Melchior Klesl

A Múltunk wikiből

sometimes Khlesl, rarely Cleselius

19 February 1552 – 18 September 1630
was an Austrian statesman and cardinal of the Roman Catholic church during the time of the Counter-Reformation
angol Wikipédia
Melchior Klesl

Makkai László

A magyar klérus kompromisszumos politikája

Az osztrák Habsburgok hatalmi válságának mélypontján, II. Mátyás és tanácsadója, Khlesl püspök azon erőfeszítései közepette, hogy a központi kormányzatot pénz és hadsereg nélkül a rendekkel szemben legalább maradványaiban fenntartsák, a magyar klérus politikája valóságos mentőöv volt a dinasztia számára, hogy egy nehéz évtizedet átvészelhessen.

A magyar rendiség országegyesítő törekvései

Ahogy az ellenreformációt, úgy a bécsi béke és a harmincéves háború kezdete közötti, Erdély önállósága ellen irányuló támadásokat is II. Mátyás és Khlesl bíboros abszolutista rendszerének szokás tulajdonítani. Ha a rendszer csak annyiban volt „abszolutista”, hogy az amúgy is hiányos központosítást próbálta a teljes elsorvadástól megmenteni, akkor az erdélyi önállóság elleni támadásait sem annyira saját, mint inkább a magyar rendiség kezdeményezéseinek kell tekinteni. A bécsi udvar természetesen éppúgy helyeselte és segítette az Erdély elleni akciókat, mint az ellenreformációt, de egyiket sem volt képes önállóan kézbe venni, s még kevésbé az újjáépítendő központosítás szekerébe fogni. II. Mátyás történetírója, Elias Berger a rendi nemzetek önállóságát tiszteletben tartó új rendszert, az osztrák–magyar–cseh „trinubiumot” (a későbbi utókor sokat emlegetett, de soha meg nem valósult „trializmusának” előképét) – mint akkori értelemben vett „alkotmányos” monarchiát – a Habsburgok nagy tetteként magasztalta, míg valójában a szekeret nem is három-, hanem hatfelé húzták az egyes országok rendjei. Politikájuk összehangolását és állandó együttműködésük kiépítését a morva Karel Zerotin Bécs háta mögött próbálta meg, de ő sem ért el több sikert, mint Khlesl a maga központosító kísérleteivel.

Védekező külpolitika

Khlesl kancellár a központi hatalom ellen létrejött rendi konföderációt próbálta összbirodalmi szervezetté átkovácsolni, amikor 1614 nyarán, éppen az Erdély felől fenyegető veszély címén, Linzbe összehívta a Habsburg-országok rendjeit első és hosszú időre utolsó közös gyűlésükre. Pénzt akart tőlük szerezni a Bethlen ellen indítandó hadjáratra, azt állítva, hogy különben Bethlen veszi át a kezdeményezést, és török segítséggel támadni fog. Talán eljutott Bécsbe is Bethlen portai ajánlatának híre, hiszen a császári követség jó kémszolgálattal rendelkezett, de anélkül is Khlesl eddigi politikai vonalvezetésébe esett az előterjesztett javaslat. Ezúttal azonban váratlanul a magyarok gördítettek a terv elé akadályokat. Bethlen követjárásai, mint láttuk, nem maradtak hatástalanok, s nem csupán az amúgy is mérsékletre hajló Thurzó nádort, hanem a katolikus főpapi kar olyan tekintélyes tagját, mint Náprágyi Demeter kalocsai érseket is arra indították, hogy békés megegyezést javasoljanak. A gyűlés nagy többsége annál is inkább mellettük nyilatkozott, mivel így az adómegajánlástól is megmenekült. Hivatalosan tehát a tárgyalások útjára kellett lépni, így jött létre 1615 tavaszán a nagyszombati egyezmény, melyben Bethlen Husztot és Kővárt visszakapta, cserében annak elismeréséért, hogy Erdélyt a magyar király engedelméből bírja, Buda visszafoglalása esetén köteles visszaengedni, sőt a török ellen addig is katonai segítséget nyújtani. A szerződést azonban mindkét fél legfeljebb fegyverszünetnek tekintette, mely nem tartott sokáig.

Homonnai György támadásai

  • Bécs a meghiúsult nyílt háború helyett trónkövetelő felléptetéséhez folyamodott, s erre a szerepre készségesen ajánlkozott Homonnai György, aki a Bethlen amnesztiája helyett száműzetést választó Kendy Istvánnal szövetkezve, még pénzt és katonát is szerzett vállalkozásához III. Zsigmond lengyel királytól. Khlesl hitlevelet vett Homonnaitól, hogy győzelme esetén Erdélyben visszaállítja a római egyház egyeduralmát, Váradra német őrséget enged be, és a császár nevében fog uralkodni. Az ügy érdekében még abba is beleegyezett, hogy Homonnai önnön elismertetéséért fűt-fát ígérgessen a szultánnak.
  • A várt hála váratlan megnyilatkozását Bethlen már Lippa alatt hallhatta, mikor a vár átvételére érkező Gürdzsi Mehmed pasa örömében megfogadta, hogy egyszer majd magyar királlyá teszi Bethlent. Bethlennek azonban egyelőre sokkal inkább a hálaként kért oltalomra volt szüksége, mert Homonnai most már ország-világ előtt felhatalmazva érezte magát, hogy a kereszténység árulójának bélyegzett Bethlent megtámadja. Lippa felmentésének ürügyén elindította zsoldoskapitányát, Fekete Pétert, de török segítségre nem volt szükség, mert a támadóknak Rhédey útját állta, és már a határon szétszórta őket. Homonnai hajdúival a bécsi emigrációban élő Radu Şerban is elindult, hogy Habsburg- és lengyel segítséggel visszafoglalja havasalföldi trónját, s onnan működjék közre Bethlen bekerítésében. Homonnai veresége miatt neki is vissza kellett térnie Bécsbe, ahol 1620-ban meghalt. Utódját, Radu Mihneát az események Bethlen lekötelezettjévé tették. Thurzó nádor sem titkolta örömét, mert a kalandot ellenezte, a felső-magyarországi nemesség pedig egyenesen fegyverrel akarta a békebontót rendreutasíttatni. Khlesl kényszeredetten tagadta meg a nyilvánosság előtt Homonnait, de az új esztergomi érsekkel, Pázmánnyal megüzentette neki, hogy a király elismeri hűségét, és szívesen veszi szolgálatait a jövőre is.

Erős rendiség – gyönge abszolutizmus

II. Ferdinánd győztes abszolutizmusa valóban olyan volt, hogy a „a magyar rendiség még lehanyatlásában és egoizmusában sem volt alacsonyabb rendű képződmény, mint a nyugati abszolutizmus e csökevénye, a kátyúkban döcögő ausztriai kormányzat, melynek ekkor még álmában sem jutott eszébe a népek java és amely Magyarországot ha kezébe fogja, éppoly kevéssé tudja előrevinni az európai jólét és műveltség útján, mint saját tartományait”.[1] Szekfű Gyulának ezt az egyébként Khlesl abszolutista kísérleteire kimondott véleményét úgy lehetne felfogni, mint a magyar rendiség felmentő ítéletét, s vele szemben a Habsburg-abszolutizmus elmarasztalását. A kérdés azonban nem egyszerűsíthető le erre a szembenállásra.

Lábjegyzet

  1. Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet, IV. Budapest, 19352, 20–21.

Irodalom

Žerotin és Khlesl politikájáról lásd a fentebb idézett műveket.