Miákits Ferenc

A Múltunk wikiből
Érd, 1876. április 7. – Budapest, 1924. május 17.
lakatosmunkás, szakszervezeti vezető, pénzügyminiszter
Wikipédia

Hajdu Tibor

Május elseje: ünnep és krízis

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit – akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót –, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.[1]

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre. Peyerék fellépéséből viszont kitűnt, hogy a szakszervezeti kormány ennél – logikusan – továbbmenne: olyan polgári demokratikus koalíció felállítását javasolták, amely alkalmas az antanttal való megegyezésre. Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság nem kapott közvetlen segítséget a külföldi proletároktól, Szovjet-Oroszországtól, elmaradt a várt világforradalom, az imperialista hatalmak pedig nem fognak belenyugodni a proletárdiktatúra létébe Európa szívében, és így a további vérontás hiábavaló.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

A proletárdiktatúrát gyengítette, hogy megélénkült az „Abonyi utcai összeesküvők” tevékenysége; Peyer, Miákits, Jászai Samu és mások május végén többször tárgyaltak Freeman kapitánnyal, és azt próbálták kipuhatolni, vajon az antanthatalmak elismernének-e egy kommunisták nélküli „szakszervezeti” kormányt. Freeman jelentése szerint rögtön és készségesen elfogadták az általa szabott feltételeket: az együttműködés megszüntetését Szovjet-Oroszországgal, a külföldi propaganda felfüggesztését, a magántulajdon elvén alapuló társadalmi rend visszaállítását és „szabad választások” kiírását.

Freeman június 2-án Bécsbe utazott referálni főnökének, Cuninghame ezredesnek, aki nem bízott a terv sikerében, mivel nem látott lehetőséget a Tanácsköztársaság belülről való megdöntésére. Kun ismerte a titkos tárgyalások menetét, s Leninhez fordult, aki „Üdvözlet a magyar munkásoknak” című üzenetével meg is adta a segítséget. A május végén és június elején tartott szakszervezeti értekezletek, amelyeken Lenin üzenetét is hevesen vitatták, végül a diktatúra mellett foglaltak állást; a fővárosi vasmunkások bizalmiértekezlete június 2-án elítélte Miákitsék tárgyalásait.

A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa

A jobboldal, kihasználva, hogy a küldöttek többsége a régi párt- és szakszervezeti funkcionáriusok közül került ki, megszervezte az eleve kompromisszumos összetételű jelölőlista leszavazását: több baloldali jelölt nevét kihúzták, helyükre Miákits, Farkas István és mások kerültek. A váratlan puccs felháborította a kommunistákat; bejelentették, hogy a választás eredményét nem veszik tudomásul, és „fenntartják maguknak minden vonatkozásban a teljes akciószabadságot”.[2]

Szakács Kálmán

A munkásmozgalom a fehérterror idején

Az újjászerveződő szociáldemokrata munkásmozgalom élére az új körülmények között azok az Magyarországi Szociáldemokrata Párt jobbszárnyához tartozó vezetők kerültek, akik jórészt nemcsak szemben álltak a Tanácsköztársasággal, hanem megdöntésében is szerepet vállaltak: Garami Ernő, Peidl Gyula, Peyer Károly, Buchinger Manó, Farkas István, Vanczák János, Miákits Ferenc, Jászai Samu, Csizmadia Sándor. A párt vezetőségének ez az összetétele már azt is sejteni engedte, hogy az új pártvezetőség szakítani fog azzal a politikával, amely a két forradalomban a szociáldemokrata pártnak igen jelentős szerepet biztosított.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt taktikája

Nem helyeselte Garamiék taktikáját a VanczákMiákits-csoport sem, amely ellenzéki koalíció szervezése helyett a keresztény-nemzeti pártokkal törekedett politikai megegyezésre, s „minden osztályharcot félretéve”, nemzeti alapra kívánta helyezni a pártot. A VanczákMiákits-csoport taktikájának az volt a lényege, hogy a terror megakadályozása érdekében az Magyarországi Szociáldemokrata Párt a keresztény blokk pártjaival együtt sorozatos engedményekkel oszlassa el az uralkodó osztályok fenntartásait és bizalmatlanságát.

A Népszava szerkesztőinek meggyilkolása, majd a kormányzóválasztás során a hadsereg szélsőjobboldali elemeinek látványos győzelme egyre inkább háttérbe szorította a Garami-csoportot és politikai koncepcióját. Bukásához hozzájárult, hogy a II. Internacionálé sem támogatta Garami „demokratikus intervencióval” kapcsolatos elképzeléseit. A pártvezetőségnek és a tagságnak a terrortól megrémült csoportjai igyekeztek a párt politikáját az adott körülményekhez igazítani, s a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban megerősödtek azok a csoportok, amelyek a rendszerrel való kiegyezés és együttműködés politikáját szorgalmazták. Ezt fejezte ki Vanczák János a Népszava hasábjain Horthy kormányzóvá választása alkalmából tett hűségnyilatkozatában, amikor a munkásság kérges tenyerét békülésre nyújtotta Horthynak, a kormányzó bölcsességére bízva „e kéz értékének vagy értéktelenségének elbírálását”.[3]

1920 tavaszán, amikor Buchinger Manó és Peyer Károly pártvezetőségi tagok is emigrációba kényszerültek, a terror erősödésével párhuzamosan erősödtek azok a hangok, amelyek a „reálpolitika” jegyében fő feladatként a szociáldemokrata politikának a kialakult viszonyokhoz történő fokozatos hozzáigazítását sürgették, s a párt fennmaradása érdekében a taktika ennek megfelelő módosítását javasolták a pártválasztmánynak. Eszerint a pártnak egyelőre mellőznie kell propagandájában az 1903. évi programnak a szocialista államra vonatkozó pontjait, sőt a polgári demokrácia reformok útján történő megvalósításának igényét is. Helyette a párt fő célját a mozgalom legalitásának megvédésében, a polgári szabadságjogok minimumának biztosításában és a legégetőbb szociális követelések megvalósításában kell megjelölni, s a pártnak fel kell adnia az 1920. évi választások előtt elfogadott passzivitási politikáját, ki kell fejeznie egyetértését az ellenforradalom fő politikai céljaival; kommunistaellenességét és az osztályharc kiküszöbölésére irányuló törekvését a korábbinál erősebben kell hangsúlyoznia, s az ellenforradalmi propagandával szemben be kell bizonyítania, hogy a párt nem hazafiatlan, és nem vallásellenes. Az ellenzéki liberális pártok felé orientálódás helyett az ellenforradalmi politikai irányzatok mérsékeltebb képviselőivel kell a kibontakozás útját keresni. A pártvezetőségnek ezt a politikai-taktikai javaslatát március 6-án a pártválasztmány magáévá tette. A párttaktika változásának lényegét úgy magyarázták, hogy a párt korábban az elvi álláspont kidomborítására helyezte a fő súlyt, és eltekintett a gyakorlati eredményekre való törekvéstől, most fordítani kíván a sorrenden. A gyakorlati politikának fő taktikai irányvonallá emelése szabad utat nyitott annak a politikának, amely az ellenforradalmi rendszer ellen folytatott küzdelemben jórészt a rendszer által nyújtott lehetőségek felhasználására szorítkozott, és az állandó visszavonulás taktikáját alkalmazva igyekezett a fennálló rendszert jobb belátásra és engedményekre bírni.

Az ellenforradalom vezető pártjai részéről e taktikai változást nagy megnyugvással fogadták, s március 6-án Miákits, 8-án pedig Vanczák a kormányzónál kihallgatáson jelenhetett meg, ahol külpolitikai támogatást és belső együttműködést ajánlottak a munkásság megélhetésének és politikai mozgásszabadságának javítása ellenében. A rendszerrel való megegyezés feltételeinek biztosításához az Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetősége tehát a maga részéről megtette a lépéseket: a kormány és az Magyarországi Szociáldemokrata Párt közötti tárgyalások megkezdése most már csak a kormánytól függött. Az Magyarországi Szociáldemokrata Párttal való megegyezés azonban 1920 tavaszán az ellenforradalmi rendszer vezető politikai csoportjainak ellentéte és hatalmi vetélkedése miatt meghiúsult. A kormánykörök szociáldemokratákkal folytatott tárgyalásai a szélsőjobboldali fasiszta erők ellenállását váltották ki; 1920 nyarán az ellenforradalmi rendszer belső viszonyai még nem voltak érettek a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal és a munkássággal való viszony rendezésére.

A Bethlen–Peyer paktum

A pártvezetőségben többségben levő – a megegyezést mindenáron létrehozni akaró – PeyerMiákitsVanczák csoport a kormány súlyos feltételeit elfogadta.

Lábjegyzet

  1. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 387.
  2. Szántó Béla, A Magyar Tanácsköztársaság. (Kézirat. Párttörténeti Intézet, Archívum, Szántó-gyűjtemény.)
  3. Népszava, 1920. március 3.