Milánó

A Múltunk wikiből
(Milano szócikkből átirányítva)

latinul Mediolanum, olaszul Milano, németül Milan

Észak-Olaszország legnagyobb, Olaszország második legnagyobb városa, Lombardia régió székhelye
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1157 augusztus 20.
I. Frigyes követe, Dániel prágai püspök segédcsapatokat kér II. Gézától a Milánó elleni hadjárathoz.
1158 kora ősz
I. (Barbarossa] Frigyes Milánó elleni harcában II. (Jasomirgott) Henrik seregében magyar csapatok is részt vesznek.
1161 ősz
II. Géza a pápa-kérdés miatt szakít I. Frigyessel, és nem küld segédcsapatokat Milánó ostromához.
1796. május 14.
A francia hadsereg bevonul Milánóba.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
Az országgyűlés elfogadja a közteherviselést. valamint az úrbéres szolgáltatások és a papi tized megszüntetését kimondó törvényeikkeket.
1848. március 19.
A pesti forradalmi választmány küldöttsége Pozsonyban.
1848. március 20.
Az erdélyi liberális nemesi ellenzék vezetőinek kolozsvári tanácskozása.
Forradalmi megmozdulás Poznanban.
1848. március 21.
Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky gróf elnökletével megalakul az első osztrák felelős kormány.
Megalakul a Pest megyei forradalmi választmány.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
Kossuth az országgyűlésen elismeri a horvátok szabad nyelvhasználatát országuk belügyeiben.
A selmecbányai bányászok béremelést követelnek.
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1853. február 6.
A milánói felkelés kirobbanása.

Mócsy András

A nagy válság és Dacia feladása

268-ban a gótok újból elözönlötték a Balkán félszigetet, és ezúttal nem Dacián vagy a Daciával szomszédos limes-szakaszokon áttörve támadtak, hanem az Al-Duna és az Égei-tenger irányában. A támadók zöme ezúttal azonban dél felől, a Vardar és a Morava völgyében hatolt észak felé, és épp azt a területet támadta meg, amelyet Dacia mint hídfőállás védelmezett. Gallienusnak Naissus (Niš) mellett sikerült döntő csapást mérnie rájuk de a központi sereg parancsnokának, Aureolusnak Mediolanumban (Milánó) kitört lázadása miatt azonnal Aureolus ellen kellett fordulnia.

A Mediolanumban összevont, nagyrészt már lovasokból álló központi sereg vezérkarában ekkor már az illyricumiak vették át a vezetést, mégpedig a moesiai származású Claudius és Aurelianus.

Bóna István

A hunok

452 tavaszán Attila és seregei Pannonián keresztülvonulva nagyobb harcok nélkül haladtak át a Juli-Alpok Aëtiustól alig védett hegyszorosain. Három hónapos kemény ostrommal bevették és lerombolták a még soha el nem foglalt Aquileiát, majd folytatták útjukat Concordia (Portogruaro)–Altinum (Altino)–Patavium (Padova]])–Vicentia (Vizenza)– Verona–Brixia (Brescia)–Berganum (Bergamo)–Mediolanum (Milánó) városain át Ticinumig (Pavia).

A langobard–gepida háború

A langobardok 568. április 1-én utoljára ülték meg a Húsvét ünnepét Pannoniában. Azután, mindent felégetve maguk mögött, elindultak itáliai hadjáratukra a hozzájuk csatlakozott szászokkal s a seregükbe besorozott gepidákkal és szvébekkel. Hadaik egy évvel később Milánó kapui előtt álltak.

Györffy György

Pannonia és Morvaország elfoglalása

A magyar sereg Aquileánál kiérve Lombardiába először a Pótól északra fekvő síkságon át, Milánóig és Paviáig, Berengár fővárosáig nyomult előre, és amikor Berengár nagyobb számú, tarka nemzetiségű serege összeállt, visszavonultak a Brenta folyó keleti partjára.

Uralomváltás és a székelyek

945-ben a magyarokkal szövetséges itáliai király, Hugó trónja megingott. Ez évben ugyanis II. Berengár ivreai őrgróf Németországból sereggel Lombardiába vonult, ahol Verona, Milánó és több város megnyitotta kapuit előtte.

Kristó Gyula

Idegen etnikumok

Egy, 1150 táján írt krónika a szerémségi Nagyolaszit villa advenarum Francorumnak (frank jövevények falujának) nevezi. A frank szó pontos jelentése itt bizonytalan, bár egy másik krónika 1162-nél úgy említi Franca villa helységet, mint amelyben szerinte akkor milánói menekültek telepedtek meg.

Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben

  • Mindenekelőtt éppen 1157-ben váltott át a legalább egy évtizede hűvös vagy ellenséges, de mindenképpen mélyponton levő magyar–német viszony barátságossá. Dinasztikus kapcsolat létesült a császár hű szövetségese, II. Vladiszlav cseh fejedelem fia, valamint II. Géza király leánya között. Dániel prágai püspök, Frigyes követe magyar segédcsapatokat kért Gézától a császár Milánó elleni hadjáratához, amit a magyar uralkodó megígért.
  • 1158 kora őszén magyar segédcsapat, 500–600 izmaelita vett részt II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg seregében Frigyes oldalán a milánói harcokban, amelyek a nagy lombard város elestével végződtek.
  • Egyéves ostrom után, 1162 márciusában feltétel nélkül megadta magát Milánó, s a császár már a dél-itáliai normannok elleni hadjáratot készítette elő.

Ember Győző

III. Károly trónra lépte

Károly helyzete így Spanyolországban reménytelenné vált. Nem szívesen ugyan, de hallgatott tanácsosaira, és feleségét Spanyolországban hagyva, 1711 szeptemberében hajóra szállt. Először Milánón át a Német-római Birodalomba tartott, ahol Frankfurtban még 1711 decemberében császárrá választották és koronázták.

H. Balázs Éva

Az itáliai elmélet és gyakorlat

A rastatti béke Ausztriának juttatta Milánót. A Mediciek kihalásáig (1737) prolongálták Lotharingia és Toscana kicserélését, azután Lotharingiai Ferenc, majd második fia, Lipót (az olaszok számára Péter Lipót) kormányozta. A Nápoly-Szicíliai Királyság élén a gyenge IV. Ferdinánd mellett 1768-tól Mária Terézia hasonmás leánya, Mária Karolina állt. A makacs és nehezen kezelhető Mária Amáliának is Habsburg érdekeket kellett volna képviselnie 1769 óta Pármában. Mindez Bécs és Itália sokrétű kölcsönhatását biztosította. Bécs irányító, vagy – követei révén – tanácsosztó szerepet igényelt a maga számára; ezt a Habsburg-Lotharingiai-dinasztia súlyával megtehette, de ugyanakkor egészen II. József kérlelhetetlen reformdiktátumáig a helyzet voltaképpen az „irányított vezető” paradoxonával jellemezhető. Bécs sokat tanult a társadalmi-gazdasági élet minden területén a birtokába jutott olasz államoktól.

A különböző felvilágosult abszolutista államok csak akkor küzdöttek saját egyházuk irányításának nehézségeivel, ha az államvallás a katolikus volt. Porosz Frigyes vagy a skandináv uralkodók ilyen problémát nem ismertek, s Nagy Katalin is élhetett a cári egyházfőség előnyeivel. A mediterrán uralkodók és a Habsburgok helyzetét abban lehetne összefoglalni, hogy kapcsolatukat Rómával új szempontok szerint akarták rendezni. Mély vallásosság és a teljes szuverenitás igénye, ez jellemző a spanyol Bourbon III. Károlyra, [[Mária Terézia|Mária Teréziára és természetesen II. Józsefre is. A harcot Nápoly kezdte el. Az állam tradíciói, földrajzi helyzete diktálta az antikuriális harcot, melynek korai élharcosa Pietro Giannone, a pápaellenes Istoria civile del Regno di Napoli szerzője, aki az inkvizíció elől Bécsbe menekült. Ő már 1748-ban meghalt, de írásain olyan új nemzedék nevelődött, amely a jogi érveléseket délies temperamentummal képviselte, és főleg a cenzúra kérdését állandóan napirenden tartotta. Az antiklerikalizmus volt Nápolyban is, másutt is a kiindulási pont, s Róma, a jezsuita rend, a holtkéz problémája a főmotívumok. A katolikus izmusok, a janzenizmus, a febronianizmus, a gallikanizmus, majd kisvártatva a jozefinizmus jelszavai visszhangoznak az egész félszigeten, déltől északig. Végül XIV. Kelemen pápa enged, s a katolikus államok feloszlató rendelkezései után ő is megszünteti a jezsuita rendet. A jezsuiták kiűzésének követelésében az itáliai országok, hercegségek igen következetesek voltak, Ausztria – tudjuk – csak a kikényszerített pápai bulla után, 1773-ban oszlatta fel a rendet, szekularizálta – a közoktatásügy javára – annak vagyonát. A példastatuálás megtörtént. Szabaddá vált az út az egyes országok által feleslegesnek ítélt szerzetesrendek eltörlésére; a pápaság és császárság 18. századi, nagyon is egyenlőtlen harcának körvonalai már kibontakoztak.

A Habsburg-dinasztia a történeti múltját féltékenyen ápoló Itáliában ghibellin hagyományokra is építhetett. Amikor II. József öccse társaságában éppen az új pápa megválasztását megelőzően járt – első ízben – Rómában, a terhes ünnepségeket, a főrangúak és az utca népének ujjongó megnyilatkozásait „római császári” címének tulajdoníthatta. Hiába ragaszkodott látogatásának magánjellegéhez, hiába neveztette magát – mint későbbi utazásai során is – apja Rajna-balparti grófsága örököseként – Falkenstein grófjának, részt kellett vennie a bíborosok conclavéján is. Benyomásai negatívak. Erre készítette fel a császári ágens, Giovanni Francesco Brunati nagy elaborátuma is, mely a pápai állam gazdasági és társadalmi visszásságait állította össze az ő számára. Az olasz–osztrák kapcsolatok fontos figurája Brunati. Kaunitz államkancellár leghasznosabb informátora; a movimiento riformatore lelkes képviselője. Ő közvetíti Pascoli, Genovesi tanításait Bécsbe, ahol Lodovico Antonio Muratori nagy művének, a Della publica felicita-nak szellemében működik. Annak a Muratorinak, aki még 1749-ben Dietrichstein salzburgi érseknek ajánlotta művét. Sőt, Carlo Antonio Pilati Di una riforma d'Italia című, 1767 februárjában Velencében megjelent és már márciusban indexre került populációs és fiziokrata elveket képviselő munkáját is ismerte és felhasználta. Az együttműködés Itália progresszív erői és a bécsi kormánykörök között egyházpolitikai, társadalom- és gazdaságpolitikai vonatkozásban az ötvenes, hatvanas évektől kezdve mindinkább kimutatható.

