Milan Hodža

A Múltunk wikiből
Szucsány, Osztrák–Magyar Monarchia, 1878. február 1. – Clearwater, Florida, 1944. június 27.
újságíró, politikus, csehszlovák miniszterelnök
Wikipédia
1900. október 1.
Budapesten megindul Milan Hodža napilapja, a Slovenský Denník (később Slovenský Týždenník).

Hanák Péter

A válság birodalmi dimenziói

Az aktivitás útjára lépett szlovák vezető réteg részt vett a Tisza-kormány elleni harcban, de az ellenzéki koalícióhoz nem csatlakozott. A magyar nemzeti küzdelemben semleges álláspontot foglalt el, agitációját a demokratikus reformok, a választójog propagálására irányította. Ebben a kérdésben rokonszenvezett, különösen Milan Hodža csoportja, a kormány törekvéseivel, anélkül hogy aktív segédcsapatul szegődött volna.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

Amíg 1905 januárjában csak egy szlovák képviselő, Hodža jutott be a parlamentbe, 1906-ban hét mandátumot szereztek. A románok az 1905. évi nyolccal szemben 16 kerületben kerültek ki győztesként. A szerbek két mandátumot szereztek. A nemzetiségi irányzatok közül főleg a szlovák mozgalom ifjabb, demokratikus személyiségei szenvedtek vereséget. A rózsahegyi és olaszliszkai választásoknál elkövetett szabálytalanságok tartósan megrontották e községek légkörét és országos hírre tettek szert. 1906 második felének egész perözöne a választásokból nőtt ki. Hodža, aki 1905 augusztusától fokozatosan távolodott a koalíciótól, 1906-ban fordult szembe határozottabban a koalícióval, s szegődött jobban Ferenc Ferdinánd politikája mellé.

Az 1907. évi vasúti pragmatika és a horvát obstrukció

A pragmatika képviselőházi vitája a horvátokat ismét közelítette a magyarországi nemzetiségi pártokhoz. 1848 óta nem alakult ki ilyen szoros együttműködés a horvát és szlovák politikusok között. Hodžán keresztül a horvát koalíció kapcsolatokat talált Ferenc Ferdinánd körével, ami még értelmetlenebbé tette a Supilo ellen felhozott szélsőséges vádakat.

A koalíciós kormány nemzetiségpolitikai konfliktusai 1907-ben

Rózsahegy környékének specialitása volt, hogy itt még az októberi általános sztrájk után fokozódott a tömegek izggalma. A mozgalom kezdett túlcsapni a szlovák vezetők elképzelésein; Hodža már felajánlotta, hogy a kormány és a tömegek között közvetítve segíti lecsillapítani a lázongókat. Az ellentétek Rózsahegy egyik Csernovának nevezett részében éleződtek ki leginkább. 1907. október 27-én a templom felavatását az összegyűlt tömeg meg akarta akadályozni. A hatósági erőszakoskodás nyomán ekkor került sor összeütközésre, majd fegyverhasználatra.

A „csernovai vérengzést” kiváltó összecsapás mind a hatóságok, mind pedig az ottani lakosság – tekintélyes mértékben a munkásság – oldaláról ösztönös jellegű volt. A konfliktusnak egyik oldalon sem volt tudatos megtervezője. A nemzetiségi vezető politikusok (Hlinka, Hodža) nem voltak a helyszínen. 1907 folyamán vérengzésre általában éppen ott került sor, ahol a helyi hatóságok hirtelen támadt spontán tömegmozgalommal találták szembe magukat. A történeti irodalom gyakori beállításától eltérően a rózsahegyi fejleményekben a szociáldemokrata párt és a Hodža-mozgalom is érdekelve volt. E vidék népmozgalma nem tekinthető csupán a szlovák néppárt Hlinka nevéhez kapcsolódó szervezkedésének.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

Kristóffy 1907 februárjában kelt memorandumában mert először újabb kormányt ajánlani a kabinetirodának. A trónörököshöz húzó nemzetiségi politikusokat ekkor szólították kollektíven Bécsbe, s ezzel végleg kialakult a „Grossösterreich-csoport” magyarországi együttese, Ferenc Ferdinánd „műhelye”, a Belvedere-kör fontos része, amelybe Kristóffyn és pártfogoltjain kívül Hodža szlovák, Vaida-Voevod és Popovici román, valamint Steinacker bánsági német politikus is beletartozott. Ez a kollektíva jóhiszeműen, de népeik politikai érdekeinek helytelen megítélésével, hajlandó volt az autokrata Ferenc Ferdinánd támogatására, idealizálására és többek között a magyar alkotmánybiztosítékok ellen folytatott küzdelmének segítségére. A nemzetiségi politikusok pártprogramjukat, a demokratizálást vélték szolgálni a bizalmas jellegű kollaborációval, de gyakorlatilag a leglojálisabb, legkonzervatívabb politikával érintkeztek. Szereplésük ellentmondásossága hosszú ideig körükben, sőt a későbbi nemzetiségi történetírásban is kevéssé tudatosult.

Egyéb radikális irányzatok

A nemzetiségi polgári radikalizmus irányításában a magyarhoz hasonlóan nagy szerepet játszottak az értelmiségiek, de tagjaik sorában sokkal szélesebb réteget alkotott a parasztság, a kézműves iparosság. Jásziék mozgalmához képest erősebb sugárban tört elő náluk a nacionalizmus. Miközben a nemzetiségi radikális irányzatok szorgalmazták kapcsolataikat egymással és a magyar demokratikus áramlatokkal, más reakciós kapcsolatrendszerekhez is ragaszkodtak. Nem égették fel a hidat saját burzsoáziájuk konzervatív rétegei felé, és éppen 1908-ban erősítették összeköttetéseiket a Belvedere-körrel s az udvarral. E kettős kapcsolatrendszeren múlt jórészt, hogy Hodža irányzata és számos más nemzetiségi áramlat megrekedt a liberalizmus és a radikalizmus között.

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Hodža irányzata először helyeselte az annexiót; majd közömbösségét hangoztatta.

Katus László

A szlovákok

Masarýk sűrű levelezésben állt a szlovák politikai és kulturális élet vezetőivel, szlovák tanítványai pedig hazatérve az ő útmutatásai szerint folytatták tevékenységüket. 1898-ban Szakolcán megindították a Hlas (Hang) című folyóiratot Pavel Blaho és Vavro Šrobár szerkesztésében. E lap körül csoportosult a kibontakozó csehszlovák polgári irányzat: a hlaszisták. Híveik főleg a fiatal értelmiség és a felemelkedő középburzsoázia köréből kerültek ki. Nagyrészt hozzájuk csatlakozott a budapesti egyetem jelentős számú szlovák ifjúsága is, amelyre a magyar polgári radikálisok, valamint a szociáldemokraták is jelentős hatást gyakoroltak. Ez a budapesti szlovák értelmiségi csoport, amelynek vezére Milan Hodža, lapja pedig a Slovenský Denník (Szlovák Napló), majd a Slovenský Týždenník (Szlovák Hetilap) volt, szoros kapcsolatot tartott a magyar progresszióval, együttműködött vele a polgári demokratikus átalakulásért és az általános választójogért vívott harcokban. Hodža elsősorban a dél- és délkelet-alföldi szlovák telepes falvak parasztsága körében fejtett ki politikai agitációt. Idővel az egész hlaszista mozgalom súlypontja áthelyeződött a fővárosba, s 1909-től itt jelent meg új folyóiratuk, a Průdy (Áramlatok) is.

A század elején tehát megélénkült a szlovák politika, s több irányzat küzdött a nemzeti mozgalom programjának, irányvonalának meghatározásáért. A Szlovák Nemzeti Párt állandó szervezet nélküli, alkalmi alakulat volt, amely valójában csak a választások alkalmával összeült értekezletek nyilatkozataiban létezett. A századfordulóig lényegében a turócszentmártoni centrum konzervatív politikusai képviselték a pártot, de aztán döntő befolyásra tettek szert a néppártiak, majd a hlaszisták is. Ezek az új irányzatok általában nem szerveződtek határozottan elkülönülő önálló pártokká, formálisan a Szlovák Nemzeti Párt volt a nemzeti mozgalom politikai kerete, amíg a világháború előtti években végérvényesen szét nem váltak a különböző irányzatok és frakciók.

A század elején a néppárti irányzat befolyására határozta el a Szlovák Nemzeti Párt értekezlete, hogy a politikai aktivitás terére lép s fellépteti jelöltjeit az 1901. évi választásokon. A 18 pontból álló új pártprogramon erősen érződik a néppárti hatás. A programban agrárius jellegű gazdasági, szociális és liberális politikai követelések domináltak. Éppúgy helyet kapott benne az állami gazdaságfejlesztés és szociálpolitika, mint a paraszti birtokminimum, az iparszabadság korlátozása, a szövetkezetek állami támogatása, az igazságos adórendszer, a községi és járási önkormányzat, vagy az általános választójog, a gyülekezési és egyesülési jog biztosítása, de egyúttal az egyházpolitikai törvények revíziója is. A nemzeti programot viszont – Hodža bírálata szerint – szerény nyelvi kívánságokra redukálta, s feladta mindazon nemzeti követeléseket, amelyeket addig a párt zászlajára írt, elsősorban az 1861. évi memorandumban igényelt nemzeti önkormányzatot. Csupán a nemzetiségi törvény végrehajtását és a szlovák nyelv egyenjogúságát kívánta az iskolákban, a hivatalokban és a bíróságokon.

A szlovák választók – túlnyomórészt parasztok és kisiparosok – öntudatosítása és mozgósítása nem volt könnyű feladat. Mintegy 40 választókerületben voltak többségben a szlovák szavazók, de ezek felében sem indítottak nemzeti jelöltet. Rájuk is a több mint 100 ezer szlovák nyelvű választópolgárnak csak 6–14 %-a adta szavazatát. 1901-ben 4 szlovák képviselőt választottak meg, valamennyi néppárti volt. 1905-ben csak Hodžának sikerült bejutnia a bácskai szlovákok szavazataival. 1906-ban 18 jelölt közül 7 került be a parlamentbe, többségükben ismét néppártiak. Az 1910-ben megválasztott 3 szlovák képviselő közül kettő szintén néppárti volt.

A szlovák mozgalom új szakaszának igazán jelentős eredményei nem az országos politika szintjén mutatkoztak meg, hanem a szlovák társadalom belső életében és magatartásában. A néppárti alsópapság, valamint a hlaszista értelmiség és polgárság széles körű és rendszeres agitációja és szervező munkája nyomán a szlovák parasztság és kispolgárság egyre szélesebb rétegei ébredtek szociális és nemzeti öntudatra, kezdtek ragaszkodni nemzetiségükhöz és nyelvükhöz, elsősorban a Felvidék nyugati és északi megyéiben (Pozsony, Nyitra, Liptó, Árva).

A fellendülő szlovák nemzeti mozgalom jelentős befolyást gyakorolt a szlovák ipari munkásságra, annak szervezett részére is. Budapesten már az 1890-es években megalakultak az első szlovák munkásegyletek, s szlovák nyelvű munkáslapokat adtak ki. A szociáldemokrata párt 1897. évi kongresszusán 10 szlovák küldött vett részt és szólalt fel anyanyelvén. A 20. század elején azonban ellentétek merültek fel a szlovák munkások és a magyar pártvezetés között. A szlovák munkássajtó 1904-ben élesen bírálta a pártvezetőséget, szemére vetve, hogy nem támogatja anyagilag és erkölcsileg a szlovák szervezeteket, s eltűri, sőt pártolja a szakszervezetekben folyó magyarosító tevékenységet. A szlovák munkásmozgalom egyre inkább a cseh szociáldemokrata vezetők befolyása alá került, akiktől anyagi támogatást is kapott. A szlovák szociáldemokraták 1905-ben Pozsonyban megtartott első kongresszusa arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyarországi pártot osztrák mintára, föderatív nemzeti alapon kell átszervezni, s kimondotta a teljes szervezeti különállást, az önálló Szlovák Szociáldemokrata Párt megalakulását. Ez azonban nem bizonyult életképesnek, s 1906-ban ismét egyesült a magyarországi párttal, megőrizve bizonyos fokú önállóságot a szervezésben és az agitációban. A szlovák pártszervezetekben azonban mindvégig igen erős volt a cseh befolyás és a szeparatista tendencia, amely részben reakció volt a magyar pártvezetésben és különösen a szakszervezetekben érvényesülő nacionalista jellegű megnyilvánulásokkal szemben. A szlovák szociáldemokraták készek voltak együttműködni, politikai szövetségre lépni a polgári nemzeti mozgalommal, főleg a hlaszista vezetőkkel tartottak fenn állandó szoros kapcsolatot. Mindez azt eredményezte, hogy a polgári nacionalizmus hatása erősen érvényesült a szlovák munkásmozgalomban. A Szlovák Nemzeti Párt – a hlaszisták kezdeményezésére – külön bizottságot létesített, amely a munkásság ügyeivel foglalkozott, munkásgyűléseket tartott; a hlaszista sajtó időnként hemzsegett a szocialista jelszavaktól. Ugyanakkor viszont a szociáldemokraták is magukévá tették a polgári nemzeti mozgalom nyelvi követeléseit. 1914 májusában Emanuel Lehocký, a szlovák szociáldemokraták vezetője megállapodott a polgári politikusokkal abban, hogy a szociáldemokraták is belépnek a különböző szlovák nemzeti erőket és irányzatokat tömörítő Szlovák Nemzeti Tanácsba.

A szlovák mozgalom új, aktivista szakasza a koalíciós kormány idején tetőzött. Hodža 1908-ban Áchim parasztpártjával közös parasztgyűléseket tartott a Viharsarokban. A Hodža és Blaho által szervezett szlovák parasztmozgalom elsősorban a nagy- és kisalföldi szlovák gazdag- és középparasztság körében ért el sikereket.

Siklós András

Szlovákia

Október 30-án, egy nappal azután, hogy a horvát szábor állást foglalt a Magyarországtól való elszakadás mellett, a szlovák politikusok is értekezletre ültek össze Turócszentmártonban. Az értekezletet Dula Máté, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke hívta össze, és azon valamennyi szlovák párt és frakció képviselője megjelent. Ott voltak a szeparatizmusra hajló turócszentmártoni konzervatívok, a csehbarát hlaszisták, a klerikális színezetű néppártiak és a szociáldemokraták közül is néhányan. A Tátra Bank helyiségében megtartott tanácskozás a végleges formájában ott megalakuló Szlovák Nemzeti Tanács nevében határozatot fogadott el, melyet másnap a Szlovák Nemzeti Párt lapjában, a Národné Novinyben nyilvánosságra is hoztak. A deklaráció eredeti formájában a Magyarországtól való elszakadást, a teljes függetlenséget és a korlátlan önrendelkezési jogot hangsúlyozta. A csehszlovák államhoz való tartozás a végső szövegezés során nyert egyértelmű megfogalmazást a cseh politikusokkal kapcsolatban álló Milan Hodža javaslatára, aki 30-án az esti órákban érkezett az értekezlet színhelyére.

A turócszentmártoni deklaráció – ellentétben a Prágában és Zágrábban hozott hasonló határozatokkal – nem jelentette egyben a hatalom azonnali, tényleges átvételét. A magyar közigazgatás a szlováklakta területeken továbbra is a helyén maradt, és csak annyiban szűnt meg egyes helyeken – elsősorban a falvakban –, amennyiben a gyűlölt közigazgatási tisztviselőik és a helyi rendfenntartó szervek a nagy erővel fellángoló tömegmozgalmak elől itt is menekülni kényszerültek.

A hazatérő katonák és a parasztok forradalmi tömegmozgalma ellen, mely a szlovák birtokosok és kereskedők vagyonát sem kímélte, és annak felosztását ugyanúgy jogosnak és igazságosnak tekintette, mint a más nemzetiségű kizsákmányolókét, a magyar, a német és a szlovák burzsoázia közös erővel lépett fel. A különböző nemzeti tanácsok együttműködtek és támogatták a közigazgatási szerveket – amennyiben a rend fenntartásáról és a magántulajdon védelméről volt szó. Az újonnan szervezett nemzetőrségekbe a Szlovák Nemzeti Tanács utasítására szlovákok is szép számmal jelentkeztek.

A szlovák burzsoázia – számolva a polgárháborús helyzettel – nem törekedett az ellentétek kiélezésére. Gyengesége tudatában csak elvétve próbálkozott azzal, hogy a hatalmat erőszakkal is magához ragadja. A Szlovák Nemzeti Tanács tevékenysége a népharag lecsillapítására és ezzel párhuzamosan a Csehországhoz való csatlakozás népszerűsítésére irányult, amivel szemben egyesek, elsősorban Kelet-Szlovákiában, az önálló Szlovákia és a szlovák népköztársaság gondolatát propagálták, a magyar hatóságok támogatásával.

November 2-án Hodonin (Göding) morva városkából cseh katonai alakulat érkezett a határ túlsó oldalán fekvő Szakolcára, azzal, hogy a közrendet itt is helyreállítsa.

A Szlovák Nemzeti Tanács Prágában tartózkodó tagjai ezzel egyidejűleg kéréssel fordultak a Prágai Nemzeti Bizottsághoz, hogy az, tekintettel az anarchikus helyzetre, a „fosztogatásokra” és a „rend teljes felbomlására”, küldjön katonaságot, szállja meg a szlováklakta területeket. A Prágai Nemzeti Bizottság e kéréssel messzemenően egyetértett, mert úgy vélte, hogy Szlovákia – emigráció által is sürgetett – birtokbavétele nélkül az egyelőre még csak papíron létező csehszlovák állam sorsa bizonytalan. Az első önkéntes alakulatokat szokolistákból, a régi hadsereg szökött katonáiból és más jelentkezőkből állították fel, s csendőrökkel kiegészítve irányították Szlovákiába. Egyidejűleg megkezdték a volt közös hadsereg egykori cseh és morva ezredeinek újjászervezését is.

November 5-én Szakolcán Šrobár vezetésével ideiglenes szlovák kormány alakult. A 4 tagot számláló úgynevezett ideiglenes kormány november 14-ig, az első csehszlovák kormány megalakulásáig állt fenn. Šrobár ekkor belépett a Kramář-féle csehszlovák kormányba, ahol részére minisztériumot szerveztek.

A Szakolcára érkező önkéntesek és a folyamatosan érkező más erők az ideiglenes szlovák kormány parancsára hivatkozva fokozatosan nyomultak előre, és november 10-re megszállták a szlováklakta területek nyugati részét.

Az önkéntesek behatolását a magyar kormány Prágába küldött megbízottja, Supka Géza előtt csehszlovák részről a fosztogatásokkal, a rend felbomlásával, a bolsevizmus veszélyével indokolták.

Supka a rendcsinálással elvileg egyetértett, de azt javasolta, hogy „lehetőleg angol csapatok szállják meg a felvidéket, ha már mindenáron szükséges a megszállás”.[1]

A kormány hivatalos álláspontja november legelején az volt, hogy nem alkalmaznak erőszakot „rendfönntartó karhatalmi erők ellen”.[2] A Nyugat-Szlovákiában levő cseh és magyar fegyveres alakulatok között egy ideig nem is került sor összeütközésre, a különböző katonai és karhatalmi egységek az ellenőrzésük alatt álló terület elhatárolására törekedtek.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy cseh részről nemcsak rendcsinálásról van szó, hanem egyben a magyar hatóságok leváltásáról is, végleges berendezkedésről még a békekonferencia döntése előtt, a kormány a belgrádi egyezményre hivatkozva tiltakozott. November 11-én Károlyi és a Linder helyére lépő új hadügyminiszter, Bartha Albert aláírásával kiáltvány jelent meg, mely bejelentette, hogy a kormány „az ország határait minden, a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi”.[3]

A proklamáció megjelenése után a hadügyminisztérium Budapestről, Nagykanizsáról, Zólyomból, Kassáról több gyalogos és géppuskás századot, karhatalmi különítményt, továbbá tüzérséget és páncélvonatot irányított a megszállt területekre. A Heltai Viktor parancsnoksága alatt álló, 400 főt számláló tengerész nemzetőrséget is Pozsonyba rendelték. Ez utóbbi alakulatot azzal a be nem vallott céllal, hogy a túlontúl forradalminak és ezért megbízhatatlannak ítélt tengerészeket Budapestről eltávolítsák.

A szlovák területre érkező csekély harcértékű, de számbeli fölényben levő katonaság a megszállt városok és községek jó részét néhány nap alatt visszafoglalta. A cseh alakulatok, melyek létszáma november elején alig haladta meg az ezret, és november végén sem volt több négy és félezernél, a határmenti községekbe, északon Morvaországba húzódtak vissza.

Az újabb fejlemények ellen most már cseh részről tiltakoztak. Kramář november 19-én jegyzékben szögezte le, hogy a csehszlovák államot az antant elismerte, a szlovákok által lakott terület ebből következően a csehszlovák állam részét alkotja. Kijelentette: alávetik magukat a békekonferencia döntésének, de a konferencia csak a határ pontos megvonásáról dönthet, mert Szlovákia hovatartozásáról az antant már jogerősen határozott. A belgrádi egyezmény őket nem kötelezi, mert a magyar kormány nem köthetett fegyverszünetet egy olyan terület nevében, mely az antant döntése folytán már a csehszlovák állam részét alkotja, és nem köthetett fegyverszünetet a szlovákok nevében sem, hisz az új rendet Magyarországon a szlovákok képviselete nélkül proklamálták. Kramář újólag utalt a csehszlovák csapatok rendfenntartó szerepére, és hozzáfűzte: „rendcsináló őrségeink a magyar kisebbséget is védelmezték”. Befejezésül Wilson november 5-i üzenetét idézte: „a rendet fenn kell tartani és nem szabad vért ontani”.[4]

November végén a csehszlovák kormány új követeként Budapestre érkezett Milan Hodža, majd Budapestre jött a Szlovák Nemzeti Tanács több képviselője is. Hodža megbízása úgy szólt, hogy tárgyaljon a szlovákiai magyar közigazgatás felszámolásáról és a magyar katonaság visszarendeléséről. Hamarosan kiderült, hogy Hodža másról is hajlandó véleménycserét folytatni: provizóriumról, átmeneti megegyezésről, amivel a békekötésig rendezni, konszolidálni lehetne a szlováklakta területek helyzetét. A Jászival folytatott megbeszélések során kirajzolódó elgondolás lényege az volt, hogy e területek messzemenő autonómiát kapnának: a fő hatalom a Szlovák Nemzeti Tanács kezében lenne, mely irányítaná a közigazgatást, és a neki alárendelt nemzetőrséggel gondoskodna a rend fenntartásáról. Az autonóm terület saját nemzetgyűlést választana, a közös ügyekről a szlovák és a magyar nemzetgyűlés deputációk útján tárgyalna.

A szlovák vezetők tárgyalókészsége – bár Hodža ezt később csupán taktikai húzásnak próbálta feltüntetni – a pillanatnyi bizonytalan helyzetből fakadt. A szlovák vezetők számoltak a belső forrongással és a prágai kormány katonai gyengeségével, kételkedtek az antant közeli segítségében is, hiszen Vix november 28-án a nála megjelenő Hodža előtt úgy nyilatkozott, hogy a cseh katonaság megjelenése Szlovákiában a belgrádi egyezmény megsértését jelenti.

A Károlyi-kormány az esetleges megegyezés tervével több ízben is foglalkozott. A december 1-i minisztertanács, bár egyes miniszterek az engedményekkel szemben aggályaikat hangoztatták, végül is a megállapodás mellett foglalt állást. A kormány úgy vélte, hogy egy ilyen jellegű, nem a csehszlovák kormánnyal, hanem a Szlovák Nemzeti Tanáccsal kötött megegyezéssel éket lehet verni a csehek és a szlovákok közé. Nem ez volt azonban az egyedüli és a legfőbb szempont. Nyomósabb érvet jelentett, hogy ha a közös ügyek révén Szlovákiát végül is megtarthatják, e példát a többi nemzetiség is követni fogja, továbbá hogy az előzetes megegyezés előnyös lesz a béketárgyalás szempontjából. Azok, akik a tervezet elfogadását javasolták, végső argumentumként a következményekre is utaltak: „Ha létre nem jön valami egyezség, anarchia és nyomában bolsevikizmus következik.”[5]

