Miklós orosz cár

A Múltunk wikiből

Николай Павлович Романов

Gatcsina, 1796. június 25./július 6. – Szentpétervár, 1855. február 18./március 2.
orosz cár, valamint lengyel király és finn nagyherceg 1825. december 1-jétől kezdve haláláig
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Horace Vernet portréja
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.

Gergely András

A Szent Szövetség reorganizációja

Ahogyan I. Miklós cár fejtegette az osztrák követnek: „Nem aggódom a spanyol és a portugál ügyeket illetően, ez Franciaországra és Angliára tartozik. Itália az Önök ügye, én csak azért vagyok, hogy támogassam Önöket, éppúgy Németországban is, amely Poroszországra és Ausztriára tartozik. De ami Törökországot illeti, az az én ügyem.”[1]

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

A belsőleg meggyengült birodalom erőtlen új uralkodója azonban olyan diplomáciai. támogatásban részesült, amelyet egy nagyhatalom nem fogadhatott szívesen. I. Miklós orosz cár a külképviseletekhez intézett köriratban jelentette ki, hogy „minden rendelkezésére álló eszközzel fenn kívánja tartani az Osztrák Császárság külső és belső integritását”.[2] A Münchengrätz szellemében készült nyilatkozat tehát kinyilvánította, hogy a gyámolításra szoruló uralkodót birodalmával együtt veszi gyámság alá a cár. (Másfél évtized múlva bebizonyosodott, hogy a nemzeti fejlődés által bomlásra ítélt Habsburg-birodalom fennmaradása valóban a cári segítség függvénye.)

Kovács Endre

Az 1848-49. évi polgári forradalmak

De nem került sor forradalomra Oroszországban sem, ahol ugyan nem volt hiány elszigetelt parasztmozgalmakban, a haladó értelmiség sem volt tétlen, de az átfogó népi felkelés feltételei hiányoztak: a nemesi forradalmárok még nem hevertek ki az 1825. évi dekabrista felkelés bukását követő sokkot, I. Miklós cár példátlan terrorja megnehezített minden szervezkedést, a nemesi forradalmárok egy része pedig a gyakorlatban el sem jutott magához a parasztsághoz, melyre egy megmozdulás támaszkodhatott volna.

A kapitalista rend belső ellentmondásai a kontinens országai között Franciaországban váltak a széles tömegek számára leginkább érzékelhetőkké. Ott a burzsoázia a gazdasági hatalmat már magáénak mondhatta, 1848-ban a politikai hatalom megragadásáért indult harcba. 1830 óta – Lajos Fülöp uralkodása alatt – a burzsoázia megfogadta Guizot tanácsát („Gazdagodjatok!”), hatalmas vagyonra tett szert, szaporodtak a bankok, a vállalatok, de nőtt a városi szegénység, a proletariátus is. A februári forradalomban zavarosan keveredtek egymással a nagy francia forradalom eszméi, a század első felének republikánus jelszavai, liberális, kispolgári demokrata, utópista szocialista, keresztény nézetek. A polgárság februárban magához ragadta a politikai vezetést, s ezután úgy viselkedett, mint aki elérte célját: a forradalom a következő hetekben, hónapokban nem előre haladt, hanem visszafelé lépegetett; a monarchistákkal, klerikálisokkal kötött szövetségben a burzsoázia egymás után vonta vissza a februári vívmányokat, és nem habozott magukra hagyni átmeneti szövetségeseit, a párizsi munkásokat, akik a forradalmi elszántságnak nagyszerű példáját adták a forradalom kitörése után, de akiknek „lázadása” félelmet keltett nemcsak a reakciós táborban, hanem még a polgári baloldal táborában is, ahol pedig a nép nevét írták a zászlóra. A francia liberális republikánusok, sőt a szocialisták is az 1848. júniusi munkástüntetés ellen foglaltak állást, előnyben részesítve a formális jogot, a „népszuverenitás” elvét a lázadó szegény néppel szemben. A francia baloldal – mely magát büszkén nevezte Új Hegypártnak – valójában távol állott a nagy francia forradalom Montagnard-jaitól. Hiányzott belőle a forradalmi szervező erő, az elszántság, a következetesség, képtelen volt világos célt állítani a forradalom elé és megnyerni magának a lakosság tekintélyes részét alkotó parasztságot. Franciaországban ily módon könnyen győzött a belső reakció, mely rendelkezett a katonasággal, a rendőrséggel és kézben tartotta az igazságszolgáltatást. A liberálisok, a szocialisták kibuktatásához hozzájárult az általános választójog is, amely az adott esetben a konzervativizmus, a reakció és az ezt megszemélyesítő Louis Napoléon malmára hajtotta a vizet. Az ország nagy többsége a párizsi munkások ellen fordult a tulajdon nevében, melyet fenyegetve látott. Ami a munkásosztályt illeti, 1848-ban még a francia munkásosztály is szervezetlen volt, nem formálódott ki a saját ideológiája, és a kapitalista rendszer megdöntése nem szerepelt követelései között.

