Pécs

A Múltunk wikiből
(Mecsekszabolcs szócikkből átirányítva)

bizánci görögséggel Pente ekklesia, szlávul Päťkostolie, horvátul Pečuh, németül Fünfkirchen, szerbül Печуј, latinul Quinque Ecclesiae, ókori latinul Sopianae

megyei jogú város, Magyarország ötödik legnagyobb városa, a hét regionális központ egyike, Baranya megye székhelye
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Vasas, németül Eisenau Pécs egyik külső városrésze 1954 óta, Somogy és Hird között. Wikipédia
Vasas címere

Ürög (Magyarürög) Pécs egyik városrésze a Mecsekoldalban Makár, Donátus és Patacs között, mely 1930-ig önálló település volt, 1930–1954 között Mecsekalja része, 1954 óta pedig Pécs része. Wikipédia

1543
július 20. Szulejmán elfoglalja Pécset.
Pécsett megkezdődik a török dzsámi építése.
1561
Brassóban megjelenik a Tetroevangel, a négy evangélium románul, Bécsben az első magyar nyelvű katolikus vitairat, Draskovich György pécsi püspök fordítása, Igen szép könyv címen.
1664
január 29. Zrínyi Miklós vezette szövetséges csapatok elfoglalják Pécs városát.
1686. október 22.
Badeni Lajos őrgróf elfoglalja Pécset.
1774
Klimó György pécsi püspök megnyitja a nagyközönség előtt a. 15 ezer kötetes püspöki könyvtárat. (Az első nyilvános könyvtár Magyarországon.)
1786
Megjelenik Pécsett Tessedik Sámuel Der Landmann in Ungarn című könyvének magyar fordítása: A paraszt ember Magyar Országban mitsoda és mi lehetne (Kónyi János munkája).
1811.
Üzemelni kezd Höfler Jakab tímárműhelye, a későbbi Pécsi Bőrgyár alapja.
1857. május 2.
A MohácsPécs vasútvonal megnyitása.
1868. szeptember 1.
A PécsBarcsMurakeresztúr vasútvonal megnyitása.
1882. november 16.
A BudapestSzentlőrinc vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés a főváros és Pécs között.
1889. április 29.
A Magyar-Gácsországi, a Magyar Nyugati és Budapest-Pécsi Vasút államosítása.
1893. június 6–20.
Pécs vidéki bányászsztrájk.
1903. szeptember 28.
Pécsi általános sztrájk.
1905. július 4.—augusztus 26.
3000 pécsvidéki bányász sztrájkja.
1907. június 30.—július 1.
Pécsi szabadoktatási kongresszus.
1913. július 15–21.
Pécsi bányászsztrájk.
1914. május 10.—július 1.
Pécsi bányászsztrájk.
1918. május 20.
A 6. közös gyalogezred pécsi pótzászlóaljának lázadása.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

Az Alföld a korai vaskor első felében

A mezőcsáti kultúra népe behatolt a Dunántúlra is, a Kelet- és Dél-Dunántúlról elűzi az urnasíros kultúra uralkodó rétegét. Beköltöztek a sáncokkal megerősített korábbi törzsi központokba (például Pécs–Jakabhegyre), kurgánsírjaik jellegzetes keleti vasfegyvereikkel a sáncok közelében kerültek elő. Leleteik (zabla, tőr, fokos) a Kelet-Dunántúlon többfelé is előfordulnak (például Kakasd, Kömlőd), súlypontjuk azonban az Alföldön volt s maradt.

A Dunántúl korai vaskora

A Dunántúl déli és délkeleti felében az i. e. V. századtól kezdve másféle régészeti kultúra jelentkezik, amely – az eddig ismert kevés lelet alapján legalábbis úgy tűnik – kezdetben a Tisza-vidékkel is kapcsolatban állt, kifejlett vaskori kultúrája azonban a Dráva–Száva közének kultúrájához kötődik. Ezen a területen is vannak hatalmas földvárak (például Pécs–Jakabhegy, Regöly), körülöttük az előkelők halomsírjaival.

Régészeti emlékek

Arannyal bevont kardokban, íjakban, lószerszámokban gazdag halotti áldozatok kerültek elő Pécs–Üszögpusztán, Bátaszéken s legutóbb Pannonhalmán is.

Nedao után

A 456. szeptember 7-én, péntekről szombatra virradó éjszakán Savariát romba döntő földrengés végzetes katasztrófa volt Pannonia római lakossága és élete számára, a tartomány legnagyobb városa, kormányzati és ókeresztény központja szűnt meg létezni. Ettől kezdve a Drávától északra csak Scarbantia (Sopron) hatalmas falai mögött pislákolt valamelyest szervezett római élet, és Sopianae-ban (Pécs) tengődtek tovább az ókeresztény kultuszhelyek.

A korai avar társadalom

Singidunum városlakóit, Illyricum és Thracia hadifoglyainak ezreit az avarok a Dunántúl elhagyott római városaiba telepítették, elsősorban Sopianae (Pécs) és Castellum (Keszthely–Fenékpuszta) falai közé és környékére.

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Pécs I–III X X

Az egyház

A valószínűleg IX. századi eredetre visszamenő híres hamisítvány, az Arnulfinum adatai többnyire nem járhatnak messze a valóságtól. Savariában már az egyházat, tizedét és birtokait salzburgi tulajdonnak mondja, salzburgi tulajdonba ment át a mosaburgi (zalavári) Szent Adorján-monostor, keleten salzburgi birtokként tűnnek fel V. Aecclesiae (Pécs), nyugaton a nemrég alapított durnawai Szent Rupert-monostor (Somlóvásárhely) egyházat is, tizedével és a város kétharmadával együtt.

IX. századi régészeti leletek

A IX. századi Kárpát-medence a régészeti lelőhelyek alapján
név megjegyzés
Pécs–Magyarürög IX. századi Karoling régészeti lelőhely

Bartha Antal

Az V–IX. századi műveltség a sztyeppen és az ősmagyarok

A Pécs melletti Kozár község határában feltárt temetőből héber írásjelekkel ellátott gyűrű került elő. Az írásjeleknek valószínűleg kabalisztikus jelentősége lehetett. Mindenképpen jelzik azonban, hogy a zsidó vallás elemei a honfoglaló magyarok körében ismertek voltak.

A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán

Anonymus szerint Árpád nyári szállása áprilistól októberig a Csepel-szigeten volt, s itt tartotta ménesét. Téli szállásának helyét az Árpád falunév jelzi a római Sopianae, a 9. századi Quinque basilicae (a mai Pécs) mellett. Ezek szerint Árpád a Duna jobb partján, Csepel és Pécs között végzett ingamozgást, s feltehetően a mohamedánok által látogatott szekcsői révnél tért le a Duna mellől, de fiainak szállásaiból következtetve birtokolta a Duna bal partját is e szakaszon.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

  • A Duna észak–déli irányú szakasza, Csepeltől Pécsig Árpád szállásváltó útja volt. A nyári szállás a Csepel-szigeten volt, de a Fehérvár melletti „Noé-hegy” szomszédságában levő Árpád-völgye (1193) lehet egy hegyi szálláshely emléke.
  • A középső Duna-melléket, ahol Árpád és utódai megtelepedtek, kutatóink a Megyer törzs lakóterületének mondták, azt vélve, hogy Árpád törzse a névadó törzs volt. Ez a feltevés azonban ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a pécsi Árpád körül három, a Sió és a Vajas mellett egy–egy Megyer nevű falut találunk, de Budapest körül is akad négy.

Település, gazdasági élet

Bizonyosra vehető, hogy a Pécsre, Zalavárra és a morva városokba telepített fémművesekre és más iparosokra a magyar fejedelmek és családtagjaik tették rá kezüket.

A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió

Az udvarhelyeken és egy-egy szlávok lakta gócban megindulhatott a templomépítés, de hogy a görög szentek tiszteletére emelt egyházak (Szent Demeter, Szent Pantaleon, Szent Kozma és Damján, Szent György) mennyiben kapcsolhatók e legkorábbi térítési hullámhoz, mennyiben a XI–XII. századi görög befolyáshoz, és mennyiben a latin egyházba inkorporált görög kultusz visszatükröződései, az esetenként mérlegelendő. Központi helyzetüket figyelembe véve, a szegedi Szent Dömötör és a titeli Szent Bölcsesség (Hagia Sophia) patrocíniuma mellett Pécs XI. századi görög Pente ekklesia neve sejtet X. századi előzményeket.

Az erőviszonyok átrendeződése

A fejedelmi partvonal Szentendrétől Tolnáig való kézbe vétele nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Árpád-házi Tormás régi Baranya megyei és mecseki szállásait továbbra is birtokolta, sőt ez esetben feltehető, hogy kárpótlásul Pécs is a kezére jutott.

A nyugati térítés kezdete

Törekvéseiről viszont tudomást szerzett unokabátyja, Frigyes salzburgi érsek, aki Pannoniát egyházi szempontból a saját vadászmezejének tekintette, s jogai védelmére ugyanolyan eszközökhöz folyamodott, mint Piligrim. VI. Benedek pápa nevében hamisított egy oklevelet, amelyben a pápa Frigyes salzburgi érseket egész Noricum (Ausztria), Alsó- és Felső-Pannonia apostoli vikáriusának nevezi ki, és mindenkit egyházi átokkal sújt, aki e területeken érseki igényekkel lépne fel. Emellett Arnulf király nevében 885-ös évszámmal szerkesztett egy birtokösszeírást, amely – több-kevesebb alappal – számos dunántúli helységet, így Pécset, Zalavárt és Szombathelyet az érsek birtokának tüntet fel, és ezt 977-ben II. Ottó császárral megerősíttette.

István trónjának biztosítása

A Somogyból Pécs felé vezető utat Váty, a Székesfehérvárra vezetőt Úrhida, a Zalavár felé vezetőt Kolon vára zárta el.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

Két oklevél szövege ismeretes az 1009. évből; az egyik a pécsi püspökség alapító- és határleíró-levele, a másik a veszprémi püspökmegye tartozékait és birtokait leíró oklevél. Az első a XIII. században megrövidített és megrontott formában maradt ránk, míg a második – egy számjegytől eltekintve – István király oklevelének szövegét hitelesen adja vissza. E két hasonló intézkedést tartalmazó, de eltérő módon fogalmazott oklevél azért különösen becses a számunkra, mert határmegállapításaikból nem csupán két egyházmegyére, hanem a velük szomszédos megyék területi viszonyaira is következtethetünk, gyakorlatilag a Szent István kori Magyaroroszág területi organizációjára derül belőlük fény. A veszprémi oklevél azt jelöli meg, hogy milyen várak határai, azaz megyéi kerültek István püspök alá, a pécsi oklevél viszont azokat a határfolyókat adja meg, amelyeket Bonipert püspök négy vármegyényi egyházmegyéjét zárják körül. A veszprémi oklevélből megtudjuk, hogy a veszprémi egyházmegye Veszprémvár, Fejérvár, Visegrádvár (a későbbi Pest és Pilis) és Kolonvár (a későbbi Zala) megyéket ölelte fel, amiből nyilvánvaló, hogy ekkor már állt az északnyugati határon a győri püspökség, amely a Dunától délre Komárom, Győr, Moson, Sopron, Vas és a Marcal melletti Karakó megye területére terjedt ki, de az is világos, hogy északi határán 1009-ben az esztergomi egyházmegye – Esztergom környékén kívül – a Dunától északra fekvő Pozsony, Komárom, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Gömör várak „határait” ölelte fel a mögöttük fekvő erdőségekkel együtt, a liptói és szepesi medencével bezárólag. Trencsén megye Vágon túli részére a XI. század végén a prágai püspök is igényt tartott, amit kapcsolatba lehet hozni Bátor Boleszló lengyel fejedelem István által visszanyert határszéli terjeszkedésével. Ha a Felső-Vág vidékén 1015–1017 között lehet is számítani lengyel betörésre, nem vehető komolyan a XIII. századi Lengyel–Magyar Krónikának az a képtelen állítása, hogy Bátor Boleszló elfoglalta az egész Felvidéket, a Dunáig, sőt a Tiszáig. A veszprémi határleírásból kiderül, hogy a veszprémi püspökség ekkor a Duna-kétparti Visegrád (Pest-Pilis) és Fejér megyére terjedt ki, ami egyben jelzi, hogy a váci püspökség még nem volt megalapítva, de azt is mutatja, hogy Visegrád megye határától, a Zagyva vonalától keletre 1009-ben már állt az egri püspökség. E püspökség a váci és bihari püspökség megalapítása előtt Újvár (Heves–Abaújvár–Sáros), Borsod, Zemplén, Ung, Borsova (Bereg), Szabolcs, Bihar, Zaránd, Békés és Külső-Szolnok megyére terjedt ki. Mint kivonatosan ismert alapítóleveléből tudjuk, ez a püspökség is 10 falut kapott István királytól adományba.

