Meghiúsult remények, elszalasztott lehetőségek

A Múltunk wikiből
1603
október 21. Perzsiai török háború kezdődik (1612-ig).

A háborúért hozott áldozatok, mint láttuk, nem állottak arányban a elért eredményekkel; és ahogy múltak az évek, egyre inkább foszladozott a remény, hogy a törököt ki lehet űzni Magyarországról. Udvari körök és olyanok, akik közvetlenül vagy közvetve a hadsereggel állottak kapcsolatban, ennek magyarázatát keresték.

A tizenöt éves háború kudarcának okairól szóló különféle fejtegetések sokban megegyeztek, vagy közel állottak egymáshoz, ami arra mutat, hogy a szerzők a valóságnak megfelelően ítéltek meg a helyzetet, és jó áttekintésük volt. Karl von Liechtenstein mint Morvaország főkapitánya, az ország védelmében részt vett a törökök elleni harcokban. Hatalmas birtokai voltak, és a kincstár egyik legnagyobb hitelezőjeként jelentős befolyást szerzett a prágai udvarban. Részletes tervet dolgozott ki az egész kormányzat reformjára, és ennek keretében foglalkozott a hadsereg kérdéseivel is.

A tizenöt éves háborúban mint haditudósító járt Magyarországon Nikolaus Gablmann, aki főleg Mansfeld 1595. évi hadjárata alapján mondotta el véleményét a hadseregről és az udvar pénzkezeléséről. Munkája Mansfeldiana militia Hungara címmel 1597-ben jelent meg Frankfurtban, miután Gablmann – feltevés szerint – elesett a mezőkeresztesi csatában. Zacharias Geizkofler fillérmester és legfőbb élelmezési biztos kitűnően ismerte a katonai igazgatást, és így látta a hadviselés gyenge pontjait. Hosszú időn át szerzett tapasztalatait 1603-ban foglalta össze, és hozta az udvar tudomására.

Giorgio Basta ugyancsak részletes jelentésekben számolt be a prágai udvarnak: hogyan lehetne a hadsereget átalakítani és a hadviselést eredményesebbé tenni. A velencei impresszummal 1606-ban és 1612-ben megjelent két munkája csak érinti a török harcokat, inkább a hadseregszervezés és hadművészet általános kérdéseivel foglalkozik. Mindkettő több kiadást ért meg, lefordították franciára, németre, és hatást gyakorolt a hadművészeti irodalom fejlődésére.

A különféle javaslatok általában 30–40 ezer főnyi hadsereget tartottak szükségesnek, amelynek nagyobbik felét, sőt háromnegyed részét a gyalogság teszi ki. A legtöbben nem voltak hívei a sokféle népből fogadott zsoldosseregnek, mert ezekből a katonákból nehéz egységes haderőt kialakítani; egyesek viszont éppen a különféle származású zsoldosokból álló hadsereget részesítették előnyben. Valamennyien a németek túlsúlyát kívánták, de volt olyan vélemény is, amely szerint a németek mellett a magyaroknak is nagyobb szerepet kell biztosítani. Abban mindannyian megegyeztek, hogy a háború eredménytelenségének egyik fő oka a jól felszerelt és megfelelően kiképzett hadsereg hiánya. Nem vált be az a gyakorlat, hogy a katonákat fél évre fogadják, és a szolgálati idő elteltével szélnek eresztik. Télen-nyáron harcra kész sereget kell tartani, de ez csak úgy lehetséges, ha a zsoldosokat időben és rendszeresen fizetik. Felmerült az a javaslat, hogy a katonák fogadják el a Németalföldön szokásos „hosszú hónap”-ot, amikor is 45 napot számítanak egy hónapra, és így 8 havi zsoldért lényegében 12 hónapig szolgálnak. Változtatni kell a fizetés módján is: az ezredeseknek átadott átalányösszeg helyett a katonák „kézből”, közvetlenül kapják zsoldjukat, hogy ne lehessen a rovásukra nyerészkedni. A javaslat szerint arra kell törekedni, hogy a magyarországi helyzethez és éghajlathoz alkalmazkodni tudó katonákat fogadjanak, akikből rendszeres kiképzéssel begyakorlott, összeszokott hadsereget lehet teremteni. Ennek a haderőnek a tartása, megfelelő pénzkezelés és szervezés esetén, a jelenleginél kevesebbe kerülne; de a költségeket csak közös erőfeszítéssel lehet biztosítani, a Habsburg-uralom alatti területeken kívül be kell vonni a Német Birodalom fejedelemségeit és más európai országokat is.