Az elsőrendű társadalmi kérdések mellett a polgári forradalmaknak több helyütt szembe kellett nézniök a nemzeti kérdéssel is. A kor Európájában sokfelé felhalmozódott már a nemzeti kérdés gyújtóanyaga. Írországban, Olaszországban, a Habsburg-abszolutizmusnak alávetett országrészekben; a Hohenzollernek uralma alatt álló területeken és a cári birodalomban bonyolult nemzeti elnyomás alatt éltek a népek. Voltak olyan részei is Európának, ahol egyidőben volt jelen és együttesen hatott a nemzeti, a vallási és a társadalmi elnyomás.

A társadalmi és a nemzeti kérdés sok helyütt szorosan összefüggött egymással. Tisztában voltak ezzel a haladó mozgalmak vezetői is: El kellett dönteniük, hogy melyiknek juttassák az elsőbbséget, melyiket tekintsék fontosabbnak, a szociális vagy a nemzeti kérdést? Ahol a feudális gátak lerombolása mellett a nemzeti függetlenség kérdése is megoldásra várt, ott elkerülhetetlen volt annak tisztázása, hogy meg tudják-e oldani a szociális problémákat úgy, hogy közben elodázzák a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos feladatokat, avagy első helyre tegyék-e a nemzeti szabadságharcot, s ennek rendeljék alá a társadalmi átalakulás ügyét, vagy pedig – optimális esetben – megkíséreljék a két alapvető kérdés egyidejű rendezését, a polgári átalakulás és a nemzeti felszabadulás együttes kivívását.

A vegyes etnikumú területeken a 48-as polgári forradalmárok egy része a társadalmi kérdések iránt több fogékonyságot tanúsított, mint a nemzeti kérdés rendezése iránt. Elmondható ez azokról a vezetőkről, akik átmenetileg hatalomhoz jutottak, s akiktől a nekik alárendelt népek nemzeti jogaik elismerését várták. A méltánytalan sorsuk miatt panaszkodó nemzeti kisebbségek viszont arra hajlottak, hogy elsőbbségben részesítsék a nemzeti kérdést, s ennek alakulásától tegyék függővé egész politikájukat. A Habsburg-monarchia keretében élő népek mozgalmai erre változatos példákat nyújtanak.

A társadalmi és a nemzeti problematika kölcsönös viszonyának a tudományos szocializmus részéről való megvilágítására 1848–49-ben Marx és Engels mutattak példát. A nemzeti felszabadulásért folyó küzdelmet nem tekintették közömbösnek a szocialista célok szempontjából, de nem mulasztották el rámutatni, hogy a nemzeti felszabadulás egymagában még nem törli el a társadalmi osztályellentéteket, nem szünteti meg a dolgozó tömegek kizsákmányolását. A nemzeti kérdést alárendelték a társadalmi problémának, az osztályharc szempontjainak. Marx és Engels a nemzeti kérdés gyökeres megoldását a győztes proletárforradalomtól remélte. Ám 1848–49 forradalmaiban a vezető szerepet nem a proletariátus, hanem a polgárság játszotta, amely mind a társadalmi, mind pedig a nemzeti kérdés tekintetében saját érdekei szerint járt el.

