Miskolc

A Múltunk wikiből

szlovákul Miškovec, lengyelül Miszkolc

Északkelet-Magyarország legnagyobb városa és Borsod-Abaúj-Zemplén megye székhelye
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Miskolc címere
Diósgyőr Magyarország egyik történelmi települése, ma Miskolc egyik városrésze, volt nehézipari központ. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A diósgyőri vár
Szeleta-barlang vagy Szeletaoldali barlang az első magyarországi barlangi ásatások helye, a szeletien-kultúra névadója. Wikipédia
A barlang bejárata
Büdöspest-barlang vagy Büdös-pest régészeti jelentőségű, 1982 óta fokozottan védett barlang a Bükkben. Wikipédia
A barlang bejárata

Sólyomkúti-sziklaüreg 43/2013. (VIII. 9.) BM rendelet a régészeti szempontból jelentős barlangok köréről

Herman Ottó-barlang Miskolctól nyugatra, a Szinva-patak völgyében található az Alsó- és Felsőhámor közötti Puskaporosi-szorosban.
A Herman Ottó-barlang bejárata

Háromkúti-barlang Geocaching.hu

Mexikói-barlang Természetvédelem.hu

Puskaporos-kőfülke Északerdő Zrt.

Ómassa kistelepülés a Bükk hegység belsejében, a Garadna-völgy nyugati szegletében. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Régi ómassai parasztház
1541
december 21. Újabb részgyűlés Miskolcon. Intézkedéseket hoz a garázdálkodó katonák ügyében.
1607
november eleje A hajdúk táborba szállnak, majd Miskolc felé indulnak.
1704. január 27.
Rákóczi Miskolcon kelt pátensében kinyilvánítja, hogy a vallásügy rendezése az összehívandó országgyűlés feladata lesz, és ismételten megtiltja a katolikus templomok elfoglalását.
1704. január vége
Rákóczi Miskolcon megalakítja az új államszervezet központi testületét, az Udvari Tanácsot.
1772. március
Első olvasztás a Fazola Henrik által alapított diósgyőr-ómassai nagyolvasztóban.
1815. július
Miskolcon a feloszlott budai színtársulat tagjaiból új társulat alakul.
1823. augusztus 24.
Megnyílik a miskolci kőszínház.
1859. május 24.
A DebrecenMiskolc vasútvonal megnyitása.
1860. augusztus 14.
A MiskolcKassa vasútvonal megnyitása.
1868.
Országos Közegészségügyi Tanács létesítése.
Budapesten megjelenik a Borsszem Jankó című élclap, valamint a Slovenské Noviny című szlovák és a Federaţiunea című román újság.
Resicán megindul a Bessemer-acélgyártás.
Debrecenben megkezdi működését a mezőgazdasági középiskola.
Megalakul a Magyar Államvasutak, az Angol–Magyar Bank és a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.
A diósgyőri állami vasmű és a salgótarjáni vasfinomító építése (1868–71).
1870. január 9.
A HatvanMiskolc vasútvonal megnyitása.
1901. december 19.
A diósgyőri vasmunkássztrájk.
1906. március 26–27.
Miskolci általános sztrájk.

Tartalomjegyzék

Gábori Miklós

Fogalmi magyarázatok

A régibb kőkori lelőhelyek időbeli sorrendje a C14-es vizsgálatok alapján, év
Szeleta-barlang fejlett szeletien kultúra 32 580±420
Büdöspest-barlang moustérien(?) 37 000
Szeleta-barlang korai szeletien kultúra 41 700

A középső paleolitikum magyarországi települései: Bükk-hegység, Dunántúl

Hasonló ipar a Bükk néhány más barlangjából is ismert (Kecskésgalyai-barlang, Farkaskői- és Sólyomkúti-sziklaüreg, a Herman Ottó-barlang anyagának egy része, a Háromkúti-barlang néhány eszköze). Ezeknek az anyaga azonban olyan csekély, hogy a Bükk-hegységben szinte egyedül a Subalyuk-barlang jelenti a moustérient.


A Bükk-hegység környékén, mint említettük, mintegy ötven újabb középső paleolitikus lelőhely vált ismertté. Ezek nem barlangban, hanem a Bükköt északról, keletről körülvevő dombtetőkön fekszenek, és a vizsgálatok szerint a Subalyuk típusú valódi moustériennel szinte semmiféle kapcsolatuk nincs.

A kisebb-nagyobb egykori telephelyek fekvése eléggé azonos és jellegzetes. Mindig a hegységet körülvevő alacsony medencék, völgyek felett helyezkednek el. Eszközkészletükre a micoquienszerű, kétoldali megmunkálású úgynevezett félszakócák, levélkaparók, majd levélhegyszerű szerszámok jellemzőek. Együtt szemlélve ez az ipar eléggé közel áll a közép-európai micoquienhez – anélkül, hogy a távoli Felső-Duna vidéki kultúrával a kapcsolat bizonyítható lenne.

A lelőhelyek jórészt a felszínen vagy – a dombtetők lekopása révén – kis mélységben kerülnek elő. Rétegtani helyzetüket tehát még tisztázni kell. Tipológiai szempontból azonban bizonyos fejlődési fázisok mutathatók ki, és ennek alapján korukat a korai Würm és a Würm 1. vége közé tehetjük.

Ezt az ipart – amelynek mennyisége hozzávetőleg egyenlő a bükki, barlangi leletekével – egyelőre „bábonyiennek” nevezzük (Sajóbábony). Előre utalnunk kell arra, hogy ez az ipar, lelőhelyegyüttes egyúttal magába foglalja, mintegy felszívja a régebben mezolitikusnak hitt Eger-kultúrát is és a makrolitikus mezolitikumnak vélt leleteket is (Eger-Kőporos, Miskolc-Avas leleteinek egy része, Korlát stb.).


A Bükk-hegység középső paleolitikumánál kell említenünk Büdöspest-barlangot is. Gazdag régészeti anyagát korai szeletiennek, máskor a Szeleta-kultúra műhelytelepének tartották. Az utóbbi nézet – a szerszámkészítés hulladékának tömegét látva – nem is valószínűtlen. A későbbi részletes vizsgálatok mutatták ki, hogy a barlang leletanyaga egyértelműen a középső paleolitikumba tartozik. Kora a C14-es vizsgálat szerint 37 000 év. Erre a barlangra a Szeleta-kultúra eredeténél még visszatérünk.


  • A Dunántúl harmadik, az előbbiekkel hasonló korú kultúrája az úgynevezett bifaciális eszközös, középső paleolitikum: a jankovichien.
    A kultúra jellegének és korának meghatározása, nevének bevezetése is az utóbbi évtized kutatásainak eredménye. Korábban ugyanis ezt az ipart „dunántúli Szeleta-kultúrának” tartották, ami fél évszázadon át számtalan problémát vetett fel. Megállapítható, hogy ennek az iparnak a jellege teljesen eltér az érditől, de a bükki Szeleta-kultúráétól is, amellyel semmiféle származási, fejlődésbeli, sőt formai kapcsolata sincs.
  • A felső paleolitikum további fejlődése – lényegesen magasabb szintje ellenére is – már egyöntetűbb. Különösen áll ez Magyarország területére, ahol a Würm 1/2 interstadiális alatt alapjában két kultúra élt, és kisszámú településük ismét csak a Bükk-hegységre korlátozódik. Az egyik a Szeleta-kultúra, a másik az aurignacien.

A Szeleta-kultúra

Önálló cikk.

Megjegyzések a bükki Szeleta-kultúráról

Önálló cikk.

Az aurignacien-kultúra

  • Ami a kormeghatározást illeti, az Istállóskői-barlang alsó kultúrrétege a C14-es datálás szerint 44 300, illetve 39 800 éves (tehát majdnem idősebb lenne a Szeleta-barlang alsó, még moustérien eszközöket tartalmazó rétegénél!).
  • A két embercsoport eredetére nézve különböző feltevések vannak. Annak ellenére, hogy mindegyikben felismerjük a moustérien elemeit, ez a két csontlándzsás-íjas medvevadászcsoport, amely szinte egymást kerülte a Szeleta-kultúra emberével, nem áll genetikus kapcsolatban a helyi középső paleolitikus műveltséggel

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Miskolc–Vezér út X

Kristó Gyula

Falu

Az esztergom-szentkirályi és a miskolc-sötétkapui ásatásokon jelek utalnak arra, hogy a házak kétosztatúak voltak. A XII. század második feléből való kardoskúti ház padlóján lyukak mutatták, hogy sövényfal választotta ketté a házbelsőt. A XIII. század vége felé pedig, a miskolc-sötétkapui ásatás tanúsága alapján, talán már a háromosztatú ház is megjelent.

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név kővár
Diósgyőr X

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

  • Szeptember közepén öt vármegye követei jelentek meg a miskolci gyűlésen. Várday, Bebek János és a vármegyei követek a török portyázóktól veszélyeztetett területen fekvő Verpelétet jelölték ki táborhelyül, és újabb felhívásban emberek, felszerelés és ágyúk küldését sürgették.
  • Attól kezdve, hogy átkel­tek a pesti oldalra, a portyázó török csapatok Gyöngyösig, Miskolcig, Muhiig pusztítottak.

Habsburg Ferdinánd megválasztása

A tanácsosok újbóli tárgyalásokat javasoltak Bornemiszával, és egyben azt is, hogy a királyné mellé küldje­nek 1200 főből álló őrséget, mely személyi védelmét szolgálná, és biztosít­hatná számára a férje vagyonából őt illető hitbért, amely a Garam menti bányavárosok, a bányák, Huszt vára, a máramarosi sóbányák, Zólyom, Óvár, Munkács, Diósgyőr és más várbirtokok jövedelméből tevődött össze.

A gyalui egyezmény

Csak az ellenség főerőinek kivonulása után, 1541. december 21-én sikerült megtartani az első jelentősebb összejövetelt Miskolcon. Az ország északkeleti felének 14 vármegyéjéből vettek rajta részt mindkét király hívei. A miskolci gyűlés, mint a korábbi összejövetelek is, a török szövetségre épített politika csődjét, az átélt rettenetes csalódást és elkeseredést tükrözte: a résztvevők egyértelműen Ferdinánd királyságában látták a mentséget, végzéseiket és kéréseiket hozzá juttatták el.

Zimányi Vera

Főurak–nemesek

Füzér vára 1596-ban a zálogösszeg 12%-át jövedelmezte Báthori Miklósnak, Diósgyőr pedig 1563-ban 25%-át Balassa Zsigmondnak.

Sinkovics István

Eger eleste és a mezőkeresztesi csata

Így mintegy 40–60 ezer főnyi hadsereg került szembe a törökkel Mezőkeresztes falu mellett, 1596. október 23-án. A támadást a török kezdeményezte. Három napon át folyt a harc, a Sár vizén átkelő törököket szétverték vagy visszaűzték. A harmadik napon, október 26-án, a törököket üldöző lovasok és gyalogosok a tilalom ellenére átkeltek a vízen, és fosztogatni kezdték az ellenség sátrait, míg csak a magyar tábor ellen küldött török csapat vissza nem tért, és a fosztogató, szétbomlott alakulatokat meg nem szalasztotta. Ezek azután magukkal ragadták a többi seregrészeket is. Mátyás főherceg és Báthori Zsigmond Diósgyőr felé menekült, a magukra hagyott magyar csapatok éjszaka hagyták el táborukat.

Hegyi Klára

A meghódítottak

Az ítéletvégrehajtók, helybeliek és alkalmanként a királyságból meghívottak, nemcsak a Duna—Tisza közén, hanem a többi nagyobb városban: Gyöngyösön, Jászberényben, a határszéli Miskolcon és Debrecenben is szorgalmasan dolgoztak. Vesszőzték, égették, akasztották a paráznákat, boszorkányokat, tolvajokat, útonállókat és gyilkosokat. E főbenjáró esetek fölötti ítélkezés joga egyben azt is jelentette, hogy velük együtt a kisebb ügyek is a magyar elöljáróság hatáskörébe kerültek. A század második felének megszaporodó forrásai egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar bírák és tanácsok teljes jogú urak lettek a bűnüldözésben és az ítélkezésben – de nem a pénzszedésben. Az aprótól a nagy ügyig mindent ők derítettek fel és vizsgáltak ki, majd ítéletet hoztak, azután a rengeteg kín, vétség után a város számára beszedték a néhány forintos, de inkább csak dénáros bírságokat, a nagyobb vétkek után megállapított zsírosabb büntetéspénzeket pedig félretették a törököknek.

A hódítók ítéletvégrehajtó és rendfenntartó emberei, a szubasik én a vojvodák évente néhány alkalommal megjelentek a városokban, s újra „ítélkeztek” a főbenjáró bűnösök felett. Csakis pénzbüntetést szabtak ki, s azt sem a bűn, hanem a bűnös anyagi helyzetéhez mérten. Jó talléron kívül nemigen fogadtak el más pénzt, s ha az elítélt nem tudott fizetni, a város lakosai közül kötelező kezeseket állítottak, és azokon hajtották be a pénzt. Általuk kiszabott testi büntetésről nem maradt adat, s arról is csak egy-két esetben, hogy a vétkest magukkal vitték. Az a néhány bűnös, aki tettéért megjárta a budai börtönt, a rokonoktól összekapart vagy a várostól kölcsönzött pénzen – ha egyebe nem volt, egy zsák búzán – előbb-utóbb kiszabadult.

A törökök ezzel a módszerrel, az egy-egy városra jutó évi tíz-húsz komolyabb vétek meg a halálbüntetések engedélyezése útján a többszörösét szedték be annak, amit a város magyar elöljárósága a sok-sok mezei kártevés, tilos bormérés, szitkozódás, kisebb verekedés, káromkodás és más kisebb ügyek után kivetett. A szubasiknak és a vojvodáknak ezt a szereplését jóindulattal sem lehet jogszolgáltatásnak nevezni. Szó sem volt itt mohamedán vallásjogról, szultáni törvényről vagy a helyi szokásjog gondosan mérlegelt alkalmazásáról. Adóztatás volt ez, a vétkek megadóztatása.

A belső rendfenntartást és bűnüldözést a törökök nemcsak átengedték, de egyenesen feladatává tették a magyar városvezetésnek. Büntettek, ha hírét vették, hogy egy cégéres vétkes elmenekült a bírák kezéből. A rendfenntartást nemcsak a tisztán magyar lakosságú helységek bíráitól várták el, hanem az általuk megszállt városok magyar negyedeinek elöljáróitól is.

Benczédi László

A bujdosók első támadása 1672-ben

A kezdetben viszonylag kis létszámú csapat így duzzadt fel napok/alatt több ezres sereggé, s a felkelés sikereinek csúcspontján elérte a 15–20 ezer főt. Érthető, hogy ilyen körülmények között Spankau felső-magyarországi főkapitány, aki néhány századnyi német katonaságával a Tiszántúlon őrizte az erdélyi határszéleket, a számára ellenséges környezetben meg sem kockáztatta a harc felvételét, hanem a Tiszán átkelve, Kassa felé hátrált. Üldözésére indulva, a bujdosók Szuhay Mátyás és Szepesi Pál vezette főerői Polgárnál már szeptember 8-án „általugrattak” a Tiszán, s a környező várakat, Ónodot, Diósgyőrt, Putnokot, Szendrőt és Tokajt megszállva, Szerencsnél ütöttek tábort.

R. Várkonyi Ágnes

Adó- és kereskedelempolitika

1664 után Miskolc addigi kötelességeit megtoldják azzal, hogy fizetniök kell az új szécsényi török őrség zsoldjának egy részét, és gabonát szállítaniok Szolnoktól fel Érsekújvárig.

Makkai László

Az alföldi gazdálkodási hagyományok népességmegtartó ereje

Környezték az Alföldet jeles búzatermő vidékek, mint például a Tápió völgye, beléje nyomultak szőlőtermő „hegyalják”, a gyöngyösvisontai, miskolctapolcai, érmelléki, váradi, aradi borvidékek.

A magyarság önvédelme

1620-ban Jászberény kapta meg a budai pasától a jogot, hogy odaszökött jobbágyokat nem kell kiadnia, 1647-ben pedig Miskolcnak engedte meg a török hatóság jövevények szabad befogadását.

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

A török korban nemcsak a később Felvidéknek ismert hegyvidéket nevezték Felföldnek, hanem a Kisalföld kivételével azt az egész területet, mely a Dunától, valamint a Duna-kanyarhoz csatlakozva Váctól, Hatvantól, Gyöngyöstől, Egertől, Miskolctól északra esett, tovább keletre pedig a Tisza jobb partját s Máramarost és Szatmár hegyvidékét számították ide.

R. Várkonyi Ágnes

Hadszíntér és hátország

Miskolc talán még jobban megszenvedte a hadjáratok útjára vetett ország sorsát. 1685 márciusában a városba szállott kurucokat meglepték a császár magyar és német katonái, s miután az avasi templomot felgyújtották, kirabolták az egész várost. Ugyanakkor a városnak az egri pasa parancsára ezer kila búzát vagy lisztet kellett Budára szállítania, és a szomszéd vármegyék lakosságával együtt még robotosokat, szekereket és igásállatokat is küldenie kellett a budai várerősítő munkára. Nem sokkal később Murányi István gyaloghadnagy ütött hajdúival a városra, s mivel a kívánt sarcot nem tudták megadni, a bírót és az esküdteket fogságba hurcolta. Majd Petrőczy István kívánságára az Ónodba hívott bírót fogta el és kínozta meg egy kuruc hadnagy. Betetőzéseképpen az esztendő megpróbáltatásainak, Schultz generális vasra verette Janka Péter tanácsost, mert a város a követelt 12 ezer kenyeret nem tudta megadni, ugyanakkor nagy mennyiségű bort is követeltek rajtuk, és elhajtották a város utolsó 500 marháját. Végül a török parancsát hozták: adjanak 1200 kila búzát és ugyanannyi zabot. Az év mérlegét így összegezi a város évkönyve: „Sokan – éhel megholtanak, jó magabíró emberek, gyermekek, leányok és asszonyi állatok – ebet macskát az éhség miá megettenek.”[1]

Wellmann Imre

A pestis pusztítása

Lőcsén 2060 halottról adtak hírt, Rozsnyón 2025-öt számláltak, Tiszolcon alig maradt valaki életben, Eperjesen naponta 35–40-et temettek el, Miskolcon, hol vagy 6 ezer elhunytról véltek tudni, jó két hónap alatt 300-nak készült koporsó, s nem akadt, aki mind elföldelje.

R. Várkonyi Ágnes

Az első konföderáció és az Udvari Tanács

Az Udvari Tanács (consilium aulicum) minden bizonnyal 1704 elején Miskolcon alakult meg, s 1705 szeptemberéig ez volt az új államszervezet legfontosabb központi testülete. Tagjai Jánoky Zsigmond, Gerhard György, Brenner Domokos, Platthy Sándor, Török András, Radvánszky János, Bulyovszky Dániel, Prileszky Pál, Labsánszky János, Hellenbach János Gottfried, Radics András, Vay Ádám, Sréter János voltak. Hajdan valamennyien tehetős, de elszegényedett vagy gyarapodó nemes családok sarjai voltak, akik tanultságukkal, látókörükkel, politikai tapasztalataikkal messze kiemelkedtek osztályos társaik közül. Rákóczi gyakran ministeriumnak hívta a tanácsot, ministereknek tagjait, így nevezték a vármegyék és nemegyszer Bercsényi is.[2]

Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat

Erdély visszafoglalásának előkészítésére a zsibói csatavesztést követő napokban a kurucok olyan védelmi vonalat alakítottak ki a Máramarosi-havasoktól a Marosig, amely az elkövetkezendő támadás kiinduló alapja lett. Majd, miután Ráday Aranyosmedgyesen tárgyalt a Partiumba menekült erdélyi rendekkel, a miskolci tanácsülés elhatározta, hogy Husztra országgyűlést hívnak össze az erdélyi konföderáció megkötése céljából.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A hadműveleti sikereket és kudarcokat a Rákóczi államában zajló változások, az e változásokat kiváltó és kísérő társadalmi és politikai feszültségek kísérték. 1706 folyamán Rákóczi folytatta az állandó hadsereg kiépítését, erőfeszítéseket tett a központilag irányított szakszerű államigazgatás megteremtésére, és mindezek anyagi alapját, az országos gazdaságot korszerűen megszervezve, reformintézkedések sorával kívánta biztosítani. A döntések heves viták közben, a miskolci, az érsekújvári és a rozsnyói tanácsülésen születtek meg.

A központi hatalom nem adta fel a breznai szövetség alapelveit. Göncöt és Diószeget, mivel lakói közösen fegyvert fogtak, Rákóczi 1706. évi rendelkezései kiemelték a földesúri hatalom alól. Nehézséget okozott azonban, hogy a katonai törvénykönyvet nem tudták idejében kiadni. A katonai törvénykönyv a katonaságot minden vonatkozásban kiemelte a rendi kötelékekből: a hadsereg egyedül a központi hatalomtól függ. Érthető tehát, ha a miskolci tanácsülésen súlyos ellenállásba ütköztek azok, akik az állandó hadsereg teljes kiépítését szorgalmazták.

Fontos lépéssel vitte előbbre az állandó hadsereg megszervezésének ügyét, hogy az országot főkapitányságokra osztották. Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette. 1706 nyarán számba vették az egész hadsereget, több töredék ezredet összevontak, a 78 ezredet a Bercsényi által kidolgozott Systema totius militiae alapján helyezték el az öt főkapitányság területén. A hadsereg ellátása megkövetelte, hogy rendezzék a kincstári birtokok ügyét, de a birtokok tulajdonviszonyai körül uralkodó zűrzavar sok nehézséget okozott.

A miskolci tanácsülésen elfogadott és többé-kevésbé meg is valósított gazdasági intézkedéseket a rozsnyói tanácsülésen fejlesztették tovább.

Wellmann Imre

Méhészet

Nem vált javára a parasztok méhészkedésének az sem, hogy a rajokból földesúrnak és katolikus egyháznak kilenceddel, illetőleg tizeddel vagy ezek megváltásával tartoztak, amint általában az sem, hogy a részben lépesméz formájában Miskolcon, Rozsnyón, Budán és másutt eladni kívánt méz és viasz csak korlátozottan talált vevőre.

Kosáry Domokos

Képzőművészet

Eleinte a szerzetesrendek és mindenekelőtt a jezsuiták vitték a fő szerepet a templomok építésében és belső terének új, dekoratív kiképzésében. Fényűző anyagok alkalmazásával, márvánnyal, aranyozással, gazdag stukkódíszekkel, oltárokkal, szobrokkal, képekkel olyan Összhatást értek el, amely valóban képes volt lenyűgözni az embereket. Eger 1717–1734, Kolozsvár 1718–1724 közt kapott új jezsuita templomot. Az egri az évtizedeken át, haláláig ott élt Giovanni Battista Carlone műve volt, akár a debreceni Szent Anna- (1721) vagy a miskolci minorita templom (1729).

H. Balázs Éva

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Különösen az Anjou-korban kiemelt bányavárosok egy része szolgált rá a bírálatra. Így Libetbánya, mely még Nagy Lajostól kapta rangját. Szász lakói elfogytak, elfogyott az arany is. Alig ezernyi szlovák lakta akkor, amikor a kamarai mezőváros, Miskolc hiába pörösködött tizennégyezres lakosságának privilégiumai érdekében.

A József-kori összeírásnál valamivel kisebb ugyan a tíz évvel korábbi képlet, de ha 1784-ben a 485 ezres lélekszámot közelíti a magyar és erdélyi szabad királyi városok összlakossága, a mezővárosoké pedig a 946 ezret, a teréziánus korra még nagyobb aránytalanságot állapíthatunk meg – hiszen néhány város, közöttük Pécs, csak a későbbi periódusban érte el kiemelkedését.

Itt is, ott is szép számmal éltek nemesek a város határán-falain belül. E nemesekről nem tudjuk, hogy a nemesített patríciusok kategóriájába tartoztak-e, vagy netán vidékről költöztek be, mert a városi életet választották, bár lehettek kétlaki, kúriával és városi házzal rendelkező, a közigazgatásban vagy valamely városi intézményben, üzemben érdekelt emberek is. Ha már Miskolcot említettük, lássuk példáját. Összlakossága 14 ezer. Ebből nemes származású 1958. A szám igen magas, óvatosságra int.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

A terepkutatás mégsem minősíthető sikertelennek; erre az időszakra esik többek között a diósgyőri vasmű avagy a mecseki szénbányászat alapvetése.

A vaskohászat fellendülése

Az Udvari Kamara Vajdahunyadot már 1743-ban, Bogsánt pedig 1763-ban saját kezelésbe vette, s igyekezett virágzó vagy biztató jövőjűnek ítélt magánvállalatokra is rátenni a kezét; így szerezte meg a kuxok többségét (modernizáló kifejezéssel: a részvénytöbbséget) a Zólyom megyei libetbányai és pojniki vasműben, és így vette át 1775-ben az eladósodott Fazola Henriktől a diósgyőri uradalomban Ómassán 1770-ben alapított nagyolvasztót.

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

Államköltségen történt a rhónici, a tiszolci és a vajdahunyadi vasmű rekonstrukciója, a resicai, a kabolapolyánai, az oláhláposi vasmű felépítése, és a részvénytöbbség állami kézbe vétele biztosította a libetbányai, a pojniki, a diósgyőri vasmű virágzását.

H. Balázs Éva

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

A pozsonyiak, pestiek, budaiak, csakúgy, mint a miskolci vagy eperjesi testvérek, felbukkannak, tájékozódnak Bécsben is.

Kosáry Domokos

Az antifeudális reformizmus és az irodalom

A miskolci plebejus családból származó Dayka Gábor (1764–1796), Kazinczy barátja, éppen kibontakozó időszakában volt a jozefinista pesti papnevelő ifjú költője és irodalmi vezéralakja – s annál gyötrelmesebbnek találta utóbb, a fordulat után, Eger, a püspöki város feudális és klerikális légkörét.

Benda Kálmán

II. Lipót politikájának ellentmondásai

Martinovics 1792. január 15-i beadványában mindenekelőtt két munkatársa kinevezését kérte. Lipót király azonnal utasítást adott, hogy a Martinovics által megnevezett Lakner Jánost a diósgyőri kamarai uradalom prefektusává, a horvát Marko Delivukot pedig az Illír Bizottsághoz nevezzék ki.

A szervezkedés

Névtelen röpiratokat fogtak el mindenfelé. A Nagyváradon terjesztett azt hirdette: „szükség egy kis francia világnak lenni nálunk is”.[3] Egy másikat Miskolcon köröztek, ez már egészen radikális volt: „Öljük meg az urakat. A királybúl semmi sincsen többé, egy csöpp vére sem. Ezeren vagyunk és fegyverünk vagyon. Kereszt és akasztófa elég van.”[4] Sokak kezébe eljutottak ezek a röpiratok, olyanokéba is, akikhez a szervezkedés talán el sem ért.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

A piackörzetek alakulására a földrajzi tényezők is hatással voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a domborzati, vízrajzi viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy a hegyvidéki piacközpontok többnyire kis tiszta körzeteket, vagy egymásba olvadó tág körzeteket vonzottak, és hogy a nagy területű tiszta körzetek elsősorban az Alföldön és peremvidékein alakultak ki.

A körzetek nagyságát, a tiszta és tág körzetek egymáshoz viszonyított arányát azonban legalább ilyen erőteljesen befolyásolta a vidék gazdasági fejlettsége, termelési struktúrája, az árutermelés volumene, a munkamegosztás foka, azaz azok a tényezők, amelyek a tiszta és tág körzetben élő népesség igényeit, eladási és vásárlási szokásait meghatározták.

A körzetek alakulását erősen befolyásolta a főbb kül- és belkereskedelmi utak vonalvezetése is. Így például a Duna menti sík területeken : a Kisalföldön, a Csallóközben, vagy Fejér és Tolna megyék partmenti vidékén, ahol a nagykereskedelmi hálózat is jobban kibontakozhatott, és a legközelebb eső körzeti központok vonzásánál erősebben érvényesülhetett a távolabbi külkereskedelmi csomópontok, vagy a piacközpontként nem is jelentkező kikötő- és átrakodó helyek vonzása.

E területeken nem alakultak ki olyan nagy tiszta vonzásterületek, mint az Alföldön; a kisebb tiszta körzetekhez csatlakozó jelentősebb kiterjedésű tág körzetek itt nem a központok gyengeségét, hanem inkább piacközponti funkciójuknak a régión (esetleg az országhatáron is) túlnyúló jellegét tükrözik, hasonlóképpen a Tiszántúl központjaihoz (például Debrecen, Gyula körzetei), amelyeknek jelentős tiszta körzeteit sokszorosan meghaladták hatalmas, tág körzeteik.

A hegyvidéki, bányavidéki központok jó részénél az elenyészően kis, tiszta és sokszor jelentős kiterjedésű tág körzetek arányainak alakulása a központi vonzás gyengeségének eredménye volt. A kedvezőtlen hegyvidéki közlekedési viszonyok között is alakultak ki azonban nagy területű tiszta körzetek, mint például Máramarossziget és Huszt körül, olyan területen, ahol a kenyerét távolabbi vidéken kereső, szegényebb népesség nem igényelte a központok sűrűbb hálózatának kialakulását.

A piacközpontok jelentőségének meghatározásához, rangsorolásához a vonzásterületen élő lakosság száma, eladó- és vásárlóképessége, valamint a központok által nyújtott szolgáltatások gazdagsága és sokrétűsége szolgálhat kritériumként. Együttesen vizsgálva központ és körzete népességszámát, mezőgazdasági és kézműipari termelésének mutatóit, a kereskedéssel foglalkozók számát és összetételét, valamint figyelembe véve a központok egyéb, nem gazdasági funkcióinak gazdagságát és hatósugarát, vonzásuk intenzitása alapján a 138 piacközpontot három csoportra lehet osztani.

  • Az első csoportba az az erős piacközponti funkciót betöltő 46 központ sorolható (lásd térkép), amelynek tiszta és tág vonzáskörében az átlagos népességszám külön-külön meghaladta az 50 ezret. E központok átlagos népességszáma 1828-ban 10 ezer körül volt. E központok túlnyomó többsége regionális szerepköre mellett régión túlnyúló kereskedelmi kapcsolatokkal is rendelkezett. A kézműipar e központokban és körzeteikben egyaránt az átlagosnál fejlettebb és differenciáltabb volt, de ezt nem annyira az itt élő mesterek nagy száma, mint inkább az itt gyakorolt foglalkozások gazdagsága (a központokban átlag 58, körzeteikben átlag 23 mesterséget űztek), a ritkábban űzött mesterségek gyakori előfordulása, valamint az alkalmazott legények erős koncentrálódása tanúsítja. E központokban összpontosult az összes piacközpontban működő kereskedők 73%-a, a nagyobb tőkével rendelkezők 7,7%-a, tiszta körzeteikben pedig a körzeti kereskedők 81%-a. Egyébként e piacközpontok mindegyike többnyire magas szintű igazgatási-kulturális szerepkört is betöltött.
  • A piacközpontok második csoportját a közepes erősségű vonzást gyakorló központok alkották. Ebben a csoportban 45 piacközpont volt, amelyeknek tiszta vonzáskörzete átlagosan 15–20 ezer, tág körzete 30 ezer körüli népességre terjedt ki. Míg az erős piacközponti funkciót betöltő központok a Tiszántúl kivételével viszonylag egyenletesen helyezkedtek el az ország területén, addig a közepes erősségű vonzást gyakorlóknál három sűrűsödési terület észlelhető: a Felvidék nyugati része – a Vág völgye és a környező vidék –, a Hernád völgye, valamint a Tisza–Maros szöge. E piacközpontok csoportja mind a központok, mind körzeteik fejlettségét tekintve heterogénebb összetételű volt az elsőnél. Ezeknek a piacközpontoknak valamivel több mint a fele első sorban regionális központnak tekinthető, mintegy 40%-uknál pedig a régión túlnyúló piacfunkció, azaz egy nagyobb tájegységre kiterjedő belső, vagy külkereskedelmi tevékenység dominált. A kézműipar ezekben a piacközpontokban az első csoportnál fejletlenebb, de az országos átlag szintjét meghaladó volt. Az első csoporttól eltérően központ és körzete kézműipari fejlődése ebben a csoportban kevésbé volt összhangban. A körzeteknek csaknem a felében éles eltérés mutatkozott a központ és körzete kézműipari differenciáltsága között; egyharmaduknál a központ, kisebb részüknél a körzet javára. Kereskedelmi hálózatuk az első csoportéhoz hasonlóan alakult.
  • A gyenge vonzást gyakorló 47 központ túlnyomó többsége a Felvidéken helyezkedett el, nagy részük a hegyvidéken, egy részük pedig Magyarország és Erdély határán. Tiszta körzeteik átlagos népességszáma 5 ezer, tág körzetüké 20 ezer fő alatt volt, többségük vonzása mindössze 1–2 falura terjedt ki. A kézműipar – a központokban és körzeteikben egyaránt – többnyire a leggyakrabban előforduló mesterségek, általában legény nélkül dolgozó képviselőjének termelésére korlátozódott. Sok körzetben egyáltalán nem, vagy alig volt kézműves. Néhány központ – mint például Kisszeben, Paks, Verbó, Szentendre, Korpona, Kalocsa – ellenben éppen viszonylag fejlett kézműiparával vonzotta vidéke népességét. A nagykereskedők és a szakosodott kereskedők száma e központokban általában csekély volt, az árucserét többnyire házalók, vásározó kereskedők és zsidók bonyolították le.

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi váro. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Benda Kálmán

A népesség száma

1793 közepes termést hozott, 1794-ben azonban minden korábbit felülmúló országos aszály következett. Már májusban „minden környékről jött levelekben azt a panaszt olvasom – írja a Magyar Hírmondó szerkesztője –, hogy februáriustól fogva vagy teljességgel semmi, vagy igen kevés eső volt, hogy a nagy szárazság miatt az őszi vetések ki nem hányhatták jól a kalászokat, hogy máris megsárgultak, hogy a szénát termő réteken a füvek töveikről mind kiégtek, … hogy a terméshez legkevesebb reménység sem lehet”.[5] Júliusban „már a szőlő is mind megfonnyad”.[6] A Hajdúságban „mind a kaszálók, mind a vetések elégtek a nagy melegség miatt … Sokan egy szemet se láttak belőle. Még a szalmája is odavan az életnek.”[7] Amire nincs példa, a nagy szárazságban kiszárad az Ecsedi-láp. Békésben, Erdélyben már a marha is döglik, s Debrecenben a borjas tehenet a szokásos 40–50 forint helyett 5–6 forintért adják. Kiskunhalason már augusztusban kenyeret osztanak a népnek, s a búza köblének ára 3 máriásról 20 forintra emelkedik. Az Alföldön „sok helyeken füvet ettek az emberek, másutt kukoricacsutkát törtek lisztté, s abból csináltak pogácsát”.[8] Miskolcon leszedik a házakról a zsúptetőt, azzal etetik a jószágot.

Népsűrűség, települések, városok

Olyan oppidumok, mint a 22 ezer lakost számláló Kecskemét, a 16 ezres Hajdúszoboszló, a 15 ezres Hajdúböszörmény vagy a 14 500 lakosú Miskolc és Baja, hogy csak néhányat említsünk közülük, lakosságuk társadalmi összetételét, életmódját, a település centrumának külső képét illetően legalább annyira városok, mint Szabadka vagy Zombor.

1787-ben a szabad királyi városok lakossága 442 ezer fő, az ország lakosságának 5,6 %-a. Ha azonban városnak vesszük a 2000 főnél többet számláló mezővárosokat is, tehát azokat az oppidumokat, amelyek lakosságuk számával és így bizonyos kereskedelmi, ipari tömörüléssel kiemelkednek a környező falvak közül (ezek lakossága kerek számban 1 millió 600 ezer), együttesen 2 millió embert vehetünk városi lakosnak, ami kereken egynegyede az ország egész lakosságának. Hogy eljárásunk jogosult, hogy tehát nem vehetjük a városi élet egyetlen kritériumának a privilégiumot, mutatja a további fejlődés: a 19. században az itt említett mezővárosok sorozatosan az élre törnek, s a 20. századra egyikük-másikuk az ország legiparosodottabb központjává válik.

Az 1804-es összeírás szerint a szabad királyi városok lakossága mindössze 6%-kal gyarapodott, tehát az országos szaporulat felével. A globális számon belül azonban jelentős különbségeket találunk: a felső-magyarországi bányavárosok (Besztercebánya kivételével), nagy múltú civitasaink (Lőcse, Bártfa, Eperjes) lakossága 15–20%-kal csökkent. Kassa éppen hogy stagnált, de már Pozsony lakossága 17 év alatt 3600 fővel fogyott. Ugyanakkor az alföldi városok gyarapodtak. Hogy néhány példát mondjunk : Szatmárnémetié 7800-ról 10 300-ra, Újvidéké 11 ezerről majdnem 15 ezerre, Szegedé pedig 20 ezerről több mint 24 ezerre. Még nagyobb volt egyes mezővárosok növekedése, különösen az alföldi peremvidékeken. Jellemző ebből a szempontból Nagyvárad, Arad, Miskolc és Eger fejlődése, mindegyik 35% fölött.

Vörös Károly

A paraszti viselet változásai

A pásztorok bizonyos rétege vagy a szolgálólány mindazt, amit szerény béréből félre tud tenni, most éppen olyan könnyű szívvel költi öltözködésre: cifraszűrre vagy szalagra, selyem kötényre stb., mint az a közepes módú nemes, aki árutermelésének hasznából a gazdaság újratermelésén túl annak bővítésére hatékonyan fordítható többlettel már nem rendelkezvén, a szerény és másra nem fordítható felesleget életmódjának némi gazdagítására fogja felhasználni. Méltán, bár némileg túlzottan vonva ezáltal fejére a luxus hajhászásának azt a vádját, mely ettől kezdve oly sokszor fog majd felhangzani vele szemben éppúgy, mint az ő szájából a szerény jövedelemtöbbletét öltözködésre fordító szolga vagy szolgáló láttán. A Tolna megyei Tamásiban napszámjukból új, divatosan cifra ruhákat beszerző lányoknál éppúgy, mint a Nyitra megyei Pográny napszámos lányainál, vagy azoknál a hódmezővásárhelyi szolgálóknál, akiknek cselédbérében járandóságként már cifra rokolya, török kasmírkendő, miskolci pamutkendő is kell hogy szerepeljen.

A városi funkciók átrendeződése

És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

A polgárság átalakulása

Ugyanakkor az ország belsejében a 18. században még oly erős szerb kereskedelmi központok (Eger, Miskolc, Szentendre, Székesfehérvár stb.) ekkorra már sokat veszítenek jelentőségükből, és lassan el is néptelenednek, illetve megkezdik asszimilációjukat: mindez az őket körülvevő régiókban a balkáni kereskedelem jelentőségének csökkenésével is magyarázható.

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A második felvonás ezt a 20 évet fogja át: a kor a magyar színészet vidékre szorulásának, ám ugyanakkor társulatai megszaporodásának és megerősödésének kora. A történet cselekménye most egyelőre két, időben egymással nagyjából párhuzamos, de összefüggő színen játszódik. Az első színen, a magyar vidéken regionális színházi gócpontok kezdenek kialakulni. Legjelentősebbként Székesfehérvárott, Fejér megye védőszárnyai alatt a Dunántúli Színjátszó Társaság, – az Alföld északi peremén pedig Heves, Abaúj, Zemplén, Gömör, Sáros, később Torna, sőt Bihar megye és természetesen Borsod támogatásával, Miskolcon, a Pestről 1814-ben távozni kényszerült társulat, mely utóbb Kassára is ellátogat, sőt híre Erdélybe is eljut. Erdélyben ugyanis a kolozsvári társulat, miközben 1808 és 1810 között még Marosvásárhelyen, majd Debrecenben is megfordult, 1814-re végül is megszűnt; pártfogói megcsappantak, vagy színészei haltak el. A színészet Kolozsvárott így csak 1821-re szerveződött újjá, miután önálló, bár szerény színházépülethez jutott: az elsőhöz magyar vidéken, a Farkas utca bájos palotái között. Ez újból megélénkítette a sokáig tartózkodó erdélyi arisztokrácia segítőkészségét, érdeklődését. 1823-ban Déryné meghívásával már operai tagozatot is szerveztek, mely 1827-ben Arad, Szabadka, Baja, Pécs, Székesfehérvár színpadán vendégszerepelve őszre Pesten, a német színházban lépett fel, magas színvonalával óriási meglepetést okozva a közönségnek. Közben azonban Erdélyben a színház bérlő kezére jutott, mire 1828 elején az „Erdélyi énekes jádzó társaság” Miskolcra, majd Kassára ment, és ott lett bázisává a város felvirágzó magyar színészeti életének. Innen fog majd visszalátogatni Erdélybe is.

Kolozsvár után két évvel, 1823-ra Miskolcon a színház eltartására szövetkezett megyék ugyancsak felépítették saját szerény, de immár állandó színházukat (mely azonban 1843-ban a várost elpusztító tűzvésznek esett áldozatául). A színészek mint „Borsod megyei színjátszó társaság” innen kiindulva az északkeleti Alföldet is ellátták vendégjátékaikkal. További nyolc év múlva, 1831-re készült el Vas, Sopron, Győr, Zala és Zemplén megyék összefogásával és személy szerint Kisfaludy Sándor buzgólkodására a balatonfüredi kis kőszínház, ahol a nyári időszak alatt folytak az előadások. Az épület felirata: „Hazafiság a nemzetiségnek” világosan fejezte ki a kor magyar színjátszásának a polgári nemzetté válást segítő, a nemzeti integrálódást előmozdító, ugyanakkor az idegen abszolutizmus ellenes programját, illetve a vele szemben támasztott igényeket.