A javaslatok szerint a hadviselés módján is változtatni kell. Májusban kell kezdeni a hadműveleteket, és támadólag kell szembefordulni a törökkel, hogy az ne tudjon önállóan kezdeményezni. A mocsarak miatt nehezen megközelíthető várakat viszont télen kell ostrom alá fogni, amikor a vizek befagynak, és az ellenség esetleges mentesítő serege nem tud élelemhez és takarmányhoz jutni. Olyan vélemény is felmerült, hogy a török ellen kiépített várakra nincsen szükség, helyettük a Duna két oldalán mozgó hadsereg álljon fegyverben. Nyáron teljes létszámra kell ezt feltölteni, de télen is legalább 20 ezer ember tegyen állandó készenlétben. Ez a megoldás meggyorsítaná a döntést, és megakadályozná, hogy a háború a várak elfoglalására és visszafoglalására szorítkozzék, s emiatt elhúzódjék.

A különféle elgondolások, javaslatok kétségtelenül hatással voltak a prágai és a bécsi udvari körökre. A német birodalmi gyűléshez intézett segélykérelmekben ismételten szó esett az állandó hadsereg szükségességéről, a téli hadműveletekről, és a török támadási időszakában a csapatok létszámának emeléséról. A javasolt változtatások azonban a háború menetében kevéssé éreztették hatásukat. Többségük – a hadi tapasztalatok felhalmozódásával – a háború vége felé érlelődött meg; a Haditanácsból pedig hiányzott az az érzék, hogy új megoldásokkal kísérletezzék, és új irányt adjon a hadseregszervezésnek és a hadműveleteknek.

A tizenöt éves háborút a török kezdeményezte. Habsburg-oldalról vállalni kellett a harcot; a közvetlen feladat az ellenség hódításainak megakadályozása volt, de a harcok megindulásával távolabbi cél is felmerült: a török kiűzése Magyarországról. Amikor Erdély és a két román fejedelemség is a török ellen fordult, úgy látszott, hogy a szultán hatalma al-Duna völgyében hamarosan összeomlik. Ez nem kevesebbet jelentett volna, mint azt, hogy közel három emberöltővel megrövidül a török világ Magyarországon, és megkezdődik a déli szomszéd népek felszabadulása. De a háború reménykeltő szakasza voltaképpen már 1595-ben véget ért, bár a harcok még közel tíz éven át folytak, egyre kevesebb remény maradt a nagy cél elérésére. A Habsburg-vezetés alatt álló csapatok előtt legtöbbször nem állott következetesen végiggondolt főfeladat, inkább egy-egy részfeladatra vállalkoztak. Így eredményeik inkább felvillanásoknak számítottak. A harcok második szakaszában is elértek sikereket (Győr visszafoglalása, a hajdúk dunántúli győzelmei, Várad védelme), de ezek nem illeszkedtek egységes stratégiai elgondolásba, s a háború végső kimenetele szempontjából alig volt jelentőségük. Budát, amelynek visszafoglalása fordulatot adhatott volna az eseményeknek, két ízben is eredménytelenül ostromolták a császári csapatok, noha a főváros védelmi övezetének néhány fontos pontját ideiglenesen kezükbe kerítették. Bár a fegyveres összeütközések mérlege egészében a császári és a magyar csapatok számára volt kedvező, a területi változások összesítve a török előnyét mutatták. A felső-magyarországi bányavárosok előterében és a Maros mentén visszafoglalt várak nagy nyereségnek számítottak, de nem feledtethették a török elleni védővonal két oszlopának, Egernek és Kanizsának az elvesztését.

A háború menete tehát már évek óta nem ígért gyors és sikeres befejezést. Bocskai felkelése 1604-ben nem a török ellen győzelmesen előrehaladó hadműveleteknek vetett véget, hanem az országot évek óta pusztító, célját vesztett vergődésnek. Ennek lezárása országnak és népnek elsőrendű érdeke lett.


A törökellenes tábor felbomlása
Székely Mózes támadása. Basta Erdélyben. Tartalomjegyzék Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus