Mikszáth Kálmán

A Múltunk wikiből
Szklabonya, 1847. január 16. – Budapest, Józsefváros, 1910. május 28.
író, újságíró, országgyűlési képviselő
Wikipédia
Benczúr Gyula festményén (1910)
1881
Megjelenik Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak című elbeszélés kötete.
1882.
Megjelenik Mikszáth Kálmán: A jó palócok című elbeszéléskötete és Tolnai Lajos: A báróné ténsasszony című regénye.
1898.
Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász című regénye.
1901.
Mikszáth Kálmán: Különös házasság című regénye.
1908.
Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival című regénye.
1911.
Mikszáth Kálmán: A fekete város című regénye.

Vörös Károly

A nemesség vagyoni differenciálódása

A rétegződés hasonló képe tárul elénk az ország másik felén, a kicsiny Győr megyében éppúgy, mint Sáros megyében. Utóbbiban 300 ezer kat. holdnyi allodiális földből 100 kat. holdnál nagyobb darabot birtokló 257 birtokos közül is 6 volt az 5000 kat. hold feletti, összesen körülbelül 80 ezer kat. holdat birtokló arisztokrata. Az 1000 és 5000 kat. hold közötti birtokú rétegbe is csak 35-en tartoztak. Az 500 kat. hold alatti birtokosok száma 147; közülük is 103 rendelkezett csak 100 és 300 kat. hold közötti birtokkal. Mikszáth majdani sárosi gavallérjainak, vagy inkább széltolóinak atyái ezek, és még inkább azok, akik az 1846-ban Fényes által körülbelül 4200 főre becsült sárosi nemességből úrbéres földjeik elvesztése után már 100 kat. holdnal is kisebb birtokra szorultak vissza.

Szász Zoltán

A választási rendszer és a parlament

Mikszáth Kálmán, aki a kort minden történésznél jobban értette és érezte, nemzedékek sorát ismertette meg a „boldog békeidő”, s benne a választások világával.

A 67-es ellenzék

„Örökös bajotok nektek, habaréki nagy embereknek, hogy bizonyos merész dolgoktól visszariadtok, amik pedig egy rántással vinnének a magasba” – írta egy ízben Mikszáth Grünwald Bélának, a párt közigazgatási szaktekintélyének.[1]

A nemzeti ellenzék

Frakcióharcai miatt Mikszáth „sokfejű pártnak” nevezte a függetlenségieket.

A közigazgatás korszerűsítése

A vidék valóságos kiskirálya a járások élén álló főszolgabíró volt. A helyi igazgatás minden kérdésébe döntően beleszólt, kezében futott össze a szakigazgatás is, mert járási szintű állami szakigazgatási szerv alig volt. A közegészségügytől a gazdasági, munkás- és oktatási ügyeken át a községek felügyeletéig minden őrá tartozott. Kisebb ügyekben igazságosztó szerepet játszott, Mikszáth szavaival: „kocsiderékból” bíráskodott.

A kormány helyzetének megrendülése és Tisza Kálmán bukása

A kortársak a kormányelnököt mindenhatónak tartották, Mikszáth találó fogalmazása szerint; „Utoljára már nem is lehetett az országot elképzelni Tisza nélkül. Talán mindig volt és mindig lesz.”[2]

Vörös Károly

A kultúra új jelenségei

Ezzel párhuzamosan, a változás második elemeként, az új írói generációban egyre nagyobb számban jelennek meg a modernül differenciálódó társadalom szélesebb intellektuális rétegeiből érkező írók. Ők már nemcsak új tematikát hoznak magukkal, hanem beépítik az irodalomba az őket kibocsátó társadalmi rétegeknek újfajta problémalátását és érzékenységét is. Hogy közülük csak a legjellegzetesebbeket említsük: Mikszáth Kálmánnal az elszegényedő megyei nemesi kishivatalnok szintjéig felemelkedő jómódú kispolgárosodott paraszt; Bródy Sándorral a szegény vidéki zsidó kispolgár-proletár kisiparos; Petelei Istvánnal az erdélyi örmény–magyar kisvárosi polgárság világa, élményanyaga és értékrendje emelődik be az irodalomba. De nem véletlen, hogy az 1880-as évek végéig még egyikük sem tud teljesen érvényesülni: a tematika új elemei és a bennük rejlő újszerű társadalmi problematika lehetőségei majd csak a századvégre fognak teljesen kibontakozni. Valóban még korunkban kiteljesedett (és nem csak az író korai halála által lezárt) életműnek talán csupán Iványi Ödöné tekinthető, csúcspontján egy, a kor új valóságát szélesen ábrázoló regénnyel, A püspök atyafiságával.

Az átalakulással jelentkező új egyéni és társadalmi viszonylatok reális bemutatása a változás harmadik tüneteként, új ábrázolási módszerek alkalmazását is megköveteli. Így lép előtérbe az alakuló új irodalomban az önmagát túlélt romantikával szemben a realizmus igénye, illetve például Bródynál már a naturalizmus is (felhasználva a kor filozófiai gondolkodását olyannyira befolyásoló darwinizmust is). A romantika, mely (másodrendű írói is hamar kihalván) már csak Jókai munkásságában kíséri végig a kort, sajátos módon Iványi Ödönnél kezd visszatérni, ám már nem a régi, Jókai által folytatott vonalat követve tovább, hanem új, modern érzelmek felé mutató, szinte már stilizált formájában.

A megváltozott társadalmi feltételek azonban a kultúrától – és elsősorban az irodalomtól – nem csupán a valóság új elemeinek érzékelését és ezek reális, vagy éppen már naturális ábrázolását követelték meg: mindezekből szükségszerűen következett annak igénye is, hogy az író foglaljon állást e változásokkal szemben: olyan igény, mely az író perspektíváit is alkalmas volt érzékeltetni. Az irodalom válasza erre az igényre a birtokos nemesség hanyatlásának és átmentési kísérleteinek felismerésén és többé-kevésbé éles bírálatán túl már nem egységes: például a Rákosi Jenő és a köréje csoportosult, jórészt a polgári átalakulással szóhoz és szerephez jutott polgári és kispolgári írócsoport, magától Rákosi Jenőtől kezdve a Borsszem Jankót szerkesztő Ágai Adolfig, már az új, polgáriasodó viszonyoknak a deáki liberalizmus jegyében álló minél teljesebb stabilizálásában látja a fejlődés követendő irányát. Ennek keretében egyaránt tudomásul veszi a birtokos nemesség hanyatlását és kísérleteit megrendült gazdasági pozíciójának erőteljes politikai pozíciókkal való felcserélésére, – majd a korszak vége felé elutasítja a kialakult struktúra, s benne saját helyzetének akár a nemzetiségek, akár a választójog kibővítése révén a szélesebb tömegek javára való bármely módosítását. Más, politikailag elsősorban a Függetlenségi Párt felé orientálódó csoportok, de például a Tisza mellett némi cinizmussal kitartó Mikszáth is, a viszonyok további határozott demokratizálásának szükségességét sugalmazzák, ha ők sem mindig következetesen.

Hanák Péter

A Wekerle-kormány

Szilágyi a kor politikus gárdájának különös alakja. Kiváló jogász, szónok, szervező és vitázó, rendkívüli képességeit ellenségei és barátai egyaránt elismerték. „Titáni gondolatok forrnak, nagy tervek gomolyognak… koponyájában”[3] – írta róla Mikszáth.

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

Másnap a szabadelvű párt rendkívüli értekezlete bizalmat nyilvánította Wekerle és társai iránt, és felkérte őket, hogy a párt vezetését „ezen nehéz napokban” is folytassák. Ez a határozat példa nélkül való zendülés volt egy királyi. „Egy kis életelixír került a pegyhüdt vérbe, és egy kis bokréta a mameluk kalapja mellé”[4] – írta derűs öniróniával Mikszáth, aki maga is részese volt a lázadásnak és a megalkuvásnak.

Pártrendszer a század végén

Minthogy a függetlenségiek csak korlátozott mértékben vehették igénybe a közigazgatási apparátust, a párt informális felépítése jelentősen különbözött a kormánypártétól. Pártkörei szintén klubszerűek voltak, ezeket azonban a negyvennyolcas olvasókörök, népkörök, polgári egyletek széles, a községekig leágazó – egymással szervezetileg össze nem függő – hálózata vette körül. Az olvasókörök békeidőben csendesen szunnyadoztak, de választások évadján, országos események idején egyszerre megpezsdültek és valóságos pártszervezetek funkcióját töltötték be. A formai felépítése szerint tipikus klubpárt informálisan és potenciálisan egy laza, nem annyira szervezeti, mint inkább érzelmi szálakkal összefűzött tömegpárt számos kellékével rendelkezett, és kivételes alkalmakkor, kiélezett konfliktushelyzetekben országos tömegmozgalommá duzzadt fel. Ebben azonban már nem a szervezet, hanem a program és az eszme játszotta a mozgósító szerepet. Amint Mikszáth mondotta, ennek a pártnak nincs szüksége szervezetre, fegyelemre, taktikára, hiszen „az ő kezükben van a legszebb zászló, melynek selyme édesen suhog”.[5]

A program forma szerint a századvégen sem változott: perszonálunió közös ügyek nélkül, teljes állami önállóság. De az értelmezés és a stratégia fokozatosan átalakult. A kiegyezés korában az önállóság követelése valóságos alternatíva, az uralkodói hatalommal és a bécsi restaurációs törekvésekkel szemben a 48-as alkotmány visszakövetelése progresszív, liberális nemzetiségpolitikával és a népjogok kiterjesztésével párosított program volt. A dualizmus negyedszázadának konszolidációja azonban újraforgalmazta, más hangsúllyal tette fel a hatvanhetes polémiában bennerejlő alternatívát: Ausztriával és a dinasztiával, vagy a nemzetiségekkel és a néppel? A századvégen Mocsáry Lajos vetette fel újra, bátran és világosan, az alternatívát. A függetlenségi pártnak – írta – választania kell a soviniszta magyarosítás és a függetlenség között. Ha úgy véli, hogy „a magyarság erősbítése és terjesztése a mindenek felett álló nemzeti érdek… akkor el kell ismernie, erre a jelenlegi helyzet kedvező”, sőt a dualista rendszer jobb, mint a perszonálunió vagy a teljes függetlenség. Ha azonban a magyarosítást sem a legfőbb érdeknek, sem lehetségesnek nem tartja, akkor a függetlenség kivívása a legfőbb cél és feladat. „Választani kell a két politika között. Vagy magyarosítás, vagy a függetlenség. Mind a kettőt együttesen komolyan folytatni nem lehet.”[6] A századvég függetlenségi pártját illetően az alternatíva ilyen megfogalmazása inkább szónoki kérdés, a pártvonal kritikája volt. A függetlenségi vezető réteg ugyanis a hódító nacioanlizmus mellett döntött, de nem vonta el ennek logikus következményeit, nem fogadta el a dualizmust, hanem fenntartotta a régi függetlenségi programot. A párt alapvető illuzionizmusa e kettős funkció vállalásában, alapvető funkciója eme illuzionizmus terjesztésében rejlett. Ezt a kettősséget fejezte ki és népszerűsítette a függetlenségi eszme.

A függetlenségi eszme a századvégen haladó és retrográd célok és érzelmek szétbonthatatlan keveréke volt, de az alkotóelemek aránya jelentősen megváltozott. Az önállóság csonkaságának, a függés következményeinek kimutatása továbbra is progresszív feladat maradt, még ha jelentőségét a függetlenségi politikusok, közírók jócskán túlozták is. Az igazi torzítás azonban nem a túlzásokban rejlett, hanem abban a hamis propagandában, amely az ország minden baját, szociális nyomorúságát a függetlenség csonkaságára vezette vissza. Az eredeti negyvennyolcasságtól való eltérés a nemzeti és a társadalmi haladás szétválasztásában, gyakran szembeállításában nyilvánult meg.

A függetlenség és az önvédelem harci követelményeiből könnyen le lehetett vezetni a nemzeti egység programját, amelynek az uralkodó hatalom és apparátusa, a császári hadsereg elleni összefogásban ugyancsak volt progresszív tartalma. A nemzeti egység függetlenségi parti értelmezése azonban a társadalmi konfliktusok kiiktatását, vagyis a fennálló rend, a földbirtokos-burzsoá uralom védelmét jelentette. A hazaszeretet és a hazafiság ilyen értelmezésével nem fért össze semmilyen osztályharc, semmilyen radikalizmus vagy szocializmus. A függetlenségi publicisták, történészek a nemzeti egység eszményét vetítették vissza a múltba. A párt létét és hivatástudatát 1848-ból merítették, családfáját Rákócziig és a megelőző századok honvédő szabadságküzdelmeiig vezették fel. A történelmi hagyomány nemes volt, a történelemszemlélet azonban nemesi. A vezető réteg és az „úri középosztály” a megfellebbezhetetlen örökhagyóval, a históriával legitimálta jelenkori vezető szerepét. Ebben a historizáló szemléletben nem jutott hely a népi osztályharcnak, a paraszti és a plebejus forradalmi vonalnak: ezek vagy beleolvadtak a romantikus hazafias idillbe, mint Thaly kurucai, vagy a honvesztő pártoskodás, a nemzetietlen lázadás szégyenbélyegét kellett viselniük.

Ösztönös érzelem, humánus értelmi kötődés és nacionalizmus keveredett a haza fogalmában is. Az természetes, hogy a századvég nemzedéke a hazán az akkori országot értette a Kárpátoktól az Al-Dunáig. A magyar nacionalizmus azonban ezt a más népekkel közös hazát a magyarságnak sajátította ki, és mind a dualista, mind a kivívandó független állam magyar nemzeti jellegét olyan evidenciának hirdette, amelynek kétségbe vonása a hazaárulással volt egyenlő. Ebben az értelemben tehát a haza egyúttal a magyar nemzeti államot, a hazaszeretet, a „magyar állameszme” feltétlen elfogadását és védelmezését jelentette.

A függetlenségi eszme kiválóan alkalmas volt arra, hogy reális, haladó értékeket retrográd eszmékkel, mérgező illúziókkal vegyítsen és ellentétes társadalmi érdekeket egy irracionalizált érzelemvilágban, a hazafias mitológia nemzeti érvényű konzisztenciája révén kiegyenlítsen vagy egybemosson. Ezt a funkciót töltötte be a historizáló történelemszemlélet, a haza azonosítása a „magyar állameszmével”, és a szülőföldhöz, a nemzeti közösséghez fűződő ösztönös érzelmi és humánus értékracionális kötődés: a hazaszeretet mitikus vallássá avatása. „Nem a vitézség, nem a bölcsesség, nem a lázongó szabadságszeretet, nem a magyar nemzet józansága vagy hajthatatlan szelleme tartotta fenn ezer esztendeig a hazát, hanem a hazaszeretet”, hirdette a millenáris ünnepség köszöntője. A sok extatikus jelző, a „lángoló”, a „szenvedélyes”, a „fanatikus” mellett megjelenik a vallási is: „a megváltó hazaszeretet”, ez egyesíti „a koronás királyt és a nemzet legkisebb fiát egy szent közösségben”.[7]

A hazaszeretet vallásának és kultuszának ápolásában a függetlenségi párt propagandáját meghatványozta a sajtó, az irodalom, az iskola és a családi nevelés. Szabó Dezső írja le, hogy családjában „egész vallásos kultusza volt a magyar irodalomnak”. Kisgyerek korától kezdve, az esti ima után mindenkor megesküdött arra, hogy az „eszméért” inkább a vérpadon hal meg, de el nem árulja. Anyjában a misztikus elhivatottság hite él: „Ő a magyar Mária, ő fogja világra szülni a minden magyar szenvedés megváltóját, az új, a győzedelmes Kossuthot, a magyar Redemptort.”[8] És ez nemcsak az erdélyi kálvinista kisnemesek, prédikátorok rajongó famíliáiban volt így. A Galilei Kör egyik alapítója, a pesti zsidó kispolgári miliőben felnőtt Kende Zsigmond érzelemvilágát ugyanez a mítosz formálta. Az elemi iskolában a „Lóra tehát vitéz ezerek, harcpálmát a hadak fergetegi közt nyerek” indulóra, meg a „Szittya vitézek, a harc riadalma ne rettegtessen benneteket” ritmusára rohangáltak. „Képzeletünkben lovon ültünk és kaszaboltuk az ellenséget, mint a répát.”[9]

De hát ki volt az ellenség?

A millenáris tankönyvekben az ellenség anonim maradt, az eleven negyvennyolcas hagyomány azonban könnyen azonosíthatóvá tette. „Az én gyermekkoromban – írja Kende – a fiatalság zöme a 49-esség szellemében volt Kossuth—párti…, szívében a Habsburgokkal való leszámolás vágya eleven érzés volt.”[10] Dinasztiahűség és negyvennyolcasság, igaz, jól megfért egymással a millenáris évtized eufóriájában, de nem a szívekben. Mikszáth írja le egy meghatóan borongós emlékezésében, hogy halálosan beteg kisfiát sem ígérettel, sem ajándékkal, sem gyógyszerrel nem tudták evésre bírni. Ekkor Mikszáth, az elvhű hatvanhetes elárulta a nagy titkot: azért kell ennie, hogy megerősödjék, azért kell megerősödnie, mert meg kell birkóznia a király fiával, s azért kell győznie, mert akkor megmenti, megszabadítja Magyarországot.

Szabó Miklós

A népi-nemzeti kultúra felbomlása és átalakulása

A népi-nemzeti irodalom kiteljesedését és csúcsát Mikszáth művészetében érte el. A Tisza Kálmán korszak klasszikusa volt, személyében és művészetében képviselte és ábrázolta a polgárrá fejlődő középnemesség programját és életformáját. A nyolcvanas évek eleji indulásakor a „Tót atyafiak”-ban és „A jó palócok”-ban hangot adott az uralmon levő nemesi réteg patriarchális népszemléletének. A kilencvenes években írt nagy műveinek dzsentriábrázolása pedig a polgárosodási program pozíciójából bírálta a réteg visszamaradó részét, pontosabban, a réteg „jobbik”, polgáribb lelkének bírálatát gyakorolta a réteg „rosszabbik”, nemesi-feudális lelkének gyarlóságai felett. Ez a bírálat így egyszerre volt pontos, elevenre tapintó és éles, mégis azonosuló, a rétegen belülről jövő. Mikszáth művészi kiteljesedése időben nem a korszak virágzásának klasszikus idejére esett, hanem annak végére, amikor már a bomlás jelei is megmutatkoztak. Az 1893 és 1897 között írt karcolatokban született meg Katánghi Menyhért „képviselő úr” alakja, s történeteiből utóbb a „Két választás Magyarországon” (1910). Az egészen kései – 1906–1907-ben írt – „A Noszti fiú esete Tóth Marival” „Minerva baglyának alkonyi röpte” volt: a magyar polgárosodás első nagy fellendülő korszakának utólagos mérlege. A kilencvenes évek közepén jelentkező újkonzervatív romantikus antikapitalizmus szelleme nem hagyta érintetlenül Mikszáthot. Nyomai érezhetők a „Beszterce ostroma” (1895) és az „Új Zrínyiász” (1898) nemesi romantikájában. A századfordulóra kibontakozó újkonzervatív politikai roham azonban ráébresztette a fenyegető veszélyre s arra indította, hogy 1900-ban, a klerikális-néppárti előretörés csúcsán megjelentesse a „Különös házasság”-ot. Nem hiába rágalmazta később az ellenforradalmi korszak propagandája azzal, hogy a könyvet pénzért rendelte meg nála a szabadkőművesség; tett volt ez a könyv, közvetlen részvétel egy jelentős politikai küzdelemben. Élete végére, posztumusz művében eljutott a polgári liberalizmuhoz, a nemesi hagyománnyal való teljes szakításhoz. Az 1911-ben megjelent „A fekete város”-t már az 1905–1906 utáni művészeti forradalom ihlette, nem művészileg – e téren Mikszáth már nem szakadt el klasszikussá vált alkotási módjától –, hanem világnézetében, politikai elkötelezettségében. Ez a mű önbírálatnak is tekinthető, mert revideálta a kilencvenes évek derekán született művek nemesi nosztalgiáját, s egyben elhatárolódott a nemzetkaraktert mitizáló historizálástól.

Az idilli, patriarchális népszemléletet a század végén Gárdonyi Géza vitte el a Göre Gábor-figura népet karikírozó végletéig. Gárdonyi személyes élethelyzetében is azt a pozíciót foglalta el, ahonnan a nép gyámolításra szoruló, gyermeki tisztaságú és gyermeki naivitású lények gyülekezeteként szemlélhető: a katolikus néptanítóét. Tanítóskodása élményeiből születtek a paraszti tárgyú elbeszéléseit tartalmazó „Az én falum” című kötet (1898) könnyes-érzelmes, népszerető írásai is. A két szegedi múzeumi tudós és író, Tömörkény István és Móra Ferenc Mikszáth népszemléletével közeledtek a szegedi tanyavilág népéhez, de már nem a népélet költőiségét zengték, hanem a nyomor és a kiszolgáltatottság drámáiról számoltak be.

A patriarchális népszemlélettől való teljes szakadást Móricz hajtotta végre. Ő is MIkszáthtól és Jókaitól indult, de írásmodorát a francia naturalista irodalom szemléletmódja is meghatározta.

A népi-nemzeti irodalom anekdotaformájának meghaladása: Krúdy és Móricz

Krúdy anekdotában élt. Az életviteléhez tapadt történetkék, a belőlük egységes gesztusvilággá összeállított Krúdy-legendakör darabjai forma szerint anekdoták voltak. Kézenfekvő volt tehát, hogy az író az életét formáló stilizációs anyagot átvitte művészetére is, és annak is szolgálatába állította. Távolról sem azonnal. Mint író kezdetben a francia naturalistákat és az orosz klasszikusokat követte. Csak a század első évtizedeiben fordult figyelme Mikszáth felé s birkózott meg íróként is a novellaformával.

Lábjegyzet

  1. Mikszáth 1888. október 24-i levele. Mikszáth Kálmán összes művei. Szerkesztette Bisztray Gyula és Király István. 25. Budapest, 1961. 25.
  2. Mikszáth Kálmán, Az én kortársaim. II. Budapest, 1910. 68.
  3. Mikszáth Kálmán művei. 14. Budapest, 1969. 555.
  4. Mikszáth Kálmán művei. 14. 1969. 667–668.
  5. Mikszáth Kálmán művei. 14. Budapest, 1969. 218.
  6. Mocsáry Lajos, A közösügyi rendszer zárszámadása. Budapest, 1902. 241–242.
  7. Hazádnak rendületlenül. Magyar Újság, 1896. május 2.
  8. Idézi: Nagy Péter, Szabó Dezső. Budapest, 1964. 14–15.
  9. Kende Zsigmond, A Galilei Kör megalakulása. Budapest, 1974. 28.
  10. Ugyanott 49–50.

Művei

Mikszáth Kálmán karcolatait és parlamenti tudósításait, amelyek a Mikszáth Kálmán összes művei című sorozatban (Szerkesztette Bisztray Gyula és Király István) jelentek meg. Ez utóbbiak – a kitűnő kiadói jegyzetekkel együtt olvasva – a parlament mindennapos működésébe nyújtanak betekintést, s egyben az író anekdotázó túlzásai is korrigálásra kerülnek. (A 27–36. kötetben az esetenként politikai jellegű írásokat is tartalmazó elbeszélések találhatók. A cikkek és karcolatok korszakunkból a sorozat 52. köteténél kezdődnek és a 68. kötettel záródnak. Kiadásuk 1964 és 1974 között történt.)

A politikai főszereplők jellemrajzát történelmi érvénnyel vázolta Mikszáth Kálmán, Az én kortársaim (Budapest, 1904.) és Mikszáth Kálmán, Politikai karcolatok 1881–1908 (Mikszáth Kálmán művei. 14. Budapest, 1969) című gyűjteményben.