Míg Franciaországban 1848-ban kizárólag a társadalmi átalakulás belső problémái (politikai szabadságjogok, szociális kérdés) kerültek előtérbe, Olasz- és Németországban, valamint a Habsburg-monarchiában már erőteljesen hangot kapott a nemzeti kérdés. Az olasz nemzeti mozgalom vezetőinek valójában semmiféle társadalmi programjuk nem volt, kizárólag a nemzeti és politikai szabadságért lelkesedtek; meg akarták semmisíteni az 1815. évi bécsi kongresszus művét (mely Itáliát kiszolgáltatta az idegen dinasztiáknak), ki akarták harcolni az egységes, szabad Olaszországot. Fejlettebb viszonyok jellemezték a német nemzeti mozgalmat, mely ugyan szintén az egység és alkotmányosság programját állította követeléseinek fókuszába, de ezzel együtt jártak a gazdasági kérdések is: a feudális előjogok eltörlésének, az egységes nemzeti piac kialakításának, az ország iparosításának programja. A német mozgalomban utat törtek a radikális társadalmi átalakítás eszméi is. Németország az európai forradalmi mozgalmakban kiemelkedő helyet foglalt el, Marx és Engels nagy reményeket fűzött hozzá. De a német forradalom is elbukott. A német burzsoázia s még a kispolgárság egy része is visszahőkölt, megrettent a proletariátus forradalmi fellépésétől, s jóllehet kezdetben az abszolutista kormányzati rendszer ellen foglalt állást, végül mégis a reakciót támogatta.

Bonyolultan fonódtak egybe a társadalmi és nemzeti kérdések a soknemzetiségű Habsburg-monarchiában, ahol a nemzetiségi területeken kibontakozó mozgalmak egyaránt tűztek maguk elé társadalmi és nemzeti feladatokat. Az egyes népek fejlettségük fokának megfelelően fogalmazták meg programjukat, változó intenzitással törekedtek megvalósítására. E mozgalmak vezetői a megkésett társadalmi fejlődés adott viszonyaiból eredően a polgári haladás eszméit magáévá tevő középnemesi rétegből, a nemesi eredetű értelmiségből, kisebb mértékben az arisztokráciából (horvátok) kerültek ki. Csatlakoztak hozzájuk kispolgári és plebejus elemek is. A forradalmak vezető ereje hellyel-közzel kapcsolatot tartott fenn a parasztsággal is, mert benne saját harcának potenciális szövetségesét látta. A munkásosztály a Monarchia területén ekkor még teljesen szervezetlen, fellépése nagyon is erőtlen volt. Ahol hevesebb munkásfellépésre került sor, ott az abszolutista reakció viszonylag könnyen arat győzelmet. A liberális nemesség és a burzsoázia társadalmi programja nem lépte túl az alkotmányért, a polgári szabadságjogokért küzdő osztály érdekkereteit (ami különösen kirívó a mozgalmak agrárprogramjában), de a nemesi-polgári program objektíve magában foglalta az általános társadalmi haladás eszméjét, tehát előrehaladást jelentett a társadalom valamennyi osztálya, rétege számára.

A Monarchia nemzeti mozgalmaiban már 1848 tavaszától meg lehet különböztetni egy konzervatív, megalkuvó és egy radikális, intranzigens irányzatot. A konzervativizmus a feudális nagybirtok, az arisztokrácia és a bécsi udvar kapcsolataira épült, a radikálisok többnyire a szegényebb nemesség, a kispolgárság és az értelmiség köreiből származtak. A radikális tábor soraiban sokan akadtak, akik nem idegenkedtek attól a gondolattól, hogy szembeforduljanak a bécsi reakcióval és céljaikat valóban radikális, tehát forradalmi úton érjék el; szembeszálltak saját hangadó nemesi liberális vezetőikkel is, ám közös vonás, hogy a forradalmi periódus egész ideje alatt ezek a radikális elemek mindvégig túlságosan gyengéknek bizonyultak a mozgalmak irányításában túlsúlyra jutó nemesi—polgári liberális irányzattal szemben. Szerencsés esetben a radikálisok bizonyos fokig a motor és a kontroll, a kritika feladatait végezhették el, de a mozgalmak élére nem kerülhettek. Az iparilag fejlett Csehországban például a radikálisok keresték a kapcsolatot a munkásosztállyal, de ez még ott is szervezetlen volt és csak spontán, elszórt támogatást nyújthatott; a parasztsághoz viszont nem jutottak el, noha tervbe vették. A cseh politika irányát tehát nem a radikális Sabináék, hanem a liberális Palacký és társai szabták meg.

