Mezőgazdasági termelés

A Múltunk wikiből

A korábbi korszakokra vonatkozó kutatások arra mutattak rá, hogy a magyarság már letelepedésekor részint földműveléssel is foglalkozó nép volt. Az 1116–1241 közti időszakban az idevonható írásos anyag bizonyítja ugyan a földművelés széles körű elterjedtségét, de számos adat vall a nagyállattartás meglétére is. Adataink szerint nagyállattartással elsősorban a feudális birtokokon belül számolhatunk. Mindezen tények bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy minden feudális gazdaság a földművelés és állattartás egymásnak ellent nem mondó, egymást kiegészítő kettősségén alapult. A XI–XII. század fordulójáról való adatok – Guibertus apát leírása a keresztes hadak magyarországi átvonulásáról, vagy Kálmán király korának törvényhozási emlékei – egyaránt utalnak mind a földművelés, mind az állattenyésztés fontosságára.

A nomadizálás legfőbb bizonyítékaként emlegették régebben Freisingi Ottó ama közlését, hogy a magyarok az egész nyári és őszi idő alatt sátrakban laknak. Újabb elemzések azonban meggyőzően mutattak rá arra, hogy a kérdéses szöveg ilyen következtetés levonására nem nyújt alapot, hiszen a német krónikás a sátrak mellett említi a magyarok falvakban és városokban levő lakásait is, s szerinte éppen azért laknak nyáron és ősszel a magyarok sátrakban, mert lakásaik hitványak. Arról azonban Ottó nem tett említést, hogy a sátrak a városokon és falvakon kívül, a mezőkön lettek volna. Freisingi Ottóval egy időben, a második keresztes hadjárat (1147) alkalmával Magyarországon járt másik utazónak, Odo de Deogilónak feltűnt az ország legelőkben való gazdagsága, s antik reminiszcenciák hatása alatt Magyarország földjét egykor Iulius Caesar legelőjének mondta. Konsztantinosz Manasszész 1173-ban a következőket írta: a magyar nép „sok szántónak és gabonatermő földnek, valamint sok lótenyésztő és marhalegeltető földnek élvezi hasznát, mert a föld, melyen a barmok legelnek, füves és dús, a rét és nádas legelője kövér és gazdag, meg harmatos és víz öntözte – végtelen”[jegyzet 1] Noha e leírás jó része korábbi szerző szövegére megy vissza, jogos a feltételezés, hogy a bizánci író azért használta Magyarország jellemzésére e toposzt, mert rendelkezett némi ismerettel az ország termékenységéről.

Hogy mekkora óvatosságot igényel az agrártevékenységen belül a földművelés és állattartás súlyának hozzávetőleges meghatározása, jól példázza a szántóvetők (aratores) szereplése a korszak okleveleiben. Az 1130–1141 körüli bakonybéli összeírás (amelyet később, a XIII. században interpoláltak) eredetinek tetsző részében csak három településen említenek földműveseket, pedig a bakonybéli apátság 12 praediummal rendelkezett, és további 15 más helyen volt részbirtokos. Az 1138. évi dömösi összeírás mindössze négy faluban tüntet fel földművest, holott közel száz faluban éltek ekkor a dömösi prépostság alávetett népei. Alig találunk szántóvetőket az aradi egyház javainak 1177. évi összeírásában. Egyáltalán nem akadunk szántóvetőkre a bozóki apátság 1135. évi oklevelében, holott számos, Bozók fennhatósága alá tartozó népelem feladata volt az aratás, és az oklevél gyakran említ szántóföldeket. Hiába keresünk aratorokat a szentjobbi apátság javainak III. István kori összeírásában.

A tihanyi apátság 1211. évi összeírásában szereplő 590 mansio közül mindössze 38-at nevez a forrás földművesnek (agricola, arator, cultor). Még torzabb az arány a pannonhalmi apátság javainak Albeus által készített, 1237 körüli összeírásában. Eszerint az apátság 2700 mansiója közül csupán 79 a szántóvető (arator).

Ha tehát korszakunkban csak a szántóvetőnek minősített népességhez kötnénk a földművelést, alaposan csalatkoznánk. Világosan látható, hogy földműveléssel az aratornak nevezett népességen kívül sokan mások is foglalkoztak a XII. században és a XIII. század első évtizedeiben. Földművelést a természeti gazdálkodás viszonyai közepette úgyszólván mindenféle, szolgáltatásra kötelezett elem űzött. Amikor a nem arator nevű szolgaelemek gabonával, kenyérrel, liszttel adóztak, saját termésükből voltak szolgáltatásra kötelezve. Így például a dömösi egyház szolga-háznépei az egyház prépostjának és kanonokjainak kenyeret és két köböl búzalisztet adtak. Ugyancsak Dömös méhészei és kanászpásztorai a kenyeret adó szolgák közé voltak besorolva. A Márton comes által a csatári monostornak adományozott libertinusokat hat köböl gabona szolgáltatásával terhelték. 1181-ben a Szamos menti (cégényi) monostor háznépeinek szolgáltatásai között egy köböl gabona és két kenyér szerepel. 1211-ben Tihany torlói boron és ökrön kívül száz kenyérrel adóztak. Hasonló adatokat tartalmaz az Albeus-féle összeírás is a pannonhalmi egyház nem szántóvetőnek nevezett népelemeire vonatkozóan. A himodi lovas jobbágyok éppen úgy gabonaadásra voltak kötelezve, mint a véneki halászok vagy a zselici kanászok. Hasonlót mondhatunk az állattartásról. Állatot szinte minden mansio tartott, illetve köteles volt tartani, hiszen a szolgáltatások sorában különböző jogállású elemek esetében ott szerepelt az állattartás. A tihanyi egyház, a Bihar megyei monostorok torlói vagy Pannonhalma lovas jobbágyai, libertinusai, pohárnokai (bocsárdjai), torlói, halászai egyaránt ökörrel adóztak.

