt követelte a kormánytól a beleegyezés fejében, hogy a párt hozzon határozatot: 1910-en túl nem hosszabbítja meg a bankszabadalmat. Kossuth október 18-án a minisztertanács elé terjesztette Holló és a mögötte álló politikusok kívánságát. Jelezte, hogy annak kielégítése nélkül azonnal teljesen felbomlik a rend a pártban. Wekerle, Andrássy és Apponyi ellenezte az önálló bank megteremtésének határidőhöz kötését. Álláspontjukat annál könnyebben fogadtatták el Kossuthtal, mert ő bizalmas körben azt hangoztatta, hogy a külön bankot felállítani ez idő szerint abszurdum. Holló Lajost Andrássy személyes tárgyalásuk során vette rá a határozat elfogadására.

A párt sorai mégis megbomlottak; számosan kiléptek, elhatárolták magukat a kiegyezéstől, vagy éppen bírálták megkötését. A párt vezetői erőfeszítéseket tettek az ellenzéki áramlatok megfékezésére. Ez évben fényes külsőségek között ünnepelték meg Kossuth Ferenc születésnapját. A függetlenségi ellenzék leszerelését az uralkodó is elősegítette. 1907 decemberében végül is szentesítette a közigazgatási bíróság hatása körének kiterjesztéséről szóló törvényt. Benne – ha szelídített formában is – az Andrássy által régebben követelt alkotmánybiztosítékok nyertek kifejezést. A közigazgatási bíróság jogkörét ugyanis kiterjesztették a törvényhatósági önkormányzatokat érintő törvénytelen kormányhatározatok érvénytelenítésére. E törvénnyel a koalíció a Fejérváry-korszak tapasztalatait kívánta az alkotmány védelmére hasznosítani.

A kiegyezés értékelésének kormányverzióival, a legalaposabb elemzést adva, a szociáldemokrata párt fordult szembe. Az önálló vámterület, az önálló bank jelszavait a függetlenségi ellenzéknél radikálisabban fordította szembe a koalícióval. A polgári radikálisok bírálata érintkezett a szocialistákéval, de azoktól alkalmanként az önálló bank elvetésében különbözött. A függetlenségi párti ellenzék tiltakozását mélyen ellentmondásossá tette, hogy valamiféle negyvennyolcas kiegyezést akart. A kiegyezés tényét nem nehezményezte eléggé. A részleteket vallatta. Ezért a kormány nem annyira ellenzékének koalícióellenességétől, mint a koalíción belüli ellenfront alakításától tartott. Mezőfi a függetlenségi párti ellenzéket követte, azzal a különbséggel, hogy a kiegyezésért az agráriusokat is bírálta. Az ellenzéknek nem volt alkalmas vezére, Mocsáry elhárította ezt a szerepet. De az oppozíció erősödése Mocsáryt radikalizálta, már nem a paktum alapján kívánt jobb politikát. Mocsáry 1907. végi összeköttetései módosítják a teljes elszigeteltségéről alkotott korábbi képet. Az ellenzék csoportjainak elkülönülése jelezte, hogy a függetlenségi párt szervezetileg megindult azon az úton, hogy felvegye a régi kettős tagozódását, kezdett visszazökkenni a nagy választási sikerek előtti korba, amikor rendszerint két függetlenségi pártcsoportosulás, két „párt” jellemezte a mozgalom megosztottságát.

A magyarországi nemzetiségi pártok többségének a kiegyezésről alkotott véleménye a függetlenségi párti ellenzékétől általában a programszerű kiegyezés-igenlésben, a magyar hatvanhetes pártokétól pedig a demokratikus elemeket tartalmazó szemléletében különbözött. A kiegyezés képviselőházi vitáját a kormány a nemzetiségi súrlódások irányába terelte. A folytatódó horvát obstrukció idején Justh kiállt a horvátok nyelvhasználati joga mellett, de a vitában sokszor maga is a többség reprezentánsaként jelent meg. A horvátok obstrukció-jogát már tagadta. A kiegyezési törvény puccsszerű megszavaztatására nem annyira a horvát obstrukció miatt, mint inkább annak ürügyén került sor. De a horvát szábor 1907 decemberében történt feloszlatása jórészt a kiegyezés elleni kollektív tiltakozás elhárítását célozta.

Az új autonóm vámtarifa törvénybe iktatása és az alkotmánybiztosítékok kieszközlése után a kormányhatalom birtokában levő Andrássy, Darányi és társai addigi ellenzékisége jórészt tárgytalanná vált. A függetlenségi ellenzék és a párton belüli elégedetlenkedők leszerelésére a kormány messzemenően felhasználta a munkásság fenyegető tüntetéseit, továbbá a nemzetiségi ellentétek kiéleződése által keltett soviniszta hangulatot. 1907 őszén tehát sikerült biztosítania a képviselőházi többséget a kiegyezés megszavazásához.

A gazdasági szerződés az előző egyezményekhez képest több előnytelen rendelkezéssel bővült, ugyanakkor kifejezte a magyar nagybirtokosok számos pozíciójavítását, sőt a magyar kereskedelmi és ipari tőke egy részének pozitív érdekeltségét is. A kiegyezés legélesebb szemű polgári bírálóinak figyelmét is elkerülte a nagybirtok gazdasági kielégítettségének mozzanata; a szerződést csak így ábrázolhatták vereségek halmazának.

A kiegyezés szakaszhatár a koalíció politikai történetében: a pártszövetség „felfutásának” csúcspontja és számottevő hanyatlásának nyitánya. Ám a Wekerle-kormánynak még nagyobb tartalékai voltak, mint Beck osztrák kabinetjének.

Diószegi István

Az annexió

Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson, ahol Aehrenthal javaslatát vitatták meg, csupán az osztrák miniszterelnök emelte fel tiltakozó szavát. Beck aggodalmát fejezte ki a várható súlyos diplomáciai bonyodalmak miatt és halasztást ajánlott, de a többség ellenkező véleménye döntött.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson – Beck osztrák miniszterelnökkel ellentétben – Wekerle határozottan lándzsát tört az annexió mellett. Felajánlotta a magyar kormány lemondatásának garanciáját arra az esetre, ha a miniszterek esetleg szembefordulnának a közös kormányzat szándékaival. Azt javasolta, hogy az akciót a magyar korona jogaira hivatkozva hajtsák végre. Szeptemberben a magyar minisztereket hivatalosan is beavatták a tervbe. Andrássy kivételével valamennyien beleegyeztek. Az október 1-i tanácskozáson, ahol az uralkodói proklamációt megfogalmazták, Wekerle, Andrássy, Kossuth Ferenc és Apponyi is részt vett. Mivel a magyar miniszterek kifogásolták az előre elkészített proklamációtervezetet, a közös tanácskozás rájuk bízta a megszövegezést; ezt Apponyi vezetésével végezték el. A nézeteltérések inkább csak az okmány közjogi megformulázására vonatkoztak. Az osztrák miniszterek kollektiv budapesti utazása önmagában véve is bizonyította a magyar kabinet bizonyos külpolitikai súlyát.

Csak azután, október 3-án vitatta meg a magyar minisztertanács az annexiót. Wekerle megnyitó szavaiban megállapította, hogy két lehetőséget lát: vagy a háborút Szerbiával, vagy az annexiót. A továbbiakban azt bizonygatta, hogy Magyarországot „ősi jogok” alapján illeti meg Bosznia-Hercegovina. Utána Apponyi és Andrássy tettek nyilatkozatokat. Apponyi aggodalmát fejezte ki a Monarchia szláv népeinek az annexió következtében történő növekedése miatt. Végül azonban kijelentette, hogy aggályai ellenére is hozzájárul az annexióhoz, mert „külső beavatkozásoknak és a megszállt tartományokban előállható veszedelmesebb természetű mozgalmaknak megelőzése végett sürgősen kell egy erőteljes lépést tenni”. Andrássy jobboldali színezetű harciasság alapjáról ellenezte az annexió végrehajtását, bár ahhoz ekkor hivatalosan hozzájárult. Célszerűtlen és kockázatos lépésnek ítélte az annexiót, különösképpen hibáztatta, hogy összekapcsolták a novibazári kérdéssel. „A mi célunk a török birodalom fenntartása, ameddig ez lehető” – hangoztatta. Az annexió „Törökország irányában minden jog híjával levő erőszak”. Kétségbe vonta, hogy a bekebelezés megszünteti a szerbek mozgalmat, sőt szerinte még inkább tüzeli majd a nagyszerb aspirációkat. Andrássy azt tartotta volna helyes politikának, „amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a király és a nemzet egy táborban van, továbbá megerősíteni a hadsereget, s ezen radikális hatalmi tényezők alapján erélyes hanggal élni”. Fenntartásainak leszögezése után kijelentette: „Mindennek ellenére elfogadja az annexió előterjesztését, és kifelé a minisztertanácsi határozatokért teljes felelősséget vállal.”[1] Kossuth Ferenc nem vett részt a minisztertanácson, de utólagogos bejegyzése szerint a minisztertanács határozatát egész terjedelmében magáévá, tette, és ahhoz „bizalommal” hozzájárulását adta. Az október 3-i minisztertanács döntésének megfelelően a kormány tagjai nyilvánosan is kiálltak a proklamáció mellett. A kormány lényegében egyértelmű eljárását bizonyította, hogy 1908. november 11-én a parlament elé terjesztette az annektálásról szóló törvényjavaslatot.

Az annexiót követő háborús válság néhány nap múlva inkább elsimította, mint mélyítette Andrássy és a közös kormányzat nézeteltéréseit. A hivatalos koalíciós közvélemény reagálásában mintegy két hétig a helyeslés, a megmagyarázás, sőt a lelkesedés motívumai uralkodtak. A magyar polgári sajtó teljes egyetértéssel, soviniszta hangulatkeltéssel fogadta az annexiót. „Boszniába magyar !” – ez a jelszó tűnik fel mindenütt. Ha ekkor aggály merült fel, az Bosznia-Hercegovina további sorsara vonatkozott. A bekebelezés mellé álltak a függetlenségi párt lapjai is. Apponyi lapja cáfolta, hogy Wekerle nyomásra cselekedett. Holló, Barabás, Sághy, Ugron sorra nyilatkoztak az annexió mellett. A balpárt lapja, A Nap, csak annyi kivetnivalót talált benne, hogy a hódítás tárgya nem került magyar közigazgatás alá. Ugyanígy foglalt állást a konzervatív Alkotmány és a szabadelvű Az Újság. E képet kiegészíti, hogy a román Tribuna és a szlovák Slovenský Tíždenník is jóváhagyta az annexiót, és példájukat még sok nemzetiségi lap követte. Az agressziót határozottabban a szociáldemokrata sajtó bírálta és ellenezte időszakonként. Az annexió azonban itt, a baloldal táborában is zavart keltett, elvtelenségekhez vezetett. Áchim nemcsak a parlamenti ellenzéket, hanem a szociáldemokratákat is bírálta kezdeti csendes helyeslésükért. A horvát polgári politika táborának nagyobb része a „nagyhorvat” remények miatt beleegyezett a bekebelezésbe. Hodža irányzata először helyeselte az annexiót; majd közömbösségét hangoztatta. A román Tribuna diplomatikusan hangsúlyozta, hogy minden körülmények között ki kell tartaniuk a Habsburgok mellett. A bekebelezés megítélése dolgában tehát a nemzetiségek alig álltak jobban, mint a magyar politika. Muravjov budapesti orosz főkonzul lesújtó véleményt mondott a Kossuth Ferenc-féle külpolitikáról.

A magyar függetlenségi mozgalom demokratikus hagyományaihoz csak kevesen maradtak hűségesek. Mocsáry ezúttal is haladó szellemben ítélte meg a fejleményt. „Nékünk semmi tekintetben, semmi áron nem kell Bosznia – írta –, ez volt a függetlenségi párt álláspontja az occupációval szemben, a mellett maradjunk most is… Mindenek előtt pedig meg kell kérdezni magukat a bosnyákokat, hogy mit akarnak, hogy történjék velük, kiknek tán csak van egy kis közük a dologhoz.”[2]

Az annexió keltette háborús feszültség hatására a közvélemény röviddel később olyan erős nyomást gyakorolt a politikusokra és az újságírókra, hogy ezek nagy része – jellemző módon önkritika nélkül – egyik napról a másikra az annexió harcos ellenfelének adta ki magát. Ekkor a nemzetiségi burzsoázia lapjai is felfedezik, hogy az annexió egyedül a magyar oligarchia bűne.

A magyar kabinet nagy ügybuzgalommal és sokszor kezdeményezőleg járult hozzá a fegyverkezéshez. Az annexió utáni események azonban fokozatosan aláaknázták a Wekerle-kormányt és az általa folytatott külpolitikát. A háborús veszély miatt és azt kihasználva, a Monarchia kormányzatában kezdtek érvényre jutni a konzervatívabb politikát óhajtó irányzatok. A Beck-kabinet bukása és a Bienerth-kormány megalakulása 1908 novemberében jelezte ezt az irányzatot. Bienerthtel megszakadt az osztrák politikában a szó szoros értelmében vett hivatalnokok, „bürokraták” Koerberen, Gautschon és Becken át húzódó sora, hogy ismét folytatódjék a Taaffe-, Windischgrätz-, Badeni- és Thun-féle arisztokrata politikusok lánca.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár (továbbiakban: Országos Levéltár). Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1908. október 3.
  2. Mocsáry Lajos válogatott írásai. Szerkesztette Kemény G. Gábor. Budapest, 1958. 585

Irodalom

Az új osztrák miniszterelnökről Johann Christoph Allmayer-Beck, Ministerpräsident Baron Beck. Ein Staatsmann des alten Österreich (Wien, 1956) című biográfiája nyújt tájékoztatást.