E mozgalmak vizsgálatánál a késő utókor történésze felteszi a kérdést: mennyire voltak tisztában az 1848-as nemzedék tagjai a forradalom és ellenforradalom antagonisztikus ellentétével? Látták-e, hogy Európában egy összefüggő forradalmi hullám igyekszik elsöpörni a feudalizmus idejétmúlt intézményeit, és hogy a forradalom méhében egy új, polgári társadalom ígérete rejlik? Tudták-e, hogy a forradalom valamennyi nép fejlődésének közös érdeke? Olyan érdek, amely az adott helyzetben megköveteli, hogy minden széthúzó tendencián, helyi érdeken, másodrendű célon felülemelkedve, elsődlegesen az általános európai haladást szem előtt tartva egyesüljenek a népek az antifeudális, antiabszolutista arcvonalon? A kérdésre természetesen tagadó választ kell adni. A forradalmi eszme kétségtelenül hatalmas tömegeket mozgósított, de nem csekély azoknak a száma sem, akiknek volt mit félteniök a radikális fordulattól. És még azok is, akiket osztály- és egyéni érdekeik a forradalom oldalára állíthattak, neveltetésük, társadalmi környezetük, tudatuk alapján gyakran a békés haladás eszmevilágánál maradtak és a forradalmat elvetették.

A soknemzetiségű Monarchiában a forradalom esélyei szempontjából nem volt közömbös, hogy miképpen mérlegelik a nemzetiségek vezetői a magyarok forradalmát és függetlenségi harcát. Az események azt mutatták, hogy a nagy próbatétel idején a forradalom nem tudott azzá a mágikus varázsszóvá válni, hogy kedvéért – azért, amit a forradalom ígér – félretegyék a nemzetiségi torzsalkodásokat, hidat építsenek egymás között. A magyar forradalom számára tragikus jelentőséggel bírt az a tény, hogy magára maradt, nem számíthatott még a legközelebbi szomszédok, az országot lakó más nemzetiségű népek egyértelmű támogatására sem. Az egykori nemzetiségek számára is gyászos mozzanata marad 1848 történetének ez a tragikus megosztottság és ellenségeskedés. De nemcsak a hazai nemzetiségek nem ismerték fel a forradalom összefogást parancsoló szerepét, hanem a magyar nemesi közvélemény sem állott a helyzet magaslatán a nemzetiségi követelések megértése és objektíve elérhető figyelembevétele terén. Súlyos tehetetlenség nehezedett minden oldalra. Egyik táborban sem tudtak gyökeresen szakítani a múlt meggyökeresedett szemléletével. Mert a forradalom idején is tovább éltek a régi képzetek, meggyőződések, előítéletek és természetesen a mögöttük rejlő hatalmi szempontok is. De utaljunk itt arra, hogy nemcsak a Habsburg-monarchiában volt ez így! A német liberális polgárság nem látott egyéb megoldást a maga lengyeljei számára, mint hogy – éppen 1848-ban! – Poznant Poroszországhoz csatolta, s ezzel a lengyelek sürgető nemzeti követelését a maga részéről levette a napirendről.