De e viszonylag nagy és vendégjátékaik révén szélesebb tájak színházi igényeit is kielégítő társulatok mellett (melyek közül főleg a fehérváriak Pest-Budán is többször megfordulnak), a felvonás második színeként egyre több, állandó székhely nélküli vándortársulat is létrejött és tevékenykedett. Az 1820-as évek végére a Magyar Királyság területén számuk már eléri a tizenötöt. 1834-re a miskolci és a kolozsvári színház körül létrejött, valamint a kassai, a dunántúli, a debreceni és a szabadkai nagy társulatok mellett hét társulat járja Magyarországot.

A magyar színjátszás kiteljesedése

1827-ben a Nemzeti Játszó Társaság Pest, Miskolc, Kassa, ismét Miskolc, Eperjes, Sárospatak, Debrecen, Nagyvárad, ismét Debrecen közönségének játszik. A miskolciak 1831-ben Rozsnyót, Sárospatakot, Miskolcot: 1833-ban viszont Kecskemétet, Kiskunhalast, Aradot, Hódmezővásárhelyt keresik fel.

A színjátszás stílusa és tartalma

Ám ez a kezdeti vékony bázis csakhamar szélesedett, s a nemesség mellé – összhangban a társadalmi mozgás általános tendenciáival – egyre inkább a magyar kispolgárság és a mezővárosi tehetős cívisréteg is felzárkózott a színház fenntartói közé. Már Kelemen László társulata is bennük látta bázisát, amikor kinyilvánította, hogy „nemzetünk közép és alsó osztályának, mely a magyar nyelven kívül más nyelvet nem tud, sőt nem is ismer” kívánja „szeme elé tárni” a korszerű társadalmi magatartást.[9] Kelemen maga és a színészek zöme is ebből a rétegből jött. 1808-ban a hivatalos följegyzés szerint is ez adja a pesti magyar színjátszás közönségét: „itt lakó számos magyar mesteremberek és ezeknek házok népe, úgy nemkülönben a vásárok alkalmatosságával az országnak minden részéből összejönni szokott magyar hazafiak.”[10] A vándorlások során is ők tartják fenn a magyar színészetet Miskolcon vagy Székesfehérvárott, Kassán és Kecskeméten; Nagybányán pedig még önálló társulatot is létrehoznak 1796-ban.

A sajtó mint a kultúra szervezője

Magyar nyelvű időszaki színvonalas sajtót átmenetileg Pozsonyban és Kassán találunk, Debrecenben és Miskolcon még csupán hirdetési lapok jelennek meg.

Kovács Endre

Előszó

Ugyancsak köszönet illeti mindazon intézményeket és közgyűjteményeket – s azok munkatársait –, amelyek készségesen segítségünkre voltak a kötet képanyagának összeállításában: a Budapesti Történeti Múzeumot, a Hadtörténeti Intézetet és Múzeumot, a Közlekedési Múzeumot, a diósgyőri Központi Kohászati Múzeumot, a Magyar Fotóművészek Szövetségének Archívumát, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumot, a Magyar Nemzeti Galériát, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnokát és Éremtárát, a Magyar Országos Levéltárat, a Magyar Színházi Intézetet, a Magyar Távirati Irodát, a Magyar Tudományos Akadémia Mikrofilmtárát, a Mezőgazdasági Múzeumot, a Néprajzi Múzeumot, az Országos Műszaki Múzeumot, az Országos Széchényi Könyvtárat, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot és a Vendéglátóipari Múzeumot.

Spira György

Harcok az ellenség mellékhaderőivel

Egy hónappal később pedig immár három helyen is támadásba kezdtek a Felvidékkel határos ausztriai tartományokban összevont császári csapatok: a jobbszárnyon, a Morva alsó folyásának a vidékén ekkor újból Simunich lépett fel támadólag; középütt, a Jablunkai-hágón át most egy hasonlóképpen 5 ezres létszámú különítménnyel Christian Götz tábornok hatolt be az országba; s a balszárnyon, a Duklai-hágó felől 8 ezer ember élén Franz Schlik gróf altábornagy indított támadást, méghozzá olyan erővel, hogy csapatai a hadjárat ötödik napján, december 11-én már Kassát is elfoglalták, a következő napokban pedig a vélük szemben felsorakozott gyenge honvédcsapatokat egészen Miskolcig vetették vissza.

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

S mert a Hernád mentén Paszkevics személyes vezérletével előretörő orosz főerőket a kilencszerte gyengébb IX. hadtest (amelynek a parancsnokságát Dembińskitől május végén – az idő közben tábornokká kinevezett – Wysocki vette át) szintén nem tartóztathatta fel, ekkorra Paszkevicsnek is egészen Miskolcig sikerült hatolnia. Közben pedig, Moldva és Havaselve területéről kiindulva, már Erdély elözönlését is megkezdte az orosz intervenciós sereg balszárnya, amelyet Alekszandr Nyikolajevics Ligyersz gyalogsági tábornok vezényelt. És így igen gyorsan elérkezett a kijózanodás pillanata az ország kormányrúdját kezükben tartó Szemeréék számára is, akik pedig június 5-én még diadalérzettel teljesen eltelve vonultak be a felszabadított fővárosba. Miért is Kossuthnak június utolsó hetében végre sikerült elfogadtatnia a kormánnyal a honvédsereg teljes összpontosításának a gondolatát. A június 29-i minisztertanács pedig, amelyen részt vettek a tábornoki kar Pesten tartózkodó tagjai is, ennek megfelelően elrendelte, hogy a honvédsereg hadtestei most – a Haynau erőinek megosztása végett Komáromban hátrahagyandó várőrség kivételével – mindenfelől haladéktalanul vonuljanak a Maros mellékére, s ott azután az egyesített sereg, támaszpontjául használva Arad várát (amely alig két napja, de éppen a legjobbkor megadta magát a március óta a temesközi csapatok, az V. hadtest élén álló Vécseynek), mérkőzzék meg Paszkevics főerőivel, még mielőtt Haynau főerői is a helyszínre érkeznének.

A június 29-i határozat megvalósulásának azonban többek között a peredi ütközet után a fősereggel együtt Komáromig visszavonult, s azóta ott veszteglő Görgei közremunkálása is elengedhetetlen feltétele volt. Görgei viszont – bár az utóbbi két hét hadieseményeinek a mérlegelése alapján arra a következtetésre jutott, hogy „Magyarország ügye immár menthetetlenül veszendő”[11] – továbbra is elképzelhetőnek tartotta, hogy egy-két helyi jelentőségű győzelmet arasson Haynau fölött, s ezek révén még mindig kicsikarjon a császáriaktól valamiféle engedményeket. Június 30-án tehát közölte Kossuthtal, hogy az elvonulási parancsnak nem tehet eleget, mivel Haynau máris elvágta a Duna jobb partján Komáromból Buda felé vezető utat. S amikor Haynau két nap múlva támadást intézett a komáromi várral átellenben a Duna jobb partján magyar kézen levő sáncok ellen, ő pedig a támadást sikeresen visszaverte, ezzel szabaddá tette ugyan a Buda irányába vivő utat, az elvonulásra kínálkozó alkalmat azonban ekkor sem ragadta meg, hanem az ütközet végeztével megint visszahúzódott Komárom falai közé.

Ámde Kossuth most már a sarkára állt, s Görgeit megtorlásul elmozdította főparancsnoki tisztségéből, a fősereget pedig maga utasította a Duna – még szabad – bal partján történő azonnali elvonulásra. Csakhogy erre a fősereg tisztikarának soraiban a tiszafüredihez megszólalásig hasonló zendülés tört ki, s a Görgeihez szító tisztek kinyilatkoztatták, hogy ha más parancsnok alá rendelik őket, akkor mindnyájan azonnal lemondanak. Ezzel azután egy álló hétig tartó huzavona kezdődött, amely – miközben az orosz csapatok immár a Duna bal partján történő visszavonulás lehetőségét is mind kétesebbé tették – végül azzal zárult, hogy Kossuth hadügyminiszterré ugyan Aulichot, a honvédsereg egészének főparancsnokává pedig Mészárost nevezte ki, a fősereg vezérletét azonban Görgei kezében hagyta, Görgei pedig kijelentette, hogy még egyszer támadást kísérel meg Haynau ellen, és ha ez a támadás eredménytelen lesz, akkor engedelmeskedni fog az elvonulási parancsnak, ha viszont győzelmet arat, akkor hadműveleteit eredeti terveinek megfelelően továbbra is a Dunántúlon fogja folytatni.

S minthogy ez a július 11-én megint Komárommal átellenben a Duna jobb partján megvívott ütközet (amelyben a vezényletet a 2-án megsebesült Görgei helyett magyar részről Klapka látta el) a honvédcsapatok vereségével végződött, ez pedig egyszeriben szertefoszlathatta azokat a reményeit, amelyeket eddig a dunántúli hadműveletek továbbfolytatásához fűzött, Görgei most már végre csakugyan elszánta magát a visszavonulásra. A július 12-éről 13-ára virradó éjszakán tehát a VIII. hadtesten kívül a II-at is a Komárom védelmével megbízott Klapka parancsnoksága alá helyezte, ő maga pedig az I., a VII. és a III. hadtesttel (amely utóbbinak a peredi ütközet óta Leiningen-Westerburg Károly gróf tábornok állott az élén) megindult a Duna bal partján Vác felé. Itt viszont 15-én már a Miskolc elfoglalása óta délnyugatnak tartó Paszkevics nagy létszámú előhadába ütközött.

Szabad György

A néptömegek hangulata és mozgalmai

1854-ben a miskolci kovácslegények és a Garam-vidéki kincstári vasipari üzemek munkásai sztrájkoltak, 1857-ben pedig országszerte mozgolódtak a kalaposlegények, és évről évre gondot okozott a hatóságoknak a legfejlettebb munkásréteg, a nyomdászság minden tilalommal dacoló szervezkedése.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Szegedet 1854-ben, Temesvárt és Debrecent 1857-ben, Nagyváradot és Aradot 1858-ban, Miskolcot 1859-ben kapcsolták az európai vasúthálózathoz.

Katus László

Gazdaságpolitika

A 70-es években egyes vidéki városokban voltak kiállítások (1871-ben Miskolcon, 1872-ben Kecskeméten, 1876—ban Szegeden), amelyek fokozatosan túlnőttek a helyi mezőgazdaság és ipar bemutatójának keretein, és egyre inkább országos érdekűvé váltak.

Liberalizmus és állami gazdaságfejlesztés

A kiegyezés után évekig vita folyt arról, hogy az állam fenntartsa-e ezeket az üzemeket, vagy pedig adja át magánvállalkozóknak. Végül is az állami üzemek további fenntartása mellett döntöttek, sőt sor került fejlesztésükre is: az állami vasműveket rekonstruálták, felépítették a korszerű diósgyőr vas- és acélgyárat, a vajdahunyadi nagyolvasztókat, létrehozták az államvasutak budapesti gépgyárát.

A szállítás forradalma

A 85 milliós vasúti kölcsönből az állam építette ki a HatvanMiskolc és a ZákányFiume vonalat, valamint a gömöri és borsodi iparvidékek vasúti összeköttetését is.

A bányászat és a nehézipar

A fejlődés azonban lassan itt is megindult: 1868-ban a felvidéki vasiparosok Salgótarjánban, a kincstár pedig Diósgyőrben korszerű vasfeldolgozó üzemet épített. Ezek eleinte sok nehézséggel küzdöttek. elsősorban megfelelő tüzelőanyag hiánya miatt, de a 70-es évek közepére Borbély Lajosnak sikerült megoldania a nógrádi és borsodi barnaszén vaskohászati alkalmazását. A kavaró- és olvasztókemencéket harnaszéntüzelésre átalakított Siemens-féle gázgenerátorokkal szerelték fel, lassan a vasúti összeköttetések is megvalósultak, s ezáltal a felvidéki vasipar előtt is megnyílt a korszerű fejlődés útja. Ez természetszerűen a sok versenyképtelen, kisebb hagyományos kohó és hámor pusztulásával, a vasipar erőteljes koncentrációjával járt együtt.

1881-ben a Rimamurányi Vasmű Egylet és a Salgótarjáni Vasfinomító fúziója révén, a Wiener Bankverein közreműködésével megalakult hazánk második nagy nehézipari vállalata, a RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. Likéren modern kohótelepet állítottak fel. a síngyártást Ózdon, a lemezhengerlést Nádasdon, a vasgerenda- és drótgyártást Salgótarjánban összpontosították, s ez utóbbi gyárban 1889-ben bevezették a folyasztott aeélgyártást, Thomas-módszerrel.

Az 1880-as évek elején került sor a kincstári vasművek nagyarányú újjászervezésére és korszerűsítésére a sok elavult kis kohó megszüntetésével, a termelés koncentrációjával és profilírozásával. A kincstári vasművek számára az 1882–85-ben felépült vajdahunyadi kohók termelték a nyersvasat. Diósgyőr főleg síneket és hídszerkezeteket gyártott az államvasutak részére, 1880 óta acélból, mert itt is meghonosították a Martin- és a Bessemer-eljárást.

Az urbanizáció meggyorsulása

Iparosodásunk korai szakaszában elsősorban a bányászati és vasipari központok (Resica, Anina, Salgótarján, Diósgyőr, Zólyom) növekedése volt gyors ütemű.

1850 és 1890 között azok a városok fejlődtek a leggyorsabb ütemben, amelyek a kiépülő vasúthálózat csomópontjait alkották, vagy pedig az úgynevezett vásárvonalon, azaz a különböző gazdasági jellegű vidékek – többnyire az alföldek és a környező hegyvidékek – találkozási vonalán, a Nagy- és Kisalföld szegélyén, a hegyvidékekről az Alföldre vezető folyóvölgyek és a nagyobb medencék kijáratánál feküdtek. Négy évtized alatt több mint megkétszereződött – Budapesten kívül – 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc,Máramarossziget, Beregszász), 2 délmagyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága. Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is.

Szász Zoltán

A Tisza-kormány megalakulása és első lépései

A minisztertanács tervbe vette az államvasutak gépgyárának eladását, a diósgyőri vasgyár, később a zsilvölgyi szénbányák bérbeadását.

Kísérlet az államháztartás rendbehozatalára

A minisztertanács tervbe vette az államvasutak gépgyárának eladását, a diósgyőri vasgyár, később a zsilvölgyi szénbányák bérbeadását.

Katus László

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

A főváros utáni legnagyobb ipari régió a Felvidék középső, hegyes vidékén alakult ki. A fűtő- és nyersanyagok (szén, vasérc, fa) szerencsés találkozása a számottevő ipari múlt és a viszonylagos mezőgazdasági túlnépesedés ezt a vidéket valóban iparosodásra késztette. A táj középső hegyvidékein, a Hernád, Garam, Sajó és Ipoly völgyében összpontosult az ércbányászat és a vasolvasztás, míg a nagy vas- és acélipari üzemek (Diósgyőr, Ózd, Nádasd, Salgótarján) a táj déli peremén, a barnaszénmedencékben létesültek. A vas- és fémipart jelentős fa- és építőanyagipar egészítette ki, a táj északi-északnyugati szegélyén pedig textilipari központok jöttek létre, részben a hagyományos posztó- és lenipar alapjain. E jelentős ipari régió déli és délkeleti peremén élelmiszeripari üzemek láncolata sorakozott: Hatvan, Eger, Miskolc, Szerencs.

Az egyes iparágak fejlődése

A vasipar fejlődésének legfontosabb mozzanata az acélgyártás térhódítása volt. Eleinte a szélfrissítő eljárás dominált, de a gazdaságosabb – az ócskavas feldolgozására is alkalmas – Siemens–Martin-kemencék hamarosan kiszorították a Bessemer- és Thomas-konvertereket. Resica (1868) és Diósgyőr (1879) után 1889-ben Salgótarjánban, 1896-ban Ózdon is megindult az acélgyártás. 1886 és 1906 között a Martin-kemencék száma 7-ről 37-re emelkedett, évi termelőképességük pedig 16 ezer tonnáról 440 ezer tonnára; a hengersorok száma 74-ről 95-re, kapacitásuk 160 ezer tonnáról 820 ezer tonnára nőtt.

A magyar ipar legnagyobb ipari kombinátjai a vasiparban alakultak ki a múlt század második felében. Egy-egy vállalat keretében összpontosult a nyersanyagtermelés és -feldolgozás valamennyi művelete. A legnagyobb nehézipari kombinát a RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. volt, amely üzemeiben fokozatosan szakosította a termelés különböző ágait. Az acélgyártást Ózdon összpontosították, s az ózdi acélt a salgótarjáni hideghengerműben és a borsodnádasdi lemezgyárban dolgozták fel. 1900-tól egy sor kisebb vasművet is érdekkörébe vonva, a Rimamurányi több mint 100 millió koronányi állótőkéjével és 16 ezer munkásával a Vas- és acéltermelés 56–57 %-át szolgáltatta. Az Osztrák–Magyar Államvasút-társaság Krassó-Szörény megyei üzemeiben 1898-ban 17 ezer munkást foglalkoztatott, s 40 millió korona értékű bruttó termelést ért el. Az államkincstár vajdahunyadi kohóinak nyersvasát a diósgyőri és a zólyombrézói vasművek dolgozták fel acéllá s különféle hengerelt és öntött áruvá.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

A lóvasutat fokozatosan a villamosvasút váltotta fel, előbb Budapesten, majd Pozsonyban, Temesvárott, Miskolcon, Szabadkán, Szombathelyen, Sopronban, Debrecenben, Szegeden, Nagyváradon, Pécsett.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár. Mellettük szembetűnő volt néhány korábbi kisváros – Szombathely, Kaposvár, Nagykanizsa, Szolnok – forgalmi-közigazgatási központtá válása, és az új iparvidékek – Salgótarján, Ózd, Diósgyőr, Resica, Petrozsény, Vajdahunyad, Zólyom, Zsolna – kiemelkedése.

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

1900-ban a Ganz-gyárban, a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárakban (MÁVAG), 1901-ben a diósgyőri és a resicai vasgyárban került sor nagyobb sztrájkra.

Erényi Tibor

A munkásság harcai a koalíció hatalomra kerülésekor

A március végi miskolci és a május közepén kezdődött nagykanizsai sikeres sztrájkharcokat követte és jelentőségében felülmúlta a május 21–23-i temesvári általános sztrájk.

A szociáldemokrata párt és a kormány választójogi javaslata

Január 20-án Budapesten és környékén, valamint Aradon, Győrött, Kolozsvárott, Miskolcon és Pozsonyban több munkásgyűlés tiltakozott a kormány tervei ellen.

Galántai József

A nemzetiségek

1915 márciusában a hadsereg-főparancsnokság a katonai rögtönítélő eljárást az északi–északkeleti megyékre és Miskolc városára is kiterjesztette.

A panaszbizottság

1916 nyarán több helyen – például a Weiss Manfréd tölténygyárban, a diósgyőri vasgyárban – komoly bérmozgalmak voltak, amelyek megfékezésére statáriumot hirdettek.

A forradalmi mozgalmak erősödése

Bár a belügyminiszter tüntetést nem engedélyezett, több vidéki városban: Miskolcon, Debrecenben, Salgótarjánban, Győrött tízezres tömeg vonult fel a tüntetéseken.

Siklós András

„Rendcsinálás” és megtorlás

Miskolcon az államügyész jelentése szerint november 26-ig 440–460 letartóztatásra került sor.

Felvilágosító és szervező munka a tömegek körében

Kommunista szervezetek alakultak Budapesten kerületek szerint is, továbbá egyes vidéki városokban: Salgótarján, Tata, Győr, Miskolc, Diósgyőr, Szeged, Debrecen, Sátoraljaújhely, Sopron, Kaposvár, Nagyvárad.

A belpolitikai feszültség fokozódása

Március közepére a polgári pártokhoz tartozó kormánybiztos főispánokat már a megyék többségében elűzték vagy leváltották, a nagyobb vidéki városokban (Szeged, Miskolc, Székesfehérvár, Kaposvár, Szekszárd, Pápa, Kiskunfélegyháza, Makó stb.) a tényleges hatalom a munkástanács kezébe ment át.

Hajdu Tibor

A győztes forradalom társadalmi bázisa

Észak-Magyarország ipari vidékein – Salgótarján, Miskolc környékén – a munkásság hangulata dominált.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

A csehszlovák hadsereg a Ruténföld biztosítása után a Tiszától északra egyre inkább közelítette Budapesthez támadó élét: 30-án bevonult Sátoraljaújhelyre, és MiskolcEgerSalgótarján irányában folytatta előnyomulását.

Május elseje: ünnep és krízis

Május elsején kiürítették Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot; ha a román hadsereg átkel a Tiszán, a Zagyvától keletre elhelyezett, Egert védő csapatokat az elvágás veszélye fenyegeti.

Salgótarjánt 2500 katona védte. Az üzemek főbizalmijai április végén felkeresték Kun Bélát, és fegyvert kértek. Április 29-én Kun Béla utasítására három vagon új katonai felszerelés érkezett, és másnap megalakult a salgótarjáni munkásezred. A bányászok és a fiatal munkások harcolni akartak, viszont az idősebb acélgyári „hadviselt munkások ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy fegyvert nem fognak”,[12] mert a küzdelem kilátástalan. Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.

