Milyen módon történt a föld felosztása?

A Múltunk wikiből

Amíg a magyar honfoglalás ütemét a kortársak szűkszavú megjegyzéseiből is meglehetős biztonsággal állapíthatjuk meg, addig a megtelepedésről szemtanú feljegyzése nem maradt ránk. Ennek ellenére a megtelepedés rekonstruálása nem reménytelen feladat. Az etnikai viszonyok győkeres megváltozása, illetve átrendeződése, az új berendezkedés olyan mélyreható nyomokat hagyott az új települések rendjében és elnevezésében, az Árpád-kori társadalom struktúrájában és hagyományaiban, nem utolsósorban a régészeti leletanyagban, ami már most megengedi egy előzetes kép felvázolását, s ha ma még sok kérdésre nem is tudunk választ adni, remélhetjük, hogy ezekre a jövő kutatása fényt fog deríteni.

A megtelepedésre kihatott a kettős beköltözés. Az a körülmény, hogy a kabar-székely sereg, illetve Árpád hadereje Vereckénél nyomult a Kárpát-medencébe akkor, amikor a hét törzs népe a besenyők elől menekülve Erdélybe költözött, magyarázatul szolgál arra, hogy kabarokhoz kapcsolható népelemek Verecke előterében, az Alföld északkeleti részén, illetve a Felső-Tisza vidékén jelentkeznek, amíg az Alföldre költöző magyar törzsek e területeket részben kikerülték. Ennek a kezdeti települési adottságnak a folyománya lehet az is, hogy kabarokhoz sorolható káliz népelemeket a Kárpát-medence nyugati felében, a Felső-Tisza-vidékkel egy vonalban, a Kisalföld északi oldalán is találunk, míg a 900-ban elfoglalt Dunántúlon inkább csak magyar törzsek szálltak meg.

A megtelepedés rekonstruálása előtt több olyan fontos kérdés vetődik fel, amelyben az eddigi kutatás alig látott problémát, amelyekkel azonban szembe kell néznünk.

Először is, helyes-e az az elképzelés, hogy a magyarok törzsek szerint telepedtek meg, avagy a törzsi kötelékek a honfoglaláskor bomlásnak indultak.

Bölcs Leó császár 900 körül írt Taktikájában ugyan emlegeti a magyarok „törzseit”, a görög phyle szóval, leírása azonban bizonyosan nem az új hazában éppen berendezkedett magyarok viszonyait jellemzi. Erről még tudomása sem lehetett.[1]

Konstantin császár 950 körül írt, A birodalom kormányzása című műve a magyarok törzsszervezetére vonatkozó legfontosabb forrás. A császárnak a magyar viszonyokat jellemző híradásai két forrásból táplálkoznak. Kisebb részben attól a Gábriel klerikustól erednek, akit a honfoglalás után a császár követségbe küldött a magyar vezérekhez, nagyobb részben a 948-ban Bizáncban járt Árpád-házi Tormás herceg és Bulcsú hadvezér előadására támaszkodik.[2]

Gábrieltől származik Magyarország első földrajzi leírása, amely a Duna mellett fekvő antik emlékek ismertetésével kezdődik, az Alföld folyóinak felsorolásával folytatódik, és megjelöli a magyarokkal határos népeket: Bizánc felől keletről nyugatra haladva a besenyők, bolgárok, horvátok és frankok. E követjelentés azon megjegyzése, hogy „Turkia egész szállásterülete” a Temes, Tutész (Béga), Maros, Körös és Tisza folyók mellett van, a kutatók egy részét arra a következtetésre vezette, hogy a magyarok a X. század első felében csupán az említett folyók vidékét lakták. Ténylegesen csak 895–900 között állt fenn olyan földrajzi helyzet, amikor a magyarok szállásterülete a Dunától keletre terült el a Kárpátokig, s így e megjegyzés joggal eredeztethető Gábriel klerikustól. Viszont a horvát és frank szomszédság már a 900 utáni elhelyezkedésre mutat, amikor a magyarok már Pannoniát is birtokolták, sőt a fő méltóságviselő családok osztoztak a Dunántúlon.

A X. század elején élt vezérek szálláshelyét meglehetősen pontosan ismerjük a nevüket őrző helynevekből, s ebből kiderül, hogy a fejedelmek, Árpád és Kurszán, s olyan fővezérek, mint Tétény és Kál harka szállásokkal rendelkeztek a Dunántúlon.

Úgy látszik, hogy nem Gábriel követjelentésére, hanem a magyar főemberek közlésére támaszkodik a magyar törzsszervezet ismertetése. Eszerint a magyarok hét törzsből álltak: a törzsek nevei mai olvasat szerint: Nyék,[3] Megyer,[4] Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. E törzsnevek mindegyike fellelhető 20–30 falunévben, a középkori Magyarország különböző vidékein szétszórtan, jellegzetes csoportokat alkotva.[5] A hét törzsön kívül a magyar törzsszövetségnek része volt a kabarok három törzse; nevüket Konstantin császár nem jegyezte fel. A 20–30 helyen található, törzsnévi szétszórtságban fekvő falvaink neve közül leginkább a Berény, Örs és az alánt jelölő Varsány, illetve Oszlár sorolható a kabar törzsnevek közé,[6] de feltehető, hogy a Kazár Birodalomból kivált népcsoportok után nevezték Kazár, Kalász vagy Káloz és Bercel falvainkat is, ezek ugyanis Kazárországban lakott népelemek voltak. Amennyiben a székelyek a kazároknak adózó eszkil-bolgároktól erednek, ők is melléjük sorolhatók.[7]

Minthogy magyar és kabar törzsnévvel nevezett falvak már Szent István okleveiben is előfordulnak, bizonyos, hogy a X. században létesült településekről van szó. E települések törzsi nevüket kimutathatóan nem a bennük élt köznépről, hanem az ott lakó vitézekről kapták, ami arra mutat, hogy a törzsi tudat fenntartója főként a törzsfők katonai kísérete volt. A köznép számára egy törzsfő, vezér uralma tartós alávetettséget jelentett, és mivel a törzs nem volt változatlan uralmi keret, hanem a benne foglalt népek, nemzetségek számára az erőviszonyok szerint változott, kérdéses, hogy a törzsi tudat mennyire hatotta át a köznépet, és felváltotta-e a „magyar”, illetve „hétmagyar” etnikai elnevezést.[8] Ugyanakkor biztosra vehető, hogy a vezéri nemzetség és az uralmát biztosító katonai kíséret még akkor is ragaszkodott a törzsnévhez, amikor a törzsi keret realitása már megszűnt, s inkább csak a „dicső múlt” emléke volt. E kérdésben figyelmet érdemel, hogy Konstantin császár 950 körül nem úgy beszélt a magyar törzsekről, mint az adott időpontban meglevőkről, hanem a magyarok etelközi tartózkodásáról szólván, múlt időben említi őket. Egy másik feltűnő mondata szerint a türkök felsorolt nyolc törzse az adott időben nem engedelmeskedik saját vezéreinek, amiből annyit legalábbis következtethetünk, hogy változás következett be egy korábbi állapothoz képest, amikor a törzsek engedelmeskedtek saját vezéreiknek. Hozzátéve ehhez azt, hogy a XI. század végétől feljegyzett magyar hagyomány már nem ismeri a magyar törzsek nevét, komolyan felvetődik a kérdés, hogy a honfoglalás nem okozott-e olyan átrendeződést, aminek a régi törzsi kötelékek áldozatul estek. Az bizonyosra vehető, hogy a hét vezér a hét törzs élén beköltözött a Kárpát-medencébe, és katonai kíséretével mindegyik megkísérelte a régi keretek fenntartását. A törzsfők között azonban a besenyő támadás következtében szükségszerűen igen nagy vagyoni különbségek keletkeztek. A Moldvában lakók bizonyára átmentették állatvagyonuk, népük, katonai kíséretük zömét, a Dnyeper és Don vidékéről menekülők viszont teljesen elszegényedve érkeztek meg az új hazába. Ez szükségképpen azt eredményezte, hogy egy Donyec vidéki magyar törzsfő szegényebbé vált egy Szeret vidéki nemzetségfőnél. Bizonyára érvényesült ez az új hazában a szálláshelyek kijelölésénél, még inkább számításba jött az elkövetkező évtizedekben, amikor a belső erőviszonyok átcsoportosulására került sor.[9]

A másik fontos kérdés, ami a megtelepedés vizsgálatánál felvetődik, hogy a törzsek egy tömbben települtek-e meg, avagy számolnunk kell azzal, hogy egy törzs részei, a nemzetségek más-más vidéken nyertek végleges szálláshelyet.

Történetíróink általában elfogadták a magyar krónikák előadását, mely szerint a hét vezér – Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Künd, Lél, Vérbulcsú – az ország különböző vidékein ütötte fel táborát. Erről a vezérnévsorról azonban kiderült, hogy a krónikaíró állította össze a történeti mondák X. századi főszereplőiből. Így került bele például tévesen a 955-ben kivégzett Vérbulcsú és Lél neve a honfoglaló vezérek névsorába. Mivel ennek a vezérnévsornak az összeállítója a kabarok szállásterületével egyáltalán nem számolt, az általa adott összképből nem indulhatunk ki.

A családi hagyományok alapján dolgozó Anonymus hét magyar vezér (Álmos fia Árpád, Előd fia Szabolcs, Kündü fia Kurszán, Ond fia Ete, Tas fia Lél, Huba, Tétény fia Harka) mellett hét csatlakozott „kun” vezért is szerepeltet (Ed, Edemen, Et, Böngér fia Bors, Osád fia Örsúr, Vajta, Ketel fia Alaptolma). Szálláshelyüket általában ott jelöli meg, ahol a vezérektől eredő úri nemzetségek a 12. században birtokoltak, e nemzetségi szállásterületek pedig sohasem egy országrészre kiterjedő törzsterülettel, hanem többnyire egy-egy vármegye területével esnek egybe. Anonymus „hét vezérének” szálláshelyei már távolról sem mutatnak hét különböző vidéken fekvő törzsi központra. Árpád szálláshelyét a Csepel-szigeten, Előd fia Szabolcsét Fejér megyében, Kündü fia Kurszánét meg Pest-Pilis megyében jelöli meg, tehát egymáshoz igen közel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az állítólagos ötödik vezér, Tas fia Lél – akiről Anonymus nem tudja, hogy Árpád dédunokája volt – Bodrog megyében kap szálláshelyet, megállapíthatjuk, hogy az anonymusi vezérnévsorból nem indulhatunk ki e kérdés eldöntésénél.

Egy 1979-ben közzétett arab forrás, Ibn Hajján Rabatban fellelt krónikája a 942-ben a spanyol határvidéken elfogott magyar vitézek elmondása alapján ismerteti a magyarok (turkok) hét vezérét. Mivel a megadott névsorban a „leghatalmasabb” vezér mellett a gyula és Bulcsú harka is szerepel, ez inkább vonatkoztatható a hét törzsfőre, semmint hét kalandozó csapatvezérre. Az egykorú feljegyzésen alapuló másolat nehézsége, hogy számos arab betű többféleképpen olvasható, s így csak néhány név egyeztethető az ismertekkel, sőt egyes esetekben az is vitatható, hogy a betűcsoport arab szót vagy magyar nevet takar. A főfejedelem megjelölésénél a forráskiadásban Sana áll, ami lehet az arab 'méltóság' szó, de lehet az arab másoló által szónak felfogott személynév is, Sana ugyanis egy pont változtatásával Sabának is olvasható. Ez esetben a név a nyugati forrásokból ismert Schaba kalandozás kori magyar vezérnek és krónikáink Chaba királyfijának nevével egyeztethető. A második vagy arab kiolvasás szerint a méltóságára leghatalmasabb vezér gyila volt. A következő vezér, Vulsudi nevében Konstantin császár feljegyzése szerint is a harmadik, karhász méltóságot viselő Bulcsúra ismerünk. A negyedik név bizonytalan, talán Velechre javítható. Az ötödik, Basmannak olvasható vezérnevet az Érsekújvár határában feküdt Árpád-kori Basman falu tartotta fenn. Amíg a hatodik név mindmáig megfejtetlen, a hetedik biztosan Harhadinak olvasandó; Anonymus hetedik vezérének, Tühütümnek a fia ugyanis Harka, ennek -di képzővel ellátott alakja rejlik mögötte. A fenti névsorból a magyar törzsszervezetre vonatkozólag annyi megállapítható, hogy a hét vezér, illetve a „hétmagyar”, a hetes beosztás 942-ben is politikai realitás volt, csupán az nem derül ki, hogy a vezérek uralmi területe mennyiben fedte a régi törzsi kereteket.