A századközéptől röviden összefoglalva az új itáliai társadalmi program jelenségeit, az osztrák örökösödési háborúra kell visszatekintenünk, mely elsősorban az Appenini-félszigeten zajlott. A háborús elnyomorodás már 1748 és 1763 között előkészítette az 1763–1774-es évek nagy reformlendületét. Az olasz történetírás 1774-től a francia forradalomig terjedő korszakot már hanyatlásnak tekinti, melyben a konzervatív ellenzék is erőre kapott.

A kezdeményezések főként Firenze városában, vagyis Toscanában, az eredmények elsősorban Milánóban, vagyis Lombardiában rögzíthetők. A korai gazdasági teoretikusok közül Sallustio Antonio Bandini nevét kell megemlítenünk, aki 1739-ben Toscana új urának, Lotharingiai Ferencnek nyújtotta át már a fiziokrata tanok megfogalmazása előtt kialakított, elsősorban a gabona szabadkereskedelmére vonatkozó elaborátumát. Bandini előfutár, akinek emlékét kiváló tanítványa, Pompeo Neri tartotta fenn a későbbi nemzedék számára. Ő és II. Lipót gondoskodott műveinek kiadásáról. Neri már nemcsak elveket hirdetett, hanem módjában volt – előbb Lombardiában – egy nagy kísérletet is végrehajtani. Ő hozta létre a Ferma generalét, az adóbérlők egyesületét, hatalomra segítve egy burzsoá réteget, s ezzel módot adva a kormánynak, hogy a gazdasági ügyeket áttekinthesse. A birtokok és javadalmak reálértékének megállapítására kataszteri felmérést indított már 1749-ben. A felmérés tízévi munka után sikeresen lezárult: lendületet adott az agráréletnek, új közigazgatási berendezkedést vont maga után. A gazdaságilag legaktívabb rétegek, nemesi és polgári elemek egyaránt részesültek a reform áldásából: az adóterhek elosztása méltányosabbá vált. Mária Terézia nagyra becsülte Neri tevékenységét, II. József pedig, amikor ennek ideje elérkezett, már modernebb, de egyben sikertelenebb eszközükkel birodalomszerte imitálta. Egyébként a kataszter nemcsak a Habsburg főség alatti területek sajátja volt. Kísérletezett vele a Nápolyi Királyságban Tanucci is, akit Mária Terézia nagyra tartott, II. József pedig 1769. évi itáliai utazásakor veszélyes, a dinasztia szempontjából talán káros, de az ügyek vitelében hallatlanul buzgó államférfinak mutatja be. „Munkabírása óriási, minden a kezében van, mindent maga csinál” – írja József, mintha saját későbbi énjét karikírozná –, „hatalmára féltékenyen apró, bagatell dolgokkal is ő maga foglalkozik.”[1]

Bécsnek azonban elsősorban Toscana volt fontos, annak sem viruló központja, hanem szabadkikötője, Livorno, és a lombárd terület, mely teljes összeomlásából kiemelkedve egy-két évtized alatt az itáliai gazdasági élet fontos centrumává vált. Firenzében kitűnő partnerekkel dolgozott Péter Lipót (a későbbi II. Lipót császár), aki számára az áttörést a milánóiak végezték el.

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Szabadkőműves volt a milánói Giuseppe Gorani gróf is, aki memoárjában megőrizte számunkra a katonapáholyok atmoszféráját. 1758-ban a hétéves háború során lett szabadkőműves. 1760-ban hadifogolyként Berlinben működött, 1762-ben Tilsitben már ő alapított tiszttársaival együtt olyan páholyt, amelybe tilsiti polgárokat is felvettek. A polgárok és különböző országokból érkezett tisztek érintkezését a páholyokban használatos francia nyelv könnyítette meg.

Kelet- és Közép-Európa beszervezésében az angoloktól önállósult Berlin játszotta a főszerepet. II. Frigyes segítségével alapítják meg 1741-ben Boroszlóban a „Három csontvázhoz” címzett páholyt azzal a célkitűzéssel – s ennek politikai vonatkozásait nem szabad szem elől téveszteni –, hogy innen terjesszék ki Ausztriára is a szabadkőművességet. Valóban, 1743-ból fennmaradt az innen alapított első bécsi páholy taglistája, amelyben az osztrák, morva mágnások mellett magyar arisztokraták is szerepelnek.