A mai kor történésze 1848-ról írván mindamellett óvakodni fog attól, hogy az egykori Habsburg-monarchia nemzetiségeiben valamiféle egységes, jól szervezett forradalomellenes tábort lásson. E népek magatartása nem mindig és nem mindenben volt forradalomellenes. A szlovákság vezetői például népük számára 1848 előtt és a forradalom alatt is a polgári átalakulásnak ugyanazon alapvető követeléseit hangoztatták, mint a magyar reformmozgalom hívei; Kossuth és Štúr között ebből a szempontból nincs lényeges különbség. A szlovák értelmiség a társadalmi haladás híve volt. A magyar szabadságharcot azonban elutasította és számos körülmény hatására – mely körülményekről könyvünk megfelelő helyein bőven lesz szó – Bécset támogatta. Nem állítható azonban, hogy a szlovák parasztság nagy többsége a bécsi udvar és az ellenforradalom mellé állt volna. Az 1848 őszén bekövetkezett ŠtúrHurban-féle támadás a paraszti tömegeket nem tudta szekerébe fogni. Viszont nagyszámú szlovák harcolt a magyar forradalom oldalán. Az erdélyi románság haladó gondolkodású vezetői is szembefordultak a magyar forradalommal, miközben társadalmi programjukat forradalminak kell minősíteni. A jobbágyrendszer eltörléséért, a polgári haladásért szálltak síkra ők is. De míg a szlovák tömegeket nem sikerült csatasorba állítani a forradalom ellen, Erdélyben a román parasztok felsorakoztak a forradalomellenes táborban. A legjelentősebb román hazafiak azonban – köztük a fejedelemségbeliek – nyitva hagyták a kaput a magyarokkal való egyezkedés számára, előbb-utóbb tisztába jöttek azzal, hogy rosszul cselekedtek, amikor Bécset választották szövetségesül. Kettősség, meghasonlottság jellemző egyes horvát vezetőkre is, akik 1849 tavaszán már kezdték felismerni, hogy céljaikat Bécsben nem érik el, tehát utat tévesztettek. Mély átalakulás figyelhető meg a horvát parasztok, határőrök soraiban s a csalódottság hatására hasonló folyamatnak lehetünk tanúi a szerb nemzeti mozgalom esetében is. A történetíró mindeme folyamatokat a maguk egyedi vonásaiban vizsgálja, ami nem homályosíthatja el azt a tényt, hogy 1848 nemzetiségi mozgalmainak vezetői a nemzeti kérdést képtelenek voltak alárendelni az átfogó társadalmi kérdésnek, a forradalomnak. Csak egyes kiemelkedő egyéniségek tudták a monarchiabeli népek belső viszonyait, jövőjét az össz-európai fejlődés követelményeinek szintjén szemlélni.

A magyarországi nemzetiségek vezetői nem látták biztosítottnak népük szabad fejlődését abban az alárendelt helyzetben, amelybe a történelem taszította őket. A forradalom terhét vállaló magyar nemzettől – amely számukra elsősorban a nyakukon ülő birtokosokat jelentette –, nem kaptak megfelelő biztosítékot arra, hogy a meghirdetett polgári szabadságjogokon túl nemzeti igényeik is kielégítést nyernek. Így hallgat el kezdeti lelkesedésük a forradalom alapvető vívmányai iránt, így duzzad fel – a korabeli nacionalizmus hangerősítőjével – egyoldalúan és kizárólag a nemzeti sérelmek problémája. A 48-as törvényhozás döntéseinek hiányosságai, a végrehajtás körüli huzavona, s a nyomukban járó jogos paraszti sérelmek csak olajat öntenek a tűzre. Most – a legdrámaibb szakaszban, amikor minden abszolutizmusellenes erő összefogására volna szükség –, most éri el szomorú konzekvenciáját a 40-es évek nacionalista-soviniszta hulláma.

A forradalmat megelőző évtizedekben a magyar nemesi vezetésnek nem sikerült olyan kedvező légkört teremtenie, amely tápot adhatott volna a kölcsönös bizalomnak. A forradalom ezen a helyzeten már nem tudott változtatni. Nem varázsolhatta elő a nemzetiségi vezetők bizalmát a magyar kormány megannyi méltányos nyilatkozata, ígérete és béketapogatózása sem. Nem idézhetett elő fordulatot a népek együttélésében, mert a nemzetiségi vezetők olyan gyökeres szemléleti változást kívántak a magyar uralkodó osztálytól, amilyenre a nemesség történetileg nem volt felkészülve. Ami természetesnek tűnt a hazai nemzetiségi vezetők számára, amit Európa számos részén magától értetődőnek tartottak – azt ti., hogy a magyarok mondjanak le hegemóniájukról, adják meg a nemzetiségeknek mindazt, amit kívánnak, esetleg alakítsák át Magyarországot föderatív államszerkezetté –, azt a magyar állameszme § bűvöletében nevelkedett, a magyar nemzet uralkodó helyzetét soha kétségbe nem vonó, a nemzetiségeket csak más ajkú magyaroknak elkönyvelő és a nemzetiségek emancipációjában tulajdon uralmi helyzetének fenyegetettségét érző magyar nemesi vezető réteg képtelen volt magáévá tenni, noha a nemzetiségek mind sürgetőbb figyelmeztetése világosan értésére adta, hogy immár nem érik be az általános emberi jogokkal (melyeket hitük szerint a magyar törvényhozás amúgy is mindössze papíron biztosít nekik), hanem nemzetiségük elismerését is kérik a maguk által megszabott keretben és jogokkal. Aligha kétséges, hogy ez a törekvés – amely a legtöbb esetben a területi önkormányzat valamely formájának elnyerésére, illetve fenntartására irányult –, ha érvényre jut, rést ütött volna a történeti magyar állam egységén, amelyhez a magyar nemesi uralkodó osztály ragaszkodott.

