Mocsáry Lajos

A Múltunk wikiből
Fülekkovácsi-Kurtánypuszta, 1826. október 26. – Andornak, 1916. január 7.
közíró, politikus, országgyűlési képviselő,
a 19. századi függetlenségi politika kiemelkedő alakja
Wikipédia
Mocsáry Lajos karánsebesi képviselőként
1855.
Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar irodalomból című munkája.
Mocsáry Lajos: A magyar társasélet című könyve.
1858.
Mocsáry Lajos: Nemzetiség című röpirata.
1887. február 15.
Mocsáry Lajos a képviselőházban elítéli a kormány magyarosító politikáját és a közművelődési egyletek tevékenységét.
1888. május 26.
A karánsebesi román választók Mocsáry Lajost választják meg képviselőjüknek.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

Mocsáry Lajos a múltbeli magyar nemzetiségi politikát némi kritikával is illető írásában, 1855-ben, a valóságot alighanem szépítve már azzal biztatta nemzetét, hogy „kevés kivétellel szeretnek is téged lakótársaid”.[1] Ekkortájt alighanem éppen az egyértelmű szolidaritás volt a kivételes.

„Kijózanítás” és illúziókeltés

Állásfoglalása az alkotmányos birodalom egységének koncepciója mellett, amit – a tartományi önkormányzat biztosításának indokoltságát erőteljesebben hangoztatva – fenntartott az 1859-ben megjelent Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című, ugyancsak német nyelvű röpiratában is, egyik tényezője lett Eötvös hazai elszigetelődésének. (Felfogását többek között 1858-ban Mocsáry Lajos Nemzetiség és 1860-ban báró Kemény Gábor Néhány szó br. Eötvös Józsefhez című röpiratában nyíltan is bírálta.)

Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói

A Kemény Gáborhoz – különösen annak Eötvös Józseffel folytatott polémiája kapcsán – sokban közelítő Mocsáry Lajos 1858-ban kiadott röpiratában, a Nemzetiségben is túllépett az osztrák beolvasztó törekvések elleni puszta tiltakozáson, amikor általános érvénnyel így fogalmazott: „a szabadság elérhető mások leigázása és folyton fékentartása nélkül is, sőt egyes nép szabadságának legfőbb garantiája más népek szabadsága – az általános szabadság”. Felszólította a magyarságot: „mondjunk le örökre azon szándékról, hogy nemzetiségünket a többi, honunkban létező nemzetiségek rovására terjesszük”, annál is inkább, hiszen „egy hazának emelkedésén közösen munkálkodhatik több nemzet is”.[2] Viszont alapfeladatnak minősítette Magyarország integritásának helyreállítását, és élesen ellenezte föderalizálásának még a gondolatát is. Mocsáry, aki Kemény Gáborhoz hasonlóan vitába szállt Eötvösnek azzal a felfogásával. hogy a nemzeti érdekeket alá kell rendelni a birodalmi egység követelményeinek, éppen a magyar nemzeti törekvések érvényesítési lehetőségeinek biztosítékait vizsgálva olyan útra lépett, amely fokozatosan vezetett annak felismeréséhez, hogy a nemzetiségeket szövetségesül kell megnyerni.

A pozícióőrző nagybirtokos arisztokrácia

Mocsáry Lajos, aki 1855-ben írott röpiratában még nemzetmentő feladatokra próbálta késztetni – igaz, hogy csak jobb híján – az arisztokráciát, szomorúan állapította meg: „Dölyf és sivár élvvadászat e kasztnak jellege. Befutja az egész világot élveket vadászni, s nem helyzi büszkeségét abban, hogy a népnek vezére, gyámja, oktatója legyen. Mit bánják ők, akármilyen az alantállók sorsa, nekik hozzá semmi közük, nekik unokáik unokái is épen olyan magas állású urak lesznek, mint maguk.”[3]

A felbomló nemesség

Mocsáry Lajos az 1850-es évek derekán úgy ítélt, hogy a középbirtokos nemesség – jellegzetes fogalomhasználata szerint – „a táblabíró osztály, nemzetünk e legjelentékenyebb része” önmagában is nagyon sokarcú képlet: „az egész osztályt véled érinteni, vagy sújtani, s azon veszed észre magadat, hogy csak kis részletet illet ítéleted, a többire nem alkalmazható”. A középbirtokos nemesség társadalmi törekvéseit vizsgáló Mocsáry szélesre készített körképében feltűnik többek közt „ki csupán azon tűri fejét, mi comme il faut [értsd; milyen a kifogástalan viselkedés], mit csinálnak Pesten a mágnások”, a ”táblabíró, ki mióta megyegyűlés és sedria [megyei törvényszék] nincs, tökéletesen kiesett minden szerepből s magát semmi újba betalálni nem tudja.” Ez utóbbihoz áll közel az, aki „bezárt magas kapuja mögött magát most is kis királynak véli, elgondolja dicső bajszos ősei sorát, vagy legalább a robot és hosszú fuvar lehunyt idejét, s mély fájdalommal látja előre nemzetségi neve fényének hanyatlását”, és az is, „ki élet módjában s gazdasága vitelében örökösen idézi az öregek axiomáit, s ephemer [tiszavirágéletű] kísérleti viszketegnek, bolondságnak tart minden újítást. Szégyennek, zsidónak való piszkos mesterségnek tart minden kereskedést, minden ipar üzletet, s attól tart, ha ilyenbe keverednék, ősei megfordulnának sírjokban.” Velük szembesül Mocsáry seregszemléjében többek között az, „ki, mint egy amerikai erdőirtó, vállalkozásokról, speculatiókról álmodozik”, és a „tüzes demokrata, ki tagadja, hogy nemes ember, ki csak polgár, csak ember és magyar akar lenni, s minden legkisebb aristocraticus ragadványt le akar rázni magáról”.[4] A mentalitását tekintve is nagyon heterogén középbirtokos nemességben az 1850-es években – Mocsáry művének tanúsága szerint is – jelentkező ellentétes tendenciák küzdelme az évtizedfordulótól – mint látni fogjuk – ismét szoros kölcsönhatásba került a politikai fejleményekkel.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

Mocsáry Lajos újabb röpiratban (Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában) a magyar nyelvű országgyűlésen kívül minden szinten szabad nyelvhasználat biztosítását kívánta, s azt fejtegette, hogy a „népképviselet” következetes érvényesítésével lehet és kell a nemzetiségiek általa már korábban is szorgalmazott „tettleges egyenjogúságát” előmozdítani, ugyanakkor elhárított minden föderalista elképzelést.

Az államjogi vita és következményei

Erős hangsúlyt kapott a magyar, az olasz és a keleteurópai népek egymásrautaltsága és annak jelzése, hogy készek együttműködni a birodalom más nemzeteivel, elsősorban a csehekkel és a lengyelekkel (Szilágyi Virgil, Mocsáry Lajos).

A pártfúzió

A balközép 1873. novemberi értekezletén a párt háromfelé szakadt. A közjogi engedékenységgel és a Deák-párttal való kacérkodással elégedetlen balszárny egy része Mocsáry Lajos és Csávolszky Lajos vezetésével kilépett a pártból. Ugyanekkor Ghyczy Kálmán is bejelentette kilépését, hogy az ország nehéz helyzetében a Deák-párttal együttműködve munkálkodjék. 1873 decemberében Ghyczy vezetésével 17 volt balközépi képviselő megalakította a középpártot, amely fő céljának a fúzió előkészítését tűzte ki. Rövidesen 16 Deák-párti képviselő is csatlakozott hozzájuk. A középpárt létrejöttét mind a Deák-párt, mind a balközép részéről rokonszenv és helyeslés kísérte mint a fúziós törekvések hatékony tényezőjét.

A tehetetlen Szlávy-kormány 1874 elején lemondott. Már ekkor felmerült a balközéppel való koalíciós kormányalakítás lehetősége. Tisza Kálmán azonban visszautasította a koalíciót. Nem volt hajlandó vállalni a pénzügyi nehézségeket és kormánypolitikusként lejáratni magát. Pártja sem érett még meg arra, hogy a közjogi programról teljesen lemondva vállalja a kormánytámogató szerepet.

Tisza óvatosságát fokozta a szélsőbal határozottabb fellépése a közjogi elvek feladása ellen. A pártbomlás folyamata a 48-as pártban is kiélezte az ellentéteket a demokratikus-szociális, illetve a közjogi irányzat hívei között. Kossuth felhívására és támogatásával Simonyi Ernő és Helfy Ignác a balközépből kilépett baloldali csoportot a 48-as párttal való egyesülésnek, egy új erős közjogi ellenzéki párt megalakításának akartak megnyerni. Közös programnak, Kossuth tanácsára, a kiegyezési rendszer elleni küzdelmet ajánlották. Az egyesülés nehézségekkel járt; az 1871-es fordulat, az átmeneti politikai viszonyok bizonytalanná tették a baloldali politikusokat a követendő politikai elvek és taktika kérdésében. Végül 1874 márciusában meg megalakult 21 volt 48-as és 7 volt balközépi képviselő részvételével az új párt, mely májusban a Függetlenségi Párt nevet vette fel. Irányi Dániel és hét társa nem csatlakozott hozzá, hanem 48-as párt néven továbbra is külön pártot alkotott.

A Függetlenségi Párt programja az összes közjogi ellenzéki árnyalatok kielégítésére és összefogására törekedett. Elfogadta a Kossuth által ajánlott alapelvet: „Magyarország legyen önálló független magyar állam, mely minden idegen beavatkozástól menten intézze minden ügyeit; mely teljes önállósággal bírjon a polgári közigazgatáson kívül a hadügy, pénzügy, nemzetközi viszonyok és a közgazdaság minden ügyében ”[5] Ennek alapján követelni fogják a közös minisztérium és a delegációk eltörlését, az önálló magyar hadsereget, az osztrák államadósság, valamint a vám- és kereskedelmi szerződés revízióját, az önálló bankrendszert. A programnyilatkozat hangsúlyozta, hogy Magyarország önállóságának kivívásáig csak a közjogi alapon álló pártátalakulás jogosultságát ismerik el. Magyarország „állami önállóságának helyreállítása nélkülözhetetlen a nemzetiségi viszonyok szempontjából is, mert az állam nem bír a kellő tekintéllyel maguknak az ország lakosainak szemében sem…” A nyilatkozat kijelentette, hogy szabadelvű irányban kívánják megoldani a reformkérdéseket, de ezen kívül teljesen mellőzte a demokratikus, sőt a liberális reformok említését. Hangsúlyozta viszont nemzeti múltunk hagyományait, követelte „az ősi magyar önkormányzati rendszernek visszaállítását”.[6]

A Függetlenségi Párt létrejötte volt az első lépés azon az úton, amely a baloldali ellenzék vezetésében a középnemesi elem erősödéséhez, majd túlsúlyához vezetett, és a demokratikus, haladó követelések fokozatos feladásával, megtagadásával járt együtt. 1874-ben a Függetlenségi Párt vezetőinek többsége még számos kérdésben a programnál jóval haladóbb álláspontot foglalt el. A balközépről jövő képviselők közül Mocsáry Lajos a nemzetiségekkel való megbékélésért küzdött, és csak később szigetelődött el nézetei miatt a saját pártjában.

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

Az új párt és a belügyminisztérium élén Tisza erős kézzel látott hozzá a szervező munkához. Tevékenysége a Szabadelvű Párt és az államapparátus részleges „elbalközépesítésével”, azaz a volt Deák-párt tagjainak háttérbe szorításával kezdődött. Az utóbbiak nagy megdöbbenésére a 13 általa kinevezett főispánból csupán 3 volt egykor Deák-párti, s a régi balközép képviselőjelöltjeinek száma az 1875-ös parlamenti választásokon megkétszereződött. Ezzel Tisza helyzete a volt Deák-pártiak rovására tovább erősödött, régi hívei pedig biztosítva érezték magukat az ellen, hogy a párton belül kisebbséggé sorvadjanak.

Pártján kívül is támogatásra talált: a türelmetlen nacionalisták körében népszerűvé tették a nemzetiségekkel szemben hozott látványos elnyomó intézkedései. „Szeretett üstökénél fogva előrántani minden alkalmat dörgedelmes fenyegetőzésekre a nemzetiségek ellen” – mondotta róla találóan Mocsáry.[7] Amikor 1875 áprilisában a Nemzeti Színház szubvenciójának parlamenti vitájában a szerb Miletić és Polit kétségbe vonták Magyarország nemzetállam jellegét, s annak soknemzetiségű voltát hangsúlyozták, Tisza általános helyeslés közepette szembeszállt velük. Azzal fenyegetőzött, hegy „a magyar államnak van elég ereje ellenségeit összetiporni.”[8] 1875 májusában a hazai nem magyar népek egyesületi jogát körrendelettel a kulturális élet területeire korlátozta, novemberben pedig az előző kormány által indított vizsgálat eredményeként feloszlatta a turócszentmártoni szlovák közművelődési egyesületet, a Matica Slovenskát. A nemzetiségekkel szembeni erőszakos föllépés kétségtelenül növelte Tisza tekintélyét. A kiegyezést követő évek éppenséggel nem hozták meg a nemzetiségi mozgalmak megszűnését: a nem magyar népek politikai vezetői nem akartak beletörődni a kiegyezéssel létrejött teljes magyar belpolitikai hegemóniába, népeik fejlődése számára nem érhették be az egyéni szabadságjogok biztosításával, a visszahúzódással egyházi és kisszámú kulturális intézményük bástyái mögé. A dualizmussal szembeni ellenállásuk, saját nemzeti törekvéseik hangsúlyozása miatt a kor magyar politikai vezető rétege a nemzetiségekben hovatovább csak veszélyes „pánszlávokat” vagy még inkább a bécsi udvar abszolutisztikus, centralizáló hajlamú köreinek mindenkor ugrásra kész szövetségeseit látta. A nemzetiségek elnyomása nem csupán a magyar uralkodó osztályok nemzeti hegemóniájának fönntartását szolgálta, hanem a parlamenti pártok előtt közvetett osztrákellenes megnyilvánulásnak, a Bécs ellenében folytatott „hazafias” kormánypolitika egyik bizonyítékának lehetett feltüntetni. A nemzetiségi politikában egyre gyakoribb lett a kormánypárt és Tisza ellenzékének egyetértése.

A Szabadelvű Párt országszerte nagy tekintélyt, a képviselőházban pedig nagy többséget szerzett. Általános volt a remény, hogy ez a párt Magyarország számára kedvezően tágítja majd ki a dualizmus kereteit. Az 1875 nyarán megtartott választásokon – az egykori balközépi program részleges keresztülvitelének ígéretével – minden különösebb erőszak nélkül 333 jelöltje jutott mandátumhoz. Ezen a választáson sikerült – igaz, utoljára a 19. században – a kormánypártnak a függetlenség eszméihez leginkább ragaszkodó színmagyar területeken is nagy többséget szereznie. Az ellenzékből a Mocsáry vezette Függetlenségi Párt és az Irányi-féle kis 48-as párt csupán 33, a Sennyey Pál báró körül kristályosodó konzervatív „jobbpárt” 18, a nemzetiségek pedig mindössze 24 mandátumot szereztek.

A nemzeti ellenzék

A nemzeti ellenzéket a Mocsáry és Helfy irányítása alatt 1874-ben alakult Függetlenségi Párt és a bolygóként vele egy utat járó, Irányi Dániel által vezetett 48-as párt jelentették. A függetlenségiek az állami önállóság kiterjesztését, a közös hadsereg, a közös minisztériumok és a delegációk eltörlését követelték, síkraszálltak az elemi demokratikus jogokért: a széles körű választójogért, az állam és egyház szétválasztásáért, a főrendiház reformjáért. Alapvető céljuk az ország teljes függetlenségének parlamenti úton való kiharcolása volt, amit azonban mindig mérsékeltek a birodalom két fele közötti kapcsolatok csendes tudomásul vételével. Irányiék nyíltan kimondták, hogy ők nem 49-es, hanem 48-as alapon állnak, tehát elfogadják Ausztria és Magyarország perszonálunióját, a függetlenségi anyapárt viszont úgy tett, mintha az ország önállóságának kérdését 49-es alapon, a teljes elszakadás útján akarná megteremteni. Tetteiben természetesen ő sem ment tovább Irányiéknál.

A függetlenségi irányzat társadalmi bázisát a volt közép- és kisbirtokos nemesek, honorácior értelmiségiek, kispolgárok alkották. Ez is gyűjtőpárt volt, sokféle ellenzékiség fő gyűjtőpártja. Itt tömörültek a középnemesség intranzigens 48-as gondolkodású, a 67-es kiegyezéssel és a nagybirtok túlsúlyával megbékülni nem tudó tagjai, mindazok a liberálisok, akik nem bíztak a kiegyezés fennmaradásában és életképességében, akik azt vallották, hogy Magyarország jövőjét kizárólag az ország függetlensége biztosíthatja. Támogatói között nagy számban megtalálhatjuk a kossuthi hagyományokat ápoló magyar városi polgárokat, paraszti sorba süllyedt kisnemeseket, a kapitalista versenyben őrlődő kisiparosokat. A párt frakcióinak bázisa nem sokban különbözött a volt balközépétől, inkább tudati tényezők és érzelmi motívumok határozták meg különállásukat. S ha nem is kötődött a társadalomnak csupán egyetlen rétegéhez, mégis elsősorban a közép- és kispolgárság érdekképviseletének tekinthetjük.

A Függetlenségi Párt az 1874. évi átszervezéssel, majd a kormánypártban bekövetkezett fúzióval az egész parlamenti pártrendszerhez hasonlóan valamelyest jobbra tolódott: demokratikus vezetői részben korábban elhaltak, részben visszaszorult a befolyásuk. Mocsáry Lajos ekkor már erősen közeledett a kiegyezés alapgondolatának elfogadásához, mellette megnőtt azoknak a középbirtokosoknak a befolyása, akik még mindig önálló hatalmi igényeket melengetve ebben a pártban akarták tovább folytatni a korábbi balközépi politikát: a dualista keretek magyar nemzeti szempontú megreformálását. Frakcióharcai miatt Mikszáth „sokfejű pártnak” nevezte a függetlenségieket. Központi lapjuk, a nevével is a széthúzást takargató Egyetértés olvasott, jól szerkesztett újság volt. Az elsők közé tartozott, amit trafikokban és pályaudvarokon is árusították. A hirdetéseket maga a szerkesztő, Csávolszky Lajos gyűjtötte, aki 1877–78-ban az orosz–török hadszíntérre is küldött tudósítót.

A politikai döntések születésében a függetlenségi ellenzék nem játszhatott döntő szerepet. Általában kevés (75–90) képviselője jutott be a képviselőházba, ahol reménytelenül emelte fel szavát a kormány politikája ellen. Fellépésének nagyobb súlyt adott, ha a 67-es alapon álló ellenzékkel próbált együttműködni; ez azonban a 48-asság fokozott feladására csábított.

A dualizmus rendszerében sokáig a függetlenségi pártok képviselték a tényleges ellenzéket, hagyományaik alapján ők állottak legközelebb a polgári liberalizmus demokratikus válfajához. Hosszú ideig minden népi elégedetlenség náluk csapódott le, s ezért külön is nagy népszerűségre tettek szert. Az értelmiségi és paraszti elégedetlenség mellett hozzájuk húzott a süllyedő kispolgári rétegek kétségbeesése, a munkásság egy részének szimpátiája, melynek érdekében többször nyújtottak be parlamenti interpellációkat. A boszniai válság idején, de még a 80-as években is, a párt alkalomszerűen felhasználta a munkásság tömegerejét is a nemzeti célú tüntetések szervezésénél. Határozott demokratikus függetlenségi politika azonban ezekben az évtizedekben sem alakulhatott ki. A parlamenti harc szintjén való megrekedés, a kormánynak kedvező parlamentáris játékszabályok maradéktalan elfogadása a Függetlenségi Pártot beleszorította a képviselőházi taposómalomba, látókörét beszűkítette 67 és 48 ellentétére. Hiába érezték vezetői a modern társadalom bajainak felgyülemlését, a szociális feszültségeket, az általános gazdasági fellendülés közepette ezek még nem jelentkeztek olyan átütő erővel, hogy a párt ne kerülhette volna meg őket. Bakay Nándor és Herman Ottó például egy függetlenségi alapon álló „iparospártot” akart szervezni, s felmerült az a gondolat, hogy a párt néhány parasztképviselőt is küldjön a parlamentbe. A tervekhez azonban nem sikerült megszerezniük az emigráns Kossuth támogatását, aki következetesen ragaszkodott a tisztán függetlenségi törekvések fenntartásához, és állandóan a kiegyezéses rendszer ellen kialakítandó nagy nemzeti egységfront lebegett a szeme előtt, amit nem engedett megbontani, pontosabban előre meggátolni az osztályellentétek előtérbe állításával. A nemzeti felszabadító mozgalmak klasszikus hagyományai szerint a függetlenségi küzdelmet éppen az osztályok összefogására akarta alapozni. A társadalmi rend, az új termelési viszonyok talaján kifejlődött szociális feszültségeket olyan betegségnek tekintette, amelyet majd a szabaddá lett ország – a fejlődésben előtte járók hibáiból tanulva – részben elkerülhet, részben orvosolhat, de legalábbis megakadályozhatja elhatalmasodását.