Ha tehát korszakunkban az agrártevékenységről kizárólag az oklevelekben előforduló és első pillantásra foglalkozásnévnek tűnő minősítések (szántóvető, szőlős, kanász, halász, vadász stb.) alapján rajzolnánk képet, a végeredmény mindenképpen téves lenne. A hibaforrás ott rejlik, hogy ezek az elnevezések nem a mai értelemben vett foglalkozásnevek, tehát nem mesterségre, nem szakosodott tevékenységre utaló elnevezések, hanem szolgáltatással kapcsolatosak. E nevek nem jelentik azt, hogy a szántóvető csak szántással, a szőlős csak szőlőműveléssel, a kanász csak állatok őrzésével és gondozásával stb. foglalkozott. A természeti gazdálkodás ilyen szakosodást nem enged meg feltételezni, hiszen az önellátás keretei között a legtöbb termelőegység egyaránt foglalkozott földműveléssel, állattenyésztéssel, sőt a kiegészítő házi kézműves tevékenységekkel is. Ez a tény, valamint a fentebbi adatok kellően bizonyítják a földművelés XII. századi elterjedtségét, az ország különböző területein való térnyerését, azt, hogy a földművelés mindennapos foglalkozási ág lett a XII. századi Magyarország feudális tulajdonba került birtokain, az ottani, szolgáltatásra kötelezett népek körében. Úgy tűnik, helyes az a megfigyelés, hogy a XII. századi oklevelekben elsősorban a lovak szerepeltetése utalhat a hagyományos állattartás továbbélésére. A nomádoknál a ló köztudottan nem munkaállat: utaztak rajta, a tejét itták, de igavonásra, teherhordásra, táplálkozásra nem használták. Magyarországon már I. István I. törvénye említést tesz lovakkal dolgozókról (8. §), de szántásnál lovakat sűrűbben csak jóval később alkalmaztak. Még a lovakkal húzott kocsira is csak a XII. század közepén bukkan fel az első adat a magyarországi anyagban. A XII. század okleveleiben gyakran találkozunk lovakkal, saját lovaikon szolgáló alávetett népelemekkel. 1135. évi adat szerint Lampert comes négy férfit adományozott a bozóki egyháznak, akiknek joguk volt saját lovaikkal az egyháznak szolgálni, de emellett kaszálásra és aratásra is kötelezték őket. E lovas szolgák eredetének felderítésében segítenek a XI. század második felében lezajlott belső migrációs mozgalmak, amelyeknek részvevői lovaikkal kóborló, legelőikről kiszorul szabad pásztorok voltak. Nem alaptalan tehát a feltételezés, hogy a saját lovaikkal szolgálók eredetileg pásztorkodó, állattartó elemek voltak, akik az állami erőszak következtében hagytak fel a XI–XII. század folyamán a legeltetéssel, s a feudális birtok szervezetébe bekerülvén földművelésre voltak kénytelenek áttérni, a rájuk rótt szolgáltatások is részint (vagy jórészt) földművelő tevékenységgel voltak kapcsolatosak. Rideg állattartásra utalnak azok a XII. századi oklevelek, amelyekben ménesbeli lovakról lehet olvasni. Így a XII. század közepén alapított csatári monostor a fundatortól egyebek mellett kilenc szilaj lovat (novem silvestres equos) is kapott egy pásztorral egyetemben. Más adatok betöretlen (indomiti) lovakra utalnak: 1153 körül 30 szilaj ló adományozására, a kétes hitelű 1157. évi oklevélben ökrök és ridegen tartott lovak adományozására juhokkal, kecskékkel és disznókkal együtt stb. Nagy ritkán arra is akad példa a XII. századból, hogy embereket állatokhoz adományoztak, minden bizonnyal pásztorkodásra. Így Színes úrnő 1146. évi oklevelében Pannonhalmának adott egy 24 csődörből és kancából álló ménest három ember egy mansiójával (szállásával), meghatározott szolgáltatás nélkül.

A XII. században az erőteljesen terjedő földművelés mellett nagy erőtartalékokkal rendelkezett tehát a rideg állattartás. Nyilván tájegységenként eltérő volt a földművelés és a rideg állattartás viszonyának alakulása. A régészek általában a földművelés és ezzel együtt a letelepült életmód fölényét vagy már szinte kizárólagos túlsúlyát vallják, de túlságosan kevés az olyan telepfeltárás (s meglehetősen ingatag azok kronológia rendje), amelyek alapján biztos érvényű megállapításokat lehetne tenni. Ugyanakkor a rendszeres terepbejárások során egyes olyan települések létére is lehet következtetni, amelyek viszonylag rövid életűnek látszanak, s a falvak mozgására mutatnak. A falvak mozgására a XII. század elején a Kálmán kori II. zsinat határozatainak egy pontja is utal, amely szerint a falu térjen vissza a templom mellé (13. §). Újabban ezt a passzust úgy értelmezik, hogy itt nem a rideg állattartással kapcsolatos szállásváltásról van szó, hanem olyan faluköltözésről, amelyet a földművelés, a talaj kimerülése és új föld művelés alá fogása eredményez, vagyis a parlagváltás.

Az 1200-as évek első évtizedeiből származó adatok viszont már teljes egyértelműséggel vallanak arról, hogy ekkorra a földművelés fontosságában, jelentőségében túlnőtt az állattartáson. Az arány fokozatosan a földművelés javára tolódott el, s a rideg állattartás visszaszorult. Az írott forrásanyagban elsősorban az utal erre, hogy az egyház a korábban más szolgáltatásra kötelezett valamennyi alávetettjétől a XIII. század első felében már földműveléssel kapcsolatos termékjáradékot követelt.[1]