Kun Béla és Szántó Béla a Hadügyi Népbiztosság nevében a következő utasítást adta május elsején a hadsereg-parancsnokságnak: „Feladata hadműveleti körzetében a románoknak a Tiszán át való átkelését megakadályozni, a cseheknek előnyomulását a Duna és a Tisza között feltartóztatni és a harcvonalból jelenleg visszavont erőket mielőbb harckész állapotba helyezni, abból a célból, hogy ezekkel az erőkkel egységes ellentámadást intézhessen az ellenségnek ama részei ellen, amelyek a Tanácsköztársaság központját, Budapestet, a leghathatósabban veszélyeztetik vagy amelyek ellen az ellentámadásnak a legtöbb sikerre van kilátása.”[13]

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban. Késő este, míg a tűzijáték fényei gyönyörködtették az ünneplő népet, a jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a kormányzótanácsot, követelve, hogy a hatalmat egyelőre adják át az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. Döntés nem született: másnapra hívták össze a kormányzótanácsot, a munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, a vasasszakszervezet bizalmi testületét. Megvitatták a katonai helyzetet. A centristák meginogtak a válságos pillanatban, és a kapitulánsokat támogatták. Böhm felajánlotta – Landler emlékezése szerint –, hogy „parlamentereket küld a románokhoz a rögtön megkötendő fegyverszünet megtárgyalására. Az ajánlat helyeslésre talált. De az ülésen részt vevő kommunisták azt ajánlották, hogy azonnal forduljunk a felfegyverzett proletariátushoz, avval a felhívással, hogy haladéktalanul menjen a frontra, a diktatúra megvédésére. A szociáldemokrata főparancsnok, Böhm Vilmos, határozottan visszautasította ezt a »forradalmi romanticizmust».[14]

Böhm az ülés eredményét a maga módján értelmezte: május 2-án reggel elrendelte a hadműveletek leállítását, majd parancsot adott egy-egy tisztnek, hogy Miskolcon, Baján és Szolnoknál tegyen fegyverszüneti ajánlatot a három szomszéd állam hadseregének. Kun Béla viszont parancsot adott a szolnoki vasúti híd felrobbantására. A nap folyamán a csapatoktól a valóságosnál is rosszabb hírek érkeztek, s ezekből a teljes bomlás képe rajzolódott ki. A Hadügyi Népbiztosság intézkedett, hogy a harcképtelen egységeket megállás nélkül szállítsák Budapesten át rendeltetési helyükre, nehogy a fővárosban pánikot keltsenek vagy fosztogassanak. Estefele azonban jobb híreket is kapott a kormányzótanács: kiderült, hogy a román hadsereg egyelőre nem kezdte meg az átkelést a Tiszán, a csehszlovák hadsereghez küldött parlamenter észrevette, hogy a vele tárgyaló olasz ezredes meglepődött ajánlatán, s 4-ére ígért választ azzal, hogy 3-án nem folytatják az előnyomulást.

A román hadsereg előrenyomulásának megállítása a Tisza vonalán

A Tisza-vonal megszilárdulása csalódást okozott Csehszlovákia vezetőinek, akik így néhány hétig egyedül folytatták az aktív intervenciót; egyrészt azért, mert az előző napok tapasztalatai alapján lebecsülték a Vörös Hadsereget, másrészt azért, mert – Romániával ellentétben – Csehszlovákia nem látta biztosítva területi igényeinek maximális kielégítését, így a miskolci és salgótarjáni iparvidék megszerzését.

Az ellentámadás előkészítése

Miután azonban a hadiesemények bebizonyították egyrészt a csehszlovák csapatok harci kedvének hiányát, másrészt a Vörös Hadsereg állapotában beállott javulást, a főparancsnokság parancsot adott Miskolc visszafoglalásának előkészítésére.

A katonai sikerek és az ezek nyomán megszilárdult belső rend, az ellenforradalmi megmozdulások mérséklődése kedvező feltételeket biztosítottak az északi hadjárathoz. Miután a támadás céljai egyelőre korlátozottak voltak, a centristák is helyeselték azokat, abban a reményben, hogy a Tanácsköztársaság pozíciójának javítása megjavítja a győztes hatalmakkal köthető kompromisszum lehetőségét is. Ennek érdekében Böhm és Weltner, az előforduló önkényeskedésekre hivatkozva, felléptek a külön karhatalmi alakulatok megszüntetéséért. Elérték, hogy a Cserny-csoportot feloszlatták, tagjai egy részét kiküldték a frontra. Böhmék nem érték be az önkényeskedő Cserny József megrendszabályozásával, továbbra is határozottan ellenezték az erélyes fellépést az ellenforradalmárokkal szemben, mint ami ronthatja a kompromisszum esélyeit.

Májusban a centristák és az őket követő szociáldemokrata munkások – bár mind sűrűbben hangoztatták kételyeiket – aktívan kivették részüket a honvédelem és a szocialista átalakulás szervezéséből; a kompromisszumot a nyugattal a munkáshatalom talaján szerették volna elérni. A szakszervezeti bürokrácia viszont a frakciózás útjára lépett, belülről veszélyeztette a proletárdiktatúra létét. Míg a kommunistákat Kun az egység érdekében minden külön csoportosulástól eltiltotta, és csak a Vörös Újságot őrizték meg, mint az egyértelmű kommunista álláspont szócsövét, a szakszervezeti jobboldal május közepétől rendszeresen tartott értekezleteket a református konvent Abonyi utcai épületében. Ezekre a tanácskozásokra kezdetben a népbiztosokat is meghívták, konstruktív eszmecserék folytak a szakszervezetek részvételéről a termelés javításában. A tanácskozások azonban hamarosan félig-meddig titkossá váltak, középpontjukba az antanttal való kapcsolat felvétele került, lényegében polgári demokratikus program, a szocialista vívmányok feladása alapján. A Vörös Hadsereg harcának nem tulajdonítottak jelentőséget, mert mint Peyer mondta a pécsi bányászok küldötteinek: „nincs semmi értelme csak azért harcolni, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok.”[15]

Az ellentéteket, melyeket a Népszava cikkei – a kommunisták ellen és a PeidlPeyer-féle szakszervezeti vezetők védelmében – is éleztek, különösen veszélyessé tették a közellátási nehézségek, főleg a hús- és liszthiány.

A kommunisták sem maradtak adósak a válasszal, s rámutattak, hogy a polgárság védelmének egyik következménye a polgári elemek beözönlése a munkásállam hivatalaiba, sőt a tanácsokba. Számos helyen tisztogatást hajtottak végre, sok esetben leváltották a gazdagokhoz húzó házbizalmit. (A fővárosban minden házban bizalmit választottak, akinek fontos szerepet szántak a vásárlási engedélyek kiadásánál, a rekvirálásoknál, az ellenforradalmárok leleplezésében.) Május 15-én beszüntették a megmaradt polgári lapokat is.

A kommunisták határozott fellépésének oka nemcsak a taktikai ellentétekben rejlik. Miskolc visszafoglalásán túlmenően olyan katonai támadást akartak, amely megrendíti a kapitalizmus rendszerét Közép-Európában. A centristáknál jobban látták a támadás kiszélesítésének lehetőségeit, viszont részben nem ismerték, részben nem akarták tudomásul venni az európai kapitalizmus lassú konszolidálódásának tényeit. A május 7-én átnyújtott német békefeltételek megtiltották az Anschlusst, vagyis Ausztria csatlakozását Németországhoz, és ezzel Ausztriában tulajdonképpen megbukott a Tanácsköztársasággal viszonylag rokonszenvező, centrista Otto Bauer külpolitikája. Ausztriában és Németországban megszilárdult a tőkés rendszer, a munkásmozgalomban pedig a reformisták jutottak túlsúlyra; a német uralkodó osztályokban érlelődött az a gondolat, hogy a békeszerződés formális elfogadása elkerülhetetlen. Pedig Kun Béla nagyrészt a német békefeltételek elfogadhatatlanságához fűzte reményeit.

A német béke kérdése háttérbe szorította Párizsban a magyar és osztrák békeszerződésről folyó tárgyalásokat. Ez annyiban volt hátrányos a magyar kormányra, hogy meghívása végleg lekerült a napirendről. Május folyamán egyoldalúan megállapították a magyar határokat, de a német kérdésben való döntés előtt nem hozták azokat nyilvánosságra. A határok nagyjából megegyeztek a titkos szerződések alapján a győztesek között kialakult előzetes megállapodásokkal. Ha például egy pillantást vetünk az 1918. decemberi csehszlovák titkos memorandumhoz mellékelt térképre, azt látjuk, hogy az 1919 májusában megállapított és a trianoni békébe foglalt határ mellőzi Beneš igényét a VácSalgótarjánMiskolc vonal birtoklására, továbbá a Szikszó—Bodrog vonaltól északra eső területre, viszont Csehszlovákiának adja a Ruténföld déli és keleti felét is, amiről korábban nem volt szó. A májusi határozatok szerint az osztrák–magyar határ a régi maradt volna.

Május 15-én Böhm aláírta a parancsot Miskolc visszafoglalására. Nem véletlen, hogy a miskolci támadás megindulásával egyidejűleg küldték Szamuely Tibort Moszkvába és Kijevbe, a katonai együttműködés lehetőségeinek tisztázására.

A miskolci támadás előtt a kormányzótanács fontos határozatokat hozott a centralizmus fokozására: a megyei tanácsok mellé kormánybiztosokat rendeltek. Kinevezésük bizonyos fokig korlátozta a tanácsok hatalmát, de a központi politikai megbízottak fölé is rendelte őket, amit a helyi szervek örömmel fogadtak. Ekkor határozta el a kormány a gazdasági népbiztosságokat és az országos hatóságokat egyesítő Népgazdasági Tanács felállítását is. A kormányzótanács proklamációt adott ki, mellyel törvényen kívül helyezte az aradi kormányt.

Párizsban május 19-én ismét megvitatták a magyarországi intervenció kérdését, az összehangolt támadáshoz szükséges egyetértés azonban most sem jött létre. Ennek oka elsősorban a német békeszerződés ügyének elhúzódása volt: az aláírás megtagadása Németországban tette volna szükségessé az antant megszálló csapatok alkalmazását. A csehszlovák támadás kudarca csalódást okozott; Budapest román megszállását Wilson és Lloyd George ellenezték, saját csapataikat féltették a forradalmi légkörtől.

A csehszlovák hadsereg május 18-án újabb támadást kísérelt meg Salgótarjánnál. Kritikus helyzet alakult ki; ismét fegyverbe szólították a munkásokat, akiknek a Vörös Hadsereggel együtt sikerült áttörniük az ostromgyűrűt. Javában folyt a harc, mikor a csehszlovák parancsnokság olyan hírt kapott, amely elvonta figyelmét Salgótarjántól: május 20-án hajnalban, rövid tüzérségi előkészítés után, a Vörös Hadsereg Miskolctól és Diósgyőrtől délre támadást indított.