A közigazgatás kérdéseiben a függetlenségi ellenzék a reformkori hagyományokat őrizte. A megyék önállóságát a magyar államiság fennmaradása egyik sarkkövének tekintette. E municipalista felfogás értelmében a 67-es többségű parlamenttel szemben a vármegyékben kell felvenni a küzdelmet. A régi megyei önkormányzatot és az angol polgári önkormányzatot hasonló jelenségnek, nem felülről kiépített igazgatási szevezetnek, hanem a társadalomból alulról kinőtt autonóm szervezeti formának fogták fel. Ezek a hazai munícipalista irányzatok is tartalmaztak a közigazgatás demokratizálására irányuló törekvéseket, ugyanakkor azonban érvelésük elősegítette a régi vármegye minél több maradványának megőrzését. A 70-es években Európa-szerte és Magyarországon is végbemenő közigazgatási centralizáció és a szakszerűsödés mindinkább kihúzta a talajt a municipalista törekvések alól. 1874-ben programjukban még felpanaszolták, hogy a kormány megölte a „törvényhatóságok állását, s vele az önkormányzatot, azon élénk részvételt a közügyek körül, mely a szellemi és anyagi előmenetelnek lehetett volna leghatósb emeltyűje”, s követelték „az ősi magyar önkormányzati rendszernek visszaállítását, a törvényhatóságoknak történelmileg kifejlett teljes hatáskörükbe és állásukba való visszahelyezését”.[9] Egy évtized múlva a programok már mélyen hallgatnak az önkormányzat kérdéséről, a parlamentben is inkább hagyományból, mintsem meggyőződésből emelnek szót mellette. A régi vármegye fő pártfogó szónoka az amúgy is teljesen elszigetelődő Mocsáry maradt.

A 80-as években új erők kifejlődése jelzi a Függetlenségi Párt belső átalakulását. Az erdélyi függetlenségi képviselők, elsősorban Ugron Gábor és Bartha Miklós 1881 márciusában készített programjukban már valójában a 67-es alapra helyezkedtek, amennyiben meghirdették a perszonáluniót, az önállóság „fokozatos” kiharcolását. Határozatuk szerint főleg a külügyekben kell fokozottan érvényesíteni a magyar beleszólást, és lépcsőzetesen kell haladni az önálló magyar hadsereg megteremtésének irányába. „Ha a körülmények úgy kívánják, nemzetünk vagyonának és polgáraink vérének védelmére – fejtegeti a program – a külügyi és hadi politika ellenőrzésére, felhagyva a támadás meddő terét, a delegációban is elfoglalandjuk őrálló helyünket.” A Függetlenségi Pártból ez a csoportosulás tette magáévá a hanyatló középbirtok megmentése érdekében szorgalmazott újkonzervatív birtokpolitika egyes követeléseit. „A földbirtok napról napra veszti értékét és jövedelmezőségét, gyorsan cserél gazdát, fenyegetően szaporodnak a birtoktalanok, kiknek növekedése bajainkat nemsokára társadalmi bonyodalmakkal tetézheti. A deposszedálás meggátlására keresni fogjuk az arisztokratikus hitbizomány és a »home states« demokratikus rendszere között a középutat, mely a forgalmi életet sem nyűgözi le.”[10] A szárnyait bontogató antiszemita mozgalom is erősen kikezdte a pártot, leginkább innen próbált híveket toborozni. A párt liberális vezetőinek nem kis erőfeszítés árán sikerült megakadályozni az antiszemitizmus elhatalmasodását és megőrizni a párt liberális alapállását.

1884-ben a Mocsáry Lajos által vezetett Függetlenségi Párt és az Irányi-féle 48-as párt Függetlenségi és 48-as Párt néven egyesült. Az újjászervezett párt vezetőjének Irányi Dánielt választották. A szeptember 29-én közzétett program elvetette ugyan az Ugron-féle fokozatosság elméletét, de elfogadta a perszonálunió gondolatát. Fenntartotta azonban a kiegyezéses rendszer felszámolásának követelését: a közös hadsereg, a közös minisztérium, a delegációk eltörlését. Programpontként szerepelt az alapvető demokratikus jogok biztosítása – „a személyes szabadságnak minden önkény ellen való biztosítása, a vallásszabadság megállapítása, ennek minden következményeivel együtt, úgyszintén a sajtó, gyülekezés és egyesülési szabadság” –, a maradék kiváltságok megszüntetése, az adócsökkentés és a katonaidő leszállítása. A kivándorlás és a bevándorlás korlátozása mellett felbukkan a munkásvédelem gondolata. „Szívünkön hordozzuk a munkások sorsának javítását is. De úgy, hogy a társadalom alapjai meg ne ingattassanak különösen pedig a tulajdon sérthetetlensége csorbát ne szenvedjen.”[11] Az egyesült pártból a perszonálunió elfogadás a miatt kimaradt az öreg függetlenségi harcos, Madarász József, Ugronék pedig féllábbal a pártban, félig azon kívül állva kitartottak a „fokozatosság” módozatainak nyílt keresése mellett.

Amíg tehát a 67-es indulású Mérsékelt Ellenzék a közjogi vitába kapcsolódva a Deák-párti hagyományoktól, 67-től távolodott, a Függetlenségi Párt fokozatosan 67-hez közeledett. Nagy szerepet játszott ebben a függetlenségi gondolat eltorzulása, a soknemzetiségű Magyarország fenntartásának eszméje. Egyre kevesebben láttak lehetőséget politikai megbékélésre a magyar vezető rétegek és a nemzetiségek között, de vonakodtak ennek súlyos tanulságait levonni. A függetlenségi eszmét feladni nem merték, nem is akarták. A nemzetiségek felé közeledni ugyancsak nem mertek, de nem is kényszerültek rá. A kiegyezéses rendszer a nemzetiségek politikai elnyomása útján megteremtette a Függetlenségi Párt számára is azt a kényelmes lehetőséget, hogy ne kelljen szembenéznie a kérdés tényleges súlyával, sőt a magyarosítás kérdésében együtt haladhatott a kormánypárttal, vagy akár túl is licitálhatta azt. Egyedül Mocsárynak volt bátorsága, hogy az ellenkező tanulságot vonja le. „Magyarország függetlenségét sohasem fogja kivívni – mondotta 1881-ben –, ha a nemzetiségeket meg nem nyeri. Egyrészt szembe állni a nemzetiségekkel, másrészt frontot csinálni Ausztria ellen, abszurd politika lenne.”[12]

Kisebb ellenzéki pártok

Az ellenzéki pártok közül a Mérsékelt Ellenzék volt a legharciasabb a nemzetiségekkel szemben, annak ellenére, hogy ebben a csoportosulásban is voltak nem magyarok, és programja is elismételte az ekkor még szokásos frázist, miszerint melegen óhajtja „tisztelni és méltányolni a haza nem magyar ajkú polgárainak törvényes jogait és hazafias kulturális törekvéseit”.[13] Egyik párt sem hangsúlyozta jobban – mondja Mocsáry – a kizárólagos magyar kultúrát, egyik sem hirdeti inkább, hogy nem paktál nemzetiségi csoportokkal.

A Függetlenségi Párt korábban kereste a kapcsolatot a nemzetiségekkel is. A fúzió utáni időkben azonban jóformán csak Mocsáry Lajos emeli föl szavát a nemzetiségekkel való együttműködés érdekében. Ő az 1868-as nemzetiségi törvény szigorú betartását követelte és tiltakozott az iskolai magyarosítás kísérlete ellen. Még hitt a megbékélés lehetőségében. Nézeteivel pártjában is egyedül maradt, s 1887-ben a párt többsége kiüldözte soraiból. A méltányossága miatt a nemzetiségi publicisztikában „fehér hollónak” nevezett Mocsáryt tiszteletből a szerb nemzeti-liberális párt Újvidéken jelöltette, de csak a karánsebesi románok képviselőjeként sikerült újra bejutnia a parlamentbe. Elszigetelődését választóihoz írt búcsúlevelében azzal magyarázta, hogy nem akar ő is „szószólója lenni annak a struczmadár politikának, mely hazafias dolgot vél cselekedni, midőn a nemzetiségi kérdést a komoly megvitatás területéről leszorítja… a nemzetiségi pártok képviselőit a közéletből tényleg kirekeszti”.[14]

A dzsentri politikai térvesztése

A dzsentri fogalma is jelentésváltozáson megy át, inkább e réteg hanyatló részére alkalmazzák; kevés számú korszerűen és nyereséggel gazdálkodó társuk, mint Széll Kálmán vagy Mocsáry Lajos, a köztudatban már nem számít közéjük.

Katus László

A nemzetiségek gazdasági, politikai és kulturális helyzete

A nemzetiségi törvény alapelve – mint Mocsáry Lajos megállapítja – az, hogy „az államnak… akként kell berendeznie közigazgatását és igazságszolgáltatását, hogy mindenki saját nyelvén kereshesse az igazságot".[15] A nemzetiségi törvény rendelkezéseit több későbbi törvény is megerősítette. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:IV. törvénycikk kimondotta, hogy „bíró csak az lehet, aki a nemzetiségi törvény rendeleteinek megfelelni képes",[16] s ezentúl is csak a felsőbb bíróságok hivatalos nyelve lesz kizárólag magyar. Az 1871. és az 1886. évi községi törvény is előírta, hogy a községi állások betöltésénél tekintettel kell lenni a nemzetiségi törvényre.

A nemzetiségi politikusok részéről és a nemzetiségi sajtóban azonban egyre sűrűbben hangzottak fel panaszok amiatt, hogy a nemzetiségi törvény rendelkezéseit a gyakorlatban nem hajtják végre, s az alsó és középfokú közigazgatásban, valamint a bíróságoknál a nem magyar állampolgárok nyelvi jogait sértő gyakorlat terjedt el. A nemzetiségi törvény nyelvi rendelkezéseinek végrehajtása túlnyomórészt a megyei és a városi hatóságoktól függött, ezért e nyelvi jogok tiszteletben tartása vagy megsértése tekintetében megyéről megyére, városról városra eltérő gyakorlat alakult ki. A fejlődés – 1875 után egyre inkább érvényesülő – tendenciája kétségkívül az volt, hogy a magyar államnyelv hivatalos használata lassanként messze túlterjedt a nemzetiségi törvényben megszabott határokon, a nem magyar nyelvek pedig egyre inkább kiszorultak nemcsak a megyék többségének, hanem számos városnak és községnek is a hivatalos használatából. Hasonló volt a helyzet a bíróságoknál is. A nemzetiségi vidékekre egyre több olyan magyar tisztviselő került, aki nem ismerte a lakosság nyelvét, s nem is igyekezett azt elsajátítani. Tisza miniszterelnök kijelentette, hogy a kormány nem hozott olyan rendelkezéseket, amelyek az alsófokú bíróságoknál vagy a községekben megtiltották volna az anyanyelv használatát, de elismerte, hogy „a magyar faj iránti túlbuzgalomból egyes községekben ilyen eljárás követtetett, de – tette hozzá – valahány ilyen eset tudomásomra jutott, lett légyen egyes tisztviselőnek, vagy törvényhatóságnak határozata, azt megsemmisítettem„.[17] A kormány azonban általában nemigen igyekezett mérsékelni a helyi magyar hatóságok nacionalista túlbuzgalmát, s nem nagyon ellenőrizte a nemzetiségi törvény nyelvi rendelkezéseinek megtartását.