Az egyház törekvéseit a földművelés széles körű elterjesztésére jól mutatják a pannonhalmi egyház népeire vonatkozó adatok. Az 1226. évi rendezés szerint a pannonhalmi apátság udvarnokai az új termés kezdetétől hat hónapon át minden hónapban a sajátjukból 130 akó búzalisztet, 40 akó rozslisztet és 170 akó gabonát tartoztak szolgáltatni. További kötelezettségük volt a közös szántás, havonta tíz holdé, és a felszántott föld bevetése az egyház vetőmagjával. Plébánosuknak mansiónként két vödör gabonát, falvanként pedig Szent Márton ünnepe körül egy vödör gabonát és egy vödör árpasört adtak. Ugyancsak Szent Márton ünnepe táján 30 kenyér adására voltak kötelezve, és kenyérrel látták el azokat, akik vizafogó hálót készítettek. Az 1226. évi rendezést megelőzően két holddal nagyobb területet kellett szántaniuk, és Szent Márton ünnepe táján 70 kenyérrel többet kellett adniuk. Noha az udvarnokok más, főleg fuvarozási szolgálatokkal is tartoztak az apátságnak, kifejezetten földműveléssel kapcsolatos munka- és termékjáradékaik jól mutatják az egyház érdekét: a mezőgazdasági termelésben a földművelés és annak termékei lettek a legértékesebbek. 1233-ban az egyház lovas szolgái az ellen tiltakoztak, hogy az apát egyebek mellett házanként öt kepe aratására és szénagyűjtésre kényszeríti őket.

A pannonhalmi egyház népeinek szolgálatairól az 1237 körüli nagy összeírás ad részletes képet. A himodi lovas jobbágyok a fuvarozási robot mellett kifejezetten földműves terheket is viseltek. Mindegyik mansio két kepét aratott a monostor javára, egy napot pedig szénagyűjtésre fordított. Ugyancsak mansiónként Szent Márton ünnepére egy vödör gabonát, egy vödör sört adtak. Minden évben egyszer megvendégelték az apátot, egyebek mellett elegendő kenyérrel, szénával és gabonával. Ha pedig az apát nem látogatta volna meg őket, mindezeket a monostorba kellett szállítaniuk. Mindezek a terhek két szempontból is figyelmet keltenek. Egyrészt mert lovas jobbágyok, a hajdani lóval szolgáló, állattartó szabadok utódai voltak kénytelenek kötelezettségeik teljesítése érdekében intenzíven földművelést folytatni. Másrészt mert a himódi jobbágyok szolgálata irányadó volt a pannonhalmi egyház hasonló jogállású népei számára. Földműves jellegű terhekkel a lovas jobbágyokon kívül az apátság számos más, nevükből következően eredetileg nem ilyen jellegű szolgáltatásra kötelezett népelemét terhelték. A sági szőlősök szántani is tartoztak. A Karalka praediumon levő udvarnok-szolgákat szintén szántásra fogták. A véneki halászok gabona adására voltak kötelezve. A zselici kanászfalvak szolgái szintén részint gabonával adóztak.

A földművelés fontosságára utal, hogy a szántóföld értéke megnövekedett a legelőkkel, kaszálókkal szemben. Az Albeus-féle összeírásban ez úgy tükröződik, hogy a szántóföldek más földektől elkülönítve, illetve pontosan feltüntetett nagyságban szerepelnek. A hecsei praedium udvarnok-szolgái száz hold földet bírtak a nyájak legelőjén és a kaszálón kívül. Keresztúr falu tízekényi földdel rendelkezett a berkeken, erdőkön és kaszálókon kívül. Az ilyen megkülönböztetések alapján lehet arra a következtetésre jutni, hogy a pontosan megjelölt terjedelmű föld (terra) csak szántóföld lehet.