Az 1848–49. évi magyar forradalom és szabadságharc a temesvári csatamezőn végső csapást szenvedett, beteljesült rajta is a múlt századi polgári forradalmak közös sorsa. Nem kivétel abban a tekintetben sem, hogy mint a többit, ezt is a monarchista abszolutista hatalmak katonai túlereje gyűrte le. A szemben álló seregek létszámának nagyfokú aránytalansága, az ellenség számbeli fölénye adta meg a végső csapást a forradalomnak. Igaz, hogy a harctereken elszenvedett vereségek bekövetkeztéhez nem csekély mértékben járult hozzá a belpolitikai válság is. A forradalom vezető köreiben fellépő széthúzás, az egységes forradalmi vezetés megingása, sőt csődje, a forradalom híveinek védekezésbe szorulása a kiegyezést, kapitulációt sürgető békepárt támadásai nyomán szükségszerűen kihatott a hadvezetésre, a hadsereg szellemére is. Az egymással rivalizáló, más-más nézeteket valló és a kormány intelmeit figyelmen kívül hagyó tábornokoknak is részük volt a végső kudarcban. Kossuth, akinek a kezében a legtöbb szál futott össze, végül maga is gyengének, határozatlannak bizonyult: nem tudott ugyanolyan eréllyel rendet teremteni a hadsereg vezetésében, mint amilyen erélyt és következetességet a bécsi reakcióval vívott politikai harcában tanúsított. Számos tényező járult hozzá tehát Világos bekövetkeztéhez, de a döntő szót I. Miklós cár, Paszkevics és a cári hadak megjelenése mondotta ki.

A reakció

Vessünk egy pillantást Európa keleti felére: milyen formákat öltött a reakció a cári Oroszországban, miután I. Miklós cár hadai pontot tettek a magyar szabadságharc után. Ott az 1849. évi katonai győzelem sem terelhette el a figyelmet a társadalmi kérdések megoldatlanságáról. A fejlődő kapitalizmus és a feudális nagybirtokrendszer közötti ellentétek elmélyültek, a jobbágyság felszámolása sürgető szükségszerűséggé vált. A paraszti lázongások növekvő száma a társadalmat fenyegető robbanás lehetőségére mutatott. Kérdéses volt, hogy a burzsoá fejlődés meggyorsult üteme és a heves paraszti elégedetlenség nem vezet-e forradalomhoz. I. Miklós haláláig (1855) a történetírás semmi komoly kezdeményezésről nem tud az agrárkérdés megoldása érdekében; utóda, II. Sándor azonban már trónraléptekor jelét adta annak, hogy a súlyos társadalmi problémával valahogy szembe kíván nézni.

A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

Herzen jelentőségét mindamellett nem ebben az utópista elméleti konstrukcióban kell látnunk, hanem abban, hogy nemesi forradalmárként haladó demokratikus, forradalmi harcot folytatott I. Miklós és II. Sándor despota rendszere ellen, mintegy hidat alkotva az 1825. évi nemesi forradalmárok (dekabristák) és a századvégi szocialista orosz forradalmiság között. Megteremtette az első szabad orosz sajtót a Kolokol (Harang) című lapjával. Vele egyidőben az orosz forradalmiságnak igen erőteljes képviselői küzdöttek a jobbágyfelszabadítás progresszív formájáért, a cári önkény eltörléséért, Oroszország demokratikus, népi jellegéért. A nemességtől elszakadó értelmiség, az úgynevezett raznocsinyec intelligencia találta meg legbátrabb kifejezőjét Csernisevszkijben és azokban a forradalmárokban, akik a Föld és Szabadság mozgalmában vettek részt. E forradalmiság végül is beletorkollott a narodnyikok (népbarátok) mozgalmába, s noha egyes kiemelkedő képviselőik eljutottak a marxi elmélethez, s ennek szellemét terjesztették az orosz haladó társadalomban, a narodnyikizmus ideológiája végül messze eltért a tudományos szocializmus programjától. A narodnyikok folytatták az egyoldalú parasztkultuszt, nem ismerték fel a munkásosztály történelmi jelentőségét, s az egyéni terrort gyakorolták merényletek formájában. Nem annyira Herzen hatása élt tehát tovább az orosz haladó mozgalmakban, mint inkább Bakunyiné, aki már a 40-es években eljutott a „tett filozófiájához”, s ehhez hű maradt később is. A nyugat-európai politikai arénán a marxista irányzatnak különösen Bakunyinnal és a francia Proudhonnal kellett megbirkóznia.

Bakunyin már az 1848-as forradalmi időszakban magára hívta a figyelmet, júniusban részt vett a prágai barikádharcokban, majd Szászországban tervezett felkelést, ahol elfogták, s az ausztriai hatóságok kiszolgáltatták a cárnak, aki Szibériába száműzte.

Spira György

A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

Döntő erőfölényt azonban a császáriaknak még Magyarország ellen vezényelt csapataik leggondosabb újjászervezése sem tudott biztosítani. De ezzel április óta maguk az udvari körök is tisztában voltak már, s ezért Ferenc József – bármennyire kínos lehetett is számára gyengeségének világgá kürtölése – mar a Szemere-kormány megalakulásának a napján, május 1-én újabb katonai segélyt kért I. Miklós orosz cártól. A cár pedig, aki tudta ugyan, hogy a Habsburgok nem nézik jó szemmel az ő balkáni terjeszkedő politikáját, de arra számított, hogy ha a magyar forradalommal az orosz hadsereg fog végezni, akkor ez csak növelni fogja Oroszország nemzetközi súlyát, s aki ráadásul attól is tartott, hogy a magyar forradalom esetleges további térnyerése forradalmasító hatást gyakorolhatna saját birodalmára – mindenekfölött Orosz-Lengyelországra – is, habozás nélkül ráállott a kérés teljesítésére. A budai vár magyar kézre kerülésének a napján, május 21-én tehát Ferenc József Varsóban már az orosz beavatkozás módozatait is rögzíthette, június közepén pedig az – együttvéve 204 ezer főnyi – orosz intervenciós sereg Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg tábornagy vezérletével már át is lépte a magyar határt.

És a beavatkozástól a cárt az sem tartotta vissza-, hogy a nyugati országok közvéleménye – kivált az angol közvélemény – mélységes felháborodással fogadta ezt a lépést. Már csak azért sem, mert ugyanezen országok kormánykörei távolról sem azonosítottak magukat a közvéleménnyel. A szóban forgó kormánykörök ugyanis, az európai hatalmi rend épségének megóvásában mindennél szentebb ügyet látván, Magyarországot független országnak – Kossuth várakozásaira rácáfolva – az április 14-én történtek után sem voltak hajlandóak elismerni, hanem továbbra is csak egy törvényes uralkodója ellen fellázadt osztrák koronatartománynak minősítették. Ha tehát ezek a kormánykörök a közvéleménynek tettek is annyi engedményt, hogy nyíltan nem üdvözölték a beavatkozást, arra, hogy a Magyarország elleni orosz támadást kifejezetten el is ítéljék, már semmiképpen sem vállalkoztak, a kulisszák mögött pedig képviselőik egyenesen helyeslésükről siettek biztosítani az orosz diplomatákat.

Így hát a Habsburgoknak végül is háborítatlanul sikerült igénybe venniök Miklós cár segítségét. A magyar forradalomnak viszont az európai forradalom táborán belül továbbra sem adódtak érdemleges segítőtársai. Holott az európai forradalom lángja még ekkor sem aludt ki teljesen. Olasz földön például Toscana egészen május végéig, Róma július elejéig, Velence pedig egyenesen augusztus végéig állta a harcot az intervenciósokkal. De folyt még a harc az Alpok másik oldalán is, ahol az egyes német államok fejedelmei a Hohenzollernek és a Habsburgok kezdeményezésére egymás után megtagadták a jóváhagyást a frankfurti parlament által az egységes Németország számára idő közben kidolgozott liberális alkotmánytervezettől, s ahol emiatt május folyamán újabb fegyveres forradalmi felkelésekre került sor Szászország, a Rajna-vidék, Baden és Pfalz fontosabb városaiban. Amint újabb fegyveres felkelésre készültek ez idő tájt a cseh radikálisok is, Lengyelországban pedig a mozdulatlan felszín alatt éppen ekkor szintén mindinkább érlelődni kezdett a forradalmi elégedetlenség. És a magyar forradalom iránti rokonszenv sem egyedül Bécsben vagy Angliában növekedett napról napra, hanem a német felkelők soraiban, sőt a korábban kérlelhetetlenül magyarellenes, a Ferenc József-i alkotmányoktroj által azonban végül mégiscsak jobb belátásra ébresztett cseh radikálisok körében is, nem beszélve Lengyelországról, ahol sokan már csak arra vártak, hogy Dembinski, akit Kossuth április 19-én a Felvidék keleti részének védelmére újonnan szervezett IX. honvédhadtest parancsnokává nevezett ki, csapatainak élén végre lengyel földre lépjen.

Csakhogy a rokonszenv-megnyilatkozásokat a magyar forradalomnak tevékeny együttműködéssé fejlesztenie most sem sikerült. Már csak azért sem, mivel az együttműködés kibontakoztatására eléggé még mindig nem törekedett maga sem. És erről nem csupán a Bécs elleni támadás elmaradása tanúskodott, hanem például az is, hogy a valóban galíciai betörésre készülő Dembinskit a Szemere-kormány már megalakulásának a hetében eltiltotta a támadástól – bármennyire hátráltathatta is volna ez (kivált ha egy galíciai tömegfelkeléssel is párosul) az orosz csapatok Magyarország elleni felvonulását –, mert a kormány attól tartott, hogy a cárnak éppen egy ilyen lépés szolgáltatna ürügyet a magyarországi beavatkozásra…

Világos

Amint Görgei persze nem is gondolt ilyesmire – mi több: még arra sem, hogy a fegyverletételt legalább a honvédsereg harcosainak biztosítandó személyes büntetlenség feltételéhez kösse, hanem – számításait merőben az orosz nagylelkűségre alapozva – a hatalom átvétele után mindennemű érdemleges feltétel nélküli fegyverletételt ajánlott fel Rigyigernek, s mindössze azt kötötte ki, hogy a fegyverletétel egyedül „ő felsége az orosz császár hadai előtt menjen végbe”.[3] 13-án pedig Világosnál már le is tette a fegyvert. Amivel azután nemcsak a harcok különbeni elhúzódásától komolyan tartó orosz hadvezetőség háláját vívta ki, hanem valóban képes volt felébreszteni a nagylelkűség szellemét magában a – könyörületességéről egyébként éppen nem nevezetes – cárban is, úgy hogy Miklós az ő számára utóbb ki is járta Ferenc Józsefnél a személyes büntetlenséget, s az orosz kézre került magyar foglyok közül csupán a többieket szolgáltatta ki a császáriak bosszújának.

Szabad György

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

Az 1851. december 31-i rendelkezések nyomán a Habsburg-birodalomban olyan uralkodói abszolutista kormányzati rendszer kiépítésére került sor, amelynek korlátlansága a hatalomra jutott III. Napóleonét is felülmúlta, és csak I. Miklós cár oroszországi önkényuralmához volt hasonlítható.

A magyarországi megtorlás

Az egyetemes történetben is eladdig szinte páratlanul széles és heves nemzetközi tiltakozásra, amely nem korlátozódott a haladó világra – hiszen a színfalak mögött még a korántsem lágyszívű I. Miklós cár is hangot adott méltatlankodásának ifjú pártfogoltja kíméletlensége miatt – Bécs felelete a visszautasítás, a „civilizácíó” érdekeinek védelmére, a „rend” helyreállításának szükségességre való hivatkozás és a magyar forradalom bemocskolásának a kísérlete volt.

Lábjegyzetek

  1. Alfred Stern, Geschichte Europas seit den Verträgen von 1815 bis zum Frankfurter Frieden von 1871 (továbbiakban: Stern, Geschichte Europas…). V. Berlin, 1911. 385.
  2. Theodor Schiemann, Geschichte RuBlands unter Kaiser Nikolaus I. III. Berlin, 1913. 262.
  3. Görgei Rigyigerhez, Arad, 1849. augusztus 11. Közli: Horváth Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. III. Pest, 1872. 488.

Irodalom