A nemzetiségi törvény azt is előírta, hogy az állami hivatalokban és bíróságoknál megfelelő számban alkalmazzanak arra képesített nem magyar anyanyelvű állampolgárokat. A kiegyezés körüli években – és később is – szép számmal találkozunk németekkel, románokkal és szlávokkal az állami és megyei tisztségekben, a felsőbb bíróságoknál. Az ilyen alkalmazás feltétele azonban ha nem is a nyelvi és etnikai, de legalább a „politikai asszimiláció" volt, vagyis az, hogy az illető magáévá tegye a „magyar állameszmét". Azokat az állami tisztviselőket és bírákat, akik aktívan részt vettek a nemzetiségi mozgalmakban, már a kiegyezés utáni években sorra felmentették, nyugdíjazták. A közigazgatási és bírói apparátus a század végére erősen elmagyarosodott. 1890-ben az ország lakosságának 48,6%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Ugyanekkor az állami tisztviselők között 87,6%, a megyei tisztviselők közt 90,0%, a városi hivatalokban 79,7%, a bírák és ügyészek között 90,5% volt a magyarok arányszáma. A községek 63%-ának a lakossága nem magyar többségű volt, de a községi jegyzők 77,7%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Az oktatásügyi dolgozók között már csak 63,1%, az egészségügyiek között 68,1%, a papok és egyházi emberek körében pedig 51,9% volt a magyarok részesedése.

Szabadságukban állt a nemzetiségeknek gazdasági, irodalmi és egyéb kulturális egyesületeket, társulatokat létesíteni. Egy 1875-ben kiadott belügyminiszteri rendelet azonban megtiltotta, hogy ezeknek a kulturális egyesületeknek elnevezésében a „nemzeti" jelzőt használják. A kiegyezés utáni évtizedekben valóban százával létesültek ilyen nemzetiségi jellegű egyesületek (olvasókörök, dalárdák, irodalmi és színjátszó társaságok, tudományos és társadalmi egyesületek, nőegyletek), továbbá könyv- és lapkiadó vállalatok, ipari részvénytársaságok, bankok és takarékpénztárak, szövetkezetek. A legtöbbjük helyi jellegű volt, de mindegyik nagyobb nemzet létrehozta – már a kiegyezés előtt – a maga átfogó, központi jellegű kulturális intézményeit is (Matica Srpska, Matica Slovenská, az erdélyi román Astra, a kárpátukrán Szent Bazil Társulat). Ezek a kiegyezés után is tovább működtek, a szlovák Maticát azonban 1875-ben betiltották.

A nemzetiségi kulturális egyesületek nagy része könyveket és időszak sajtótermékeket is adott ki. 1890-ben mintegy 500 magyar újság és folyóiirat mellett 102 német, 15 román, 14 szerbhorvát, 13 szlovák és 1 kárpátukrán lap jelent meg Magyarországon, köztük több politikai jellegű napi- és hetilap, valamint irodalmi, tudományos, szórakoztató és szaklapok. A politikai lapok szerkesztőinek és cikkíróinak elég gyakran kellett a sajtóügyi esküdtszékek előtt megjelenniük államellenes vagy nemzetiségi izgatás vádjával, s ha elítélték őket, néhány hónapot, súlyosabb esetben egy-két évet a váci államfogházban töltöttek.

A románok, a szerbek és az erdélyi szászok nemzeti életében igen fontos szerepet játszott az autonóm nemzeti egyház, amely sok tekintetben pótolta a hiányzó nemzeti önkormányzatot. 1868-ban törvények biztosították a szerb és a román ortodox (görögkeleti) és a román görög katolikus egyházak önkormányzatát: kongresszusokat tarthattak, maguk választhatták főpapjaikat, maguk kezelték vagyonukat és iskoláikat. A kormány elsősorban az uralkodó főfelügyeleti joga révén igyekezett ellenőrzést gyakorolni a nemzeti egyházak felett. Mindenekelőtt azt igyekezett elérni, hogy a szerb és a román egyházak élére lojális, a kormánnyal együttműködő főpapok kerüljenek. Mind a románok, mind a szerbek esetében megtörtént, hogy a kongresszus által megválasztott jelöltet a király – a kormány javaslatára – nem erősítette meg, s a kormány jelöltjét nevezte ki érsekké. A kárpátukránok nem rendelkeztek ugyan autonóm nemzeti egyháztartománnyal, de a munkácsi és az eperjesi görög katolikus egyházmegyék papsága és hívei túlnyomórészt közülük kerültek ki, így e két egyházmegye bizonyos fokig a nemzeti egyház funkcióját töltötte be.

A nemzeti egyházi önkormányzatokkal szoros kapcsolatban állott az iskolaügy, hiszen az iskoláknak több mint 80%-át a felekezetek tartották fenn. A nemzetiségi törvény kimondotta, hogy bármely állampolgárnak joga van arra, hogy anyanyelvén részesüljön alsó és középfokú oktatásban, s biztosította a nemzetiségek iskolaállítási jogát. A népiskolai törvény (1868:XXXVIII. tc.) úgy rendelkezett, hogy „minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike; vegyes ajkú községekben ez okból oly tanító alkalmazandó, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes; népesebb községekben, ahol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, amennyire a község ereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választatnak".[18]

A népiskolák számának alakulása Magyarországon oktatási nyelv szerint
(1869–1890)
Iskolatípus Magyar Német Szlovák Román Kárpátukrán Szerb Horvát, szlovén Egyéb
Egynyelvű iskolák
1869[19] 5818 1232 1822 2569 473 159 93 7
1880 7342 867 1716 2756 393 245 68 7
1890 8994 674 1115 2582 211 287 39 5
Két- vagy többnyelvű iskolák, ahol a fenti nyelveken is folyt oktatás
1869[20] 1445 856 333 204 119 27 65 180
1880 2287 919 597 394 246 52 79 150
1890 2857 885 1012 468 321 42 101 68
Összes iskolak, ahol a fenti nyelveken oktattak
1869[21] 7263 2088 2155 2773 592 186 158 187
1880 9629 1786 2313 3150 639 297 147 157
1890 11 851 1559 2127 3050 532 329 140 73

1869-ben Magyarország és Erdély 13 798 népiskolája közül 5818 magyar oktatási nyelvű volt (42,2%), 6535-ben (47,3%) nemzetiségi nyelveken folyt az oktatás, 1445-ben pedig magyarul és más nyelveken vegyesen (10,5%). Ebben a számban nincs benne a határőrvidék mintegy 300 iskolája, amelyben szerbül, románul, németül tanítottak. 1890-ig a tisztán magyar nyelvű iskolák száma csaknem 9 ezerre növekedett (53,5%), a tisztán nemzetiségi tannyelvűeké pedig 4949-re csökkent (29,4%), 2857-re (17%) nőtt viszont, tehát megkétszereződött a magyarul és nemzetiségi nyelveken egyaránt oktató vegyes iskolák száma. A második vagy harmadik oktatási nyelv bevezetése vagy az oktatási nyelv megváltoztatása a helyi iskolafenntartók, az egyházközségek és a községek döntése alapján történt.

Az iskolák oktatási nyelv szerinti megoszlására vonatkozó egykorú adatokból kitűnik a fejlődés egyoldalúsága. 1869 és 1890 között 63%-kal nőtt azoknak az iskoláknak a száma, ahol magyarul oktattak. A nemzetiségi nyelveken oktató iskolák összes száma 1869-ben 7980, 1880-ban 8482, 1890-ben pedig 7806 volt, tehát a 80-as években már határozottan csökkenő irányzatot mutatott. A német nyelven oktató iskolák száma 25%-kal, a kárpátukrán, valamint a horvát és szlovén iskoláké pedig 10–11%-kal csökkent 20 év alatt. A szlovák iskolák száma a 80-as években kezdett apadni, az időszak egészét tekintve stagnált; a román és főleg a szerb iskolák száma némiképp emelkedett.

Az iskolalátogatást és az írástudást illetően elég nagy eltérések voltak az ország népei között. A román és a kárpátukrán iskolaköteles korú gyermekek 35–40%-a még 1890-ben sem járt rendszeresen iskolába. Az írástudás a németeknél jóval felülmúlta a magyarokét, a szlovákoknál és a horvátoknál nagyjából megfelelt az országos átlagnak, a szerbeknél, s különösen a románoknál és a kárpátukránoknál azonban igen alacsony volt. A hat éven felüli népességnek a kárpátukránoknál és a a románoknál több mint 80%-a, a szerbeknél mintegy 60%-a írástudatlan volt még 1890-ben is.

Az iskolába járók és az írni-olvasni tudók arányszáma anyanyelv szerint Magyarországon
Anyanyelv Az iskolaköteles korúak közül ténylegesen iskolába járt (%) Írni és olvasni tudott az összes népesség %-ában 1890-ben
1869 1890 férfiak nők együtt
Magyar 53,9 85,6 59,1 48,2 53,6
Német 68,5 90,8 68,1 58,2 63,0
Szlovák 51,0 84,7 50,6 36,7 43,2
Román 30,3 60,8 19,9 8,2 14,1
Kárpátukrán 41,9 64,4 12,6 6,8 9,7
Horvát 51,4 83,0 50,2 34,7 42,4
Szerb 36,5 78,3 39,4 22,2 30,9
Egyéb     39,7 27,7 33,9
Magyarorszég 50,4 81,1 50,1 39,9 44,5

Középiskolákkal legjobban az erdélyi szászok voltak ellátva; Erdélyben 7 gimnáziumban és 2 reáliskolában folyt oktatás német nyelven. A magyarországi németeknek viszont csak egyetlen anyanyelven is oktató algimnáziumuk volt (Felsőlövőn). Román oktatási nyelvet 5 gimnáziumban (de ezek közül a belényesiben 1889 óta csak az alsó osztályokban) és egy reáliskolában használtak. A szerbeknek Újvidéken volt gimnáziumuk. A három szlovák tannyelvű gimnáziumot 1874-ben bezárták, s ettől kezdve a kétmilliós szlovák népnek nem volt egyetlen anyanyelven oktató középiskolája sem. Hasonló helyzetben voltak a kárpátukránok, a horvátok és a szlovének is. 1890-ben a 137 tisztán magyar tannyelvű középiskolával szemben csak 17 gimnáziumban és reáliskolában oktattak német, román vagy szerb nyelven, 26 intézetben pedig az első osztályban kisegítő nyelvként használták a nemzetiségi nyelveket (főleg a szlovákot és a németet). Ennek a helyzetnek megfelelően alakult a középiskolai tanulók anyanyelve is: 72,4% volt közülük magyar, 14,7 % német, 6,4% román, 3,8% szlovák, 1,9% szerb-horvát, 0,2% kárpátukrán.