Egy olyan feltevés támogatására, hogy a hét törzs települési egysége a honfogalalás után megbomlott, felhozták a magyar törzsi helyneveket is. Egyrész az a tény kelti fel a figyelmet, hogy az etelközi Kürt-gyarmat törzs neve az új hazában sohasem jelentkezik összetett Kürtgyarmat helynévben, csak két önálló helynévként, másrészt az az említett tény szorul magyarázatra, hogy minden törzs neve a Kárpát-medence különböző vidékein szétszórtan lelhető fel helynevekben. A törzsi helynevekkel jelzett falvak település- és társadalomtörténeti vizsgálata kétségessé teszi, hogy szóródásukból következtetni lehet a törzsek megtelepedéskori bomlására. Mindenekelőtt a törzsi helynév nem azt jelenti, hogy azon a vidéken a szóban forgó törzs lakott, hanem azt, hogy a szomszédság ily módon különböztette meg. Még lényegesebb, hogy a törzsi helynévvel nevezett falvakban többnyire jelen van az a „harcos jobbágy’ réteg, amely várbirtokon várjobbágy, egyházi birtokon prediális nemes képében jelentkezik, és Magyarországon egyedül ez a réteg eredeztette magát de genere szóval valamely törzsből. Mint szó volt róla, a törzsi helynévvel nevezett falvak általában a bennük lakó vitézekről kapták megkülönböztető nevüket. Ezek a korábban különböző törzsfőknek szolgáló vitézek hovatovább a fejedelem katonai kíséretét alkották, és letelepedésükre a X. század folyamán került sor, utoljára István király uralma elején.

Ha telepeiket a környezet Nyéknek, Kürtnek vagy Gyarmatnak mondta, az csupán annyit jelent, hogy a X. században etnikailag megkülönböztették őket, részben viseletük, szokásaik, nyelvjárásuk alapján, részben öntudatosan vallott népiségük ismeretében, de nem jelenti szükségképpen azt, hogy széttelepítésük idejéig a törzsszervezet etelközi formájában fennállott. E falvak megnevezésében ugyanaz az etnikai szemlélet nyilvánul meg, mint Kalász, Besenyő, Székely, Jászfalu nevet viselő falvaink elnevezésében, amelyből a szórványokat kibocsátó káliz, besenyő, székely vagy jász törzsszervezetre alig vonhatunk következtetést.

Ha e negatívumok láttán mégis felvetjük a törzsek megtelepedéskori osztódásának lehetőségét, az két településtörténeti megfigyelésből fakad. Az egyik az, hogy a magyar honfoglalás 895 900 között több ütemben zajlott le; a hét törzs mindegyike rendelkezett 895 896-ban ideiglenes szállásterülettel Erdélyben, 896 900-ban átmenetivel a Nagyalföldön, s csak 900-ban került sor Pannonia elfoglalására és a végleges megtelepedésre. Fokozatokban történő birtokbavétel esetén pedig nem szükségszerű, hogy egy-egy új terület elfoglalásakor a régi és új területen általános, új rendezést hajtsanak végre, hanem az is lehetséges, hogy az újonnan megszállt területen a régi szervezet filiája jön létre, illetve hoy a kedvezőbb szállásterület elfoglalásakor a korábbi, kedvezőtlen szállásterületet is megtartják.

Ezt a lehetőséget a hét törzs erdélyi megszállásával kapcsolatban lehet forrásszerűen támogatni. Mint láttuk, a magyar őskrónika által fenntartott igen archaikus honfoglalás-hagyomány az állatállomány pusztulása és Álmos megölése között közli a hét törzs ideiglenes szállását. Amíg az Alföldön folytak a csaták a bolgárokkal, ennek szükségszerűen így kellett történnie. A két fejedelem, illetve a „hét úr” tanácsa szükségképpen kijelölt hét vízmelléket ideiglenes szállásterületnek, ahol a menekülők rendezhették soraikat és állatállományukat. Ezt a hét szállásterületet szűk volta és a besenyő veszély miatt a következő években ugyan nagyrészt kiürítették, de nem valószínű, hogy teljesen feladták. Egyrészt a folyóvölgyek igen alkalmasnak kínálkoztak nyári legelőnek, másrészt csaknem minden erdélyi vízvidékhez tartozott egy sólelőhely, amit a fekete-tengeri sós partok feladása után nem nélkülözhettek, harmadrészt az Erdélyi-medence hét területi egységre való tagolása a nemzetségek birtoklásából következtethetően már az államszervezés előtt kialakult, s minthogy a német lovagokkal és papokkal körülvett Gizella királyné birtokadományt is tett benne, feltehető, hogy német neve, Siebenbürgen is Szent István-kori elnevezés.[10]

Alapvető kérdés, hogy az a hét törzsi alcsoport, amelyből az erdélyi hét vármegye kialakult, hét eltérő törzs szórványa-e, avagy egy másodlagosan odatelepült törzs hét alcsoportjából, nemzetségéből alakult ki. Az utóbbi esetben fel kellene tennünk, hogy a gyula címet elnyert törzsfő népével visszaköltözött az erdélyi medencében, és ismét hét alcsoportra osztotta be törzsét. A magyar krónikák vezérnévsora Gyula törzsfő szálláshelyének kijelöléséről szólván az utóbbival rokon nézetet vall, amikor közli, hogy a Magyarországra bejött hét vezér egyike, Gyula, vadászat alkalmával Erdélyben a romos Fehérvárt találta, s itt ütötte fel táborát.[11] A vezérnévsor szálláshely megjelöléseinek azonban ugyanolyan csekély hitele van, mint magának a vezérnévsornak, s Gyula vadászaton való új otthon találása jellegzetes legendamotívum, amely a szarvasüldözés-mondához kapcsolódva – mint vezéri mítosz – igen elterjedt a nomád népek körében.[12]

Az erdélyi „gyula” uralmának kezdetét nem a krónikák felől lehet megközelíteni, hanem abból a meggondolásból, hogy Árpád kései utóda, Fajsz 950 körül már mint első fejedelem szerepel, s így az Árpádok ezt megelőzően a gyula címet, nyilván kisebb hatalommal, átengedték egy soron következő törzsfőnek. Anonymus az erdélyi Gyulák ősét Tétény (Tühütüm) és fia, Harka személyében jelöli meg. Tétény – a szálláshelyeit idéző helynevekből következtetve – még nem költözött Erdélybe, hanem a Dunántúlon élt. A Harka (kicsinyítve Harhadi) személynév a magyarok harmadik, karkhasz méltóságának emléke. Harka személynévből képzett falunevet szintén nem találunk Erdélyben (hacsak nem ennek szlávos alakja rejlik a Gyulafehérvár mellett fekvő Kar(a)kó falu nevében), de a harka rokonsága egy tagjának, a 921 körül élt Bogátnak a neve a tordai és dési sóbánya közelében lelhető fel. Amennyiben e települések a Bulcsú harkával rokon Bogátról nyerték nevüket, ez elsősorban a sóbányáknak a fejedelemség számára való biztosítását jelentheti, de jele lehet annak is, hogy a különböző magyar törzsfők által kézben tartott erdélyi nyári legelők időlegesen egy „úr” alá kerültek.[13]

Az itt elmondottakat azért kell a megtelepedés tárgyalásánál előrebocsátani, mert az az elv, ami az elsődleges és másodlagos törzsterületek fenntartásában megnyilvánul, feltételezhető dunántúli vonatkozásban is. Ha ugyanis bebizonyosodna, hogy az alföldi folyóvidékeken megtelepült nagyhatalmú törzsfők, a kende, a gyula és a harka 900-ban úgy osztották meg a Dunántúlt, és úgy bocsátottak ki oda filiákat, hogy alföldi törzsterületüket fenntartották, akkor számolni kellene azzal, hogy bizonyos törzsek nem egy tömbben települtek meg, s ez azokat a törekvéseket, amelyek a törzsi területek megállapítására irányulnak, nagyon megnehezítené.

Megengedve azt, hogy az első megszállású keleti peremvidékeket a törzsfők megtartották legelőterületnek, valószínűnek tartjuk, hogy 900-ban olyan rendezés következett be, amelynek során az Alföldet és a Dunántúlt egésznek tekintve jelölték ki a törzsfők alá tartozó törzsi területeket. Más kérdés, hogy az új, általános rendezésnél minden etelközi törzsfő meg tudta-e őrizni önálló uralmát törzse vagy annak maradványai felett, és hogy a X. század belső küzdelmei során mennyiben változtak az uralmi területek.