Ennek az első bécsi páholynak főleg az alapításával foglalkozik a szakirodalom – azt latolgatva, milyen közel álltak Ferenc császárhoz. Az alapítók zömmel grófok, akik vagy nagy vagyonok, vagy magas hivatalok felett rendelkeztek (Hoditz gróf, Waldstein gróf, Miehna gróf). Számunkra érdekesebb az első bécsi páholy nemzetközisége, s az, hogy a tarka összetételű együttesbe azonnal bekapapcsolódnak magyarok is. Az orosz Czernichewich gróf együttműködik itt a raguzai Gondola gróffal, a szász területről repatriált Zinzendorf Lajos gróffal, aki hamarosan az osztrák gazdaságpolitika egyik megújítója, vagy legalábbis erre törekszik. Együtt van a génuai patríciusok ivadékaival, Doria márkival, az angol követség titkárával, Jean du Vigneau-val (francia neve ne zavarjon bennünket, a hugenotta üldözések óta Hollandia és Anglia bővelkedik jó képességű francia származékokban) és a skót származású francia diplomatával, Blairrel. Ez utóbbival egy napon veszik fel a páholyba az erdélyi Gubernium későbbi vezetőjét, Bruckenthal Sámuelt. Hetven nevet ismerünk: testvérek és látogatók. Ezek között tekintélyes a magyarok száma: ábécé rendben haladva: Bánóczi Ignác, Báróczy Sándor, Bethlen Gábor gróf, Kemény János és László báró, Kempelen János Kristóf, Reviczky János, Székely László gróf (a későbbi aranymachinációk botrányhőse), Szilágyi Sámuel és a horvát származék, de magyar rokonságú, s főként fia miatt, aki a magyar szabadkőműves alkotmányt kialakította, ide tartozik Draskovich János.

Akár erre az első bécsi páholyra gondolunk, mely a kétértelmű Aux trois amons nevet viselte (sokáig tévesen három ágyúnak, majd helyesen törvénynek, kánonnak fordították), akár a „Koronázott remény”-re, tény, hogy Bécsben a legelőkelőbb családok tagjai, kulcshelyeken dolgozó magas hivatalnokok olyan szervezetben beszélték meg az általános emberi és a nagyon is konkrét napi politikát érintő kérdéseket, mely szervezet Berlintől függött. Ha tekintetbe vesszük az örökösödési háború, a hétéves háború idején, de az azt követően is nagyon feszült osztrák–porosz viszonyt, világos, hogy az udvar szempontjából a helyzet enyhén szólva problematikus volt. A politikum mindinkább nyilvánvalóvá vált. Ezért is vállalt a szabadkőművességben vezető szerepet a század utolsó harmadában a német területek szinte minden kormányzó hercege, így Ferdinánd (Frater a Victoria), a braunschweigi herceg, a porosz hadsereg nagy hírű hadvezére, a szász-weimari uralkodó s kortársuk, a svéd király is.

A monarchiában azonban erre nem került sor. Lotharingiai Ferenc csak titokban tartott fenn kapcsolatot a páhollyal, melyet Mária Terézia hamarosan – viharos körülmények között – feloszlatott. De Mária Krisztina férje, a szász-tescheni Albert Kázmér, az Albertina nagy hírű alapítója szász területen lett szabadkőműves, s pozsonyi helytartóságának éveiben csendes protektorként ott állt a bécsi és északnyugat-magyarországi kezdeményezések mögött. Protektorra nagy szükség volt. Ezt tanúsítja a milánói páholy 1756. évi üldöztetése. Mintegy húsz katonatiszt, osztrákok, magyarok, svájciak vettek részt s páholy „munkáiban”, amelynek élén egy genfi protestáns órás állt. Itt találták meg az olasz szabadkőművesség első politikai manifesztumát: Flaminio Zanoni az uralkodók letételét, egy nemzetek fölötti republika megteremtését javallja as olasz utópisták merész módján. A genfi órást kiutasítják Lombardiából, két paptestvért is eltávolítanak néhány hónapra,e a tisztek csak rövid karcer-büntetést kapnak.

Kaunitz kancellár

Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett. A holland városok megtekintése után Brüsszel, Köln, a Rajna völgyén át Frankfurt, onnan tovább Nürnberg és München következett. Télidőben átkelés az Alpokon, majd közel négy hónapon át Róma, három hét az akkor átmenetileg Habsburg főség alatt álló királyság fővárosában, Nápolyban, majd Firenze, Milánó, Génua, Torino, és már francia földön Lyon. A négyhónapos párizsi tartózkodás után egy hónap lotharingiai területen, s Strassburgon, Stuttgarton és Regensburgon át vissza Bécsbe. Az élménygyűjtés – mely igen fontos Ausztria további története szempontjából – 1734. február 13-án fejeződött be.

A világlátott, megbízható és előkelő családból származó ifjú fontos állások várományosa volt, de ekkor még csak birodalmi tanácsos lett. Igaz, ebben az időben kötötte meg házasságát azzal a Starhemberg hercegnővel, aki nagyapja és kitűnő kapcsolatai révén a karrier kialakításában segítségére volt.

Már másodszor használjuk a kifejezést: karrier. Nincs ebben pejoratiy szándék, Az ifjú Kaunitz pályafutása jó stratégiának volt a megérdemelt eredménye. Ennek első állomása: II. József születésének bejelentése a torinói udvarnál. A család anyagi nehézségei miatt le kellett mondania londoni követi megbízásáról, de Torinóban olcsón működbetett, és innen küldött fontos információkat a már kulcspozíciót betöltő Lotharingiai Ferencnek. Az időszaki megbízásból követi rang lett. Szerény, de jó iskola volt savoyai Károly Emánuel udvara, fontos tapasztalatokat kínált a machiavellista miniszter, Ormea működésének megfigyelése. Ezután a brüsszeli udvarnál Kaunitz szereplése csak átmeneti, annál fontosabb tevékenysége az aacheni béketárgyalásokon, s főként fontos párizsi követsége, mely meghozza a kontinens szövetségi rendszerében a sokat emlegetett fordulatot. Merész dolog volt a hagyományos, de Ausztriának előnytelen angol vonalról letérni, a francia szövetség gondolatát két évszázad kemény és elkeseredett harcai-háborúi után felvetni. Ausztria párizsi követe a monarchiák problémáit nemcsak a jelenben látta. Képes volt fiatalember létére „tudományosan politizálni”.

Különösen ezekre az évekre nélkülözzük azt a Kaunitz-monográfiát, amely az ellesett megnyilatkozásokon, a rokon- vagy ellenszenvtől fűtött jellemzéseken túl valódi képet adna erről az államférfiról, aki tollal a kezében alakította a 18. század során a népek, köztük a magyar nép sorsát.

Írják róla, ahogy idősebb lett, egyre inkább elhatalmasodott már fiatal korában észlelhető hipochondriája. De Arnethnél megőrzött vagy közölt emlékirataiban, leveleiben a valódi vagy álbetegségekre mindig nagyon konkrét cél érdekében hivatkozik. Az apparátus ki- vagy átépítése, az uralkodó vele szembeni méltánytalansága, olyan politikai problémák, melyeket ő és Mária Terézia vagy később II. József más módszerekkel kívánnak megoldani, esetenként kiváltják azt, hogy meggyöngült testi-lelki állapotára utal, és állásáról le is mond. Ez minden esetben beválik. Az ellenfél-partner engedményekre kényszerül, uralkodója meg akarja nyerni, vagy a közös emlékekre hivatkozik, s egyedüli támaszának minősíti. Ez a módszer már párizsi követsége idején tökéletes volt. Érdemes talán bemutatni Kaunitznak Mária Terézia meghívására adott válaszát. A vágyva-vágyott államkancellári státuson alkudozik:

Általában – írja – igyekszünk hibáinkat leplezni. Nem így ő. „Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek meglétéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári hivatal betöltésével összeegyeztethetetlenek.”[2] Az ember szellemi képességei korlátozottak. Csak nagyon keveseknek – így Mária Teréziának – adta meg a gondviselés, hogy egyszerre tud sokféle problémán, terven úgy úrrá lenni, hogy abból nem keveredik összevisszaság. Sajnos őbelőle, Kaunitzból ez a tehetség hiányzik, sőt szerencsétlenségére memóriája is igen rossz. Bár mindent könnyen megért és áttekint, de azonnal elfelejti, még saját korábbi munkálatait is. Ilyesmi azoknál jelentkezik, akik nem a múltnak élnek, hanem előre tervezve, a jövőt építik. De egy kancellárnak mindenben, fontos dolgokban és jelentéktelen apróságokban is tájékozottnak kell lennie. Az ő adottságai és a jelenlegi apparátus, ami rendelkezésére állna, erre alkalmatlanok. Márpedig a kancellárnak, ha érdemi írásos vagy szóbeli álláspontot kell kialakítania, mindenre fel kell készülnie. Ráadásul egészsége is labilis. Amikor vérkeringési, reumás bántalmai előveszik, napokig munkaképtelen, alattomos fájdalmak gyötrik, tehetetlen, melankolikus állapotba süllyed. Szerencsére ő mentes a hatalomvágytól, a kapzsiságtól. Mária Terézia iránti ragaszkodása, hálája arra kötelezi, hogy kimondja: „A legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”[3]

Ezek után elégedetten megvárja, míg Mária Terézia hatalmas anyagi áldozatokkal kielégíti vetélytársait, lehetővé teszi a pontosan működő, levéltárral és dokumentációval ellátott, korszerű Kancellária létrehozását. A gratulációkat örömmel fogadja.

Bécsbe költözik, és kancellári teendői mellé a következő évtizedben az Államtanács megszervezését is magára vállalja. E kulcsfontosságú tanácsadó szervben immár a belügyek terén is vezető pozíciót biztosít magának. A belügyekhez tartozott annak kidolgozása is, milyen módon illeszkedjék a megújított kormányzati rendszerbe Magyarország. A direktívák Kaunitztól származtak. Nem dolgozott annyit – különösen nem magyar ügyekben –, mint a fáradhatatlan Borié (kinek 1770-ig vitt szerepét Ember Győző alapvető tanulmánya tisztázta), de rangja, a nemzetközi életben kivívott tekintélye, Mária Teréziára gyakorolt különleges hatása kimondott szavának döntő jelentőséget adott. 1761-től kezdve sorozatosan foglalt állást a Magyarországot és Erdélyt illető kérdésekben, ő vázolta fel a tennivalókat, ő adta'meg az udvar követendő politikájának alapozását.

A szempontok a kaunitzi és a közel egykorú józsefi koncepcióban azonosak. Kaunitz elsőbbsége, szinte nevelői-instruáló szerepe nem is kétséges, a módszerek azonban gyökeresen mások. Kiderül ez egy 1761-es, Magyarországgal foglalkozó államtanácsi votumából is.

„Ha a nagy és áldott Magyar Királyság – kezdte fejtegetését – helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék, s a bölcs kormányzás a legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések származnának, és egy tervezett, jobb berendezkedést még nehezebben lehetne megvalósítani.”

„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk, németeknek – így a morva Kaunitz – gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát és kegyét megszerzik anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének. Ellenkezőleg, gyarapították is azokat. Mindamellett nem szabad a nehézségektől visszariadni, mivel az ügy a dicsőséges uralkodóház szempontjából igen fontos. Semmi sem lehetetlen, ha komolyan akarják. Az Osztrák Németalföld példája bizonyítja ezt. Egy országban sincs több rendi kiváltság, mint abban, egyetlen nép sem ragaszkodik ezekhez jobban, mint a németalföldi. Egységes és rendszeres eljárással mégis el lehetett érni, hogy Flandria más álláspontra térjen, és hasznos változásokat lehetett előkészíteni. Ha valami ≫hasznos≪-at Magyarországon is el akarunk érni, múlhatatlanul szükséges nemcsak az átgondolt politikai rendszer, hanem annak mindenkori szem előtt tartása és érvényesítése. Részkérdések megoldásával nem lehet a végső célt elérni, amit az egyik dolgon nyerünk, azt a másikon elveszítjük.”[4]

Mielőtt tehát a magyar politikát kidolgozná az Államtanács, ő egy nyers vázlatot készít az új szisztémáról, és a tennivalókat 12 pontban rögzíti:

  1. A legnagyobb figyelmet arra kellene fordítani, hogy a dikasztériumok tisztségviselői komolyabban törődjenek az udvar érdekeivel, és az uralkodónő parancsait az eddiginél jobban hajtsák végre. Néhány szigorú példastatuálás megteszi a magáét. A kitüntetéseket, előléptetéseket Magyarországon sokkal inkább, mint más örökös tartományban, az udvar érdekei és szándékai iránt tanúsított buzgalomtól kell függővé tenni. Amíg a magyarok számára más utak is járhatók, a magyar érzület mindig előtérbe kerül a monarchia érdekeivel szemben, és az uralkodónak saját alkalmazottai fogják a legtöbb nehézséget okozni.
  2. Ezt az alapkövetelményt különösen a Kancellária és a Kamara személyzeténél kellene figyelembe venni. Ezek a legfontosabb szervek, ezek révén kellene a javításokat [vagyis a reformokat] érvényesíteni. Legalább a vezetők [[[Kaunitz Vencel|Kaunitz]] az olasz Capi kifejezést használja] legyenek az udvar odaadó hívei, s ennek érdekében megfelelő eljárást kell alkalmazni. Mindez hosszabb tárgyalást érdemel.
  3. Azok a mágnások és nemesek, akik az udvarral szembeszegülnek, tudhassák előre, hogy a maguk és gyermekeik számára eltorlaszolták az érvényesülés útját, s hogy helytelen magatartásuk nem merül feledésbe.
  4. Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat bizonyítja.
  5. Annál inkább kell – a körülményekhez mérten – az egyes megyék felé fordulni, hogy a Felség az alispánok és a kisnemesség révén ott döntő befolyásra tegyen szert. Így a törekvések helyes irányba terelését nem az egész rendi testületben [az országgyűlésen], ami lehetetlen, hanem annak egyes tagjainál lehet előkészíteni. Ha a dolgok már beértek, akkor szabad az egészre gondolni. Előrelátás és kitartás szükséges, s akkor néhány év alatt nagyon sok jó eredményt lehet elérni. De erélyre van szükség. Az alázat és ügybuzgalom hangoztatása mit sem ér. Szabják meg a tettek a jutalmat vagy a büntetést!
  6. Az országgyűlési határozatokat, az alaptörvényeket egyenesen megtámadni nem szabad, ellenük intézkedni nem ajánlatos. De főként nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemesi privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás, és minden jónak elejét vennék.
  7. A törvények és privilégiumok tágabb értelmezését nem szabad engedélyezni, az adottakat kell alkalmazni s ha nem világosak, a királyi jog irányában kell dönteni, vigyázva arra, hogy a Kancellária ne a nemzet érdekeit támogassa.
  8. A Határőrvidéket és Erdélyt ne csatolják Magyarországhoz.
  9. Ellenkezőleg, ezekre a területekre kell támaszkodni Magyarországgal szemben. Itt kell először az új intézkedéseket bevezetni, hogy a siker Magyarországon annál biztosabb legyen.
  10. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit a jobbágyok elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni.
  11. A kamarai birtokoknál kell kezdeni: ott vezessék be mindazt, ami az udvar elveiből következik. Az adózó méltányos, elviselhető terhek mellett biztosított helyzetben legyen.
  12. Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni. Jó kezdet után, következetesen ragaszkodva az elvekhez, könnyebb lesz a teljes megoldás, mintsem az most előre látható.”[5]

Amikor Kaunitz ezt a programot kidolgozta, még kissé madártávlatból szemlélte Magyarországot. A Bécsben élő vagy ott sűrűn megforduló mágnások, mint az elaborátum mutatja, nem élvezték bizalmát. A magyar ügyet képviselő tanácsosok álláspontjait akadékoskodásnak, az államérdek semmibevételének tartotta. József magyarországi és erdélyi utazásairól az Államtanács elé terjesztett jelentései sem hangolták át. Amikor József a protestánsok nehéz helyzetét ecsetelte, s a Kaunitz által is képviselt elvi toleranciát gyakorlattá kívánta emelni, a kancellár nem támogatta.

A jozefinista egyházpolitika kezdeményezője kétségkívül Kaunitz volt, aki elsőnek élt mindazzal a lehetőséggel, amit az itáliai területeken az állam és az egyház kiéleződött viszonya kínált. Önérzettel írhatta a milánói kormányzónak, Firmiannak 1769-ben: „Lombardiában az utolsó három évben többet értek el, mint azelőtt ugyanannyi évszázad alatt. De Milánó nem az a hely, ahonnan az egész monarchiát át lehetne tekinteni.”[6]

A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

Brutális büntetések, elégetés, felnégyelés, kínzások fenntartása megengedhetetlen volt akkor, amikor Beccariát már Katalin cárnő is Pétervárra hívta, hogy a tervbe vett jogi reform munkálataiban részt vegyen. Kaunitz nagy eréllyel intézkedett, hogy a milánói kormányzó, Firmian gróf tartsa vissza Beccariát, kapjon tanszéket az egyetemen, sőt emeljék tiszteletdíját szokatlanul magasra. Ebben az ügyben és a Sonnenfels elleni eljárás megakadályozásában – akinek Az előítélet nélküli ember című művet kifogásolták és Migazzi bécsi érsek vezetésével üldözőbe vették a konzervatívok – Kaunitz teljesen József álláspontja szerint járt el.

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

Miután a tanulók két éven át tanulták Európa földrajzát, különös tekintettel az Osztrák Birodalomra, a harmadik év első félévében került sor Magyarországra, Horvátországra és Szlavóniára, majd a második félévben következett Galícia, Erdély, Bukovina, Milánó, Mantua, Tuscia földrajza.

Nemzetközi krízis — hazai krízis

József meghökkentette országainak lakosságát, amikor 1786 januárjában rögzítette az arany árát: a körmöci arany 40 forint 30 krajcár, a németalföldi aranypénz 13 forint 20 krajcár, a milánói Louis d'or közel ennek a fele.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Bécsben, Milánóban, Cremonában ismerjük legjobban a fejleményeket.

Mérei Gyula

A pénzpiac és a hitelviszonyok

1830 és 1848 között egy milánói biztosító intézet 1 400 025 forint értékű biztosítást kötött.

Vörös Károly

Európa 1847 őszén

Megmozdult a talaj az abszolutisztikus Poroszországban is: a burzsoázia ellenállása a polgári alkotmányosságtól még mindig viszolygó uralkodót 1847-re legalább a rendi gyűlés összehívására rákényszerítette, s Itáliában is Károly Albert szárd király csakúgy, mint az újonnan trónra lépő IX. Pius pápa jelentős engedményeket kényszerült tenni a burzsoáziának. Mindez új lendületet adott az itáliai nemzeti-demokratikus mozgalmaknak is Nápolytól Milánóig és Velencéig.

Spira György

Forradalmi fordulat Európában

1848-ban minden korábbinál hatalmasabb forradalmi áradat borította el Európát. Az év első harmadában egymás után tizenhárom város lett forradalmi események színterévé: január 12-én Palermo, január 27-én Nápoly, február 23-án Párizs, március 4-én München, március 13-án Bécs, március 15-én Graz és Pest, március 18-án Milánó és Berlin, március 20-án Poznan, március 22-én Velence, április 12-én Konstanz, április 26-án pedig Krakkó utcáin viharzott végig a forradalom. S ez még csak a kezdet volt, hiszen június 12-én felkelt Prága, június 23-án pedig Bukarest is. Majd némi szünet elteltével újabb forradalmi mozgalmak robbantak ki szeptember 2-án Livornóban, szeptember 18-án Frankfurtban, szeptember 22-én Lörrachban s november 15-én Rómában. És a forradalom még a következő esztendőben is tovább hódított: 1849. január 31-én felütötte a fejét Firenzében, március 31-én pedig Genovában, majd május 4-én Drezdában, május 9-én Elberfeldben, május 12-én Rastattban s végezetül május 17-én Kaiserslauternben. A napóleoni háborúk időszakának lezárulása után kiépült európai hatalmi rendszer pedig, amely az előző évtizedek szabadságmozgalmait még nagyjából érintetlenül vészelte át, most e forradalmi áradat hatására egyszeriben roskadozni kezdett.

De 1848 forradalmi áradata ezt az európai hatalmi építményt csak megingatni volt képes, alapjaiból kiforgatni nem. Már csak azért sem, mert időbelileg nagyon széttagolt volt. Hiszen a forradalom első hulláma még meglehetősen gyors egymásutánban zúdult rá a nápolyi, a párizsi, a müncheni, a bécsi, a berlini és a karlsruhei trónra. De amikorra Prága is mozgásba jött, addigra Konstanzban, Krakkóban, Poznanban és Nápolyban már ismét a régi rend képviselőinek a kezében volt a hatalom. S azután, még mielőtt Bukarest talpra állt volna, már Prága is elbukott. S helyette utóbb megmozdult ugyan egyebek mellett Róma és Firenze, időközben viszont az ellenforradalom lett úrrá Milánón, Bukaresten, Berlinen és Bécsen is.

A párizsi forradalom visszhangja

Kossuth a palermói és a nápolyi forradalom meg a Habsburg-ellenes tömegtüntetések formájában egyidejűleg Milánó utcáin is felszínre törő forradalmi erjedés hatására már február végén arra készült, hogy egy az országgyűlés elé terjesztendő felirati javaslatban alkotmányos berendezést követeljen az udvartól valamennyi Habsburg-uralom alatt álló ország számára.

Az udvar első támadó próbálkozása

Hiszen március 18-án Milánóban, majd 22-én Velencében is kitört a forradalom, s a felkelők mindkét városból kiverték a császári csapatokat.

Ellenforradalmi fordulat Európában

Másfelől meg az szilárdította meg ekkor a Habsburgok helyzetét, hogy az olasz földön harcoló császári hadak főparancsnokának, Josef Radetzky gróf tábornagynak július 23–25-én sikerült döntő győzelmet aratnia Custozzánál, s csapatai augusztus 6-án visszafoglalták Milánót is.

Szabad György

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

A megtorlás kíméletlenségét fokozta, hogy a haditörvényszéki ítéletek zömének kimondására a Mazzini által 1853. február 6-án kirobbantott sikertelen milánói felkelés és Libényi János néhány nappal később Ferenc József ellen elkövetett bécsi merénylete után került sor. A titkos szervezkedés tragikus felszámolása és a milánói felkelés vérbefojtása mind a hazai elégedetlenek zömét, mind az emigráció Kossuth vezette törzsét a mazzinista „forradalomcsináló” taktika elejtésére késztette.

Lábjegyzet

  1. Maria Theresia und Jospeph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. I. 262.
  2. Ugyanott, 292–293.
  3. Ugyanott.
  4. Németül közli Ember Győző, Magyarország és az Államtanács első tagjai. Századok 1935. 663.
  5. Ugyanott, 663#–664
  6. Idézi: F. Maas, Vorbereitung und Anfänge des Josephinismus im amtlichen Schriftwechsel des Staatskanzlers von Kaunitz-Rittber mit seinem bevollmächtigen Minister beim Govern Generale des österreichischen Lombardei, Grafen von Firmlan, Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1948. 319.

Irodalom

  • Igen tanulságos a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 4 (1782–1783). Január első hetében a magyar egyháznagyok után a milánói kolostorügyek, a bolognai úgynevezett Horvát Kollégium (a régi magyar akadémia) épülete eladásának ügye, prágai panaszok az ottani protestánsok kilengései tárgyában, majd a klarisszák, ferencesek kolostorainak feloszlatása. Figyelemre méltó, sajnos meg nem szívlelt állásfoglalás olvasható 1782. február 17-i kelettel: Vigyázni kell, hogy értékes műkincsek, kódexek ne menjenek veszendőbe, a troppaui kolostor feloszlatása alkalmából kiadott részletes utasítás szolgáljon a továbbiakban alapul. Eddig nem ismertük Kaunitz álláspontját arról, hogy jó anyagi helyzetben lévő kolostorokat ne oszlassanak fel. 1782, április 16-án fejti ki, hogy a lombardiai tapasztalatok arról győzték meg, még az is helyes lenne, ha fondot adnának a szegény klastromoknak, nehogy hiány legyen hasznos női munkákban (varrásban, hímzésben, virág-művirágkészítésben), gyermekoktatásban, ápoló személyzetben. Május 14-én ismét milánói példára hivatkozva a Giunta Economale mintájára javasol hatóságot a feloszlatott kolostorok javainak szakszerű és tisztességes kezelésére.
  • Takáts Sándor, Marhakivitelünk Milánóba 1715-ben (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899)

Kiadványok