Magyarország nem magyar állampolgárainak tekintélyes része tehát a gyakorlatban nem élhetett azzal a nemzetiségi törvényben biztosított jogával, hogy alsó és közép fokon anyanyelvén nyerjen oktatást. Ezt a jogot többé-kevésbé csak azok a nem magyar népek élvezhették, amelyek autonóm nemzeti egyházzal rendelkeztek, tehát a szerbek, a románok és a szászok. A kormány nem teljesítette azt a nemzetiségi törvény által reárótt kötelezettséget, hogy a nem magyar állampolgárok részére anyanyelven oktató iskolákat létesítsen. Az állami népiskolák jelentős részét nemzetiségi vidékeken állították fel, mégis – néhány kétnyelvű intézet kivételével – szinte kizárólag magyar volt az oktatási nyelvük. Nem állított fel az állam egyetlen nemzetiségi nyelvű középiskolát sem, noha 1872-ben maga Deák javasolta egy szerb állami gimnázium létesítését. „Azon jogosultsága minden nemzetiségnek, ha nem politikai nemzetiség is, mindenesetre megvan, hogy mód nyújtassék neki gyermekei nevelésére, kiműveltetésére. Legyen bár az országban 300 gymnasium…, ha valamely vidéki gymnasium nem azon nyelven tanít, mely azon vidék népének nyelve; akkor kétségkívül bajos lesz a kiművelés elővitele… Ha őket arra kényszerítenők, hogy gyermekeik, kik a magyar nyelvben épen nem, vagy kevéssé jártasak,… mindenütt és mindenben magyarul oktattassanak; úgy azon gymnasiumokban lehetetlen volna az ifjak előrehaladása."[22] De a 70-es és 80-as években azt sem engedélyezte a kormány, hogy a nemzetiségek maguk állítsanak fel új középiskolákat.

A felsőoktatás – a hittudományi főiskolák kivételével – magyar nyelven folyt. A tudományegyetemeken a nagyobb hazai nemzetiségeknek voltak nyelvi és irodalmi tanszékeik, azt azonban már hasztalan követelték a románok, hogy az 1872-ben felállított kolozsvári egyetemen román nyelven is oktassanak.

A magyar államnyelv oktatása a kiegyezés után sem a népiskolákban, sem a középiskolákban nem volt kötelező. A népoktatási törvény csak a – meglehetősen kisszámú – nem magyar tannyelvű felső népiskolában, polgári iskolában és a tanítóképzőkben írta elő a magyar nyelvnek tantárgyként való oktatását. A nem magyar középiskolák jelentős részében is tanították a magyar nyelvet, az 1874-ben bezárt szlovák gimnáziumokban például – a vizsgálat megállapítása szerint – jó eredménnyel. Az 1879. évi XVIII. törvénycikk előírta, hogy – legkésőbb 1883-tól – az ország valamennyi nem magyar tannyelvű népiskolájában kötelező tantárgyként kell oktatni a magyar államnyelvet. Ez a törvény a nemzetiségek egyházi és politikai vezetői részéről nagy tiltakozást váltott ki, mert a nemzetiségi törvényben biztosított egyházi és iskolai önkormányzat megsértését, az erőszakos magyarosítás első lépését látták benne. Az államnyelv oktatása természetesen önmagában véve még nem volt erőszakos magyarosítás. A törvényjavaslat indoklása is hangsúlyozta, hogy senkit sem kívánnak a magyar nyelv megtanulására kényszeríteni, de mindenkinek módot kívánnak nyújtani elsajátítására, hiszen az államnyelv ismerete minden állampolgár érdeke. Mocsáry Lajos ezzel szemben joggal hangsúlyozta, hogy ha a nemzetiségi törvényt végrehajtják, akkor „egyáltalában nincs szükség arra, hogy az ország minden nemzetiségű lakosai a magyar nyelvet elsajátítsák, mert hiszen a törvényben gondoskodva van arról, hogy a közügyekben eljárhassanak saját nyelvükön".[23]

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

A nemzetiségi kérdésben vallott magyar liberális álláspontot az 1860-as években egy sor röpirat és újságcikk igyekezett megfogalmazni, legrészletesebben és legklasszikusabb formában azonban Eötvös József és Mocsáry Lajos írásai fejtették ki.

Eötvös József – 1865-ben kiadott A nemzetiségi kérdés című könyvében, valamint 1866-ban készült részletes naplójegyzeteiben – hangsúlyozza, hogy a Kárpát-medencében élő kis népek csak úgy őrizhetik meg szabadságukat és nemzeti létüket, ha egy nagy és szilárd államban egyesülnek, ezért a közös haza fennállása és egysége mindnyájuk érdeke. Magyarország azonban nem lehet nemzeti állammá, mert a nem magyar népek már öntudatra ébredtek, s nem olvaszthatók össze egyetlen nemzetté. Eötvös elutasítja az új Magyarország állami életének olyan berendezését, „melynél kizárólag a történelmi jogot tartva szemünk előtt, az egyes faj- s nyelvbeli nemzetiségek követeléseit nem elégítjük ki”. Meggyőződése, hogy „a nemzetiségi kérdés hazánkban véglegesen esek úgy tekintethetik megoldottnak, ha annak megoldása… a politikai és nyelvi nemzetiség nevében tett méltányos követeléseknek egyiránt eleget tesz”. Éppen ezért &bdqzo;nemzetiségi viszályaink békés megoldása csak azon ellentét kiegyenlítésétől függ, mely az ország egységének feltételei s az egyes nemzetiségek követelései között létezik”.[24] A magyar nemzetnek tehát nem érdeke a nem magyar népek elnyomása, „sőt érdekünkben fekszik, hogy ezen nemzetiségek saját körükben a lehetőségig kifejlődve mennél inkább egyéniségeknek érzetéhez jussanak”, mert „az, ami ezen államot öszvetartja, nem egy nemzetiségnek uralma, hanem csak a közös szabadság lehet”.[25]

Ami a sok nemzet együttélésének tényleges megvalósítását illeti, Eötvös a föderációt elvileg ideális megoldásnak tartja ugyan, de Magyarországon nem véli gyakorlatilag megvalósíthatónak „miután hazánkban… hat nemzetiség annyira vegyesen fordul elő, hogy az egyes nemzetiségeknek határait kijelölni lehetetlen”.[26] Ha a területi önkormányzatot – gyakorlati nehézségek miatt – nem is tartja megvalósíthatónak, azt elismeri, hogy a nem magyar népek joggal kívánják, hogy „saját nemzetiségök mindenki által tiszteltessék, s nemzeti erkölcseik és szokásaik követésében senki által ne zavartassanak; hogy saját nyelvök mívelésére, nemzetiségök kifejtésére minden az ország biztosságával megférő eszközöket felhasználhassanak. Egy szóval az országban létező minden nemzetiségek követelnek egyenlő szabadságot, s az országnak oly szervezését, mely mellett e szabadsággal élhessenek”.[27] Az új magyar államot tehát úgy kell berendezni, hogy annak fennállásában a nemzetiségek is nemzeti létük garanciáját lássák. Ennek pedig egyetlen módja az, hogy az állam valamennyi polgára, magyarok és nem magyarok számára egyaránt „a jólétnek és szabadságnak nagyobb fokát biztosítsuk, mint melyet a szomszéd államokban élveznének”.[28] Ezért a központosítást, az állam központi intézményeinek hatáskörét az elengedhetetlenül szükséges minimumra kell korlátozni, s az új Magyarország államberendezésének az önkormányzat elvén kell alapulnia. ”Országunk… a porosz vagy franczia értelmben vett centralisált állammá nem alakulhat,… mert az administratiónak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégíttethetnének ki.”[29]

A magyar liberálisok – Eötvös, Kemény, Mocsáry és társaik a teljes személyi egyenjogúság és a polgári szabadságjogok minél teljesebb megvalósulása mellett elsősorban a megyei, városi és községi Önkormányzatok keretei között vélték kielégíthetőnek a nem magyar népek nemzeti igényeit. A törvényhatóságok hivatalos nyelvévé a lakosság többségének a nyelvét kívánták tenni, a kisebbségi nyelvek szabad használatának biztosításával. Ez az álláspont jutott kifejezésre – mint az I. fejezetben láttuk – a nemzetiségi törvényjavaslat első változatában. Eötvös még a nemzetiségi képviselők egyik fő kívánságát, a megyék nyelvhatárok szerinti kikerekítését is elfogadhatónak tartotta ott, ahol ez kivihető, mert – mint naplójában írta – „egyes megyéknek a nemzetiségek szerinti felosztása… józanul nem ellenezhető”.[30]

Eötvös tisztában volt vele, „hogy a magyar nemzetiségnek az államban igen kevés előnyöket adhatunk”,[31] s még a magyar államnyelvhez is csak akkor tanácsolja ragaszkodni, ha ez a többi nemzetiségeknél ellenzésre nem talál. Határozottan szembefordult a kiegyezésnek azzal a koncepciójával, amely az új rendszer legfőbb előnyét abban látta, hogy a németek és a magyarok egymással kezet fogva „a birodalom többi nemzetiségeinek igényei ellen együtt lépnek fel”, s ezáltal lehetőség nyílik oly törvények alkotására „melyek határaink között a magyar elem felsőbbségét biztosítják… Meg vagyok győződve arról, hogy saját nemzetiségünknek ily suprematiaja a legnagyobb csapás, mely azt érheti… A magyar nemzetiségnek, hogy megelégedjék, szabadságra van szüksége mindenek előtt, s ez lehetetlen, ha az ország különböző nemzetiségeinek igényeit elutasítva, oly állapotokat idézünk elő, melyek csak a kormánynak repressiv hatalma által tartathatnának fel”.[32] Le kell tehát mondani a csak erőszakos hatalmi eszközökkel fenntartható kizárólagos magyar politikai szupremáciáról: „A birodalmat, melyet alkotunk, a szabadságra alapítsuk, s ne más nemzetek feletti uralmon, hanem csak az után törekedjünk, hogy közczélokért több érdemet szerezve magunknak, az egyenlők között az elnök legyünk.”[33]

Lényegében hasonló álláspontot képviselt Mocsáry Lajos is – bár korábban vitatta Eötvös nemzetelméleti fejtegetéseit. „A magyar többé nem lehet egyedüli úr, a többi pedig meghódított másodrangú nép a magyar hazában… Kizárólagos uralkodásunk tarthatlanná vált… a hazánkbeli nemzetiségeknek teljes emancipatiója elkerülhetetlen” – írta már 1860-ban,[34] a kiegyezés után pedig így foglalta össze nemzetiségi politikájának alapelveit: „Reánk nézve életkérdés a nemzetiségi kérdés. S az általa előidézett nehéz helyzeten csak úgy uralkodhatunk, ha:

  • őszintén bevalljuk, hogy hazánk nyelvi és nemzetiségi tekintetben nem kompakt, hanem polyglott ország, melyben nem a faj és nyelvbeli közösség, hanem a közös hazához való természetes és történelmi előzményekből kifolyó ragaszkodás s a szabadság és jólét közössége képezi az összetartó ragaszt;
  • ha minden hátulsó gondolat és rejtett czélzatok nélkül becsületesen engedünk szabad fejlődést minden nyelvnek és nemzetiségnek;
  • ha képesek vagyunk szabadságot és jólétet biztosítani e hon minden polgárainak ”[35]

Deák Ferenc nem írt átfogó igényű, elvi megalapozású könyveket és cikkeket a nemzetiségi kérdésről, mint Eötvös és Mocsáry, de több megnyilatkozásából kiviláglik, hogy sok tekintetben hasonló elveket vallott. „Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük” – mondotta a képviselőházban, midőn egy szerb oktatasi nyelvű állami gimnázium felállítását javasolta.[36] Ismételten hangsúlyozta, hogy az államnak a nem magyar népek kulturális intézményeit is támogatnia és fejlesztenie kell. Midőn az országgyűlés és a kormány csak a magyar nemzeti színház részére akart állami segélyt adni, a szerb nemzeti színház részére pedig nem, Deák leszögezte, hogy „sehogysem tudom megegyeztetní az igazsággal azt, hogy az állam… egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és nemzetiségű nép számára költsön a közös adókból. Erre nézve én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem”.[37]

Ha a részleteket illetően voltak is eltérések közöttük, az 1860-as évek magyar liberális elitje egyetértett abban, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának egyetlen lehetséges útja a polgári szabadságjogok minél teljesebb megvalósítása, az önkormányzat elvén alapuló közigazgatási rendszer, valamint az egyének és népek minél szabadabb versenye a soknemzetiségű liberális állam keretei között. Az állam az ő szemükben nem nemzeti állam, amely a magyar nemzet kizárólagos céljait van hivatva szolgálni, hanem bizonyos mértékig nemzetek felett álló, semleges intézmény, amelynek feladata, hogy az országban élő valamennyi nép nemzeti fejlődését biztosítsa és előmozdítsa.