Miskolc visszavétele

A teljes cikk.

Küzdelem az ellenforradalmi propaganda ellen

A Budapesti Munkástanács május 24-i ülésén Böhm számolt be a miskolci győzelemről.

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

Fájl:A magyar Vörös Hadsereg északi hadjárata.jpg
A magyar Vörös Hadsereg északi hadjárata
A miskolci csatát követően – miután tisztázódott, hogy délről nem fenyeget közvetlen intervenció – a kormányban és a hadvezetésben vita folyt a további támadás irányáról. A salgótarjáni, északnyugati irányú támadás többek által támogatott tervét, amelynek sikere esetén a csehszlovák hadsereg kiszorult volna Szlovákiából, végül is elvetették, s a hadseregparancsnokság úgy határozott, hogy a cseh-román haderők belső szárnyát töri át, és először a cseheket veri meg, majd a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordul. Nagyon kérdéses, nem haladta volna-e meg ez a merész terv a Vörös Hadsereg erejét. Mindenesetre maga Stromfeld már a támadás kezdetén eltért tőle, és a lehetőségek reális mérlegelése alapján mérsékelte. E terv mellett nyomós okok szóltak, elsősorban a Tiszántúl felszabadítása; a Ruténföld felszabadítása ugyancsak jó irányban bővítette volna a forradalom bázisát: megkönnyíteni volt hivatott az összeköttetést az ukrán Vörös Hadsereggel.

Szamuely Tibor, miután kalandos úton, repülőn és vonaton 10 nap alatt megjárta Moszkvát és Kijevet, május 31-én tájékoztatta a kormányt Leninnel és munkatársaival folytatott tárgyalásairól. Az orosz Vörös Hadsereg helyzete e napokban átmenetileg romlott: elveszett Szovjet-Lettország, a fehérek Pétervárt fenyegették. A legkritikusabb helyzetben azonban az ukrán front volt: Gyenyikin előretörését nem tudták megállítani, az ukrán Vörös Hadsereget a Donyec-medence védelmére koncentrálták. A Dnyeszter vonalán folytatódtak a harcok, időnként szép szovjet sikerekkel, a cél azonban már csak a román hadsereg lekötése volt. Szamuely segítette a magyar internacionalisták Fegyverrel a kézben haza! jelszóval Kijev körül megkezdett összevonását, ami egészen augusztusig folyt, abban a reményben, hogy ha a hadiszerencse úgy fordul, a Kárpátokon való áttörés élcsapatát alkothatják. A két Vörös Hadsereg egyesülésének lehetősége azonban május végén már nem állt fenn, s ezt a román hadvezetés – helyzeténél fogva – sokkal inkább felismerte, mint a magyar.

Az ukrán Vörös Hadsereg gyengülése nyilván megkönnyítette a román hadvezetésnek, hogy Párizsban ismét javasolja a tiszai átkelést. Wilson azonban továbbra is Budapest francia megszállását látta volna szívesen, s még a csehszlovák támadásban is reménykedett, ezért a négy nagyhatalom kormányfőinek május 30-i ülésén ismételten elvetették a román ajánlatot. Június 6. körül a bukaresti angol, francia és amerikai követek együttesen kérték kormányaikat: engedjék meg, hogy a román hadvezetés eleget tegyen Csehszlovákia kérésének, és átkeljen a Tiszán, mert „egyhangú véleményük szerint kiszámíthatatlan következményekkel járna, ha a bolsevistákat szabadjára engedik”.[16] A jugoszláv és francia csapatoktól csak azt kívánták, hogy demonstrációt hajtsanak végre. Az új ajánlattal a francia hadvezetés egyetértett, a békekonferencia azonban más megoldást választott.

A román támadás veszélye tehát egyelőre megszűnt, és Stromfeld, ha nem is láthatta ezt olyan világosan, mint az események utólagos szemlélője, fokozatosan Szlovákia elfoglalására változtatta eredeti tervét. Annál inkább, mivel már az első ütközetek is sikert ígértek.

A május 30-án kezdődött északi hadjárat nemcsak a Tanácsköztársaság, hanem az egész újabb kori magyar hadtörténet legszebb fejezetei közé tartozik, méltán hasonlítható az 1849-es tavaszi hadjárathoz.

Az északi hadjáratban – annak megindulásakor – 73 zászlóalj és 46 tüzérüteg vett részt. A zászlóaljak több mint felét a front jobbszárnyán, Miskolcnál vonták össze. A csehszlovák hadseregnek Szlovákiában 90 zászlóalja és 32 ütege volt. Így tehát a Vörös Hadsereg a fő támadási irányban sem rendelkezett jelentős túlerővel, bár tüzérsége fölényben volt. A Tisza vonalán álló I. hadtest átkeléssel fenyegetve kötötte le a román frontot; az eredeti terv szerint június 3–4. körül valóban átkelt volna a Tiszán, erre azonban nem került sor.

Már az északi hadjárat első napja jelentős sikereket hozott. Keleten Szikszót, Bánrévét és Putnokot érte el a Vörös Hadsereg; a nemzetközi egységekkel megerősített 80. dandár lendületes átkaroló támadással megfutamította a szemben álló ellenséget, és bevonult Losoncra. Az 1. dandár az Ipolyon átkelve tört nyugat felé a Dunától északra, a dunai hajóraj támogatásával, és már az első napon elfoglalta Balassagyarmatot és Ipolyságot, több ágyút és más hadianyagot zsákmányolva a meglepő erejű roham elől fejvesztetten menekülő ellenségtől Az I. dandár sikeres előretörése annál fontosabb volt, mert addig az ellenség Szobnál csupán 45 kilométerre állt Budapesttől. Az első nap sikerei mindkét felet meglepték. A 80. dandárnak a parancs szerint csak támogatnia kellett volna a Losoncot támadó fő erőt, de egyik nemzetközi ezrede a gyenge ellenállás láttán módosította a tervet, és rohammal bevette a várost. A front keleti szélén viszont az első nap nem hozta meg a várt eredményt: a Miskolctól keletre álló csapatok nem tudtak átkelni a Hernádon.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

A román csapatok, miután a Budapest elleni támadásra nem kaptak engedélyt, a Miskolc és Kassa körüli harcok pedig csak veszteségeket hoztak nekik, 3-ára virradóra teljesen kiürítették a Tisza jobb partját, lerombolva maguk mögött a hidakat.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

A gyors előretörésnek azonban negatív oldala is volt: meghosszabbította az amúgy is szétforgácsolt Vörös Hadsereg frontját anélkül, hogy megsemmisítette volna az ellenséget, amely – ha tehette – ügyesen kitért a döntő ütközetek elől. Így a döntés elhalasztódott, s a hadműveletek középpontjába végül a MiskolcKassaEperjes irányú támadás került; a helyzetnek a haditerveknél erősebb dinamikája a viszonylag kisebb ellenállás vonalán vitte előre az északi hadjáratot.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Július 31-re virradóra az ellenség Kiskörénél még elég heves védekezést leküzdve létesített hídfőt. A III. hadtest még ellentámadást is intézett egy átkelt hadosztály ellen, de aztán a vezérkar utasítására Miskolc védelmére vonta vissza csapatait.

A kormányzótanács lemondása

Az I. hadtest sikeresen végrehajtotta a támadási parancsot, visszafoglalta Szolnokot, de a román lovasság elérte a BudapestMiskolc vasútvonalat, és bevonult Jászberénybe. Így Szolnok megtartása lehetetlenné vált; az I. hadtestet körülzárás fenyegette, és ez hamarosan be is következett.

Lábjegyzetek

  1. Miskolc évkönyve 1685. Közli: Szendrei János, Miskolc város története és egyetemes helyirata. Miskolc, 1904. 193–194.
  2. AR I: IV. 491.
  3. Ugyanott III. Budapest, 1952. 25–26.
  4. Ugyanott 47. 2. jegyzet
  5. Magyar Hírmondó, 1792. május 23.
  6. Ugyanott 1792. augusztus 19.
  7. Ugyanott 1792. augusztus 12.
  8. Réthly, Időjárási események… Budapest, 1970. 419.
  9. Idézi: Bayer József, A nemzeti játékszín története. I. Budapest, 1887. 84.
  10. Idézve: ugyanott 371.
  11. Görgey Arthur, Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években. II. Budapest, 1911. 306.
  12. Párttörténeti Intézet Archívum 605 f. 2/28.
  13. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 195–196.
  14. Landler Jenő, A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása. Új Március, 1926. március–április.
  15. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 703.
  16. Public Record Office FO 371, Vol. 3515.

Irodalom

Török hivatalok végzései Debrecenben, Miskolcon, Gyöngyösön, Jászberényben, Gyöngyöspatán, Rimaszombaton, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden és Szegeden maradtak nagyobb számban.

A nagyobb települések „önadóztatásáról” a városi számadáskönyvekből és jegyzőkönyvekből (Debrecen, Miskolc, Rimaszombat, Gyöngyös, Kecskemét, Nagykőrös) alkothatunk képet.

A halálos ítéletek meghozatalára, a végrehajtás jogának megvásárlására, a bíráskodásra sok adat maradt a városok török iratanyagában, a nagykőrösi és kecskeméti jegyző- és számadáskönyvekben (Bács-Kiskun megyei Levéltár), Miskolc legkorábbi, 1569–1724 között vezetett jegyzőkönyvében (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 1. sz. Levéltár), Gyöngyös közigazgatási és törvénykezési jegyzőkönyveiben (Heves megyei Levéltár) és Debrecen tanácsülési jegyzőkönyveiben (Hajdú-Bihar megyei Levéltár).

A miskolci tanácsülés jelentőségét valamennyi összefoglalás hangsúlyozza: Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. 515–526; Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. I. 501, 505; Heckenast Gusztáv, A Rákóczi-szabadságharc (Budapest, 1953. 76–78). AZ eddigiektől eltérő értékelésünk alapjául szolgáló gazdag forrásanyagból Bulyovszky és Spáczay, továbbá Platthy előterjesztése: Rákóczi Tükör. II. 289–308; Rákóczi levele Bercsényinek, Munkács, 1705. december 28.: Székesi gróf Bercsényi Miklós főhadvezér és fejedelmi helytartó levelei Rákóczi fejedelemhez. 1704–1712. Összeállította Thaly Kálmán. Budapest, 1876–1879, 763; Károlyi Sándor feljegyzései és véleménye: A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. V. 364–374; Rákóczinak a vármegyékhez kiküldött 1706. február 6-i rendelete, a kassai senatori deputatio anyaga: Magyar Országos Levéltár G 17 II. 1. c.

Kiadványok