Részletes adatok híján igen nehéz meghatározni azt a művelési rendszert, amelynek keretében a XII. századi földművelés folyt. Az ekkor uralkodó művelési rendszer a (vad) talajváltó rendszer lehetett. Ez a szisztéma messzemenően figyelemmel van az állattartás érdekeire. A határnak azt a részét fogják be szántónak, amelyet a korábban ott legeltetett állatok már trágyáztak, s ezt a művelés alá fogott területet az emberek a földterület kimerüléséig használják. Ekkor elvonulnak onnan, a kimerült földet újra gyep veri fel, s maguk a határ más, frissen trágyázott pontján jelölik ki az új szántóterület határait. A vad talajváltás lényege a föld meghatározatlan, előre nem tervezett, csak a föld kimerülése által korlátozott ideig való használata.[2]

A XIII. század elejétől megnövekvő adatok arról tanúskodnak, hogy a mindinkább terjedő földművelés igen becsesnek tekintette a trágyázott földet, amelyen a korszakban egyaránt értettek égetéssel, beszántással és állatok legeltetésével feljavított földet, de – későbbi adatokból következően – ekkor még nem olyan földet, amelyre kihordták az összegyűlt állati trágyát. 1211-ben Fadd határában említettek határjelekkel körülkerített trágyás földet. 1228. évi adatok szerint a trágyás földnek (terra finata) és a művelt földnek (culta terra) egyaránt telek (teluk) volt a neve. Ez az azonosítás jól mutatja, hogy a földművelés állatok trágyájával feljavított földön folyt. 1237 táján a pannonhalmi apátság Zala megyében, a Zala folyó bal partján 70 hold trágyázott földdel rendelkezett, nem számítva a legelőket és a berkeket. A Zala folyó jobb partján 300 hold szántóföldje (iugera arabilia: tehát kifejezetten szántóföldje) volt, megint csak a legelők és berkek, valamint a rét jelentésű füves földek (campestria) nélkül. A trágyázott föld értékére mutat az alábbi adat. 1239-ben Győrött Dénes nádor ítéletet hozott a Balaton melléki kajáriak és a pannonhalmi apát perében. Uros apát a Kajár nevű faluban levő földjét és erdejét el akarta különíteni a falusiakétól. A falu lakói azonban tiltakoztak, azt állították, hogy a klerikus és rokonai által lakott földön kívül semmi más föld vagy erdő nem illeti meg a faluban az apátot. A bizonyítási eljárás során a falusiak végül is elismerték állításuk jogtalan voltát, s kimértek az apátnak 96 hold trágyázott földet, amely 140 holddal ért fel, és az erdőt is békességgel átengedték az egyháznak. Eszerint tehát a trágyás föld értéke 50%-kal volt nagyobb a nem trágyázotténál.

A trágyázott föld viszonylag gyakori emlegetése a XIII. század első felének okleveleiben, illetve a trágyázott föld (terra fimata) szembeállítása a füves földdel (terra campestris) arra mutat, hogy ezekben az évtizedekben az ország bizonyos részein és birtoktípusain megtörtént az átmenet a vad talajváltó rendszerről a szabályozott talajváltó rendszerre. Még ez utóbbi szisztéma is eléggé nagy szerepet juttat és teret enged a határban a szilaj állattartásnak. A pontosan számon tartott, határokkal körbefogott, bizonyára körbe is kerített trágyázott föld azonban önmagában a földművelés növekvő rangját jelzi. A szabályozott talajváltó rendszer is egy-egy földterület kimerülése után új, addig még mezőgazdasági művelés alá nem fogott terület megmunkálását követelte meg, ennyiben tehát azonos alapon nyugodott a vad talajváltó rendszerrel. A szabályozott talajváltó rendszer alkalmazásakor azonban nem használták ki végletesen a földdarab termőképességét, hanem a művelési idő lerövidítésével, három, négy vagy öt évre fogásával láttak hozzá újabb terület feltöréséhez.[3] Tekintettel arra, hogy a talajváltás ciklusai ebben a szisztémában lerövidültek, s hogy korlátlanul nem állott rendelkezésre újabb föld az újabb és újabb ciklusok végén, előbb vagy utóbb vissza kellett térniük az egyszer már földművelés alá fogott területhez, amelyet – s itt ütközik ki a szabályozott talajváltás előnye – nem szipolyoztak ki jóvátehetetlenül, tehát ismét hozzáláthattak a közben füvessé vált, de termőképességét megőrzött földdarab műveléséhez. A szabályozott talajváltó rendszer ciklusainak lerövidülése, az egyszer már művelt terület újra eke alá fogása megteremtette a nyomásos gazdálkodásra való áttérés lehetőségét. A XIII. század első évtizedeiben azonban ez még megvalósulásra váró távlat volt csupán.