Milyen földrajzi elvek szerint történt a területek felosztása?

A félnomád életforma viszonylag kevés szántóföldet igényelt, a megszállt terület zömét nyári legelőként hasznosították. Ebből következik, hogy az ország területének felosztása lényegében a legelőterületek határainak kijelölése volt. Jó párhuzamot szolgáltat erre a délorosz sztyeppnek a mongolok által történt felosztása, amelyet a kortárs Rubruk így ír le: a kapitányok „felosztották maguk közt Szkítiát, … minden egyes kapitány tudja, meddig terjed legelőjük határa, aszerint, hogy több vagy kevesebb ember tartozik alája, és tudja, hol kell télen, nyáron, tavasszal és ősszel legeltetnie”.[jegyzet 1][14]

A másik párhuzam, a baskír nemzetségi szállásföldek újkori felosztása, azért érdemel figyelmet, mert a félnomád életmódot folytató baskírokra vonatkozik, akik az Urál vidékét fokozatosan szállták meg. Pallas XVIII. századi feljegyzése szerint a nép törzsekre oszlott, közöttük hegyek és patakok mentén megvont határok húzódtak.

A magyar törzsek és a törzsek alcsoportjai, a nemzetségek egy-egy vízvidéken helyezkedtek el, szállásterületük határául pedig a baskírokéhoz hasonló módon folyókat és hegygerinceket választottak. Ezek kínálkoztak ugyanis a legalkalmasabbnak a legelőterületek gyors és vitákat kizáró elhatárolására. Az Alföldön például ilyen választóhatár volt a Zagyva, az Eger-patak és a Sajó és Hernád vízvidéke között húzódó gerinc.

Az a feltevés, hogy a magyar törzsek között széles törzsválasztó gyepűk húzódtak, tévesnek bizonyult.[15] Konstantin császár leírásából viszont arra következtethetünk, hogy Turkia, a magyar szállásterület és a szomszéd népek között több napi járóföldre terjedő lakatlan gyepűelve húzódott. A Kárpátok erdős láncolata – 4 napi járóföld – szolgált gyepűelvéül a Havasalföld és Moldva területén lakó besenyők felé, ahol is a besenyők Kapgan és Jula törzse lakott, bizonyára több napi járóföld a Galícia területén lakó fehér horvátok felé, és ennél kevesebb a Morva medencéjében lakó morvák felé, akik 902-ben maguk is magyar uralom alá kerültek. A bajorok felé a Bécsi-erdő és az Enns közötti dombság volt a gyepűelve, míg a horvátok felé a Száván túli föld a Gozd erdős vonulatáig. Csupán a nándornak nevezett bolgárokat választotta el folyami határ, a Száva alsó szakasza és az Al-Duna.

Lábjegyzet

  1. Györffy György, Napkelet felfedezése 146.

Irodalom

  1. A magyar törzsszervezetre nem használhatók Bölcs Leó adatai, csak a fülé szót illetően (MHK 35; Moravcsik Gyula, Századok 1952. 341; Györffy György, Századok 1958. 17), de alapvető Bíborbanszületett Konstantin De administrando imperio című műve, amely 40. fejezetében a magyar törzsek nevét felsorolja (De administrando imperio I. 174–175; II. 150).
  2. Konstantin magyar vonatkozású értesülései részben Gábriel követtől szerezte, akinek magyarországi útját többen 927 utánra teszik, de J. B. Bury véleménye szerint (The Treatise De administrando imperio. Byzantinische Zeitschrift. 1906. 563, 568) Bölcs Leó (+912) korára teendő (vesd össze De administrando imperio II. 16).
  3. Vitatható Németh Gyula feltevése is arról, hogy a Nyék határvédő törzs volt (Németh, A honfoglaló magyarság kialakulása 241–245; Göckenjan, Hilfsvölker und Grenzwächter im mittelalterlichen Ungarn 23–27; ha a nyék 'akadály' jelentésű közszó volt, a Nyék helynevek fekvéséből lakhelyükre csak kérdésesen lehet következtetni.
  4. Általánosan elterjedt az a nézet, hogy a magyar nép nevét a Megyer törzs nevéről kapta, mely a törzsszövetségben a vezértörzs szerepét játszhatta (így például Pauler, A magyar nemzet története Szent Istvánig 20), ami többnyire azzal a feltevéssel kapcsolatos, hogy Árpád a Megyer törzs feje volt (Szabó K., A magyar vezérek kora Árpádtól Szent Istvánig 42; HómanSzekfű, Magyar történet I. 70). Ez a nézet azonban megalapozatlan, s a törzsi helynevek vizsgálata inkább engedi meg azt a feltevést, hogy az Árpád és Kurszán szállásterületéről hiányzó Tarján törzset tekintsük az eredeti vezetőnek: László, A honfoglaló magyar nép élete 230; Györffy György, Budapest története 257; Történelmi Szemle 14. 1971. 205–206. Magy(ar) eredetileg nem törzsnév, hanem az obi-ugor népek közös neve volt, lásd Valóság, 1973. 7. szám 3., így érthető a hét magyar törzs Hetumoger neve.
  5. A magyar törzsnevek legbehatóbb elemzését adja: Németh, A honfoglaló magyarság kialakulása 221–277.
  6. A három kabar törzs nevének a fölrajzi közelség alapján való megállapítását lásd Török Sándor, Századok 116. 1982. 987–1059.
  7. A Konstantin által meg nem nevezett kabar törzsek nevét a helynevekből próbálták megállapítani azok a kutatók, aki törzsi helyneveinket összegyűjtötték: Nagy Géza, Turul 28. 1910. 54–62; Kniezsa István, Emlékköny Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján II. 456–461; Moór HM 96–102; Kristó GyulaMakk FerencSzegfű László, Adatok "korai" helyneveink ismeretéhez. I. (Szeged, 1973) 10. kk. 32. kk; Török Sándor, Századok 116. 1982. 987–1059. A helynevekből való történeti következtetésre elfogadhatatlan nézetet fejtett ki Solymosi László Magyar Nyelv 68. 1972. 179–190, cáfolatát lásd Györffy György, Történelmi Szemle 15. 1972. 310–319. A korai helynevek és történeti felhasználásuk kérdésében Kristó Gyula gyökeresen téves felfogását (Acta Historica Szeged 55. 1976) cáfolja Makkai László Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához (Magyar Nyelvőr 103. 1979. 97–106); csak a kabar törzsnevekre lásd Györffy György (Századok 92. 1958. 55. kk.; Forrás 15. 1983. 7. szám 20–28.
  8. A "hét vezér" nevét megadó 942. évi új arab forrásra lásd Györffy György, Magyar Nyelv 76. 1980. 308–317; 77. 1981. 511–512 és lásd alább.
  9. A törzsi helynevek településtörténeti hátterére lásd Györffy György, Névtudományi vizsgálatok 27–33. Nem valószínű az a legutóbb Kristó Gyula által képviselt nézet, mely szerint a törzsi helynevek "vándormozgalom" eredményei (Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest, 1977. 220); 10. századi spontán vándormozgalom feltevése minden forrásalapot és valószínűséget nélkülöz. A fejedelem, a hercegek, a törzsfők és a nemzetségfők csak saját uralmi területükön telepíthettek, de sokféle törzsbelit egy vidékre csak a fejedelemnek volt módja telepíteni. Az vitatható, hogy e helynevek a 10. század folyamán mikor keletkeztek, de István oklevelei szerint az ezredfordulón már megvoltak. A miles-jobbágy réteghez való kapcsolatukat egyértelműen bizonyítja, hogy csak ez a réteg eredeztette magát törzsből, úri vagy udvarnok nemzetség nem. A várszervezethez való tartozásukat egyértelműen igazolják Komárom megye jól ismert várbirtokai (Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti födrajza III. s.a.).