Az újonnan megalapított pécsi püspökséget a Duna, a Száva, a Bródnál belefolyó Lisnice, a Baranya és Somogy határait alkotó Alma-patak, a Tolnát határoló Lápa- és Ozora-patak (Sió), Fejér megye felé pedig Tápé és Zemony (Dunaföldvár) falvak határolták. Mindebből világos, hogy Tolnavár, Baranyavár, Valkóvár és a szerémségi Bolgyán határvár megyéi tartoztak hozzá, de az is kiderül, hogy Somogy megye nem tartozott sem a veszprémi, sem a pécsi püspök alá, hanem az 1002. évi intézkedésnek megfelelően a pannonhalmi apát gyakorolt területén püspöki jogokat.

Udvar és udvari szervezet

  • Amint a keleti ordákhoz, udvarhelyekhez kapcsolódtak kézműves- és kereskedőtelepülések, ugyanúgy bizonyos, hogy a X. századi magyar fejedelmi udvarokat és szolgáló népek látták el: kezdetben egy-egy antik romváros (Pécs, Aquincum) lakói, később kisebb földvárak mellé telepített falvak népe.
  • Komolyan számításba veendő, hogy a IX. századi Pannonia feudális urainak udvarházai és szolgáló népei, amilyenek Braszlav comes zalavári és a salzburgi érsek pécsi uradalmában fellelhetők, szervezetükkel együtt nem kerültek-e magyar vezérek kezére. A pannoniai honfoglalás jobbára vértelen lezajlása és számos szláv foglalkozásnév meghonosodása támogat egy ilyen feltevést, ugyanakkor ellene szól, hogy a honfoglalás előestéjén maga a salzburgi érsek tudat Pannonia teljes elpusztításáról, és ezt támasztja alá a IX. századi helységnevek megszűnése és a temetők folytonosságának abbamaradása.

Szellemi művelődés

  • Legkorábbi építészeti emlékeinket a görög és lombard-olasz kőfaragás szalagfonatos díszítése, Szekszárd, Zalavár, Aracs mellett az antik akantuszlevelek díszítőelemként való felhasználása jellemzi (Esztergom, Pécs stb.).
  • Mint néhány álló, de inkább csak alaprajzból ismert XI. századi templom elárulja, királyi alapítású főegyházaink háromkaréjos bazilikális elrendezésűek; a négy saroktorony, amit a Képes Krónika miniátora a korai alapítások ábrázolásánál rajzolt, csak Pécsett és talán Csanádon lelhető fel.

Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

Ha ugyanis Berno reichenaui apát a császárhoz menekült Pétert levélben intette az Istenben való bizodalomra, és visszahelyezésekor azt írta róla, hogy megalázkodott, mint Ezékiás, s ezért meghallgattatott, ez csupán annyit jelent, hogy Péter, ha kellett, tudott buzgó keresztény módra viselkedni. Erről tanúskodik két hazai alapítványa is: a pécsi püspökségen épített Szent Péter-bazilika és az óbudai Szent Péter prépostság. Ezek építését Péter talán még István király életében kezdte el, mert rövid, viharos uralkodása legfeljebb a tervek elkészítéséhez és az alapok lefektetéséhez engedett volna időt. Pécs és Óbuda, ez a két antik romváros, civitas volt, amelyet Péter megkezdett kiépíteni a Duna fejedelmi partvonalának két végpontján. Lehet, hogy a két központot még István király bízta rá, amikor utódnak jelölve őt a főhatalmat a kezébe fektette le.

Helyreállítás és továbbfejlesztés

Rád (Rado) nádor, aki alighanem azonos a sváb Vecelin fiával, Radival, 1057-ben a pécsi püspök és a pécsváradi apát javára rendelkezett, 1061-ben pedig a német Győr fia, Ata (Otho) comes, a későbbi nádor tett adományt a maga alapította zselicszentjakabi monostor részére.

Fegyverszünet. Pénzügyi reform.

  • Az ország újból a belháború küszöbén állt, ekkor azonban közbeléptek a tapasztalatokon okuló országnagyok. A szemben álló felek között Derzs (Dezső) kalocsai érsek szorgos közbenjárása teremtett békét. Abban egyeztek meg, hogy Salamon bírja a királyságot, Géza pedig a dukátust, és 1064 januárjában Győrött megesküdtek a békére, húsvét vasárnapján pedig Pécsett Géza herceg unokaöccse fejére tette a koronát, és így vezette a bazilikába misére. Ezzel az aktussal a korona és kard viszonyában olyan hét–nyolc éves békés időszak következett be, mint Endre és Béla uralkodása idején, hogy a végén újból megismétlődjék az apák tragédiája.
  • Salamonnak a pécsi püspökség birtokait körülíró határleírása, melynek csak töredékét ismerjük, hamis.

Az egyház átszervezése, pénzügyi reform

  • A Száva szigetén elterülő Szerémvár, az ókori Sirmium, egy ortodox bolgár püspökséggel 1018-ban jutott görög kézre. A görög uralom alatt új görög püspökséget létesítettek, és amikor 1071-ben Salamon, Géza és László elfoglalta Nándorfehérvárt, Szerémvár – átellenben a honfoglalás óta magyar kézen levő Szávaszentdemeterrel – magyar kézre került. Ezt követően Szerémvár lett a Bolgyán határvármegyéből levágott Szerém vármegye székhelye, s az ezen kialakítandó szerémi esperességet kivették a pécsi püspök alól, akihez tartozott, és az új püspökséghez csatolták.
  • Lehet, hogy a Szent István tiszteletére emelt zágrábi püspökség alapításánál László – úgy is mint az „apostoli király” utóda – szélesebb jogkört formált magának, mint ami ez időben Rómához hű uralkodókat megilletett.

A püspökség általában a szlávok lakta területre terjedt ki, s ezért a Murán inneni vend vidéket is alája rendelték, viszont nem kapta meg a pozsegai esperesség területét, melyet a Szerémségben megrövidített pécsi püspök megtarthatott magának.

Kristó Gyula

Kézművesség

Szent Istvánnak a pécsváradi monostort alapító oklevele a apátságot egyebek mellett húsz vassal adózó és tíz kovács-háznéppel adományozta meg. Tekintettel arra, hogy az alapítólevél jelenlegi formájában XIII. század eleji hamisítvány, talán számos eredeti, István korára visszavezethető résszel, a vassal adózók (tributarii ferri) II. Endre korára is jellemzők lehetnek. Megerősíti ezt, hogy a Pécs melletti Vasas helység csak a XIII. század végén szerepel első ízben.

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név kolostor
Pécs–Jakabhegy X

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

IV. István egyetlen ránk maradt oklevele érdekes tanúnévsort tartalmaz. A bácsi érsek mellett, aki koronázója volt Istvánnak, a pécsi, a váradi és a csanádi püspökkel, a megyésispánok közül pedig a bodrogi és a csanádi ispánnal találkozunk ebben. István hatalmának súlypontja tehát az ország déli, Bizánccal közvetlenül határos területére esett, tisztségviselői az itteni egyházi és világi méltóságok közül kerültek ki.

Stílusirányzatok

  • A pécsi első székesegyházat 1011-ben tűzvész pusztította el. A második székesegyház épí­tése a XI. század végén kez­dőd­he­tett, de a munkálatok elhúzódtak, s a templom nyu­gati részén még a XII. század végén is építkeztek.
  • Az érett romanika észak-itáliai eredete jól tükröződik a magyarországi emlék­a­nyag­ban. A pécsi második székesegyház osz­lopokkal tagolt és boltozott kriptája a leg­hitelesebb épületrészek közé tartozik, s megfelel annak a típusnak, amely a XI. szá­zad végén Lombardiában, majd a lombard minta nyomán Közép-Európában elter­jedt.
  • A XII. század közepén Magyarországon az érett romanika virágkorát éli; leg­ki­e­mel­kedőbb emlékei a pécsi műhely alkotta épü­letplasztikák, a Szent Kereszt-oltár (az úgynevezett Népoltár) és az altemplomi lejáratok Bibliából válogatott jele­ne­te­ket ábrá­zoló domborművei. A pécsi műhely ugyanúgy felső-itáliai, közelebbről talán paviai minták alapján dolgozott, mint azon kőfaragványok alkotói, amelyek Bácsról, Szegedről, Halmágyról, a gyulafehérvári második székesegyház egyik orna­mentális kész­letéből, továbbá Vésztőről és Pusztaszerről ismertek, s amelyek a lombardiai ere­detű díszítőstílus egy­i­dejű, széles körű elterjedése mellett tanúskodnak. Az ercsi monos­tor faragvány töredékei kétségtelen összefüggésben álla­nak a pécsi Szent Kereszt-oltár ornamentikájával. Mivel pontosan tudjuk, hogy az ercsi monostorban 1186-ban temet­ték el az alapító Tamás nádort, így ez az adat a pécsi műhely fenn­ál­lá­sának kronológiáját segít tisztázni. Valószínű, hogy a XII. század harmadik negye­dé­ben készülhettek el a pécsi reliefek, méghozzá olyan műhely munkájának ered­mé­nye­ként, amely észak-itáliai minták mellett a XII. század közepének fran­ci­a­or­szági, Ile-de-France-i, burgundiai és Rhone-vidéki művészeti eredményeit is hasz­no­sí­totta. A XII. század utolsó harmadában került sor a pécsi székesegyház Szent Kereszt-oltárának felállítására. A pécsi műhely szerepet vállalt a fehérvári királyi bazi­lika, továbbá az 1091-ben ala­pított somogyvári bencés apátsági templom díszí­tő­faragványainak elkészítésében.

A tatárok Magyarországon

Bertalan pécsi püspök csak úgy menekült meg, hogy a tatárok elől futtában összetalálkozott László comes seregével, amely akkor tartott a király megsegítésére, s mit sem tudott a magyar királyi haderő sorsáról. A pécsi főpapot üldöző tatárok nem mer­tek szem­be­szállni László comes népes csapatával.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

Pécs vára elkerülte a pusztulást, míg a várost felégették, lakosságát kardélre hányták.

Az oszmán hatalom új hódításai

Szulejmán szultán 1543-ban hatodszor vezette hadait Magyarországra, távolabbi célja állítólag újból Bécs volt. Elfoglalta Valpó várát, majd július elején átkelt a Dráván. Siklóson, amikor az ellenség a belsővárig jutott, a várnagy céltalannak tartotta a további harcot, és szabad elvonulásra feladta a várat. Pécs védői meg sem várták az ostromot, más megerősített helyekre mene­kül­tek; Szászvár is megadta magát.

Új védelmi vonal kialakítása

A legfontosabb azoknak a helyeknek a megerősítése volt, amelyeket a török közvetlenül fenyegetett. Ezek közé tartozott a ren­dek által is nyomatékkal kiemelt Pápa, mely a fogságba hurcolt Török Bálint családjáé volt. A rendkívül elhanyagolt várba, mely­nek környékéről a török támadások hatására menekülni kezdett a falvak lakossága, a várúr felesége Martonfalvai Imrét, férje szervitorát küldte ki a védelem megszervezésére. Imre deák 200, Pécsről menekült gyalogot fogadott zsoldba, a lakosságot pedig maradásra bírta.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

Ali július végén visszavonult Pécsre. Szigetvár kiállta az első ostromot.

Zimányi Vera

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

  • A magyarországi városiasodás színvonalát is alapvetően az európai gazdaság egészébe való beilleszkedésünk feltételei hatá­rozták meg. A magyar gazdaságnak már a középkor óta agrár- és bányatermékeket exportáló és iparcikkeket impor­tá­ló profilja az amúgy is fázisbeli késéssel kialakult magyarországi városok iparosodására fékezően hatott, és hozzájárult ahhoz, hogy mezőgazdasági jellegük fennmaradjon, és városiasságuk is elsősorban a kereskedelemben, pontosabban a kül­kereskedelemben érvényesüljön. Ez az oka annak, hogy a 14. századtól kezdve a külkereskedelemben leginkább érde­kelt határvárosok (Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Kassa, az erdélyi szász városok) kerültek a fejlődés élére. A hazai iparosodás elmaradottsága miatt a belső piaci forgalom nem növekedett azonos ütemben a külkereskedelemmel, ezért az ország belsejében fekvő városok - mint például Esztergom, Győr, Székesfehérvár, Pécs – lehanyatlottak.
  • 1541-ben egy megrendült, a korábbiakhoz mérten elszegényedett, de az egykorú Magyarországon belül még mindig a leg­népesebb városegyüttest képviselő Buda és Pest került török uralom alá. Ugyanez évben jutott török kézre Szeged is. 1543-ban, mint fentebb láttuk, Székesfehérvár, Esztergom és Pécs, 1544-ben Visegrád osztozott e sorsban, Tata, Komárom, Győr, Pápa és Veszprém pedig hamarosan végvárakká lettek.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

A 11. táblázatban figyelemre méltó, hogy Ráckevének több iparosa volt a vizsgált években, mint a lehanyatlott Budának, Pest­nek és Óbudának együttesen, és valamennyi helységben együttesen 23% a kézművesek aránya, vagyis annyi, mint a szabad királyi városokban általában. Pécsett pedig az 1554-ben összeírt 253 személy közül 112, vagyis 44,2% volt iparos.

Sinkovics István

A felső bíráskodás

A különféle bíróságok az ítéletek meghozatalában Werbőczy Hármaskönyvére és a törvényekre támaszkodtak. A Hármaskönyv a 16. században 12 kiadásban látott napvilágot, ennek több mint a fele latin; a többi magyar és horvát nyelvű. A törvényeket 1584-ben Nagyszombatban Mosóczy Zakariás nyitrai és Telegdi Miklós pécsi püspök nyomtatásban tette közzé (Decreta, con­sti­tutiones et articuli regnum ... Ungarie).

Ipar és kereskedelem

A török a külkereskedelmi utak mentén több helyen vámot állított fel: Budán, Pesten, Vácon, Esztergomban, Székesfehérvárott, Pakson, Bátaszéken, Mohácson, Pécsett, Kálmáncsán stb.

Ragaszkodás a béke fenntartásához

Ali koppányi bég 1586-ban elfoglalta Hídvéget és Kéthelyt, s ezzel továbbterjesztette a török hódítás területét. Koppány szand­zsák­székhely volt, gazdag kereskedők lakták, kastélyát 500 lovas és 500 janicsár őrizte. Viszonzásként 1587-ben a dunán­tú­liak több mint másfél ezer főnyi sereget vontak össze a várakból, és februárban, amikor a török kevésbé számított támadásra, Kop­pány alá indultak Nádasdy Ferenc, Batthyány Boldizsár dunántúli birtokosok és Huszár Péter, a pápai vár kapitánya veze­té­sével. A magyar csapatok bezúzták a kapukat, és benyomultak a kastélyba, miközben egy részük biztosította, hogy török segély­hadak hátba ne támadják őket. Az első zűrzavarban ugyanis néhány török lovas segítségért vágtatott, és egymás után jött is a pécsi, simontornyai, majd a fehérvári bég. A koppányi őrséget azonban nem tudták már megmenteni: a védők jó része ele­sett, 200-an fogságba estek, köztük a sebesült bég is.

Makkai László

Örökös főrendiség

Az ellenreformáció sikerei az udvari hivatalnokságba szorult klérus előtt megnyitották az utat, hogy visszaszerezze jogilag soha el sem veszített középkori rendi állását. A püspököknek immár nemcsak címük volt, hanem híveik és papjaik is, mármint a királyi területre eső esztergomi, győri, nyitrai, veszprémi, egri, zágrábi, váci, zenggi és modrusi püspököknek, míg a török, illetve erdélyi fennhatóság alatti kalocsai, csanádi, szerémi, boszniai, knini, pécsi, illetőleg váradi és erdélyi püspöki címek viselői különböző prépostságok javadalmait élvezték.

R. Várkonyi Ágnes

A téli hadjárat

  • 1664. január 21-én Zrínyi vezetésével a mintegy 15 ezer főnyi magyar és horvát hadsereg egyesült Hohenlohe 9-10 ezer főnyi haderejével, és rövid ostrom után megvették Berzencét, majd elfoglalták Babócsa és Barcs várát. Miután Szigetvárott a Nagy Szulejmán emlékére emelt türbét feldúlták, január 28-án körülzárták, másnap pedig rohammal bevették Pécset. A siker azonban nem volt teljes, a templomerődből alakított pécsi vár török őrsége vitézül ellenállt.
  • Hohenlohe hadijelentéséből, amelyet János Fülöpnek küldött, a hadjárat néhány részlete más megvilágításba kerül, mint eddig tudtuk. A birodalmi sereg főparancsnoka szerint Pécsen rohammal haladtak át, nem említi, hogy itt a sereg két részre oszlott volna, s Mohács, Szécs, Szekcső, Újvár és Nádas palánkok és várak elfoglalásáról is ír.

Kanizsa ostroma, a zsarnócai és a szentbenedeki csata

Köprülü Ahmed nagyvezír eredeti terve szerint az EszékPécsKanizsaGyőr útvonalon Bécs alá készült.

Városok, nyitott kapukkal

Pécsett ugyancsak változatos etnikai és vallási összetételű lakosság él.

Makkai László

A Dunántúl etnikai átalakulása

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

  • A háború elmúltával kevesebb szó esett róluk, de nem kevésbé illetékes nyilatkozat maradt ránk a Pécsett élő és 1641–1651 közt török krónikát író Pecsevitől: „A ráják közt amennyi erőteljes fiatal rája csak volt, az mind hajdúvá lett s innen van, hogy egyik palánkból nem lehet a másikba menni, hacsak öt-hatszáz ember nincs együtt … Budától egész Belgrádig a városokat ostrom alá vették, s egyik helyről a másikra már senki sem mehetett. Magam is Pécsett, szegény házunkban, mihelyt beesteledett, felkötöttem a kardot, a puskát ölembe vettem és úgy feküdtem le.”[1]
  • Ha a magyar ferencesek Szécsényből, Gyöngyösről, Szegedről nem jutottak is el a Dunántúlra, csak bosnyák rendtársaik, a jezsuiták viszont a 17. század derekán Pécsett és Törökkoppányon missziót, az előbbiben iskolát is tartottak fenn.

R. Várkonyi Ágnes

Buda visszavívása

Lotharingiai Károly herceg Buda bevétele után parancsot adott a török hadsereg üldözésére, de megkésett. A nagyvezír végigpusztítva és kifosztva a Duna menti falvakat, leért a Dráva túlsó partjára, és felszedte maga mögött az eszéki hidat. A harc Buda váráért még nem fejeződött be.

A szövetséges hadsereg lendülete azonban nem tört meg. Lotharingiai Károly Hatvan megvételére indult, Badeni Lajos hadteste pedig a dunántúli várakat fogta ostrom alá. Simontornya visszafoglalása után a horvátországi hadtesttel egyesült serege ostrom alá vette Pécset. A vár őrsége vízhiány miatt fellázadt a tisztek ellen, s kegyelemre megadta magát.

Wellmann Imre

Vérveszteség a Rákóczi-szabadságharc során

De valójában a Duna-Tisza közének és a Dunántúl déli részének védtelen lakossága szenvedte meg leginkább a rácok könyörtelen rajtaütéseit, köztük maradt meg nemzedékekre továbböröklődve a „rác dúlás” iszonyú emléke. Ottani nagyobb települések, mint Pécs, Veszprém, Kecskemét rác megrohanásai a szabadságharc életet és vagyont pusztító leghírhedtebb eseményei közé tartoztak (az utóbbi a Kecskeméten tartózkodó török kereskedők legyilkolása miatt még diplomáciai bonyodalmakat is okozott).

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

1700-ig Budán 19, Székesfehérváron 16, Pesten 14, Pécsett 11, Esztergomban 10, Ráckevén 9, Szentendrén 7, Vácon 5 céh alakult. Ha az odatelepedett kézműveseknek nem volt rá pénzük, hogy a királytól kérjenek céhprivilégiumot, valamelyik nyugat- vagy észak-magyarországi céh céhlevelét vették át. Így a helyi hagyományokkal még nem rendelkező testületek vagy a céhlevelét kölcsönző anyacéh, vagy a király által 4 osztrák mintára – egy, a szakma főcéhévé megtett pozsonyi, esetleg budai céh irányítása és felügyelete alá kerültek.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

  • Viszont a visszafoglalt területeken, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Eger, Buda és Pest lakói között a Konstantinápolytól Nürnbergig húzódó térség minden népeleme megtalálható.
  • Buda és Pest légkörét az állami hivatalnokréteg, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár városáét a vállalkozó polgárság és a katolikus egyház szolgálatában álló nemesség alakítja.
  • 1702-re eldől, hogy a török korszak talán legdinamikusabb életű városa, Pécs is püspöki és káptalani városként kezdi meg 18. századi fejlődését.

Polgárság és értelmiség

Magyarországon a fejlődésbe lendülő Pest és Buda, a főváros feladatait már százötven éve ellátó Pozsony, a kereskedelmi kulcspozícióban levő Sopron, a visszafoglalt területek gyarapodásnak indult városai, Győr, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs Habsburg-kormányzat alatt maradtak.

Ember Győző

A magyarországi Főhadparancsnokság

1765-ben Pozsonyban, Besztercebányán, Sopronban, Budán, Debrecenben, Kassán és Pécsett volt hadbiztosság (generalis belli commissariatus officium) egy-négy hadbiztossal vagy hadbiztossági tiszttel.

A Főhadparancsnokság alá rendelten működtek a hadipénztárak vagy katonai fizetőhivatalok. Ezeknél fizették be a hadiadót, itt számolták el a katonaság ellátásával kapcsolatos pénzbeli költségeket. Ez indokolta, hogy e hivatalok a hadbiztosi kerületekben, azok székhelyén legyenek.

Wellmann Imre

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

A parasztszármazású pécsi püspök, Klimó György, aki inkább tudománypártolásával tűnt ki 1751 után, a ritka kivételek közé tartozott.

Görögkeletiek és unitusok

A szerb egyház a bizánci ortodoxiából a török uralom alatt fejlődött olyan sajátos szervezetté, amely a szerb társadalmi rétegeknek szinte homogén művelődési jelleget biztosított. Ennek az egyháznak egy része került át a 17. század végén Magyarországra, s itt folytatta hagyományos életét. Vezetői, a karlócai érsekek, metropoliták egy ideig névleg megmaradtak a hanyatló Ipek névleges fősége alatt. Midőn azonban az 1737–1739-i háborúval megpecsételődött a török uralom alatti, önálló egyház sorsa, végleg Karlóca lett a központ. A metropolita alá tartozó püspököknek, a vladikáknak a szűkebb Magyarország területén Aradon, Budán, Karánsebesen, Pécsett és Temesváron volt székhelyük.

Cenzúra, nyomdák, könyvek

Ekkor jöttek létre a pécsi püspöki könyvtár alapjai.

H. Balázs Éva

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

A József-kori összeírásnál valamivel kisebb ugyan a tíz évvel korábbi képlet, de ha 1784-ben a 485 ezres lélekszámot közelíti a magyar és erdélyi szabad királyi városok összlakossága, a mezővárosoké pedig a 946 ezret, a teréziánus korra még nagyobb aránytalanságot állapíthatunk meg – hiszen néhány város, közöttük Pécs, csak a későbbi periódusban érte el kiemelkedését.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

A Pécs vidéki szénbányászatot ugyancsak városi polgárok kezdeményezik 1782-ben. A rendszeres szénbányászat a 18. század utolsó évtizedében indul meg Sopron és Pécs mellett, eleinte szerény méretekben. A fogyasztók szegény kisiparosok, akik könnyebben vásárolják meg a szenet, mint a városokban drága fát.

Bőripar

Egyéb, de ennél nem nagyobb bőrgyártó manufaktúrákat említenek forrásaink Fiuméban, Vácon és a Baranya megyei Németürögön, s egy, a termelés megindulásáig valószínűleg el sem jutott kezdeményezést a horvátországi Károlyvárosban.

H. Balázs Éva

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

A pécsi tankerületi főigazgató pedig azt jelenti, hogy a harmadikosok sem tudták németre fordítani ezt a mondatot: „Hozz vizet!”[2]

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

Kosáry Domokos

Népiskolák

A pécsi és zágrábi tankerület ugyancsak Bécsben átképzett ortodox szerb népiskolai felügyelőket kapott.

Cenzúra, nyomdák, könyvkiadás

A Dunántúl egész sor városa kapott új üzemet, Pécstől Veszprémig. Ugyanakkor Erdély mind a nyomdák számát, mind technikai színvonalát tekintve egyaránt valamivel lassabban haladt. Jelentős változás volt az is, hogy a hazai nyomdászat központja kezdett áthelyeződni Pest-Budára. Ehhez sokban hozzájárult, hogy 1777-ben ide került az immár állami kezelésbe vett, volt nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda nagyobb része is. A harmadik jelentős változás az volt, hogy az előző időszakban még nagyrészt egyházi vezetés alatt álló nyomdászat most zömmel világi lett, sőt polgári vállalkozások kezére került. Világosan megfigyelhető, hogyan terjeszkedtek ilyen jellegű vállalkozások a monarchia nyugati feléből kelet felé, illetve egyes, már az előző időszakban meghonosult nyomdász családok az országon belül. Ez utóbbiak közül a Landerer család vitte a fő szerepet.

E vállalkozók már nem régi, 17. századi típusú „literátusok”, irodalmárok, hanem üzleti és technikai szakemberek. Üzemeik, főleg ha felállításukra, illetve korszerűsítésükre a jozefin évtizedben került sor, rendszerint már jó felszereléssel, gazdag betűkészlettel indultak a versenyben.

A katolikus egyházi nyomdászatot a jezsuita rend feloszlatása után, szerényebb keretben, püspöki nyomdák folytatták tovább. A nyomdászsegédek nemegyszer úgy próbáltak önálló lábra állni, hogy valamelyik püspöki nyomda vezetését és az avval járó viszonylag védettebb kedvező helyzetet szerezték meg maguknak. Ez történt Pécsett és Vácott.

Könyvtárak

Pécsett a jobbágy származású Klimó György püspök hozott létre egyebek közt könyvtárat is, amelyet 15 ezer kötetével 1774-ben heti két napon, elsőnek Magyarországon, a nyilvánosság előtt is megnyitott.

Képzőművészet (Könyvek, tudományok, művészetek)

A Bécsben tanult festők sorát a legnépszerűbb és legtermékenyebb művész: Stefan Dorffmaister (?1725–1797) zárta le, aki a hatvanas évektől kezdve haláláig Sopronban élt, a Dunántúlon sokfelé működött, és témaválasztásban is a hazai közönséghez hasonult. Keze nyomát számos oltárkép és freskó őrzi, templomokban, kastélyokban egyaránt. A magyar múlt iránti figyelmének jeleként külön kiemelhetők képei az 1664-i csatáról a szentgotthárdi ciszterci templom kupoláján (1784), a két mohácsi csatáról a pécsi püspök mohácsi palotájában (1787) és Zrínyi hőstettéről, haláláról a szigetvári plébániatemplom mennyezetén (1788).

Benda Kálmán

Hajnóczy József

Amikor aztán Széchényit 1785-ben a pécsi kerület biztosává nevezte ki az uralkodó, magával vitte Hajnóczyt, s a kerületi titkári állást szerezte meg neki.

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost a szabad királyi városok sorába emelték. (Pécset, a káptalan tiltakozása után, meghagyták mezővárosi jogállásban.)

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

A piackörzetek alakulására a földrajzi tényezők is hatással voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a domborzati, vízrajzi viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy a hegyvidéki piacközpontok többnyire kis tiszta körzeteket, vagy egymásba olvadó tág körzeteket vonzottak, és hogy a nagy területű tiszta körzetek elsősorban az Alföldön és peremvidékein alakultak ki.

A körzetek nagyságát, a tiszta és tág körzetek egymáshoz viszonyított arányát azonban legalább ilyen erőteljesen befolyásolta a vidék gazdasági fejlettsége, termelési struktúrája, az árutermelés volumene, a munkamegosztás foka, azaz azok a tényezők, amelyek a tiszta és tág körzetben élő népesség igényeit, eladási és vásárlási szokásait meghatározták.

A körzetek alakulását erősen befolyásolta a főbb kül- és belkereskedelmi utak vonalvezetése is. Így például a Duna menti sík területeken : a Kisalföldön, a Csallóközben, vagy Fejér és Tolna megyék partmenti vidékén, ahol a nagykereskedelmi hálózat is jobban kibontakozhatott, és a legközelebb eső körzeti központok vonzásánál erősebben érvényesülhetett a távolabbi külkereskedelmi csomópontok, vagy a piacközpontként nem is jelentkező kikötő- és átrakodó helyek vonzása.

E területeken nem alakultak ki olyan nagy tiszta vonzásterületek, mint az Alföldön; a kisebb tiszta körzetekhez csatlakozó jelentősebb kiterjedésű tág körzetek itt nem a központok gyengeségét, hanem inkább piacközponti funkciójuknak a régión (esetleg az országhatáron is) túlnyúló jellegét tükrözik, hasonlóképpen a Tiszántúl központjaihoz (például Debrecen, Gyula körzetei), amelyeknek jelentős tiszta körzeteit sokszorosan meghaladták hatalmas, tág körzeteik.

A hegyvidéki, bányavidéki központok jó részénél az elenyészően kis, tiszta és sokszor jelentős kiterjedésű tág körzetek arányainak alakulása a központi vonzás gyengeségének eredménye volt. A kedvezőtlen hegyvidéki közlekedési viszonyok között is alakultak ki azonban nagy területű tiszta körzetek, mint például Máramarossziget és Huszt körül, olyan területen, ahol a kenyerét távolabbi vidéken kereső, szegényebb népesség nem igényelte a központok sűrűbb hálózatának kialakulását.

A piacközpontok jelentőségének meghatározásához, rangsorolásához a vonzásterületen élő lakosság száma, eladó- és vásárlóképessége, valamint a központok által nyújtott szolgáltatások gazdagsága és sokrétűsége szolgálhat kritériumként. Együttesen vizsgálva központ és körzete népességszámát, mezőgazdasági és kézműipari termelésének mutatóit, a kereskedéssel foglalkozók számát és összetételét, valamint figyelembe véve a központok egyéb, nem gazdasági funkcióinak gazdagságát és hatósugarát, vonzásuk intenzitása alapján a 138 piacközpontot három csoportra lehet osztani.

  • Az első csoportba az az erős piacközponti funkciót betöltő 46 központ sorolható (lásd térkép), amelynek tiszta és tág vonzáskörében az átlagos népességszám külön-külön meghaladta az 50 ezret. E központok átlagos népességszáma 1828-ban 10 ezer körül volt. E központok túlnyomó többsége regionális szerepköre mellett régión túlnyúló kereskedelmi kapcsolatokkal is rendelkezett. A kézműipar e központokban és körzeteikben egyaránt az átlagosnál fejlettebb és differenciáltabb volt, de ezt nem annyira az itt élő mesterek nagy száma, mint inkább az itt gyakorolt foglalkozások gazdagsága (a központokban átlag 58, körzeteikben átlag 23 mesterséget űztek), a ritkábban űzött mesterségek gyakori előfordulása, valamint az alkalmazott legények erős koncentrálódása tanúsítja. E központokban összpontosult az összes piacközpontban működő kereskedők 73%-a, a nagyobb tőkével rendelkezők 7,7%-a, tiszta körzeteikben pedig a körzeti kereskedők 81%-a. Egyébként e piacközpontok mindegyike többnyire magas szintű igazgatási-kulturális szerepkört is betöltött.
  • A piacközpontok második csoportját a közepes erősségű vonzást gyakorló központok alkották. Ebben a csoportban 45 piacközpont volt, amelyeknek tiszta vonzáskörzete átlagosan 15–20 ezer, tág körzete 30 ezer körüli népességre terjedt ki. Míg az erős piacközponti funkciót betöltő központok a Tiszántúl kivételével viszonylag egyenletesen helyezkedtek el az ország területén, addig a közepes erősségű vonzást gyakorlóknál három sűrűsödési terület észlelhető: a Felvidék nyugati része – a Vág völgye és a környező vidék –, a Hernád völgye, valamint a Tisza–Maros szöge. E piacközpontok csoportja mind a központok, mind körzeteik fejlettségét tekintve heterogénebb összetételű volt az elsőnél. Ezeknek a piacközpontoknak valamivel több mint a fele első sorban regionális központnak tekinthető, mintegy 40%-uknál pedig a régión túlnyúló piacfunkció, azaz egy nagyobb tájegységre kiterjedő belső, vagy külkereskedelmi tevékenység dominált. A kézműipar ezekben a piacközpontokban az első csoportnál fejletlenebb, de az országos átlag szintjét meghaladó volt. Az első csoporttól eltérően központ és körzete kézműipari fejlődése ebben a csoportban kevésbé volt összhangban. A körzeteknek csaknem a felében éles eltérés mutatkozott a központ és körzete kézműipari differenciáltsága között; egyharmaduknál a központ, kisebb részüknél a körzet javára. Kereskedelmi hálózatuk az első csoportéhoz hasonlóan alakult.
  • A gyenge vonzást gyakorló 47 központ túlnyomó többsége a Felvidéken helyezkedett el, nagy részük a hegyvidéken, egy részük pedig Magyarország és Erdély határán. Tiszta körzeteik átlagos népességszáma 5 ezer, tág körzetüké 20 ezer fő alatt volt, többségük vonzása mindössze 1–2 falura terjedt ki. A kézműipar – a központokban és körzeteikben egyaránt – többnyire a leggyakrabban előforduló mesterségek, általában legény nélkül dolgozó képviselőjének termelésére korlátozódott. Sok körzetben egyáltalán nem, vagy alig volt kézműves. Néhány központ – mint például Kisszeben, Paks, Verbó, Szentendre, Korpona, Kalocsa – ellenben éppen viszonylag fejlett kézműiparával vonzotta vidéke népességét. A nagykereskedők és a szakosodott kereskedők száma e központokban általában csekély volt, az árucserét többnyire házalók, vásározó kereskedők és zsidók bonyolították le.

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi váro. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott Ugyanakkor a szabad királyi városok piacközponti súlyának mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy Pécs, Győr, Temesvár és Arad a 18. század utolsó harmadától elért, gazdasági forrásból eredő fejlődésének gyümölcseként nyerte el a városi jogi státust.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Ruzsás Lajos

A szőlő- és bortermelés

Az új szőlőművelést terjesztő régi bortermelő városok sorába Buda, Sopron, Ruszt, Kőszeg, Kismarton, Esztergom, Pécs, Pozsony, Kassa, Eger, Gyöngyös, továbbá a Tokaj-Hegyalja mezővárosai és Arad tartoztak.

Mérei Gyula

Háziipar, céhes ipar

A földművelő jellegű és csekély iparral rendelkező mezővárosokban (14–20 iparág) 1828-ban minden huszadik, a viszonylag iparosodottakban (30–40 iparág) minden tizedik, a legfejlettebb mezővárosokban (40–50 iparág) minden ötödik, az iparilag átlagosan fejlett szabad királyi városokban (mintegy 60–80 iparág; Székesfehérvár, Győr, Pécs, Sopron, Szeged) minden harmadik-negyedik családfő volt kézműves.

A tőkés ipar

A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas—szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A [[Besztercebánya|besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomítója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt. A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott. Utóbbit nem csupán az tette nevezetessé, hogy gazdag pesti kereskedők voltak részvényesei, hanem az is, hogy néhány bécsi tőkés és magyar főúri nagybirtokos (Széchenyi István, Batthyány Lajos és mások) is tőkét fektetett a vállalkozásba. A magyarországi cukorgyárak ebben az üzemben finomították a nyerscukrot.

A cukorgyáraknal is gyorsabb ütemben fejlődött az 1840-es években a malomipar. 1841 szeptemberében kezdte el az őrlést a pesti József Hengermalom. Kéthengeres, amerikai rendszerű üzem volt. Nagysurányban és Esztergomban is működtek a pestivel azonos, amerikai rendszerű hengermalmok, száraz lisztőrlési módszerrel. Tovább folytatta termelését a soproni malom is. A magyaróvári uradalom műmalma és gépműhelye szintén a nagyobbak közé tartozott, és évi 70 000 mázsa lisztet őrölt, de még nem a száraz lisztőrlési eljárással.

Az élelmiszeriparban éppen a növekedésben levő luxusigények az 1840-as években is bizonyos szerepet biztosítottak a likőr-, pálinka-, ecet-, szeszfőző és dohányfeldolgozó üzemeknek.

Az ágazati fejlődésben az 1840-es évek közepétől a textilipar lépett nagyot előre, bár a Habsburg-uralom alatt levő országok sorában a pamutszövés-fonás és a gyapjúfeldolgozás terén továbbra is elmaradt. 1847-ben a hivatalos statisztika szerint az összes (209) pamutfonodában 6111 fonógépen 1 356 180 orsóval dolgoztak. Ebből Magyarországon egyetlen fonoda működött, 1400 orsóval.

Így érthető meg Magyarország tekintélyes mennyiségű pamutfonal-importja az örökös tartományokból.

Az ország gyapjúfeldolgozó termelésének nagyobb része céhes ipari üzemekből került ki. Az 1841. évi hivatalos statisztika megállapítása szerint Magyarország Európa egyik legnagyobb gyapjútermelője, mégsem képes gyapjúszövetgyártásat kellően kifejleszteni. Ami árut pedig termel, az a legdurvább minőségű.

Magyarországon 1841-ben 70 ezer bécsi mázsa súlyú gyapjúszövetet termeltek 5 millió forint, az örökös tartományokban 260 500 bécsi mázsát 50 millió 395 ezer forint értékben. A képen az sem sokat enyhít, hogy egy-egy tőkés vállalkozásban pamut-, illetve gyapjúfonógépet kezdtek alkalmazni, hiszen a pamut- és gyapjúfonó üzemek száma elenyészően csekély volt, és a sokkal régebbi, tőkeerősebb, technikailag fejlettebb örökös tartományokbeli vállalkozások versenyével nem tudtak megbirkózni.

A textilipar fellendülését az 1840-es években a nagyszámú gyapjú-, pamut-, selyem- és lenszövő vállalat alapítása és termelése jelezte. Nem állapítható meg termelésük mennyisége és az sem, mennyi volt közülük az egyszerű tőkés kooperáció és mennyi a manufaktúra. Gépi felszereltségük mértékéről is hiányoznak az adatok. Csupán az ismeretes, hogy az ebbe a csoportba tartozó üzemek száma, a kisebbekkel együtt, 1846-ban 109 volt. Az 1840. évi törvényhozás tőkés ipari üzemek létesítését könnyítő rendelkezései; az ipar támogatása végett létrehozott iparegyesület és az általa 1842—ben, 1843-ban, 1846-ban rendezett iparműkiállítások; az 1846-ban létrehozott Iparműtár, amelynek rendeltetése a hazai ipari termékek forgalmának fellendítése volt; nem utolsósorban az 1844-ben életre hívott Országos Védegylet a már említett textilipari ágazathoz tartozó új vállalkozások alapítására ösztönözték, de jótékonyan hatottak a meglevők forgalmának és így termelésének gyarapodására, technikájuk fejlesztésére, korszerű gépek, eszközök beszerzésére is. A Védegylet megalakulása előtt Pesten mindössze két selyemkelme- és bársonykészítő üzem volt, Valero és Koch vállalkozása, amelyek túlélték a dekonjunktúrát, és állták a versenyt az örökös tartományokban létező üzemekkel. Szalagot egyáltalán nem, félselyem kelmét, aminek fő anyaga gyapjú és pamut, míg a selyem csak mellékanyag volt, nem készítettek Pesten külön üzemekben. A védegyleti mozgalom hatására keletkezett új vállalatok számát a Hetilap 1845 júliusában 95-re becsülte, ezek közül 56 a textiliparban létesült. Csupán Pesten 1845-ben 6 selyemkelme-, 4 félselyemkelme-, 2 szalagszövőüzem működött. Budán szőnyeg-, bútor- és más szövetet gyártó vállalat, Pesten selyem- és pamutszövet-készítő, továbbá lábszőnyeget és ágytakarót gyártó üzem termelt, három másik az év közepén még felszerelés alatt volt. Valero üzeme ekkor már nem csupán a Csaplovics által az 1820-as években a gabonakonjunktúrára visszatekintően luxusként felhánytorgatott, egyszerűbb igényeket kielégítő selyemkelméket, hanem a legfinomabb sima és festett, ábrás selyemszöveteket is előállította. Ehhez 10 ezer pengő forintos befektetéssel új gépeket szerzett be. Az 56 textilüzemből 11 selyemszövetet, 14 posztót, 25 gyapjú- és félselyemkelméket gyártott, 6 színnyomóüzem volt. A 39 – egyéb iparágakban működő – üzem jelentős része szintén a védegyleti mozgalom hatására keletkezett, részben annak ösztönzésére bővült ki.

A finom asztali edények, porcelán dísztárgyak csak az 1830-as évek második felétől, de főleg az 1840-es években leltek tartós belföldi piacra. Bretzenheim herceg 1820-ban létesült telkibányai üzeme is csak az 1840-es években virágzott fel igazán, miként a veszprémi püspök városlődi kőedénygyártó manufaktúrája. Hollóházán 1830-ban a Károlyi család birtokán létesült kőedénygyártó üzem. Fischer Mór herendi porcelánkészítő manufaktúrája a védegyleti mozgalom hatására lendült fel annyira, hogy – Fischernek a sok rendelés kielégítéséhez nem lévén elég tőkéje – Esterházy Károly gróf közbenjárására Rothschild báró, bécsi bankár adott neki 25 ezer konvenciós forint kölcsönt, 4%-os kamatra. Az üzem 1847-ben 36 munkást, 14 napszámost foglalkoztatott állandó jelleggel. Horvátországban a krapinai birtok bérlője, akinek Zágrábban már volt fehér kőedénykészítő üzeme, ugyanilyent építtetett a birtokon. A Pécstől akkor 4 órányira fekvő Lukafán egy bécsi, egy pécsi és egy szigetvári kereskedő állított fel 1846-ban porcelán-manufaktúrát.

Bányászat

Pécs mellett a vasasi bányában termelt szén 40%-a 1799 és 1806 között vízi úton jutott el Pestre és Budára.

A manufaktúrák nagy része – különösen a földesúri manufaktúrák – azonban termeléséhez még fát használt.

Az 1840 és 1848 közötti időben a tőkés ipari vállalkozásokban már jobban elterjedt a szénfogyasztás. Első helyen állott az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság hajóival és óbudai hajógyárával, továbbá – bizonyos mértékben – a vaskohászat. A nagyobb szénfogyasztók között megtalálható a pesti József Hengermalom, 3–4 cukorgyár, a vegyiparból egy pesti stearingyertyagyár, továbbá Miesbach téglagyára.

A szén és bányászatának joga II. József 1788-ban kiadott rendelete értelmében a földtulajdonost illette. A földbirtokosok a szén felkutatását, kitermelését a 19. század első évtizedeiben bérlők kezére adták.

A bérlők között – miként az első fogyasztók között is – eleinte sok volt a kisiparos. Később kereskedők is akadtak köztük, akik többnyire az eladott szénmennyiség után rótták le a bérleti összeget. Hamarosan kiderült, hogy az egyéni vállalkozókra a szénbányászatban nem nagy jövő vár, mert az hatalmas tőkét igényel, ezért a vállalkozók szövetkeztek, és az egyéni bérlők helyébe a bérlőtársaságok léptek.

Az 1830-as évek második felének vége felé azonban a szén piaci helyzetének kezdődő javulásával összefüggésben a földbirtokosok igyekeztek visszavenni szénbányáikat bérlőiktől, és saját kezelésben végeztetni termelést.

A polgári szénbánya-tulajdonosok már korábban is nagy gonddal foglalkatak a szénbányászattal. A szabad királyi városok határában, Sopronban vagy Pécsett kovácsok, lakatosok gyakran kis földjükön, szőlőjükben maguk, vagy egy-két napszámossal termelték a szenet.

Nagyobb volumenű bányászat ott indult meg, ahol a termeléshez szükséges nagyobb tőkét elő tudták teremteni: Sopron városának brennberg bányájában, az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalmában, a mai dorog-tokodi szénbányászat területén, a Pécs vidéki szénbányákban és az államkincstár bányáiban.

Benda Kálmán

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Megvonták a tanítás jogát a szabadkőműves Tichy István kassai akadémiai tanártól és Deling János pécsi professzortól, mert Kant tanait vallotta.

Napóleon és Magyarország

Így 1809 májusában letartóztatják a Deyák és Rojkó nevű pesti kereskedőket, mert nyilvánosan dicsérték a franciákat. Két kassai kereskedő ellen pedig hosszú vizsgálat folyik hasonló kijelentésekért. Egyre gyarapodik a gyanús személyek száma, akiket megfigyelés alatt tartanak: Budán a Pfenninger nevű festőt, aki „baráti körben kitörő örömmel nyilatkozott a francia csapatok előrenyomulásáról”,[3] Pécsett Lehman Krizosztomot, Kecskeméten Szijártó Istvánt, aki szidalmazta a rendszert, s kijelentette, csak jöjjenek a franciák, hamarosan minden megváltozik.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Az 1790–1791. évi magyar országgyűlés cikkelyezte be a szabad királyi városok közé Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost, ám az 1785-ben szabad királyi város rangra emelt Pécs, majd az 1809-ben ilyen privilégiumot nyert Eszék és az 1826-ben privilegizált Arad új jogállásának becikkelyezésére, s így tényleges országgyűlési képviseletére 1848-ig már nem került sor. Erdélyben Ebesfalva (a későbbi Erzsébetváros) és Szamosújvár 1791. évi szabad királyi várossá emelése és a taksás Oláhfalu országgyűlésii helyének visszaállítása után tovább már szintén nem szaporodott a városok száma. A gazdasági fejlődésnek központi funkciókra és az ezeket ellátni alkalmas más köjzpontokra irányuló igényei azonban, ha változóban voltak is, nem szűntek meg, sőt tovább erősödtek és növekedtek. Ehhez mérve fokozottan kérdésessé lett, hogy a szabad királyi városok hálózatának területi elhelyezkedése és egyes tagjainak fejlődése mennyiben bizonyul képesnek és elégségesnek a változás által teremtett bővülő szükségletek kielégítésére. E kérdésre választ mindenekelőtt a városok népességszámának fejlődésképességüket nem kis mértékben kifejező alakulása adja meg.

A már 1786-ban meglevő szabad királyi városok népességszáma a Magyar Királyságban az 1840-es évek végéig – folytatva a már 1804-ig megfigyelt, egészében csak mérsékelt fejlődést – 706 ezerre (ezen belül a horvát-szlavonországiaké 29 ezerről 55 ezerre), az Erdélyi Nagyfejedelemségben 74 ezerről körülbelül 120 ezerre emelkedett. A növekedés közel 100 %-os aránya az ország teljes népességszámának mintegy 40%-os növekedéséhez hasonlítva világos jele annak, hogy a szabad királyi városok szívóhatása továbbra is, és egyre jelentősebben növekedett.

A növekedés azonban e városok között 1804 után sem – sőt ettől kezdve még kevésbé – oszlott meg egyenletesen, és ebben a gazdasági élet e hat évtized alatt területileg eltérő fejlődését kell meglátnunk. Alapul ismét 1786-ig visszanyúlva: ettől kezdve az 1840-es évek elejéig a Magyar Királyságban a lélekszám-növekedésben minden más várost megelőző Pest után az ország 1786-ban még legnagyobb városának, Debrecennek népességszáma következik. Mögéjük azonban ekkor nyomul be Szabadka, és egy kategóriával lejjebb Pozsony mellé Szeged. Az országnak e legnagyobb öt városa mögött, 24 ezerről 35 ezerre növekedett népességszámával, Buda a hatodik helyre szorult. A szabad királyi városi népesség lélekszám-növekedésének arányait tájegységenként vizsgálva továbbra is feltűnő az, hogy az Alföld (és kivált a déli Alföld) szabad királyi városai, amelyek a dunai szállítás révén bekerültek a gabonakereskedelem hatósugarába, nagyszabású, 75%-os, számszerűleg is több mint 100 ezer főnyi népességszám-növekedést vallhattak magukénak. Ezzel szemben a szabad királyi városi népesség összlétszáma, az ilyen városokkal különben is szegényesen ellátott Dunántúlon, 60 év alatt alig 10 ezer, az egész Felső-Magyarországon pedig (az ottani nagyszámú, bár egyenként túlnyomórészt kis népességű szabad királyi város ellenére is) alig 20 ezer fővel, 1786-hoz képest is csupán 15%-kal nőtt. A kép tehát még a szabad királyi városok csoportján belül is egyértelműen a gazdasági fejlődés új elemeihez, a gabona és általában a mezőgazdasági nyerstermények termeléséhez és forgalmazásához kapcsolódó, az abból kinövő új központi funkciók alapján fejlődő városok rohamos növekedését mutatja. A hagyományos központi funkciókat ellátó, elsősorban céhes iparos vagy bányavárosok népességének kisebb arányú fejlődése jól tükrözte itt – s ezen át országosan is – a még a feudalizmus viszonyaiban kialakult funkciókra épült város és az ennek megfelelő termeléshez igazodó polgári réteg egyre mélyebb válságát. Erdélyben a központi kormányszervek odaköltözésén túl nyilvánvalóan ugyanilyen, a belső kereskedelem fellendüléséből táplálkozó tényezők játszottak közre Kolozsvár erőteljes növekedésében. A nagy szász városok hozzá képest ekkor már elmaradó növekedése talán elsősorban azt jelzi, hogy e városoknak a román fejedelemségek felé irányuló iparcikkexportja hanyatlásnak indult. Erről (a fejedelemségekben erősödő külföldi versenyről panaszkodva) már a kortárs statisztikus, Kőváry is megemlékezett.

A városi népességszám-fejlődés területi tendenciáinak e képe – folytatva és erősítve a már a századfordulón bontakozó fejlődést – korszakunkon végig tehát egyértelműen a hagyományos, nagy múltú szabad királyi városok rendjének erős polarizálódását mutatja. Ennek során a fejlődés megkövetelte központi funkciók ellátására már csak egyre kisebb hányaduk látszik alkalmasnak. Olyan tanulság ez, mely végül is sejteti azt, hogy a hagyományos városi polgárságnak a korszerű polgárosodásba már csak egy része lesz képes bekapcsolódni, és az is elsősorban az újabban felemelkedő városokban. A hagyományos polgárság másik része (elsősorban a kereskedelem fő áramából kiesett, csupán a céhes ipar, illetve a szigorú feudális rendszer keretei közé szorított bányaművelés bázisán álló városokban) már gyenge lesz ahhoz, hogy kilépjen a polgári létnek a feudalizmustól örökölt kereteiből.

A gazdasági fejlődés erejének és lendületének a nemességet és a parasztságot átformálni kezdő hatása ugyanakkor érthetővé teszi, hogy az új igények számára csupán a bármennyire is fejlődő néhány szabad királyi város által ellátható központi funkciók már nem lesznek elégségesek. A feudalizmus válságának: gazdaság és társadalom átalakulásának igen jellemző jegyeként azonban e bővülő funkciókat már nem újabb szabad királyi városok, hanem mezővárosok, pontosabban: a mezőváros általános fogalmán belül a mezőváros bizonyos, lakosaik lehetséges tevékenységi körét illetőleg meghatározott jogosítványokkal rendelkező típusai, kategóriái fogják átvenni. Olyan városok, melyeket a mezőváros a parasztságról szólva ismertetett, még falusias jellegű és sokban agrárfunkciójú típusaitól megkülönböztetendő, már a kortársak is inkább polgárvárosnak, szabadalmas mezővárosnak neveztek. Ezek helyzetét, jogállását az inkább a jobbágysághoz kapcsolódó mezővárosoktól eltérően immár az egész helység függetlenségének valamely, az időleges kedvezményeknél már stabilabb, csupán egyszerű földesúri kezdeményezéssel már meg nem változtatható, olykor éppen királyi vagy királyilag megerősített privilégiumon alapuló volta jellemezte. Közelebbről megvizsgálva azonban az is kiderül, hogy e stabilitás, illetve az azt biztosító, helyenként már szinte a közjog szférájába felnyúló privilégiumok mögött kezdetben is bizonyos meglevő, és a privilégiumot, illetve az ez által biztosított nagyobb mozgási szabadságot (mindenekelőtt önkormányzatot és szabadabb vagyonbirtoklást) szinte kikövetelő központi funkció, vagy (földesúri kezdeményezések esetén) ilyenek teremtésének határozott igénye állott. Olyan központi funkciók voltak tehát ezek, melyek már többé-kevésbé sajátosan fejlett, nem falusias infrastruktúrára, s a falusitól elütő társadalomra támaszkodtak, illetve ilyet alakítottak ki. Ezáltal természetes bázisaiul szolgálhattak a századelőtől gyorsulva bontakozó mezőgazdasági árutermelés nyomán most kifejlődő új gazdasági, ekkor döntően kereskedelemszervezési igényeknek, melyek e helységeknek – mint a gazdaságtörténetről szólva láthattuk is – a piacközpontok, illetve az ekkor elsősorban ezek vonzóerejével összefüggésben alakuló új városi funkciók által most meghatározott városhálózatban is jelentős szerepet biztosítottak. Jelentőségüket jól érzékelteti, hogy a Magyar Királyság 1828-ban legjelentősebb 138 piacközpontja között 34 szabad királyi város mellett 62 polgárváros található (köztük mind a 8 püspöki polgárváros, 3 szepesi város, a 36 kamarai polgárvárosból 15 és a 8 szabad polgárváros közül 4). A 138 piacközpontból kiemelhető 57 különleges városi funkciójú helység között pedig 21 a szabad királyi és 33 a polgárváros. De ezek mellett ott is kialakulnak már nem falusias funkciójú központok, ahol különben a város gazdasági-társadalmi profilját továbbra is a hagyományos módon folytatott mezőgazdasági termelés határozta meg. Mert ilyen központi funkciónak kell tekinteni azt a, bár a hagyományos paraszti technikával dolgozó, s parasztbirtokosok földjein folyó, összességében azonban már nagyszabású mezőgazdasági árutermelést is, mely egy-egy nagy, még sokáig falusias külsejű s lakosai életmódjában továbbra is parasztos alföldi mezőváros emelkedésének szolgált alapjául, s amely a nagy, de egyetlen városközpont körül szervezett területen termelt és ott forgalmazott mezőgazdasági termék jelentős mennyisége révén a helység funkciójának minőségi, a városias felé mutató változását is megindította. Mindenesetre elégséges erővel ahhoz, hogy a feudalizmus bomlásának e végső stádiumában ezek a korábban – mint láttuk – népességszámuk gyors és nagy növekedésével kiemelkedő városok már legalábbis egyes valódi és újszerű városias funkciókat legyenek képesek hordozni. S így lesznek versenytársai az ilyen új funkciók hordozására elégtelennek vagy éppen alkalmatlannak bizonyuló régi szabad királyi városoknak, olykor éppenséggel már háttérbe is szorítva azokat nemcsak mint a város (még sokszor jogállásában is) új típusai, hanem funkcióikban is új központokként.

A negyvenes évek kortársa a mezővárosoknak ebbe a többnyire falusias városképe ellenére is nem falusias jellegű, immár polgárvárosnak nevezett kategóriájába a Magyar Királyságban 8 szabad polgárvárost, 36 kamarai polgárvárost, 8 püspöki polgárvárost és 82 úgynevezett földesúri jobbágyos polgárvárost sorol: összesen 134 települést, 900 ezer lakossal. Ide számíthatjuk továbbá a 6 hajdúvárost, a 16 szepesi várost és a Jászkun kerület 18 mezővárosát: további 40 települést, 237 ezer lakossal. A különbségek persze e különböző várostípusok jogállása között sem jelentéktelenek. A hajdúvárosok és a jászkun mezővárosok együttesei 1790-ben országrendiséget nyert nem nemes társadalmi réteg települési területének és életének központjai, melyeket döntően lakóik változatlanul paraszti jellegű termelése és ennek megfelelő életmód jellemzett. A szabad polgárvárosok magukat minden földesúri szolgáltatás és teher alól megváltották; ha bizonyos, már inkább csak jelképes örökletes földesúri jogok nem is annyira az úri hatóságot, mint inkább nem nemes voltukat még jelzik is felettük: így például bíráskodási szabadságuk sem egyértelmű. A püspöki, a kamarai és a földesúri polgárvárosok és lakosaik jogilag jobbágyi helyzetben, de olyan városi privilégium birtokában vannak, amely viszonyaikat örökös és állandósított feltételek közé rögzíti, és őket egyszer s mindenkorra meghatározott járadék fejében egyrészt a jobbágyság személy szerinti szolgáltatási terheitől már szabaddá teszi, másrészt – a továbbfejlődés nem kis tényezőjeként – biztosítja, hogy a polgár vagyonával, házával, földjével, szőlőjével többé-kevésbé szabadon rendelkezhessék, annak adásvételét és szabad örökítését is beleértve. Különbségeik ellenére is közös vonása helyzetüknek tehát az, hogy a feudalizmus közvetlen nyomása alól immár nemcsak időlegesen, hanem véglegesen is felszabadultak, a még meglevő feudális függést is egyre jobban eldologiasították, polgáraiktól eltávolították. Ezzel együtt az új vállalkozások számára kedvező feltételeket biztosítva lakóiknak, egyre több központi funkciót vonnak magukhoz. Ennek nem egyedüli tüneteként a negyvenes évekre jó részüknek városi tanácsai – mint úgynevezett rendezett tanácsok – bizonyos polgári ügyek elsőfokú megítélésére és a váltótörvényszéki ítéletek végrehajtására is jogosultként már a közhatalomnak is részeivé váltak. A fejlődés persze fordítva is értelmezhető. A regionális gazdasági fejlődés igényei ugyanis legalább annyira közrejátszottak abban, hogy e városok funkciói – és nyomukban infrastruktúrájuk és (a funkciók zavartalan ellátását csak szabadon tevékenykedve lévén képes biztosítani) társadalmuk – így átalakulhattak.

Gazdaság és társadalom, valamint az intézményrendszer, a jogi felépítmény szerkezetének dialektikus, kölcsönhatásos változása és ebben a szélesebb keret részeiként a helyi és a regionális erők szintén dialektikus érvényesülése a típusok és a funkciók eltérései ellenére is feltétlenül reális és immár legalábbis bizonyos vonásaiban valóban városias fejlődést eredményez. Ezt és ennek méreteit e városok népességszámának az 1780-as évektől az 1840-es évek elejéig végbement jellegzetes növekedése is bizonyítja. A növekedés a már a rendi társadalomba beépült Jászkun és Hajdú kerületek legteljesebben agrárjellegű, paraszti-falusiasnak megmaradt városaiban is igen nagy: összes népességük 100 ezerről 200 ezer fölé nőtt. A forrásanyag megmaradása folytán egyáltalán összehasonlítható többi város közül a négy legnagyobb szabad, tehát magát korszakunk folyamán gyakorlatilag teljesen megváltani képes polgárváros (Kecskemét, Nagykőrös]], Nyíregyháza, Szentes) esetén a növekedés még a 100%-ot is meghaladta. A földesúri polgárvárosok átlagában a növekedés csak 30%-os, de ez területileg már igen egyenetlenül oszlott el. A népességszám növekedése a Dunántúlon 88, a délkeleti Alföldön meg éppenséggel 100 %-os, a Dunántúlon 72 ezerről 136 ezerre, az Alföldön 57 ezerről 118 ezerre emelkedve. Ezzel szemben Felső-Magyarországnak akar a nyugati részein is a növekedés a csek körülbelül 50%-os arányok mellett mennyiségileg már sokkal szerényebb; a népességnek mindössze 56 ezerről 86 ezerre menő növekedését takarja, ezt is jórészt a kisvárosok között szétszórtan. Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai.

A polgárság a városi és az országos politikában

Ezen belül szempontunkból egyedül a szabad királyi városi polgárok (illetve polgári családfők) száma nyújt némi támpontot. Ez az 1828. évi összeírás szerint a Magyar Királyságban 25 862 fő volt. Ebből azonban mindössze hét városban volt ezer felett a polgárok száma: Pestnek 1637, Szegednek 1594, Pozsonynak 1522, Debrecennek 1228, Sopronnak 1182, Szabadkának 1083 és Budának 1052 polgára volt. Utánuk még Székesfehérvár következett 930, majd Pécs 844 és Győr 807 polgárral.

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A színészet Kolozsvárott így csak 1821-re szerveződött újjá, miután önálló, bár szerény színházépülethez jutott: az elsőhöz magyar vidéken, a Farkas utca bájos palotái között. Ez újból megélénkítette a sokáig tartózkodó erdélyi arisztokrácia segítőkészségét, érdeklődését. 1823-ban Déryné meghívásával már operai tagozatot is szerveztek, mely 1827-ben Arad, Szabadka, Baja, Pécs, Székesfehérvár színpadán vendégszerepelve őszre Pesten, a német színházban lépett fel, magas színvonalával óriási meglepetést okozva a közönségnek.

A magyar színjátszás kiteljesedése

1831-ben Nagyszombat, a harmincas évek elején Pécs, 1834-ben Temesvár, 1842-ben Sopron, a negyvenes évek közepén Lőcse színháza készül el; 1844-ben Budán már nyári színkör épül, és 1848-ra fejeződik be Szatmárnémeti és Szabadka színházának építése.

Az oktatásügy intézményei

Megrettenve a francia forradalom hatásától, az udvar az akadémiákon és az egyetemen, főleg a kilencvenes években, sorozatos tisztogatási műveleteket hajtott Végre, több tanárt meghurcoltak. Az ürügy mindig azonos volt: egyház- vagy vallásellenes kijelentéseket tettek, forradalmi nézeteket hangoztattak. Megfosztották egyetemi katedrájától Koppi Károlyt, a világtörténelem tanárát és Kreil Antalt, a filozófia professzorát, mert atheista tanokat hirdetett; eljárás folyt Barics Béla, Haliczky András és Schedius Lajos ellen. Tichy György kassai akadémiai tanár ellen az volt a vád, hogy bírálta a cenzúrát, Deling János pécsi akadémiai tanárt azért jelentették fel, mert Kant tanait hirdette. Vizsgálat indult a debreceni és sárospataki kollégium ellen is azzal, hogy a diákok meg nem engedett könyveket olvasnak; a készmárki gimnázium igazgatóját pedig állítólagos katolikus egyházellenes kijelentéseiért állították fegyelmi bizottság elé. 1802-vel visszaállították a legmagasabb fokú római katolikus teológiai képzés céljára a 4 éves tanulmányi idejű hittudományi kart, és számára 8 tanszéket szerveztek. Követve a birodalom más teológiai fakultásain megindult konzervatív reakciót, csakhamar itt is energikusan hozzáláttak a konzervatív teológiai irányzatok visszaállításához. A jogi karon, ahol a tananyagot már az első Ratio Educationis államtudományi ismeretekkel bővítette, nemcsak a tanmenet maradt 1848-ig szigorúan kötött, hanem a tanárok is csak a kormányhatóságilag jóváhagyott, jogfilozófiai megalapozásában a 18. század már elavult természetjogára, a jog gyakorlatában pedig természetszerűen továbbra is a magyar feudális jog elveire épülő tankönyvek alapján voltak kötelesek előadni.

Míg az elsősorban ideológiai vonatkozású tudományokban ilyen módon az egyetem mereven konzervatív álláspontot képviselt, addig a vele szemben támasztott gyakorlati igényekre persze már rugalmasabban volt kénytelen válaszolni. Ez elsősorban az orvoskar vonatkozásában érvényesült, ahol már a II. József által bevezetett tanulmányi rend a 4 éves képzési időben közelebb hozta egymáshoz az orvosdoktori és a sebészmesteri, illetve az ezekre ráépülő szülész- és szemészmesteri képzést, s emellett külön kétéves tanfolyamot hoztak létre falusi felcserek, seborvosok számára is. Ez utóbbi tagolás megmaradt a második Ratio Educationisban 5 évre felemelt orvosdoktori és sebészdoktori képzés mellett is. 1813-ban pedig az új szigorlati rend a külön orvos- és külön sebészdoktori és az alacsonyabb fokú sebészmesteri képzés mellett, az utóbbival azonos szinten hozta létre a fogász-, a szemész- és a szülészmesteri, később a gyógyszerészmesteri képzést is.

A bölcsészkar az első Ratio Educationis értelmében még csupán a többi három kar számára előképzést adó, kötelező 2 éves tanfolyam volt, nemcsak sajátos filozófiai tárgyakkal, hanem a magyar és birodalmi történet, valamint az elméleti matematika, az elsősorban iparra és mezőgazdaságra alkalmazott gyakorlati mennyiségtan, a természetrajz és a kísérleti fizika tanításával együtt. Rendkívüli tárgyakként már kezdettől ide szorult azonban mindazon ismeretek oktatása is, melyek önálló tudományos színvonalú művelését az élet – persze ismét csak az abszolutizmus igényein átszűrt, ezekkel egyeztetett vagy éppen általuk kialakított – követelményei már szükségessé tették, és melyeknek a 2 éves kurzus kötelező tárgyai keretében kibontakozó specializált, tudományos színvonalú oktatása továbbfejlesztésüket jelentette. Így kapott idők folyamán külön tanszéket a történeti segédtudományok művelése, az egyetemes történet, az építészet, a földismeret, a hidrotechnika, a kísérleti fizika, a mechanika, a mezőgazdaságban stb. Ezen a renden a második Ratio Educationis is csak kevéssé változtatott; jellemző módon legfeljebb bizonyos reáliák oktatását csökkentette, de ugyanakkor már heti 1 órában elrendelve (a latin tannyelv változatlan fenntartása mellett) a magyar nyelv tanítását is, és kezdeményezve, illetve továbbfejlesztve a hidromechanika, a hidrotechnika, a térképrajzolás, bizonyos haditechnikai ismeretek, de a szépművészeti és irodalmi ismereteket adó esztétika oktatását is. Egyúttal bármely kar hallgatójának lehetővé tette azt, hogy e tárgyak bármelyikét is hallgassa. E fejlesztés természetesen ugyancsak nem állt ellentétben az abszolutizmus érdekeivel, már csak azért sem, mert itt is kötelező volt az államilag előírt tanmenetek és tankönyvek alkalmazása, jóllehet a nemegyszer igen silányan honorált tanári állások jó része nem is volt mindig betöltve.

Ugyanakkor azonban a második Ratio Edacationis megszüntette az elsősorban az egyetemi és az akadémiai, valamint gimnáziumi tanárok postgraduális utánpótlására szolgáló, az első Ratio Educationis által bevezetett, sőt II. József által a piaristákra kötelezővé is tett úgynevezett repetensi rendszert. Ettől kezdve a királyi gimnáziumok tanári utánpótlása gyakorlatban a római katolikus papi képzettségű személyek monopóliumává lett (bár ellene, mint láttuk, már az 1828–1830. évi munkálatok is tiltakoztak). E szervezetben a bölcsészkarhoz csatolva, de már nem ennek részeként, hanem külön intézményként működött ezenkívül az 1782-ben létesített Institutum Geometricum, a mérnöki intézet, mely elsősorban földmérőket, vízügyi szakembereket képzett, ennek kapcsán mechanikai ismereteket és térképrajzolást is oktatva. Az intézet azonban, melynek 3 éves képzési idejét a második Ratio Educationis 2 évre szállította le, fennállásának 70 évén át végig változatlan tanrendjével és tananyagával a kor növekvő követelményeinek már csak tökéletlenül, egyre kevésbé tudott megfelelni. Az orvoskarhoz csatolva – de ugyancsak nem részeként – hozták létre a II. József által 1782-ben alapított állatorvosi tanszék továbbfejlesztéseként 1799-től a pesti állatgyógyintézetet, korunkon át azonban mindvégig csak elemi előképzettségű személyek, főleg kovácsok 8, majd később 12 hónapos állatgyógyítási kiképzésére.

Az egyetem vonatkozásában az 1812-ig így kialakult újabb szervezet és tanterv a legmagasabb fokú oktatás viszonyait immár a polgári forradalomig megmerevítette. De nem téveszthető szem elől, hogy a felsőfokú képzettség igényét támasztó állásokra – az orvosdoktori pályát kivéve – korszakunkban – de már a 18. század óta is – nem csak az egyetem képesített. A teológia vonatkozásában a felsőfokú oktatás, a lelkészképzés, minden felekezet számára elsősorban saját papnevelő intézményeiben folyt. A lelkészek túlnyomó részét itt képezték. A protestánsoknál az egyetemi rangú teológiai fakultás hiányát külföldi, főleg német protestáns egyetemek látogatása pótolta, bár az abszolutizmus kormányzata ennek maximális szűkítésére törekedett, még arra is készen, hogy Bécsben protestáns teológiát állítson fel (ami még evangélikus vonatkozásban is nehezen ment, reformátusban meg éppenséggel meg is hiúsult). A jogi szakképzés vonatkozásában a joghallgatóknak ugyancsak jóval nagyobb hányada számára az úgynevezett akadémiák adtak végeredményben az egyetemivel azonosan, 2 éves filozófiai előkészítés után 2 éves elméleti oktatást (mely utóbbit a második, az 1806. évi Ratio 3 évre akarta kiterjeszteni, azonban foganat nélkül). E királyi jogakadémiák száma a Magyar Királyságban a feudalizmus utolsó évében 6 volt (Buda, Győr, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb); ezek mellett 1848-ra 3 kifejezetten katolikus fenntartású úgynevezett líceum is akadémiai ranggal bírt (Eger, Pécs, Temesvár).

A tudományok

Jellemző, hogy az erdélyi Kiss Mihály saját nézeteivel is kibővített század eleji Helvetius-fordítása már nem talál kiadót, mert akkorra már Kant eszméi kezdenek terjedni. A kormányzat sokáig ezt sem nézi jó szemmel, és – emlékezhetünk – az 1790-es évek közepén a pécsi akadémián Kantot előadó Deling professzort még el is mozdítják.

Spira György

Jellačić betörése

Jellačić mintegy 34 ezer főnyi sereg élén indította meg dunántúli hadjáratát. Főerői, amelyeket személyesen vezényelt, Varasd felől Nagykanizsa irányában nyomultak előre, a jobbszárnyát alkotó tartalékhadtest pedig, amelynek az élén Karl Roth tábornok, pancsovai dandárparancsnok állott, s amely tíz nappal később Sztáránál kelt át a Dráván, Pécs felé menetelt.

Szabad György

A bányászat és az ipar fejlődése

A pécsi feketeszénbányákat a DGT szerezte meg az 1850-es évek derekán, a krassó-szörényi hegyvidék kőszéntelepeit pedig a nagyrészt francia tőkével dolgozó Osztrák Államvasút Társaság.

S. Vincze Edit

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

A munkásmozgalom radikalizálódása az Általános Munkásegylet tevékenységében is tükröződött. A vidéki munkásegyletek sorban csatlakoztak hozzá (ekkor már több, mint húsz városban működtek szocialista jellegű szervezetek, főként az ipari gócpontokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagykanizsán, Kaposvárott, Pécsett, Temesvárt, Aradon és Resicán), a fővárosi központ tevékenysége is kiterjedt.

Katus László

A szállítás forradalma

Négy évi átmeneti szünet után, 1889 és 1891 között került sor a vasútállamosítás utolsó nagy hullámára: a Magyar-Gácsországi, a Magyar Nyugati, a budapest-pécsi, a Magyar Északkeleti Vasút és végül az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság magyarországi vonalainak megváltására.

A könnyűipar

A pécsi Zsolnay-féle majolikagyár sikeres felemelkedése viszont iskolapéldája annak, hogy a vidéki kereskedőtőkés által alapított kisüzem sorozatos technikai újítások, új eljárások bevezetése (a keménycserép kidolgozása s arra magas tüzű porcelánfestési technika alkalmazása, a fémfényű máz, az eozin és az épületkerámia feltalálása és tömeges gyártása), valamint sajátos, népi eredetű díszítőmotívumok alkalmazása révén kinőhet a regionális piac keretei közül, s vezető szerephez juthat a hazai, majd a kelet-középeurópai kerámiaiparban.

Orosz István

Az állattenyésztés fejlődése

Az igazi fellendülést a tejtermelésben a tejszövetkezetek megalakulása jelentette. Az első tejszövetkezet Vas megyében, Szombathelyen alakult 1882-ben. A tejet nemcsak Szombathelyen, hanem Bécsben is értékesítették. Rövid néhány éven belül a Hortobágyon, Aradon, Kassán, Pécsett is alakultak újabb társulatok.

Szőlő- és gyümölcstermelés

A hagyományos borvidékek – a szerémi, a tokajhegyaljai, a soproni, a balatonmelléki, az érmelléki, a pécsi, az Arad megyei, a Küküllő-vidéki stb. – a tömegtermelésben egyre kisebb szerepet játszottak.

A szőlő síkvidéki terjedése mellett a század második felében tapasztalni lehetett a szőlőművelés technikájának lassú átalakulását is. Egyik jele az átalakulásnak a soros ültetés és a karózás általánossá válása. A korábban általános szaporítási módok – a döntés, a bújtás – miatt a szőlőt ritkán ültették sorba, s ez a talajművelést lassította. A nagy szőlőtermelő országokhoz képest alacsony hozamokban a hagyományos metszésformákhoz való ragaszkodás is szerepet játszott, a gyengébb talajművelés és trágyázás mellett. A korábban általános kopasz fejmetszés mellett (Szerémség, Eger, Hegyalja) terjedően volt a csapos fejmetszés, bár a hagyományokhoz ragaszkodók a bor minőségét féltették a hosszú csapos metszéstől, amely megnövelte a hozamokat.

A 60-as években nagy propagandája volt az úgynevezett Hoibrenk-módszernek, amely tulajdonképpen a szálvesszőzés egyik formája volt. A karikára kiképzett szálvessző különösen Erdélyben és Kelet-Magyarország nem hagyományos szőlővidékein már a század elején is elterjedt. A szaporításban még döntő szerepe volt a homlításnak, az elöregedett tőkék megújításában pedig a döntésnek, csak Pécs környékén terjedt el az Entz Ferenc által másutt is ajánlott zöldoltásos szaporítás, amelynél a vesszőbe és nem a tőkébe oltottak.

Katus László

Az urbanizáció meggyorsulása

Négy évtized alatt több mint megkétszereződött – Budapesten kívül – 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc,Máramarossziget, Beregszász), 2 délmagyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága. Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is. A félmilliós fővárost azonban egyikük sem tudta még megközelíteni sem. 1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár.

S. Vincze Edit

A Magyarországi Általános Munkáspárt

Az egyik legnagyobb sztrájk a Dunagőzhajózási Társaság Pécs-vidéki szénbányáiban robbant ki 1882-ben, ahol több mint kétezer bányász szüntette be a munkát, béremelést követelve. A sztrájkot csak katonaság felvonultatásával, a bányászokkal folytatott közelharcban tudták leverni.

Vörös Károly

A felsőoktatás

A polgári oktatáspolitika is fenntartja tehát a feudalizmusból örökölt királyi (Győr, Kassa, Nagyvárad, Pozsony), illetve felekezeti (Egerben és Pécsett katolikus, Eperjesen és Nagyszebenben evangélikus, Debrecenben, Kecskeméten, Máramarosszigeten, Pápán és Sárospatakon református) jogakadémiákat előbb 3, majd 1874-től kezdve 4 éves képzési idővel: utóbbi formában tananyagukat és az általuk nyerhető képesítés fokát és érvényét tekintve is teljesen egyenrangúvá téve őket az egyetemi jogi karokkal; csupán a doktoráltatási és magántanári habilitáltatási jogot tartva fenn azoknak.

Hanák Péter

A szervezkedés és az osztályharc erősödése az 1890-es évek elején

A leghevesebb mozgalom 1893 júniusában robbant ki a Pécs vidéki bányákban. Az okok itt is, akárcsak az előző évi sztrájkokban, az éhbér, a családok ezreinek nyomora, az embertelen bánásmód, az igazgatóság visszaélései voltak. A bányamunkások bére az ipari szakmunkásoké alatt maradt, és még sokféle levonás kurtította: élelmiszer-előleg, szénjuttatás, szerszámjavítási díj, adó, társládailleték, egyenruha-használat, büntetések. A sztrájkba lépett 3000 bányászt az igazgatóság, a hatóság és a csendőrség egyesült erővel elnyomta. Az üldözöttek a mecseki erdőkbe vették be magukat, és a környéki parasztoknál találtak menedéket. A csendőrség és a katonaság oda is utánuk nyomult, ami Baranyaszabolcson valóságos zendülést váltott ki. A sztrájkot fegyveres erővel nyomták el, a bányászok egy részét elbocsátották, kilakoltatták, az ellenállókat a zsandárok szedték össze, „megvasalták és ütötték őket, mint a marhát”.[4]

Katus László

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

Rendkívül elmaradt az iparosodásban az Alföld, a Dunántúl középső és keleti része, az északkeleti Felvidék, valamint Erdély északi és középső része. Ezeken a tájakon szinte szigetként emelkedett ki egy-egy iparosodó város: Pécs, Szeged, Debrecen, Nagyvárad.

A vidéki városokban a helyi kereskedőtőkések, a külföldi vállalkozók, s kisebb részben a helyi iparosok által alapított középipari üzemek közül főleg azok tudtak meggyökeresedni és prosperálni, amelyek a helyi fogyasztás igényeit elégítették ki (élelmiszer- és építőanyag-ipar), vagy a technikai fejlődés élvonalával lépést tartva, folytonos újításokkal biztosították versenyképességüket mind a külföldi, mind a budapesti nagyiparral szemben. A századforduló után mindenesetre megfigyelhető a vidéki iparfejlődés meggyorsulása, életképes középüzemek alakulása, sőt néhány vidéki nagyüzem létrejötte is. A vidéki városok közül Pozsony, Temesvár, Fiume, Győr, Arad, Pécs és Nagyvárad haladtak leginkább előre az iparosodásban.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

A lóvasutat fokozatosan a villamosvasút váltotta fel, előbb Budapesten, majd Pozsonyban, Temesvárott, Miskolcon, Szabadkán, Szombathelyen, Sopronban, Debrecenben, Szegeden, Nagyváradon, Pécsett.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár.

A nemzeti összetétel változása. Az asszimiláció. A vallási megoszlás.

Említhetnők még Pécs, Győr, Kassa s számos ipari centrum példáját. Fényes Elek 1839-ben 126 város lakosságának csaknem felét, 47%-át találta magyarnak, és ez akkor már felülmúlta az országos arányt. Hetven év múlva ugyanebben a 126 városban 70%-ra emelkedett, az, összes városban pedig 76 – amíg a vidéki lakosság sorában csak 48 – százaléknyi volt a magyarság aránya.

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

A helyi bérmozgalom számos esetben az egész szakmára, vagy az egész városra szélesedő általános sztrájkká erősödött, mint 1903. szeptember végén Pécsett.

A tömegmozgalmak dagálya 1905 első felében

Még tartott a vasassztrájk, amikor július elején 3000 pécsi bányász is letette a csákányt. Az osztrák monopoltőkés Duna-Gőzhajózási Társaság érdekeinek, biztonságának védelmére nagy fegyveres erő vonult fel. A bányászokat azonban sem bebörtönzéssel, sem kilakoltatással, sem sztrájktörőkkel, sem ígérgetésekkel nem lehetett megadásra bírni. A kitartóan végigharcolt, közel kéthónapos küzdelmük a bér- és munkaviszony jelentős javulását vívta ki.

Erényi Tibor

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

1912-ben a párt mintegy 25 ezer példányban megjelenő napilapján, a Népszaván kívül kiadták a Szocializmus] című elméleti folyóiratot, a kassai, pécsi, nagyváradi, pozsonyi, temesvári és fiumei hetilapokat.

Mucsi Ferenc

A pécsi szabadoktatási kongresszus, 1907

A teljes cikk.

A Galilei Kör

Megalakulását nagyban előmozdította az az erjedés, amely főleg a pécsi szabadoktatási kongresszus után a magyar szellemi életet s mindenekelőtt az egyetemeket jellemezte.

Erényi Tibor

A munkásság sztrájkmozgalmai 1910–1911-ben

A vidéki bérmozgalmak közül Arad, Győr, Marosvásárhely, Nagybecskerek, Pécs, Sopron, Újvidék nyomdászainak június sikeres sztrájkja érdemel említést.

A munkásmozgalom 1913-ban

A vidéki mozgalmak közül kiemelkedik a július 15-től 21-ig tartó pécsi bányászsztrájk. A mintegy 600 sztrájkoló csak mérsékelt béremelést ért el. Ez oly csekély volt, hogy a harc hamarosan kiújult: 1914 május–júniusában 3000 bányász sztrájkolt, az áldozatokhoz képest csekély eredménnyel.

Galántai József

Forradalmi jelenségek a hadseregben és a hadiflottában

Magyarország területén a legjelentősebb katonai megmozdulás a 6. közös gyalogezred pécsi pótzászlóaljának májusi felkelése volt. Májusban egyébként a Monarchiának szinte valamennyi tartományában volt jelentősebb katonalázadás. A pécsi felkelésben kezdeményező szerepet játszottak a hadifogságot megjárt szerb nemzetiségű katonák. Május 20-án reggel egy frontra vezényelt század megtagadta az engedelmességet, elfoglalta a fegyverraktárt. A laktanya 2000 főnyi katonasága csatlakozott hozzájuk. A zendülők kapcsolatot teremtettek a pécsvidéki bányászokkal, akik fegyveresen támogatták őket. A pécsi felkelés ellen a 19. honvéd gyalogezred egyik zászlóalját nyomban bevetették; a magyar honvédséget ekkor még „megbízható” alakulatnak tekintették. „Valóságos ütközet fejlődött ki – írja Hajdú Gyula, a harc szemtanúja –, géppuskák lőttek géppuskákra. Foglyokat ejtettek kölcsönösen.”[5] A felkelők ellen bevetették a 3. honvéd huszárezred pécsi alakulatát is. Mivel ez is kevésnek bizonyult, ellenük vezényelték a frontra tartó kassai 9. honvéd gyalogezred alakulatait. A levert felkelést véresen megtorolták.

Siklós András

A forradalom győzelme

A részben szabadságon, részben szökésben levő vagy megbízhatatlanként Budapestre hozott matrózokat a szerb nemzetiségű Horváth (Horvatsanovics) Sándor szervezte, aki ezt megelőzően a cattarói és a pécsi felkelésekben vett részt.

A belgrádi katonai egyezmény

Az első pont a Beszterce, Maros, Szabadka, Baja, Pécs, Dráva vonalat jelölte meg demarkációs vonalként, ami Erdély déli részének, a Bánátnak, Bácskának és Baranya megye egy részének kiürítését jelentette. A demarkációs vonal ilyen módon való megvonásával Franchet eleget tett a szerb kormány és a szerb hadsereg-főparancsnokság követelésének, és részben kielégítette az antanttal újra szövetségre lépő román királyság igényeit is.

Horvát-Szlavónország és a Vajdaság

A szerb hadseregnek a közigazgatás átvételére tett kísérlete, valamint az egyre nyomasztóbbá váló politikai-gazdasági helyzet 1919 februárjában Pécsett és Temesvárott heves sztrájkmozgalom kirobbanásához vezetett, amelyhez Szabadka és Nagykikinda is csatlakozott. E sztrájkokban a lakosság más rétegeitől – leginkább az állásukat féltő hivatalnokoktól – támogatva a vasutasok és a munkások jelentették a döntő erőt.

A gazdasági helyzet alakulása

December elején Magyarországra külföldi szén gyakorlatilag már nem érkezett, a korábbi német (sziléziai) szénszállítmányok részben a német helyzet, részben a Szlovákia miatti fegyveres konfliktus következtében leálltak. A belföldi termelés ugyanakkor a pécsi, a Nyitra megyei, majd a Zsil-völgyi bányák kiesése következtében még feleannyi sem volt, mint egy évvel azelőtt.

Hajdu Tibor

A szocializálás

A budapesti bányakapitányság területén (lényegében ez adta a Tanácsköztársaság széntermelését) az első negyedév 568 ezer tonnás termelése a második negyedévben 513 ezer tonnára csökkent, viszont a blokád és a pécsi bányavidék kiesése által is sújtott budapesti szénfelhozatal az előző évinek csaknem a felére esett vissza.

A győztes forradalom társadalmi bázisa

A dunántúli munkásság legharcosabb osztagát, a Pécs-vidékit, a demarkációs vonal elzárta a déli–délkeleti megyék forradalmi érzelmű agrárproletárjaitól.

A tanácsválasztások

Az ellenforradalom, a „szegedi gondolat” szülővárosában viszont a munkásság a megszállás ellenére is dacolt a reakcióval, direktóriumot alakított, kihirdette, és amennyire lehetett, a francia szuronyok árnyékában is megvalósította a Tanácsköztársaság vívmányait; amikor pedig a direktórium menekülni kényszerült, a meg nem szállt tanyák tanácsigazgatását szervezte meg. Utána Szegeden új direktórium alakult polgári demokratikus politikusokból, akik a helyi munkástanács és a franciák között lavírozva elismerték a Tanácsköztársaságot, sőt lefolytatták a tanácsválasztást, ami tízezrek részvételével a fenyegetett forradalom melletti hangos demonstrációvá vált. A megszállók itt egyelőre óvatosságra kényszerültek, de Pécsett vagy Szlovákia vegyes lakosságú városaiban már ekkor megkezdődött a Tanácsköztársasággal szimpatizálók tömeges letartóztatása, ugyanúgy, mint Erdélyben vagy Horvátországban.

Az ellentámadás előkészítése

A Vörös Hadsereg harcának nem tulajdonítottak jelentőséget, mert mint Peyer mondta a pécsi bányászok küldötteinek: „nincs semmi értelme csak azért harcolni, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok.”[6]

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

A végleges határ megállapítása és közzététele mindenekelőtt Csehszlovákiának kedvezett. De Jugoszláviának is előnyös volt a déli határ megállapításának elhalasztása, így még remélhette, hogy esetleg megtarthatja a pécsi bányavidéket.

L. Nagy Zsuzsa

A Clerk-misszió

A békekonferencia felszólítására a csehszlovák egységek kivonultak Észak-Magyarországról. A román csapatok azonban csak Budapestet és a Duna–Tisza közét ürítették ki; jugoszláv megszállás alatt maradt Pécs és a baranyai háromszög.

Berend T. Iván és Ránki György

A súlyos gazdasági helyzet

Az általános fűtőanyag- és nyersanyaghiány miatt, amihez a pécsi szénmedence jugoszláv megszállása is hozzájárult, más iparágak is kapacitásuk töredékét használták ki.

L. Nagy Zsuzsa

A Bethlen-kormány megalakulása

Bethlen – amint 1921. október 21-i pécsi beszédében kifejtette – olyan egységes kormányzópártot kívánt, amely kész magába fogadni mindenkit, aki programját elismeri.

A második királypuccs

Bethlen később sokat idézett, 1921. október 21-i pécsi beszéde a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával kötött kompromisszumot tartalmazta; leszögezte, hogy a kormányzat az 1920: I. tc. alapján áll, ugyanakkor azonban elismerte, hogy „vis maior” esetén – márpedig a forradalmakat annak tekintették – a király legitim joga nem szűnik meg. Hangoztatta, hogy a kormány sem puccsot, sem detronizációt nem kíván, a királyi jog gyakorlásának feltételeit csak tárgyalások útján lehet tisztázni. Bethlen, Horthy és a legitimista vezetők (Gratz Gusztáv, Andrássy Gyula) több tárgyalásának eredménye volt ez a kölcsönösen elfogadott álláspont, amit azonban a legitimisták nem tartottak tiszteletben.

IV. Károly Bethlen pécsi beszédével csaknem egyidőben, 1921. október 22-én Svájcból különrepülőgépen feleségével együtt Dénesfára, Cziráky Antal gróf birtokára érkezett.

Lábjegyzetek

  1. Karácson Imre, Török történetírók. III. Budapest, 1916. 113–114.
  2. Idézi: Pallós Ferenc, A német nyelvoktatás ügye magyar iskoláinkban II. József alatt. Budapest, 1944, 65.
  3. MOL Nádori levéltár. Archivum palatinale secretum archiducis Josephi. Politiam et internam … securitatem spectantia. Protocollum 1809. I. No 11.
  4. Ugyanott 190–191.
  5. Hajdú Gyula, Harcban az elnyomó és megszállók ellen. Pécs, 1957. 199.
  6. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 703.

Irodalom

Kiadványok