A földművelés mind az állattartáshoz viszonyított arányában, mind területileg kiterjedt. Új szántóföldekhez, főleg a XIII. század elejétől kezdve, erdőirtások révén lehetett jutni. Napirendre került tehát az erdők irtása és művelés alá vétele. 1228 tájáról származó adat szerint a dunántúli Zselic erdőben nyolc évvel korábban szlávok szálltak meg, akik elkezdték irtani a zselici erdőket és művelni a földet. A földművelés terjesztéséből mind ekkor, mind már a korábbi időszakban is, kivették részüket az egyháziak. Főleg a ciszterciták földművelése volt jelentős, akik Magyarországon az 1140-es években, illetve nagyobb számban az 1180-as éveket követően telepedtek meg. A cisztercitákat rendjük írott törvényei késztették földművelésre és az állattartás űzésére, lakott helyektől távol eső szántóföldek és más ingatlanok hasznosítására. A XII. század végén létesült cisztercita apátságok közül kettő, Pilis és Pásztó az ország belsejében, sűrű erdőktől körülvéve terült el, a harmadikat, Szentgotthárdot pedig az ország határvidékén fogták körül rengetegek. A cisztercitáknak a földműveléshez elsősorban égetéssel erdőt kellett irtaniuk, illetve vízközeli, völgybe települt apátságoknak mocsarat kellett lecsapolniuk, talajt szárítaniuk. Erről a munkáról közvetlen adatunk nem maradt ugyan, de a későbbi virágzó cisztercita gazdaságok tanúbizonyságát adták, hogy ez a munka erdőirtással a XII. század végétől kezdve pár évtizeden keresztül folyt.[4] A XIII. század elejétől, amikor a folyóvölgyek megszállása után a településhálózat terjeszkedése a domb- és hegyvidékek irányában volt lehetséges a Kárpát-medence peremterületein, szántóterületet jobbára csak a korábbi gyepűterület erdőinek irtásával lehetett nyerni. Észak-Magyarországon Bars megyében, az 1075. évi garamszentbenedeki oklevél szerint, az apátság birtokai egy kivétellel a GaramszentbenedekKistapolcsány vonaltól délre feküdtek. E vonaltól északra lakatlan erdők terültek el, az apátság egyetlen ottani birtokán halászok és vadászok éltek. A Garam mentén felfelé, Zólyom irányában egyelőre a folyóvölgyben előrenyomuló telepesek a földműves kultúrát is magukkal vihették. Az egri püspökség javait felsoroló 1271. évi oklevél szerint Bereg és Ugocsa valaha a „szent királyok” vadászterülete volt. A XIII. században itt megjelenő agrárfalvak már jobbára földműveléssel foglalkoztak. 1261-ben a beregi Papban feltűnő nyolcekényi föld bizonnyal szántóföld volt. A földművelés térnyerésének folyamata természetesen nem zárult le a peremterületeken, de még az ország belsejében sem a XIII. század első évtizedeiben.[5]

Lábjegyzet

  1. Gyóni Mátyás, Magyarország és a magyarság a bizánci források tükrében. Budapest, 1938. 26.

Irodalom

A magyar mezőgazdaságtörténet egyetlen, időben és tárgyban teljességre törekvő - ma már számos ponton elavult - monográfiája Wenzel Gusztáv Magyarország mezőgazdaságának története] (Budapest, 1887) című könyve. A magyar mezőgazdaság korai korszakáról gazdag nemzetközi anyag felvázolásával ad rövid összegzést T. Hoffmann, Vor- und Frühgeschichte der ungarischen Landwirtschaft (Agrártörténeti Szemle 1968. Supplementum).