  10. A magyarság Erdélyben való megtelepedésére eltérő nézetek terjedtek el, ami egyrészt abból fakad, hogy Anonymus csak Észak-Erdély megszállását meséli el, és a krónikák szerint a Gyulák a honfoglalás után telepedtek be, másrészt abból, hogy az Árpád-korban Erdélyt útelzáró kapuk választották el Magyarország többi részétől. Anonymus azonban csak olyan vidék megszállásáról regélt, ahonnan nagybirtokos barátai nemzetségi hagyományaikat közölték, az a krónikás hagyomány pedig, hogy a Gyulák a 10. század dereka táján költöztek Erdélybe, valószínűsíthető is, d nem jelenti azt, hogy más főemberek nyári legelőket, szálláshelyeket és sóbányákat itt nem birtokoltak.
  11. Kristó Gyula téves feltevésére Dél-Erdély és Gyulafehérvár államszervezés előtti viszonyairól, valamint a bolgár Keán állítólagos erdélyi lakhelyéről (A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979. 94–110) lásd Györffy György, Századok 117. 1983. 1103. kk.
  12. A Gyulák és a magyar nemzetségek erdélyi megszállásaira lásd Váczy Péter, Gyula és Ajtony (In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére 477–506), melynek fő eredményeit nem sikerült módosítani; Kristó Gyula, Megjegyzések az úgynevezett "pogánylázadások" kora történetéhez (Szeged, 1965). 16; Makkai László (Honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben. Századok 78. 1944. 163–191) a nemzetségek szálláshelyéből és a gyepűket idéző helynevekből először Észak-Erdély megszállására következtet, az Árpád-kori gyepű azonban az ország mélységében tagolva készültek, az ellenség többszöri feltartóztatására, s így a megszállás kronológiájának megállapítására kevéssé használhatók; Györffy György, Archeológiai Értesítő 97. 1970. 224–227, illetve vesd össze még Györffy, Krónikáink és a magyar őstörténet 113–115. Erdély 10. század eleji megszállását bizonyítják a régészeti leletek. Az erre vonatkozó cikkeket lásd BannerJakabffy I–III. kötetében V/5. B/e címszó alatt; kiemelendő: Roska Márton, A honfoglalás és Erdély (Budapest, 1936 – különlenyomat A történeti Erdély); László Gyula, A Kolozsvár-Zápolya utcai honfoglaláskori temető (Erdélyi Múzeum 1942. 578–584). Régészeti anyagra is támaszkodik K. Horedt, Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens] (Bucuresti, 1958), de a 10. században is bolgár uralmat valló elképzelése történetileg nem valószínűsíthető.
  13. Tétény és Bogát kérdésére lásd Györffy György, Archeológiai Értesítő 97. 1970. 217–219; Bogátot gyula méltóságot viselőnek véli Sz. De Vajay (Eintritt des ungarischen Stämmesbundes in die europäische Geschichte 64–65), de az a körülmény, hogy Anonymus Bulcsúval rokonítja, megengedi a feltevést, hogy harka tisztséget viselt kezdetben. Az Anonymus-féle Bogát fia Bulcsú és a Konstantin-féle Kál fia Bulcsú leszármazás ellentmondását Gyóni Mátyás (Magyar Nyelv 34. 1938. 86–96, 159–168) azzal vélte feloldhatónak, hogy a Kál nevet a káliz népnévből vezette le (s ebben követte őt például Herényi István, Századok 105. 1971. 361), de Gyóni utóbb rájött, hogy tévedett (Gyóni, A magyar nyelv görög feljegyzéses szórványemlékei 65).
  14. A megszállt föld felosztásának módját Rubruk előadásában (II. 1.) lásd Györffy, Napkelet felfedezése 122; a baskírokra lásd Szabó I., A falurendszer kialakulása Magyarországon 17.
  15. A törzsválasztó gyepűk kérdésében elismerhető, hogy kelet-európai népek lakatlan gyepűsávokkal vették magukat körül; az avar rhing kérdésére lásd legutóbb Szőke Béla, Archeológiai Értesítő 87. 1960. 61–63; az oroszokra lásd Querfurti Brunó adatát: Wenzel, ÁÜO I. 16; a besenyőkre lásd De administrando imperio I. 168–169, de helytelen az az elképzelés, amely Sebestyén Gyula avar törzsválasztó gyepű elképzelése (Ethnographia 8. 1897. 241. kk., illetve 10. 1899. 6. kk.) alapján a 10. századi Magyarországon is törzsválasztó gyepűket tesz fel: Hóman, A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése 45–46, s az ő nyomán számosan, például Mendöl Tibor, A megtelepülés formái (In: Magyar Művelődéstörténet I. 202).
A magyarok megtelepedése
Tartalomjegyzék A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán