Mitterpacher Lajos

A Múltunk wikiből

eredetileg Mitterbacher

Bellye, 1734. augusztus 25. – Pest, 1814. május 24.
egyetemi tanár, az agrártudományok hazai úttörője
Wikipédia
Mitterpacher Lajos-001.jpg
1777.
Megjelenik Budán Mitterpacher Lajos Elementa rei rusticae című mezőgazdaságtani tankönyvének első része.
1779.
Megjelenik Mitterpacher Lajos Compendium Historiae Naturalis című műve.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A Ratio Educationis alapján létesült falusi és mezővárosi nemzeti iskolák számára Révai Miklós magyarul, az akadémiák számára magas fokon latinul Mitterpacher Lajos írt mezőgazdasági tankönyvet. A Budára, majd Pestre helyezett egyetemen a természetrajz keretében is szóhoz jutottak mezőgazdasági ismeretek, azután pedig külön tanszék létesült a mezőgazdaságtan oktatására az említett Mitterpacher vezetésével.

Hagyományos termelés — az újkori mezőgazdasági forradalom felé

De csakhamar hazai szerzők önálló művei is síkra szálltak a gazdálkodás forradalmi megújításáért, elsősorban Mitterpacher említett háromkötetes műve: Elementa rei rusticae (1777–1794); megbecsülése abban is megmutatkozott, hogy az itáliai Habsburg-tartományok részére olasz fordításban is kiadták. Mitterpacher a nyugati szakirodalomból átvett új ismeretek tudós rendszerezését adva buzdít az ugar eltörlésére, szántóföldi takarmánytermesztésre, rendszeres trágyázásra; ugyanakkor az újítás józan mérlegelésével sem marad adós: állategészségi okokból ellenzi a jászlon tartás olyan módját, mely a jószágnak állandó négy fal közé zártságát jelenti. Aki tőle tanult: Nagyváthy János, az első magyar nyelvű átfogó mezőgazdaságtan (A szorgalmatos mezei-gazda, 1791) szerzője még messzebb menően veti alá a hazai adottságok és lehetőségek próbájának az új mezőgazdaság megvalósíthatóságát, ezt a természeti föltételek, a munkaerőhelyzet s az értékesítési viszonyok helyi alakulásától tévén függővé.

Nagyváthy ezt „a közjóra intézett munkátskát” Széchényi Ferenc grófnak ajánlotta, kinek támogatása nélkül ilyen könyvekben „tsak igen kevés Köz-ember (a kiknek kedvekért fáradozom egyenesebben) részesült vólna”. Azzal pedig – folytatja –, „hogy magyarul írtam, rész szerint édes anyai nyelvemhez vonszó szeretetemet bizonyítottam, rész szerint pedig magyar Hazafi-társaimon könnyítettem, a kiknek a véres izzadással járó mezei-munka idejeket, a gyámoltalan szegénység pedig az idegen nyelvek tanulására meg-kívántató kőltségjeket el-nyeli”.[1] Ugyancsak Széehényinek köszönhette művének magyar nyelven közkinccsé tételét a felvilágosodás fáradhatatlan apostola: Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész, aki egész kiterjedt munkásságával a parasztság boldogulását szolgálta. Német földön szerzett új gazdasági ismeretekkel és tapasztalatokkal gazdagon hazatérve,keserűen döbbent rá az alföldi nép elmaradottságára, s nyomban teljes erejével nekilátott, hogy ezt orvosolja. Ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy a puszta szó, a pap buzdítása és korholása vajmi keveset használ, mozdító ereje, amint azt II. József is belátta, csak eleven példaadásnak lehet. Ezt azonban ő nem kívánta a paraszttól távol álló, más lehetőségekkel rendelkező földesurakra bízni, hanem maga fogott hozzá, a falusi nép adottságaihoz igazodva. Szinte paraszttá lett maga is, hogy közvetlenül megtapasztalja az egyszerű ember valamennyi gondját, s meggyőzően megmutathassa eltávoztatásuk útjait-módjait. Az uradalom által juttatott terméketlen szikes földet haszonhajtóvá alakította, a fátlan vidéken sorra fafajokat gyökereztetett meg, nagyban hozzájárulva az akác elterjedéséhez, pillangós virágú takarmánynövényeket termesztett olyan eredménnyel, hogy magvukat szélesebb körben rendelkezésre tudta bocsátani; küzdve ezzel az elhanyagolt legelőkre hagyatkozás ellen az állattartásban, jászlon tartással tejtermelésre és göbölyhizlalásra adott példát, rendszeres trágyázással és többszöri szántással bő termést takarított be, fáradságát a kertben is vetemények és gyümölcsfák Szarvason újdonságnak számító hozama jutalmazta. Mindezzel a nép számára is kézzelfogható bizonyságot tett arról, hogy a paraszti gazdaság keretében is a hagyományos módszerekkel elérhetőkön messze túlmutató eredményeket hozhat szorgalom és hozzáértés. Mégis arra kellett rájönnie, hogy ennyi fáradozása sem elég az ősöktől örökölt megszokás és előítéletek leküzdésére, azok béklyói oly erősen megbénítanak a népben minden jobbra törekvést, hogy őt főképp gazdag parasztok nem hajlandók követni abban, amint trágyázással és többszöri szántással „Istent, a természetet s a földet gazdagabb terméshozamra akarta kényszeríteni”.[2] Belátva, hogy a felnőtteket roppant nehéz kimozdítani a meglevőhöz való megrögzött ragaszkodásukból, az ifjúság felé fordul, melyet még nem nyomott földre a hagyományok súlya. 1780-ban saját erejéből létrehozza a „Gyakorlati gazdasági szorgalmatossági intézet”-ét, s benne közel ezer parasztgyermeket nevel hivatására az új, racionális gazdálkodás szellemében. Iskolája könyv- és szertárra is támaszkodva oly magas fokú elméleti képzettséggel ruházza fel őket, hogy azt maga Mitterpacher nem tartja az egyetemen általa nyújtottnál alábbvalónak, s mindehhez az intézet tágas kertjében egyedülálló gyakorlati oktatás járul: dolgozva nevelő iskola ez, hol a növendékek a régi s az új módszereket a talaj megművelésétől a termés betakarításáig öntevékenyen, egymással párhuzamosan gyakorolva maguktól jönnek rá az újnak kézzelfogható nagy hasznára, hogy jövendő gazdálkodásukat ezekre építsék.

Kosáry Domokos

Természettudományok

A biológia harmadik ága szintén az egyetemen futott össze az előző kettővel. Ezt az agrártudományokon belül Mitterpacher Lajos növénytani munkássága képviselte. Az első magyar nyelvű élettant Rácz Sámuel orvostanár írta (A physiologiának rövid summája. 1789). Ezzel egy időben jelent meg az akkor Lembergben tanító Martinovics Ignác német élettana, amelyen a régebbi és újabb francia materialisták, La Mettrie és Holbach hatása is felfedezhető.

Időszakunkban a kémia is még más, nagyobb gyűjtő burkokon belül fejlődött. A hazai kutatásnak mégis igyekeznie kellett arra, hogy lépést tartson azzal a nagy előreugrással, amely az európai kémiát a 18. század második felében, főleg Lavoisier új eredményei és a flogiszton-iskola bukása nyomán jellemezte. Az első ily hagyományos keret a régi filozófia, közelebbről a fizika oktatása volt. Hatvani István is e címen végzett kémiai kísérleteket Debrecenben. A flogiszton hagyománya egyébként itt, a filozófiában élt a legtovább, akár a pesti egyetemet nézzük, akár Lembergben Martinovicsot, aki fizikájának első, kémiai részében (1787) új momentumok felvetése mellett a flogisztonhoz még Lavoisier után is ragaszkodott. A második keretet az orvostudomány szolgáltatta. Az orvosvegyészek, jatrokémikusok szemében a kémia főként az orvoslásnak volt segédeszköze. Érdeklődésük időszakunkban különösen a gyógyvizekre irányult. Annyival is inkább, mert a Helytartótanács 1763-ban a megyei és városi orvosoknak előírta a helyi gyógyvizek elemzését. Ennek nyomán szinte tömegesen készültek olyan jelentések, amelyek közül jó néhány nyomtatásban is megjelent. Az elő hazai timsógyár Markhot Ferenc Heves megyei főervos parádi vizsgálatai nyomán alakult. 1770-től kezdve az új orvoskaron a kémiát az osztrák származású Winterl József Jakab oktatta, aki egy új kémiai analitikai módszer kidolgozásával próbálkozott, Lavoisier nyomán 1782-ben elejtette a flogisztont, és a szódagyártás, majd a festőanyagok terén a kutatás gyakorlati, ipari hasznosításával is foglalkozott. A kémia harmadik, legifjabb, de tudományos szempontból talán legfontosabb ága a kohászatból nőtt ki. Nicolas Jacquin, a kémia és kohászat első selmeci tanára kísérleti eljárásaival tűnt ki, és az antiflogisztikus nézetek első nagy képviselője volt előbb Magyarországon, majd 1769-től a bécsi egyetemen. Egyik utódja, Rupprecht Antal, Lavoisier egész elmélete nyomán ugyancsak Selmecen kísérelte meg úttörőként a földoxidok redukcióját egy újfajta, nagy hőfokú kemencében.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a tudománnyá fejlődött kémiával párhuzamosan még időszakunkban is tovább élt egykori előkészítője, a tudománynak már nem tekinthető alkímia. Főleg a rózsakeresztes páholyok lettek az alkimisták új, hazai központjai, bár ezek tagjait sem mind az aranycsinálás vezette.

A teljes newtoni fizikát, közelebbről annak Roger Bosković-féle változatát Magyarországon elsőnek a jezsuita Makó Pál bécsi theresianumi majd budai egyetemi tanár tette magáévá. Rövidesen követte ezt a példát Horváth K. János egyetemi tanár (1767) és néhány más tudós szerző is. A hatvan as évek végén már a piaristák is newtoni fizikát oktattak. A soron következő feladat: a korszerű magyar nyelvű, ismeretterjesztő szakirodalom terén az ugyancsak volt jezsuita Molnár K. János járt az élen, az első magyar fizika szerzője (A fisikának eleji. 1777). Többen foglalkoztak, Franklin nyomán, a légköri elektromosság problémáival. Makó Pál idevágó dolgozatát Révai Miklós kitűnő magyar nyelven adta vissza (A mennykőnek mivoltáról s eltávoztatásáról. 1781).

A csillagászat fő alakja, Hell Miksa már mint a bécsi csillagvizsgáló igazgatója vett részt azon a Vénusz átvonulását megfigyelő norvégiai expedíción, amelynek során 1769-ben először számította ki helyesen a Nap és a Föld közti távolságot. De Magyarországon továbbra is az ő tanácsait, elgondolásait követték, midőn Budán az egyetemen, majd Egerben állítottak fel csillagvizsgálókat.

A matematika fejlődésében ugyancsak a nagyszombati, pest-budai egyetem volt jezsuita tanárai jártak élen. Főleg Makó Pál, akinek latin tankönyveit külföldön is több helyt használták. Annyival is inkább, mivel fő műve a (differenciál- és integrálszámítást tárgyalta (1768), amelyet Magyarországon akkoriban még nem oktattak. Tájékozott, de kissé felületes volt az a könyv, amelyet Martinovics Ignác írt az algebrai egyenletek elméletéről (1780). Dugonics András viszont, aki az egyetemen az elemi matematika tanára volt, nemcsak a szépirodalomban képviselte a „második” szintet: magyar nyelvű algebrája és geometriája (1784) tüntetés volt ugyan a jozefin rendszer ellen, de ugyanakkor felszínes tudásról, középkorias módszerekről és egyben beképzeltségről tanúskodott.

A bányászat és kohászat terén érthető módon nagy szerep jutott a selmeci akadémiának. Poda Miklós bányagépészeti kérdésekkel foglalkozott, Delius Kristóf pedig az akadémia számára írta meg az első, klasszikus értékű, rendszeres bányaműveléstant (1773). A felvilágosult természettudományos törekvések egyik legkiemelkedőbb képviselője, az erdélyi származású Born Ignác báró, aki egy ideig Prágában, majd kamarai udvari tanácsosként Bécsben működött, ugyancsak a selmeci központban próbálta ki azt az új amalgámozó eljárást, amelyet elsőnek ö vezetett be Európában. Ezt az eljárást, amely az aranyat és ezüstöt az ércekből minden más reagens alkalmazása nélkül, higannyal vonta ki, Born 1786-ban a helyszínen egy nemzetközi tudományos találkozón is bemutatta.

Erdélyben, amely szintén régi bányászati hagyományok hazája volt, Fridvalszky János kolozsvári tanárnak a fejedelemség ásványairól írt összefoglalóját (1767), a helyi paleontológiát megalapító Johann E. Fichtelnek az erdélyi fossziliákról és sóbányákról kiadott német munkáját (1780), és különösen a nagyszebeni Müller Ferenc József kutatásait kell említenünk, amely egyebek közt a tellúr felfedezéséhez vezetett. Az első eredeti magyar nyelvű ásványtant Benkő Ferenc nagyszebeni kollégiumi tanár írta meg (1786).

A műszaki tudományok általában a régi, széles értelemben vett fizikából, illetve a matematika „alkalmazott” ágából váltak külön. Különválásuk módját és profiljukat azonban Európa különböző részein mindenütt a helyi gazdasági-társadalmi igények szabták meg. Magyarországon a fő hangsúly a földmérésre, a hidrosztatikára és a hidrodinamikára, vagyis a vízépítésre, valamint a gyakorlati célú építészetre esett. A régi ország széles, síkvidéki részein olyan végeláthatatlan vízivilág terült el, amelyet a késő utókornak, az ármentesítő munkák után, elképzelnie is nehéz. A mintegy 28,1 millió katasztrális hold alföldi szintű területből mintegy 6,7 millió, vagyis nagyjából 24% tartozott a víz hatalmába, amennyiben az év nagyobb részében vagy legalább időnként víz alá került. A szabályozatlan folyókat számos vízimalom és malomcsatorna tette még járhatatlanabbá. A gazdasági fejlődés elkerülhetetlenül magával hozta a földmérés, lecsapolás, folyószabályozás, ármentesítés, szárazföldi és vízi utak, hajózás és mindehhez a térképezés igényét, a század második felében már egyre több magánföldesúri nagybirtokon is, főként az ország nyugati, az osztrák piachoz könnyebben kapcsolódó részein, ahol szükségessé vált a művelhető földek védelme, kiterjesztése, valamint az agrárexporthoz elengedhetetlen szállítás. A 18. század mindebből természetesen még csak keveset tudott elvégezni. De megkezdte a felkészülést, létrehozott egy műszaki, mérnöki gárdát, elindította a tudományos igényű feltérképezést, és megoldott bizonyos kisebb, helyi feladatokat, ugyancsak inkább az ország nyugati részein.

A hazai mérnökök egy része a bécsi hadmérnöki akadémián tanult. Innen kerültek ki a kamarai mérnökök, akik időszakunk első részében a Felső-Duna, a Rába és a Rábca szabályozásával, a Sárvíz lecsapolási terveivel, a Balaton-vidék feltérképezésével és a Tisza, Maros, Bodrog melletti kincstári birtokok felmérésével foglalkoztak. A 18. század második felének legjelentősebb magyar vízmérnöke, a nagykőrösi születésű Balla Antal, a bölcsészet hallgatójaként szerezte valahol műszaki ismereteit. Mint Pest megye mérnöke igyekezett matematikai alapra helyezni a térképezést. Munkájának máig szemlélhető bizonysága az a részletes térkép, amelyet 1784-ben megyéjéről készített. Foglalkozott a pest-budai állandó híd, sőt a Duna–Tisza-csatorna kérdésével is. A szempci kollégium növendékei közül Láby Gáspár Moson megyei működésével vált emlékezetessé. Az egyetem bölcsészeti karának új mérnöki intézetében kiképzett jeles mérnökök tevékenysége már a következő időszakban bontakozott ki. Elég az 1786-ban végzett Vedres István későbbi, szegedi szerepére utalnunk. A későbbi intézet élén Rausch Ferenc gazdasági építészeti és földméréstani szakmunkákat, a „mechanikát” oktató Horváth K. János pedig hidrosztatikai, hidraulikai tankönyveket tett közzé.

A 18. század legkiválóbb hazai műszaki szakemberei még mindenesetre inkább olyan kivételes, egyéni tehetségek voltak, akiket az elméleti önképzés és az ösztönös technikai érzék emelt magasan az átlagos szakmai színvonal fölé. Ilyen volt, mint láttuk, Born Ignác a bányászat és kohászat terén. S ilyen volt Born barátja: a pozsonyi születésű Kempelen Farkas kamarai tanácsos is. Ő irányította a budai királyi palota és a Várszínház építését. A Bánságban mint kormánybiztos telepítést szervezett. Apatinban posztómanufaktúrát alapított, bevezette a lentermelést. Sokat tett a hazai sóbányák korszerűsítése érdekében. Nevéhez fűződött a pozsonyi hajóhíd, a schhönbrunni szökőkút, a pozsonyi vár nagy mélységből vizet emelő különleges szivattyúja, valamint a budai vár hasonló berendezése az egyetem számára, amelynek ugyancsak ő intézte átköltöztetését. Sokoldalú tehetségének máig élő hírnevét sokat emlegetett sakkozógépe (1769) alapozta meg, bár ez alapjában véve csak szellemes játékszernek készült Mária Terézia számára. Ennél jelentősebb volt Kempelen kitűnő gőzgép-elgondolása, amelynek kísérleti modelljét azonban, megfelelő műhely és felszerelés híján, nem sikerült teljesen kidolgoznia. Legnagyobb tudományos teljesítménye beszélőgépe volt, amellyel igen jól reprodukálni tudta az emberi hangot.

A mezőgazdasági szakirodalom időszakunkban nagy lépést tett előre. Nagyrészt azzal az állami ösztönzéssel összefüggésben, amellyel a felvilágosult abszolutizmus kormányzata Magyarország mezőgazdaságát is emelni, korszerűsíteni igyekezett. A felvilágosult abszolutizmus elvi célkitűzéseit e téren is a kameralista irodalom fogalmazta meg. Johann Heinrich Grottlob von Justi kiemelte a mezőgazdaság fontosságát, fellendítésének akadályait pedig nemcsak technikai okokban, hanem olyan, a hagyományos rendszer egészével összefüggő jelenségekben fedezte fel, mint a robot, a nyomáskényszer, a paraszti földek széttagoltsága, valamint a legelők és erdők közös használata. Sonnenfels a mezőgazdaságot mint élelem és nyersanyag szolgáltatóját az első helyre tette. Javasolta a pusztán hagyott földek és az ugar megművelését, a belvizek lecsapolását, a takarmánynövények terjesztését és a parasztok felvilágosítását, oktatását, iskolák, gazdasági tankönyvek, valamint helyi plébánosok példamutatása útján. A feudális robotot pénzjáradékra akarta átváltani, és paraszti kisbérletek létrehozását tartotta helyesnek. Utóbb a fiziokrata hatás is hasonló irányban, a robottal szemben érvényesült. A fejlett, új mezőgazdaság rendjét az iparosodó Anglia szolgáltatta, ahol a modernizálás központjában a takarmányfélék termesztése, a vetésforgók kialakítása, tehát a gabonavetésnek időnként takarmányrépával vagy pillangós növénnyel való felváltása, végül pedig új, hatékonyabb munkaeszközök, gépek alkalmazása állt. Az angol mezőgazdaság nagy megújulásának persze az is feltételei közé tartozott, hogy a polgári átalakulás nyomán megvalósult a földek szabad birtoklása, és megszűnt a nyomáskényszer, a közös használat, a legeltetés az ugaron és a régi, hagyományos feudális rendszer többi, hasonló velejárója is. A felvilágosult abszolutizmus számára – Európa perifériáin – a kérdés tehát e vonatkozásban is úgy jelentkezett, hogy mennyiben lehet a mezőgazdaság színvonalát a legnyilvánvalóbb akadályok kiküszöbölésével, de a feludális rendszer keretén belül magasabbra emelni.

Az elvek konkrét alkalmazását persze Magyarország elmaradtabb s egyben alárendelt helyzete motiválta. A kormányzat főként azt a szerepet szánta Magyarországnak, hogy a hadsereget és az erősödő osztrák-cseh ipart lehetőleg széles választékban és olcsón ellássa élelmiszerrel és nyersanyaggal. Ugyanakkor elsősorban nem a feudális birtokok extenzív majorsági gazdálkodását akarta támogatni, amely súlyosbította a jobbágy terheit, hanem főleg a paraszti árutemelés előmozdítására és egyben az adóalap védelmére, erősítésére törekedett. Különösen ott, ahol ez nem ütközött közvetlenül a hazai gazdálkodás rendszerének alapjaiban és így a birtokos nemesség ellenállásába. Tehát nem annyira a gabonatermesztés terén, amely éppen a nemesi árutermelés egyik fő ága volt, és amely többé-kevésbé ment magától is, mint inkább olyan speciális termelési ágak terén, amelyekkel a paraszt, ha szorgalmas volt, külön megpróbálkozhatott, és amelyek egyúttal több újféle terményt és nyersanyagot ígértek, mint a némileg egyoldalú hazai gabonatermesztés és állattenyésztés. Így a legtöbb egykorú kiadvány nem annyira a szántóművelés, gabonatermesztés alapvető problémáival, mint inkább a mezőgazdaságnak különböző speciális, főleg ipari szempontból akkor fontosnak tartott termelési ágaival, azok propagálásával foglalkozott, különösen a parasztok között. A Helytartótanács feladata volt az idevágó fontosabb rendelkezéseket latin, német, magyar, szlovák és horvát nyelven nyomtatásban közzétenni, valamint a népszerűsítő irodalmat, főleg Ausztriában megjelent szakkönyvek fordításait, szintén több hazai nyelven kiadni és terjeszteni. Sok ilyen kiadvány látott napvilágot az eperfaültetés, selyemhernyó-tenyésztés, az egyébként is hagyományos méhészet, a kender és len, valamint a dohány termesztése terén. A felvilágosult abszolutizmus törekvéseit hazai szakemberek is támogatták, így a kolozsvári természettudós Fridvalszky János, az olcsó népélelmezési cikkek, a kukorica, burgonya meg új talajjavítási módszerek propagálója, vagy Ehrenfelsi Pál Gáspár, az egyetem új kameralisztika-tanára, aki Justi szellemében javasolta a paraszti terhek csökkentését (1771). Főleg azonban osztrák szerzők kézikönyveit lehetett itt hasznosítani, így Johann Wiegandnak azt a munkáját, amely a parasztok számára foglalta össze az új módszereket, elvetette az ugarolást, határozottan állást foglalt az istállózás és a föld termőképességét biztosító trágyázás mellett, írt a burgonyáról, kukoricáráról, lóheréről, ipari növényekről, helyeselte a mesterséges réteket, bár a javasolt új mellett helyenként a hagyományos művelés ténylegesen még sűrűn alkalmazott módszereit is leírta. A könyvben felbukkant már tehát az új, angol mezőgazdasag néhány eleme, de közben annak tudomásulvétele is, hogy a monarchiának vannak elmaradottabb részei, és hogy bizonyos újítások, így költséges gépek itt még nemigen ajánlhatók (Az ausztriai paraszt ifjúságot a jól rendelt mezei gazdaságra oktató kézi könyvecske. 1774). Nagyrészt ezt a munkát kivonatolta az a mezőgazdasági tankönyv, amelyet a „nemzeti iskolák” számára Révai Miklós írt (A mezei gazdaságnak folytatásárul. 1780).

Főként azonban a különösen elmaradt állattenyésztés tómakörében láttak napvilágot korszerű útmutatók. A kormányzat előbb inkább a juhtenyésztés fejlettebb módszereit, a téli istállózást, takarmányozást igyekezett népszerűsíteni. Johann Paul Wenzel, csehországi jószágigazgató könyvét (1770) kétszer is közzétette magyarul (1771, 1772). A jozefin évtizedben viszont a nagyállattartás problémái kerültek előtérbe. Részint a lóállomány javításáról közzétett rendelkezések, útmutatók formájában, részint állatorvosi vonatkozásban, például Johann Amadeus Wolstein, a bécsi állatorvosi intézet igazgatója igen színvonalas és egyben népszerű munkáinak közzétételével, nagyrészt Tolnay Sándor fordításában. De főleg a takarmánynövények, különösen a pillangósok, a lóhere termesztésével kapcsolatban. Az évtized legjelentősebb ilyen kiadványai a parasztságnak akartak gyakorlati felvilágosítást nyújtani az intenzív takarmánynövény-termesztésről, amely egyébként az angol típusú, új mezőgazdaságnak is egyik fontos eleme volt. Mindegyik azt fejtegette, hogy a takarmánynövények termesztése lehetővé teszi az istállózást, ez a több és jobb állat tartását, amelyből több gyapjú, tej és igaerő nyerhető, vagyis nagyobb jövedelem, s ezzel könnyebbé válik az állami és földesúri terhek viselése is. Az egyik ilyen könyvecske kivonat volt Johann Christian Schubart német szakíró munkáiból, aki egyebek közt a földet akarta a hagyományos gazdálkodás kötöttségei alól felszabadítani és a robotot meg a terményjáradékot dán mintára pénzjáradékra átváltani. Török Lajos gróf azonban, aki a kivonatot elkészítette (1787), jobbnak látta az agrártechnikai kérdésekre szorítkozni és mellőzni mindazt, ami a robotra és a társadalomra vonatkozott. A robotmegváltási tervek, az új adórendszerhez hasonlóan, nagy ellenkezést váltottak ki a nemességből.

Azok közt, akik felismerték, hogy a robot, a közös legelők és a nyomáskényszeres gazdálkodás valamilyen felszámolása vagy korlátozása nélkül a technikai újítások is nehezen alkalmazhatók, első helyen Tessedik Sámuelt kell említeni. Életművében a gyakorlati tevékenység volt a legszembetűnőbb. Szarvasi gazdasági iskolájában, amelyről már szó esett, a kis mintagazdaságban gyakorlati úton mutatta be a parasztságnak a hasznos újításokat, a szikes föld javításának módszereit, a trágyázás és gondos szántás, a lóhere és lucernatermesztés előnyét. Mindez azonban korszerű, elméletileg jól megalapozott ismeretek alkalmazása volt. A hazai parasztság jelenéről és jövő lehetőségeiről írt munkájában (Der Landmann in Ungarn. 1784; A paraszt ember Magyar Országban. 1786) már a fejlett vetésforgós földművelést és az istállózást ajánlotta, de a technikai újításokat csak bizonyos feltételek biztosítása mellett látta igazán megvalósíthatónak. E feltételek közül persze nyíltan itt csak az osztásos földközösséget, a nyomáskényszert és a paraszti föld szétszórtságát jelölte meg a fő akadályok között.

Az egykorú elméleti szakirodalom legmagasabb szintjét Mitterpacher Lajos egyetemi tanár képviselte. Útmutatásával a felvilágosult abszolutizmus irányzatához kapcsolódott. Fő munkája (Elementa rei rusticae. 1779–1794) azonban, bár egyetemi és akadémiai tankönyvnek készült a Ratio Educationis új tantervének szellemében, oly nagyszabású, az ifjú hallgatók igényeit tulajdonképpen meghaladó és a maga nemében akkor egyedülálló tudományos rendszerezéssé nőtt, a növényekről, a talajjavításról, a kizárólagos gabonatermesztést megszakító vetésforgó alkalmazásáról, a répafélék, hüvelyesek, takarmánynövények vetéséről stb. főleg a német szakirodalom alapján, annyi szakmai ismeretanyagot tárt a hazai olvasók elé, hogy egyben kiindulása és forrása lett azoknak szerzőknek is, akik, mint tanítványa: Nagyváthy János, a továbbiak során felvilágosult rendiség mezőgazdasági programját próbálták kidolgozni.

Vörös Károly

A tudományok

Az első nagy természetrajzi összefoglalók jórészt kompilációk: Gáti István Természethistoriája (1795–1798) Linné és Buffon nyomán rendszerez; Mitterpacher Compendium Historiae Naturalisa több mechanikus rendszer összehangolásával kísérletezik. Földi János Természeti históriája (1801) ugyan már mereven Linné rendszerét alkalmazza, de abban csak az állatvilág leírásáig jut el: nagy érdeme az állatok magyar elnevezése. 1818-ban azonban Tóth Pál Bonnet immár több mint fél évszázados munkájának lefordításával a magyar tudományosságba is behozza a gradáció elméletét; az érzelmes költő, ám radikális gondolkodó és pedagógus; Vajda Péter pedig, aki 1836-ban népszerűsítő növénytant ír, 1841-ben már Cuvier nyomán írja meg Állattanát. Reisinger János orvosprofesszor 1846. évi Állattana is Cuvier katasztrófaelméletével, egy év múlva Nagy Péter hasonló című munkája pedig már a Cuvier nyomába lépő Milne-Edwards elméletével ismerteti meg az érdeklődő hazai olvasót.

A tudományszak ilyen terjedelmes kézikönyv formájú – ám rendszeres – ismertetései mellett a természetrajzi tudományosság másik nagy területét – mintegy megfelelőjeként a kémia a gyógyvizek kataszterét elkészítő fáradozásainak – az ország teljes flórájának és faunájának leírását célzó törekvések alkották. A korszak elején Grossinger János 5 kötetes Universa Historia Physica Regni Hungariaeja (1793–1797) még a régi fajta, meglehetősen rendszertelen leírás; a század elején Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály Füvészkönyvének is elsősorban magyarnyelvűsége az érdeme. A hazai flóra csaknem teljes tudományos színvonalú felmérését a kémiából már ismert Kitaibel Pál végzi el a század elején, hatalmas gyűjtőmunkájának eredménye azonban (eltekintve a kutatásait finanszírozó gróf Waldsteinnel 1799–1812-ben kiadott Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae című munkájától) csak jóval halála után és csak hiányosan fog megjelenni. Ekkor indul meg a hazai fauna felmérése is: Petényi Salamonnak, a hazai madártan (kutatásaival Brehm érdeklődését is felkeltő) megalapítójának a magyarországi fauna gerinces állatait bemutató kézikönyve azonban ugyancsak sokáig kéziratban marad. Már közvetlenül a polgári forradalom előtt jelennek meg Kubinyi Ferenc kutatásainak eredményeképpen a hazai paleontológia első publikációi. Ezekhez kapcsolhatók azok a modern gyáripari fejlődés megalapozása szempontjából is nagy jelentőségű kutatások, melyek az 1830-as évektől Magyarország ásványi, főleg szénvagyonának első felmérését eredményezték (Kacskovics, Frivaldszky, Nendtwich stb. munkái).

Kémia, biológia, állattan, növénytan: a bennük folyó hazai természettudományos kutatás eredményeinek gyakorlati komplex felhasználására és bizonyos szintetizálására két önmagában is komplex természettudományi területen került sor: az agrártudományban és az orvostudományban. Az előbbiben, ahol a pesti egyetem mellett elsősorban Keszthely és Magyaróvár földesúri fenntartású, már felsőoktatási jellegű tanintézetei jelentették a sajátlag tudományos igényű kutatás bázisait (ám mellettük már nem kis szerepet játszottak egyes gyakorlati mezőgazdák is), a korszak kezdete elsősorban a nagy, általában külföldi (részben elméleti) szakmunkák és a hazai, elsősorban hagyományos gyakorlat többé-kevésbé sikerült egyeztetéséből született, erősen gyakorlati és ezért teljességre törekvő rendszeres kézikönyveket hív életre (Mitterpacher még latin, majd Nagyváthy és Pethe már magyar nyelvű munkáit).

Lábjegyzetek

  1. Nagyváthy János, A szorgalmatos mezei-gazda A szorgalmatos mezei gazda. A Magyar-Országon gyakoroltatni szokott gazdaságnak rendjén keresztül. Pest, 1791. Ajánlás, Elől-járó beszéd.
  2. Tessedik Sámuel, Szarvasi nevezetességek azaz Szarvas város mezőgazdasági krónikája. Fordította Nádor Jenő. Függelékül Kemény Gábor fordításával és tanulmányával: Tessedik tanítási tervezte, a magyar iskolaügyről írott tizenkét paragrafusa s Hajnóczy Józsefhez írott levelei. Budapest, 1938. 62.

Művei

A Nagyszombatból Budára, majd Pestre áthelyezett egyetem filozófiai karán Mária Terézia mezőgazdaságtan, majd II. József állategészségügyi tanszéket létesített. Az előbbinek Mitterpacher Lajos lett a vezetője, aki előzőleg már a bécsi Theresianumban is tartott hasonló vonatkozású előadásokat, amint erről megjelent munkái tanúsítják: lásd Mitterpacher, Adumbratio nationum oeconomicarum, quae nobili juventuti in Collegio c. r. Theresiano dabantur (Vindobonae, 1773); lásd Mitterpacher, Entwurf der ökonomischen Kenntnisse, welche in dem k. k. Theresianum der adel. Jugend beygebracht wurden (Wien, 1773); lásd Mitterpacher, Sätze aus der Naturgeschichte der Pflanzen, des Acker- und Weinbaues (Wien, 1775); lásd Mitterpacher, Anfangsgründe der physicalischen Oeconomie (Wien, 1776); lásd Mitterpacher, Sätze aus der Naturgeschichte der Thiere und aus der sämmtlichen Viehzucht (Wien, 1778); ezek azonban csupán előzményei voltak a főiskolai oktatás céljára irt fő művének: lásd Mitterpacher de Mitternburg, Elementa rei rusticae in usum academiarum Regni Hungarie conscripta (Budae, 1777–1794), melyet azután fontosnak tartottak a Habsburg-Lotharingiai-ház lombardiai tartományának szükségletére olasz nyelven is közkinccsé tenni: lásd Mitterpacher de Mitternburg, Elementi d'agricoltura. Tradotti in italiano, con note relative all'agricoltura Milanese (Milano, 1784).

Irodalom

Tessedik munkássága, mint az övét elismerő Mitterpacheré is, már a mezőgazdaságnak részben a felvilágosodáshoz kapcsolódó megújulásához törte az utat, amit már közel fél századdal előbb Bél Mátyás is előre látott, vesd össze I. Wellmann, Sur la question de la préparation des Lumieres en Hongrie (Les Lumieres en Hongrie, en Europe Centrale et en Europe Orientale. Actes du Cinqieme Colloque de Mátrafüred 20–25 octobre 1984. Budapest, 1986).

Mitterpacher tanítására is támaszkodva jelent meg két munka korszakunk végén: M. Pankl, Compendium oeconomiae ruralis, quod in suorum auditorum conscripsit (Budae, 1790), vesd össze M. Pankl, Nauka o pol'nohospodarstve. Podl'a rukopisu A. Bernoláka z r. 1790 (Bratislava, 1964) és Nagyváti János, A szorgalmatos mezei gazda. A Magyarországban gyakoroltatni szokott gazdaságnak rendjén keresztül (Pest, 1791).

Majd napvilágot látott Révai MiklósMitterpacher művének felhasználásával irt – könyve: A mezei gazdaságnak folytatásárul a Magyar Hazának és ehhez kapcsoltatott Vidék tartományoknak nemzeti oskolái módjához alkalmaztatott tanúságok (Buda, 1780).