A földművelés és az állattartás (állattenyésztés) 12. századi arányára nézve a szakirodalomban szélsőséges álláspontok alakultak ki. Váczy Péter A korai magyar történet néhány kérdéséről (Századok 1958. 1-4) című értekezése szerint a földművelésre mint fő foglalkozásra való "áttérés kezdetei nem mutatkoznak korábban, mint a 13. század első fele". Ezzel szemben Szabó I., A prédium (új kiadása: Szabó István, Jobbágyok-parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Für Lajos. Budapest, 1976) című munkájában úgy foglal állást, hogy "a korai földesúri házi gazdaságban a földművelés szerepe kidomborodik, nyilvánvalóan meghaladta az állattenyésztést". Freisingi Ottó sátrakról szóló tudósításának újabb értelmezésére lásd Szabó I., A falurendszer kialakulása Magyarországon.

Itt utalunk arra, hogy az 1116-1242 közötti időszak régészeti anyagáról elsősorban Bálint Csanád Az Árpád-kori falusi települések és kézművesség régészeti kutatásában elért eredmények (Kutatási helyzetkép) című előtanulmánya alapján tájékozódtunk, s a vonatkozó részeket ennek alapján készítettük. Ez az előtanulmány felhasználta Jankovich Dénes Békés megye kialakulása az Árpád-korban a régészeti és történeti adatok alapján, Miklós Zsuzsa Az Árpád-kori földvárak kutatásának helyzete és Gömöri János A nyugat-magyarországi vaskohászat története az újabb kutatások fényében című, e célra írt rövid összefoglalóit, valamint Kovalovszki Júlia Adatok Árpád-kori falvaink településtörténetéhez (Budapest, 1969) és Torma István A Régészeti Topográfia és a településtörténet című kéziratát, továbbá Horváth István Esztergom környéki terepbejárásainak és ásatásainak és Horváth Béla tiszaörvényi, Fodor István szabolcsi ásatásainak főbb eredményeit.

  1. A földművelésnek a 13. században megnövekedett szerepére lásd G. Bolla, Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a váradi regestrum megvilágításában; Szabó I., A prédium. A pannonhalmi, tihanyi s általában a bencés gazdálkodásra lásd A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Középkori erdeink hasznosításáról Csőre Pál A magyar erdőgazdálkodás története (Budapest, 1980) címmel monográfiát készített.
  2. A talajváltó művelési rendszerre lásd Szabó I., A középkori magyar falu.
  3. A szabályozott talajváltó rendszerre való áttérést tárgyalja: Belényesy Márta, A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században (Ethnographia 1954. 3-4); A permanens egymezős földhasználat és a két- és háromnyomásos rendszer kialakulása Magyarországon a középkorban (Ethnographia 1960. 1); Makkai László, A mezővárosi földhasználat kialakulásának kérdései (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. A Bolyai Tudományegyetem kiadványa I. Tanulmányok. Kolozsvár, 1957); Szabó I., A középkori magyar falu.
  4. A ciszterciták gazdálkodására lásd Kalász Elek, A szentgotthárdi apátság birtokviszonyai és a ciszterci gazdálkodás a középkorban (Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez 5. Szerkesztette Domanovszky Sándor. Budapest, 1932).
  5. A földművelés korai szakaszára nézve rövid utalások találhatók Szabó István A magyar mezőgazdaság története a XIV. századtól az 1530-as évekig (Agrártörténeti tanulmányok 2. Budapest, 1975) című munkájában.


Gazdaság
Tartalomjegyzék Földművelés