A már-már befejezéshez közeledő tárgyalások az utolsó pillanatban megszakadtak. A csehszlovák kormány Hodžát november 30-án dezavuálta. Hivatalos közlemény adta tudtul: Hodža ilyen jellegű tárgyalásokra felhatalmazást nem kapott. A prágai állásfoglalás mögött nemcsak a cseh és a Prágában tartózkodó szlovák vezetők felháborodása húzódott meg, akik a Szlovák Nemzeti Tanács önálló eljárását árulásnak tekintették, hanem ennél súlyosabb fejlemények is, nevezetesen az, hogy Foch és a francia kormány november végén a cseh érvelést – mint erről a megelőző fejezetben már szó esett – teljes mértékben magáévá tette.

Vix december 3-án tudatta Franchet már ismertetett üzenetét: a magyar kormány haladéktalanul vonja vissza csapatait Szlovákiából.

A Károlyi kormány az antant állásfoglalásával nem mert és nem is akart szembehelyezkedni. A nyílt szembehelyezkedés szakítást jelentett volna az addigi antantbarát külpolitikával, és egy új háború kezdeményezését jelentette volna, amit a kormány az adott helyzetben – tekintettel a hadsereg siralmas állapotára – kilátástalan vállalkozásnak ítélt.

Arra a kérdésre: elképzelhető-e, hogy francia megszállás alatt az antanttal szövetségben levő csehszlovák állam ellen megszállott területről rendes háborút folytathassunk, a hadügyminiszter, a kormány jobbszárnyához tartozó Bartha Albert, már a november 29-i minisztertanácson úgy nyilatkozott, hogy ezt ő is lehetetlennek tartja.

December 3-án, Vix levelének ismertetésekor Batthyány Tivadar, a Függetlenségi és 48-as Párthoz tartozó belügyminiszter véleménye az volt: „opponálni nem lehet, ezt végre kell hajtani.”[6]

Vix levelét és a kormány válaszát a sajtó december 5-én közölte. Ezzel egyidejűleg Károlyi aláírásával proklamáció jelent meg. A Jászi által fogalmazott kiáltvány a kényszerűségre utalt, és újólag leszögezte: „demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon kívül lakó népekkel is a barátságot és a békés megegyezést keressük, és reméljük, hogy meg fogjuk találni… a nemzetek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkeztét tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.”[7]

Miután a december 3-i levél a kiürítendő terület határát nem közölte, Hodža és Bartha december 6-án ideiglenes demarkációs vonalban állapodott meg. Az ideiglenes megállapodás újabb bonyodalmak forrásává vált, mert ezt a prágai kormány érvénytelennek minősítette, és a Versailles-ban ülésező Legfelsőbb Haditanács végül is december 22-én egy ennél délebbre húzódó vonal mellett döntött. (Az előző fejezetben már ismertetett döntés Szlovákia ideiglenes határát a Dunától és az Ipolytól északra, Rimaszombattól délre és az Ung folyótól nyugatra állapította meg.)

Ruténföld

Az ungvári tanács álláspontja sem volt szilárd. A „Ruszka-Krajnáról” szóló néptörvény életbeléptetése alkalmából, december 26-án még „köszönetét és ragaszkodását tolmácsolta”, és küldöttséget menesztett Budapestre.[8] A Volosin vezetésével Budapestre érkező bizottság ugyanakkor titokban Hodžával tárgyalt, a Csehszlovákiával való megegyezés lehetőségét latolgatta.

Lábjegyzetek

  1. Valótlan állítások Kramarz jegyzékében. Pesti Hírlap, 1918. november 21.
  2. Az összeütközések előzményei. Népszava, 1918. november 20.
  3. Fegyverrel a csehek ellen. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  4. Kramerz jegyzéke: „A tót területek a cseh-szlovák állam részei”. Népszava, 1918. november 21.
  5. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. december 1.
  6. Ugyanott, 1918. november 29., 1918. december 3.
  7. A kormány kiáltványa a néphez. Népszava, 1918. december 5.
  8. Országos Levéltár, K 40. 1918-X-1084.