Ez a liberális koncepció a gyakorlatban alig érvényesülhetett a nemzetiségi politikában. A kérdés végleges megoldására már csak azért sem volt alkalmas, mert a nemzetiségek politikai vezetőit az egyéni szabadság és az állampolgári egyenjogúság ekkor már nem elégítette ki. A magyar liberálisokkal való együttműködés lehetőségét kereső „új szlovák iskola” lapja is azt írta, hogy „aki nekünk személyi egyenjogúságot ígér, mintha semmit sem ígérne”.[38] A területi önkormányzat elvét viszont a magyar liberálisok nem látták megvalósíthatónak. A nemzetiségi képviselők törvényjavaslatáról még Mocsáry is úgy vélekedett hogy az „nem más, mint Magyarország feldarabolása”.[39]

A következetesen liberális nemzetiségi politika hívei már a kiegyezés idején is kisebbségben voltak a magyar politikai vezető rétegen belül, az 1870-es években pedig szinte teljesen elnémultak a liberális hangok. Mocsáry teljesen elszigetelődve, egyedüli „fehér hollóként” emelt szót – a nacionalista közvélemény növekvő felháborodásától kísérve – azok mellett az elvek mellett, amelyeket a 60-as években még a magyar liberalizmus nemzetközi viszonylatban is kimagasló élgárdája – köztük Deák, Eötvös, Kemény, Szalay – hirdetett.

Eötvös ismertetett elvei végül még a nemzetiségi törvényben sem érvényesülhettek maradéktalanul. A magyar uralkodó osztályok többsége a „közös hazát” magyar nemzeti állammá kívánta átalakítani, s nem csak az államhatalmat, de a megyét is a magyar nemzeti célok, vagyis a saját nemzeti és osztályuralma fenntartásának szolgálatába akarta állítani. „Oly törvény, amely e nagy politikai testületeket magyar nemzeti jellegükből kivetkőztetné, egy oly polyglott államot teremtene, mely lehetne ugyan egy ideig szabad, talán virágzó is, de magyar semmiesetre sem – későbben pedig polyglott természeténél fogva szükségképpen felbomlanék” – írta Zemplén megye közgyűlése,[40] s a megyék többsége részéről érvényesülő nyomás hatására a nemzetiségi törvény végleges formája a magyart tette a megyék hivatalos nyelvévé. Mocsárynak viszont azért volt kifogása a nemzetiségi törvény ellen, „mert szűken méri az egyenjogúságot a közigazgatás és törvénykezés terén”, s túlságosan kiterjeszti az állam hivatalos nyelvének körét.33 „Én kész volnék »többet adnia«” – írta.[41] De még ez a magyar liberálisok eredeti elképzeléseinél kevesebbet adó – alapjában véve azonban liberális szellemű – törvény sem igen került gyakorlati végrehajtásra.

A magyar uralkodó osztályok többsége 1867-ben a kiegyezésnek Eötvös által elítélt koncepcióját tette magáévá, s a kezébe került hatalmat elsősorban arra igyekezett felhasználni, hogy osztályuralmát, gazdasági, társadalmi és politikai hegemóniáját az ország egész területe és valamennyi népe felett – a korábbinál korszerűbb formákban és módszerekkel – továbbra is fenntartsa. Ez pedig csak a liberalizmus feladásával, „a kormány repressiv hatalmával” volt megvalósítható.

A magyar liberális nacionalizmus belső ellentmondásai és korlátai éppen a nemzetiségi kérdés vonatkozásában már a reformkorban és 1848–49-ben is megmutatkoztak. A kiegyezés után – mikor a liberális nacionalizmust hordozó és képviselő osztályok és rétegek gazdasági és társadalmi hanyatlása meggyorsult – még inkább kiéleződtek a nacionalizmus és a liberalizmus, nemzet és haladás érdekeinek és követelményeinek ellentmondásai, s ebben a konfliktusban egyre több esetben – különösen a nemzetiségi kérdés vonatkozásában – az utóbbiak szenvedtek vereséget. Liberalizmus és nacionalizmus e konfliktusát a kortársak is egyre inkább érezték és tudatosították. „Magyarországban két politikai irány között volna észszerűleg választás. Vagy a magyar nemzet történeti suprematiája megőrzését tartani szem előtt: akkor mellőzni kell a szabad intézményekkel, s autonomiával, a liberalismussal és demokrát szóvirágokkal való tetszelgést és a nemzetnek magának lemondani bizonyos politikai jogkör élvezetéről, melyet a nemzetiségek ellene használnak: vagyis rendszerezett dictatura, erős összpontosítás, magyar nyelven. Vagy ellenkezőleg, azon meggyőződésből indulni ki, hogy a magyar nemzet nyelvi suprematiája tarthatlan, a nemzetiségek merő institutiók által féken nem tarthatók: és ekkor a polyglott állam eszméjét a szabad intézményekkel kapcsolatban a következményekig kivinni. A Deák-párt eszmezavarral, a kettő között hánykódik jobbra-balra. Az ellenzék sem okosabb”, mert „elvei ellentétben vannak benső hajlamaikkal. Szabadságot, nemzetiségi s községi autonómiát vall, de a magyar suprematiát föntartani törekednék”.[42]

A két alternatíva közül Eötvös, Mocsáry és a liberális elit többi tagja a másodikat választotta; a Deák-párt többsége, majd a balközép, s végül a függetlenségi ellenzék is az első mellett döntött, s benső hajlamait követve a nemzetiségi kérdésben szegre akasztotta liberális elveit. Zemplén megye idézett 1867. évi felirata még csak a sorok között mondja ki, hogy fontosabbnak tartja azt, hogy az állam magyar legyen, mint szabad és virágzó. A későbbi Szabadelvű Párt fő ideológusa, a különféle agrárius és konzervatív irányzatokkal szemben a liberalizmust oly hevesen védelmező Beksics Gusztáv már nyíltan megvallotta: „Ha a liberalizmus és a magyar érdek ellentétben volna egymással, akkor minden fontolódás nélkül föláldoznám az előbbit az utóbbinak oltárán.”[43] A magyar érdeken ő már egyértelműen „az egységes és nemzeti államot” érti, hallani sem akar a nemzetek szabad versenyéről, s – a nacionalista közvéleménnyel együtt – a liberális nemzetiségi törvény figyelmen kívül hagyását, sőt revízióját követeli, mert az túl szélesen szabja meg a nemzetiségek nyelvi jogait, s ezáltal nehezíti a magyar nemzeti állam kiépítését.

Az 1860-as évek liberális politikusai úgy akarták berendezni az államot, hogy az megfeleljen az ország soknemzetiségű jellegének, s valamennyi nép nemzeti fejlődését szolgálja. A 80-as években már a közülük való Trefort is úgy nyilatkozott, hogy „a polyglott státus iránti aspiratiók politikai otrombaságok”.[44] Ekkor már a magyar politikai vezető réteg valamennyi irányzata és csoportja „a magyar állameszmét” vallotta, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy Magyarországot – bár etnikailag és nyelvileg nem egységes, s nem is igen tehető azzá – magyar nemzeti államnak tekintették, s az államot úgy kívánták berendezni, hogy az elsősorban – sőt sokak szemében kizárólag – a magyar nemzeti érdekeket szolgálja, a magyar nemzeti fejlődést mozdítsa elő, s biztosítsa a magyar uralkodó osztályok politikai szupremáciáját az ország valamennyi népe felett.

A polgári államberendezés kialakításában lényegében rögtön a kiegyezés utáni évektől kezdve ezek az elvek érvényesültek. A magyar politikai vezető réteg hegemóniáját nemcsak a törvényhozásban és az állam központi szerveiben kívánták érvényesíteni, hanem a közigazgatás középső, sőt alsó szintjein is. Ezért került sor ismételten a törvényhatóságok és községek önkormányzatának szűkítésére, ezért terjesztették ki fokozatosan a kormány által kinevezett főispán, majd a közigazgatási bizottságok hatáskörét, ezért igyekeztek minél jobban erősíteni a központi hatalmat. „Azt mondják: … a nemzetiségek ellen erős központra, erős kormányra van szükségünk, mely kezében tartván a közigazgatás és igazságszolgáltatás gyeplőit, megfékezhessen minden centrifugál törekvést.”[45] A nemzetiségi kérdésre és a magyar nemzeti hegemónia érdekeire hivatkozva fosztották meg a magyar nép tömegeit is a polgári szabadságjogok élvezetének teljességétől, s politikai jogainak gyakorlásától, midőn a törvényhatósági és a községi képviselőtestületek összeállításánál bevezették a virilizmus elvét, s az országgyűlési választójog bővítésétől is elzárkóztak.

Az 1874. évi választójogi vitában nemcsak a kormánypárt, hanem a balközép is nemzeti szempontból vetette el a választójog kiterjesztését. A nemzetiségi kérdésben egyébként békülékeny és liberális szellemű Jókai Mór azt írta, hogy elvben ugyan helyes az általános választójog, de nálunk a gyakorlatban úgy vetődik fel a kérdés: „Legyen-e egyáltalán egy magyar állam Európában, felelet rá: kilenc millió nem magyar hat millió magyar ellen, általános választójoggal.” Ez „elveti annak még a lehetőségét is, hogy Magyarország, mint egységes állam alkotmányos képviselet alapján létezzék valaha … Elveti államalkotásunk alapját … s utat nyit a szétbomlasztó szenvedélynek.”[46]

A magyar politikai vezető réteg többsége a nemzetiségi kérdést egyes – főleg kívülről felbujtott és irányított – izgatók által szított mesterséges mozgalomnak tekintette, s úgy vélte, hogy a kérdés választási erőszakkal, közigazgatási és rendőri intézkedésekkel megoldható. A kiegyezés utáni években – a pánszláv veszélytől és az esetleges orosz beavatkozástól tartva – elsősorban a szerb és a szlovák nemzeti mozgalmakat igyekeztek erős kézzel visszaszorítani: a vezető politikusokat (Miletićet és Hurbant) nemzetiségi izgatásért elítélték, a szerb Omladinát és a szlovák Maticát feloszlatták, a szlovák gimnáziumokat bezárták, Újvidékre és a szerb nemzeti egyház felülvizsgálatára királyi biztosokat küldtek ki, a nemzeti mozgalmakban részt vevő állami hivatalnokokat és bírákat felfüggesztették, nyugdíjazták. Előbb csak az országos politikai élet fórumairól igyekeztek a nemzetiségi politikusokat kiszorítani, majd pedig módot kerestek arra, hogy a nemzetiségi egyházakat, iskolákat és kulturális intézményeket is a kormány fokozottabb ellenőrzése alá vonják.

Az 1860-as évek liberális politikusai a nemzeti öntudatra ébredt nem magyar népek elmagyarosítását, nyelvi beolvasztását lehetetlennek tartották, s az ilyen irányú törekvéseket elítélték. Ezen a téren a magyar nemzetiségi politika a kiegyezés után átmenetileg szakított a magyar liberális nacionalizmus reformkori hagyományaival. A nemzetiségi törvény a korábbi nyelvtörvényekhez képest korlátozta a magyar államnyelv hatáskörét és kiterjesztette a nemzetiségi nyelvek hivatalos használatát. Az 1880-as évekig az iskolákban sem írták elő a magyar államnyelv oktatását. Még a 80-as évek „magyar állameszméje” sem jelentett erőszakos magyarosítást, nyelvi és etnikai asszimilációt. A közigazgatás középső és alsó szintjein, valamint a bíróságokon erősen kiterjedt ugyan a magyar nyelv hivatalos használata, a nemzetiségi iskolákban is bevezették a magyar államnyelv kötelező oktatását, ezek az intézkedések azonban még nem jelentettek a nem magyar népek tömegeinek erőszakos elmagyarosítására irányuló kísérletet. Maga Tisza Kálmán ismételten hangsúlyozta, hogy „nem voltam és nem leszek az erőszakos magyarosításnak híve soha, mert meggyőződésem, hogy a nemzetiséget vagy nyelvet terjeszteni erővel nem lehet”.[47]

A nem magyar népesség egy részénél végbemenő spontán magyarosodási folyamat láttán, s azt túlértékelve akadtak ugyan publicisták, akik közelinek hirdették az ország lakosságának teljes elmagyarosodását, s a 20–30 millió magyar illúziójával szédítették a nemzeti ábrándokra amúgy is hajlamos magyar közvéleményt. Azonban még a legsovinisztább felelős politikusok előtt is nyilvánvaló volt, hogy „a nem magyar lakosság tömegének megmagyarosítása lehetetlen, … de ez nem akadálya a nemzet-culturai egység megalkotásának”.[48] A spontán magyarosodási folyamatot, ahol erre lehetőség nyílt, igyekeztek elősegíteni, meggyorsítani, s mindenekelőtt arra törekedtek, hogy a nem magyar értelmiség és középosztály tagjai tanuljanak meg magyarul, alakuljon ki bennük az összetartozás tudata és a hazafias szellem, s kapcsolódjanak be a magyar állami élet, a kultúra és az irodalom közösségébe, mert a nemzeti egység elsősorban ezekben nyilvánul meg. Beksics Gusztáv ezt úgy fogalmazta meg, hogy „grammatikai asszimiláció” helyett „politikai asszimilációt” kíván a nemzetiségektől, elsősorban azok értelmiségétől és középosztályától, vagyis: ”érezzék magukat magyaroknak, osszák a magyar nemzet érzelmeit, czéljait és törekvéseit, s vágyaikban ne tekintsenek az ország határain túlra.”[49]

A nem magyar értelmiség magyarosításában a magyar uralkodó osztályok nagy szerepet szántak az iskolának, elsősorban a középiskoláknak, amelyeknek túlnyomó része valóban magyar oktatási nyelvű volt. „A középiskola olyan, mint egy nagy gép, melynek egyik végébe százanként rakják be a tót fiúkat, s a másik végén, mint magyar emberek jönnek ki.”[50] A középiskola magyarosító szerepéhez fűzött várakozások nem voltak teljesen alaptalanok, mert a már idézett népszámlálási adatok szerint a nem magyar népek értelmisége és középosztálya elég jelentős mértékben magyarosodott a század végén, különösen azoknál a népeknél, amelyek nem rendelkeztek saját anyanyelvi középiskolákkal.

Az 1880-as években a nemzetiségi vidékek magyar vezető rétege társadalmi akciót indított a magyarosodás meggyorsítása érdekében. Egymás után alakultak a magyarosító társadalmi egyesületek: a „Sáros megyében a magyarságot és népnevelést terjesztő egyesület” (1881), a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE 1882), az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE 1885) és a többiek. Céljuk „a brutalitást és az immoralitást kivéve, minden megengedett törvényes eszközzel törekedni a magyarság visszahódítására”.[51] Hangsúlyozták ugyanis, hogy az egyesületek célja nem a nemzetiségek elleni támadás, hanem a magyarság nemzeti védelme, mert Erdélyben és a Felvidéken sok magyar elrománosodik vagy szlovákosodik, s a pusztuló magyar középbirtok a nemzetiségek tulajdonába megy át. A közművelődési egyesületek tevékenysége azonban ténylegesen a magyar nyelv és a magyar kultúra terjesztésére irányult a nemzetiségi területeken. A megyék – amelyek az állammal együtt többnyire semmit vagy igen keveset áldoztak a nemzetiségi iskolákra és kulturális intézményekre – anyagilag is támogatták ezeket a magyarosító egyesületeket, s ennek érdekében a lakosságra pótadókat vetettek ki. Mindez társadalmi kezdeményezés volt, de a kormány eltűrte, sőt közvetve támogatta is az ilyen törekvéseket ”A kormány erős hatalmat lát a sovinisztikus áramlatban, azért nem mer ellene fellépni… Azt hiszi, hogy ezzel népszerűségre tehet szert.”[52] Tisza ugyan kijelentette, hogy a sovinizmusnak még saját nemzete érdekében sem barátja, de egész nemzetiségi politikája olyan jellegű volt, hogy szabad utat nyitott a türelmetlen nacionalizmus elharapózásának a magyar közélet különböző területein. Egyre általánosabbá vált az a vélemény, „hogy a magyarosítás terjesztésében minden szabad, a cél szentesíti az eszközöket, hogy ily üzelmeknél boldog, boldogtalan érdemet szerezhet magának a kormány előtt”.[53]

A századvég magyar közvéleményében a sovinizmus egyre nagyobb hangú kórusa mellett a józan önmérséklet és a nem magyar népek nemzeti igényei iránti megértés – kétségkívül csendesebb – hangjaival is találkozunk. Bár a Függetlenségi Párt nem egy képviselője és újságírója a kormányt is túllicitálta a nemzeti türelmetlenség terén, a párt néhány kimagasló egyénisége és egyszerű tagjainak jó része tovább őrizte a 60-as évek demokratikus szellemű nemzetiségi politikájának hagyományait. Elsősorban a párt 1874 és 1884 közötti elnöke, Mocsáry Lajos harcolt fáradhatatlanul a nem magyar népek nemzeti jogaiért.

„A jogegyenlőség folyománya az, hogy a haza polgárai nyelvök és nemzetiségök megtartásában és fejlesztésében se a magyar állam, se a magyar társadalom által meg ne támadtassanak, s ne akadályoztassanak, hogy azon törvények, amelyek a nemzetiségek egyenjogúságát biztosították, nevezetesen az 1868-iki nemzetiségi törvény, úgy betűjökben és szellemükben megtartassanak.”[54] Mocsáry e nézeteivel nem állt egyedül. „Mondhatom, hogy igen sok komoly ember fejezte ki előttem – négy szem közt –, hogy osztozik felfogásomban és helytelennek, kárhozatosnak tartja az uralkodó áramlatot.”[55] A Függetlenségi Párt vezetői megtagadták elnökük nemzetiségpolitikai nézeteit, de Mocsáry kiskunhalasi választói helyeselték állásfoglalását és nyíltan kiálltak mellette 1887-ben. A halasi választók gyűlése „bebizonyította, hogy a magyar nép és némely megszállott uraság nem egy és ugyanaz” írta a szerb Zastava című lap. „A halasi kerület népe megmutatta, hogy lehetséges a kiegyezés a nemzetiségekkel és szépszerével elérhető az egyetértés.”[56] Mocsáryt 1887-ben a Szerb Liberális Párt Újvidék képviselőjelöltjéül kérte fel, s miután itt a választási küzdelemben alul maradt, 1888-ban a Román Nemzeti Párt hívei választották meg a megürült karánsebesi kerület képviselőjévé. A hivatalos fórumoktól, a parlamenti és a megyei politikától távolabb eső területeken – főleg a kulturális és tudományos életben – továbbra is szép számmal akadt példa az országban élő különböző népek fiainak kölcsönös megértésére és baráti együttműködésére.

A románok

A karánsebesi kerület ugyan két ízben is román nemzeti jelöltet választott meg képviselőjéül, de azok egyike sem foglalta el helyét a parlamentben. A karánsebesi román választók végül is 1888-ban Mocsáry Lajosnak ajánlották fel a mandátumot, aki azt – a magyar nacionalista közvélemény és sajtó nagy felháborodására – el is fogadta.

Hanák Péter

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

A liberális függetlenségiek részéről Mocsáry LajosUgron támadásával szemben – 1848 és 1849 szoros történelmi összekapcsoltságát, tehát 1848 baloldali értelmezését védelmezte. A függetlenségi frakciók polémiájában az 1860-as évek érvei újultak fel a kompromisszum vagy a közvetlen eredménnyel nem kecsegtető elvhűség reálpolitikai értelmezéséről, azzal a nem csekély különbséggel, hogy akkor abszolutizmus vagy alkotmányos autonómia, 30 évvel később miniszteri bársonyszék vagy ellenzéki padsor alternatívájában kellett dönteni. A függetlenségiek többsége az ellenzékiséget választotta, elvetette a kormányképességre kacsintó fokozatosság elvét. Ugron és hívei, 17-en, miután a többség leszavazta őket, külön képviselői csoportot alakítottak: a „48-as kört”, mérsékelten agrárius és mérséklődő függetlenségi program alapján.

A mintegy 70 képviselőből álló függetlenségi többség – amelynek vezérkarát a nemsokára bekövetkezett haláláig Irányi Dániel, mellette Mocsáry Lajos, Justh Gyula, Eötvös Károly alkotta – ugyancsak kisebb belső csoportokra oszlott, de a negyvennyolcas nemzeti és liberális alapelvekben egyetértett. Ők az ellenzék feladatának az elvek és az eszmék őrzését tartották, de erősbödő önbizalommal vallották azt is, hogy a nemzeti közvéleménytől támogatott ellenzék képes a hazai és a birodalmi külpolitika befolyásolására, a nemzeti jogok védelmére, alkalomadtán bővítésére is.

Pártrendszer a század végén

A dualizmus negyedszázadának konszolidációja azonban újraforgalmazta, más hangsúllyal tette fel a hatvanhetes polémiában bennerejlő alternatívát: Ausztriával és a dinasztiával, vagy a nemzetiségekkel és a néppel? A századvégen Mocsáry Lajos vetette fel újra, bátran és világosan, az alternatívát. A függetlenségi pártnak – írta – választania kell a soviniszta magyarosítás és a függetlenség között. Ha úgy véli, hogy „a magyarság erősbítése és terjesztése a mindenek felett álló nemzeti érdek… akkor el kell ismernie, erre a jelenlegi helyzet kedvező”, sőt a dualista rendszer jobb, mint a perszonálunió vagy a teljes függetlenség. Ha azonban a magyarosítást sem a legfőbb érdeknek, sem lehetségesnek nem tartja, akkor a függetlenség kivívása a legfőbb cél és feladat. „Választani kell a két politika között. Vagy magyarosítás, vagy a függetlenség. Mind a kettőt együttesen komolyan folytatni nem lehet.”[57] A századvég függetlenségi pártját illetően az alternatíva ilyen megfogalmazása inkább szónoki kérdés, a pártvonal kritikája volt. A függetlenségi vezető réteg ugyanis a hódító nacionalizmus mellett döntött, de nem vonta el ennek logikus következményeit, nem fogadta el a dualizmust, hanem fenntartotta a régi függetlenségi programot.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

Kossuth Ferenc gondot fordított arra, hogy gyengécske ellenzékük oldaláról is bebiztosítsa a választási győzelem szinte egyhangú jellegét. Mocsáry Lajosnak felajánlotta a nagykőrösi kerületet, amit azonban az andornaki remete visszautasított.

Az 1907. évi vasúti pragmatika és a horvát obstrukció

A magyar szociáldemokrácia nagy energiával karolta fel a horvát koalíció nyelvharcanak ügyét. Mocsáry és még néhányan a függetlenségi ellenzéken is szót ejtettek a horvátok érdekében.

A Lex Apponyi

A függetlenségi politikusok közül ismét Mocsáry volt a „fehér holló”, aki ezúttal is elítélte a magyarosító iskolapolitikát.

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

A függetlenségi párton belül mutatkozó mozgolódás hatására a korábban teljesen visszavonult Mocsáry Lajos is aktivizálódott: három hónappal a koalíciós kormány hatalomra kerülése után jelentette meg a „Függetlenségi párt” című önálló tanulmányát. Ebben szemrehányásokat tett a függetlenségi eszme hirdetésének elsorvadásáért. Világos elemzéssel mutatta ki, hogy az udvar csak arra vár, hogy a koalíció lejáratása közben egy másik hatvanhetes csoportosulás váljék kormányképessé. A kivezető utat a párt újjászervezésében és a passzív ellenállásban jelölte meg.

Az oppozíció ekkor még odáig sem mert elmenni, hogy személy szerint megbírálja valamelyik koalíciós minisztert. Demonstratív kilépésre először 1906 júliusában került sor. Ennek közvetlen oka az volt, hogy Olay Lajos képviselő szolidaritást vállalt az „eklektikus ellenzék” vezetőjével, Eötvös Károllyal. Eötvös mintegy közvetítő szerepet játszott az „eklektikus ellenzék”, a pártban maradottak, valamint a parasztpárt között; bizonyos kísérleteket tett, hogy a függetlenségi párti ellenzék felkarolja a választójogi reform ügyét, s hogy némiképp kapcsolatba kerüljön a szociáldemokrata párttal. A kezdődő ellenzéki mocorgás fő irányzatának jelentéktelenségéről vallott, hogy Mocsáry is lehetségesnek tartotta a koalíciós kormány pozitív felhasználását. 1906 őszén az ellenzéki hajlandóságúak egyik hangerősítőjévé a Radikális Újság vált.

A koalíció – egyelőre viszonylag enyhe – válságjelenségei közé tartozott a Társadalomtudományi Társaság belső konfliktusa, szakadása, amelyről még részletesen szólunk. Ez kihatott a demokrata párt magatartására és siettette annak elszakadó hadműveleteit. A demokrata párt 1966 októberében igyekezett politikai szövetségre lépni a parasztpárttal. A nemzetiségi pártok demokratikus elemei felfigyeltek a koalíció körében végbemenő erjedésre, és igyekeztek radikalizálni a koalíciós ellenzéket. A kormány belső ellenzékének kialakulásában a legfontosabb pozitív ösztönző tényező a szociáldemokrata párt volt. A szocialisták a választójogi reform sürgetésén túl a koalíciós vezetők ellen intézett személyes támadásaikkal is puhították a függetlenségi párt értelmesebb és becsületesebb elemeit.

A kormány látványos akciókkal igyekezett kifogni a szelet a vitorlákból. Meghirdette a darabontok felelősségre vonását. E célt azonban vajmi kevéssé érhette el. A paktumban a koalíció kötelezettséget vállalt arra, hogy a Fejérváry-kormány tagjait anyagilag és politikailag nem vonják felelősségre. A király személyesen lépett közbe a vezető tisztviselők ügyében. A koalíció hatvanhetesei szintén a darabontügy elsimításán fáradoztak. A bosszúhadjárat végül a vidéki tisztviselők, a kisemberek egy csoportjának üldözésévé fajult. A király nyomása és a személyes közbenjárások mellett a darabontok elleni hajsza végkimenetelében más koalícióellenes erőknek is szerepük volt. A leggyorsabban Budapesten futott zátonyra a darabonthajsza. A hadjárat gyakorlatilag a Fejérváry-kormány ideiglenes útitársaként szerepelt radikális demokratákkal szemben volt igazán kíméletlen. Az 1906. október 22-én befejeződött Ady-per főleg azáltal vált országos hírű eseménnyé, hogy Ady tanúnak megidézte Wekerlét, Fejérváryt, Vészit, Ábrányi Kornélt és Bernát Ármint. Wekerle ügyeskedése csak részben ért el sikert: a függetlenségi párt körében is akadt Adyt támogató vélemény.

1906 októberében hazaszállították II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvait. Ferenc József már 1904 őszén hozzájárult ehhez, hogy a felajzott közvéleményt némileg lecsillapítsa. Az uralkodói gesztusból végül a koalíciós kormány húzott politikai hasznot. A nemzet kegyeletes ünnepén a csökkent hitelű függetlenségi párti vezetők és a szabadságtörekvések ravasz elgáncsolásán fáradozó koalíciós hatvanhetesek tartották az ünnepi beszédeket. Magukat kiáltották ki a régi nagy küzdelem letéteményeseinek, és szolgai módon hálálkodtak az uralkodónak. Csak a haladó áramlatok képviselői érezték meg e felháborító csalást. Szende Pál a polgári radikálisok nevében mondta ki: Ők, akik minden elvüket feladták a hatalomért, fogadják azt,aki mindent eldobott elveiért! A szociáldemokrata párt szinten több ízben rámutatott a koalíciós vezetők képmutatására, de nem találta meg a tiltakozás kellő és illő hangját. Haragjában odáig ragadtatta magát, hogy a hamisan ünneplőkkel együtt a nagy fejedelem és társai hazaszállítását is kárhoztatta. A szociáldemokraták némi mentségére szolgáljon, hogy a koalíció visszataszító eljárása valóban szélsőséges indulatokat kavart az ország haladó köreiben. Ezúttal az antiszocialista Mocsáry Lajos is a szociáldemokratákhoz hasonló dacos végletnél kötött ki: „mézes madzag, melyet a szánkon elhúznak. Rákóczinak is, nekünk is derogál, hogy az ő csontjai a Ferenc József kezéből jövő ajándéktárgyul szolgáljanak”[58] – írta egyik levelében.

Az 1907. évi kiegyezés

Az ellenzéknek nem volt alkalmas vezére, Mocsáry elhárította ezt a szerepet. De az oppozíció erősödése Mocsáryt radikalizálta, már nem a paktum alapján kívánt jobb politikát. Mocsáry 1907. végi összeköttetései módosítják a teljes elszigeteltségéről alkotott korábbi képet.

A függetlenségi párt gyengülése, újabb szervezeti széttagolódásának kezdetei

A függetlenségi ellenzék 1907 őszén gondokat okozott a párt vezetőségének és a kormánynak. Csupán 1907 novemberében 16 képviselő értesítette kilépéséről a vezetőséget. A kilépett képviselők tábora nevében Lengyel levélben fordult Mocsáryhoz, amelyben kérte, hogy mutasson nekik irányt, legyen vezérük. Mocsáry gyanakvással figyelte a kirajzókat, még gyenge és komolytalan vállalkozásnak tartotta a szervezkedést, ezért elhárította magától a felkínált vezéri tisztséget. Útmutatást azonban adott, mégpedig olyant, ami leckeszámba ment. Feladatnak Kossuth Ferenc leleplezését jelölte meg. A paktumot fel kell bontani, meg kell változtatni a nemzetiségi politikát. Teljesen újjá kell szervezni a függetlenségi pártot. Egyúttal nyílt levélben rokonszenvéről biztosította a kilépetteket. Az aktív ellenzék azonban nem tudott felemelkedni Mocsáry programjának színvonalára.

A balpárt megalakulása

Csávolszky az általános választójogot a nemzeti függetlenség érdekében követelte. Közvetve Mocsáryra is hatott. Csávolszky a negyvennyolcas mozgalmon belül mindenkinél haladóbb véleményt alakított ki társadalmi tekintetben (Mocsáry csak a dinasztia szerepének megítélésében múlta felül).

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Mocsáry ezúttal is haladó szellemben ítélte meg a fejleményt. „Nékünk semmi tekintetben, semmi áron nem kell Bosznia – írta –, ez volt a függetlenségi párt álláspontja az occupációval szemben, a mellett maradjunk most is… Mindenek előtt pedig meg kell kérdezni magukat a bosnyákokat, hogy mit akarnak, hogy történjék velük, kiknek tán csak van egy kis közük a dologhoz.”[59]

Szabó Miklós

A radikális negyvennyolcasság válaszúton

A század első éveiben a radikális függetlenségi röpiratok lapjain feltűnt a progresszív adó radikális kispolgári-neoliberális programja, sőt a gondolatilag legkiérleltebbekben – mint Pataj Sándor ”Magyar socializmus” című írásában – az anarchizmus központi követelése: az örökösödés adózási úton való megszüntetése is. A röpiratot író zombori ügyvéd, a radikális függetlenségi szárny formátumos alakja, aki éveken át igyekezett Igazság című lapja köré gyűjteni a balfelé nyitásra hajló negyvennyolcasokat és negyvenkilenceseket, 1904-ben a függetlenségiek és szociáldemokraták szövetségét hirdette. Az általános választójog elfogadásától a nemzetiségi kérdés sem riasztotta vissza, és – akárcsak az agg Mocsáry – bízott abban. hogy a nemzetiségiek Bécsben és nem Budapestben látják fő elnyomójukat, tehát potenciális szövetségesek.

Lábjegyzetek

  1. Mocsáry Lajos, A magyar társasélet. Pest, 1855. 12–13.
  2. Mocsáry Lajos, Nemzetiség. Pest, 1858. 62., 87–88., 204.
  3. Mocsáry Lajos, A magyar társasélet. Pest, 1855. 25.
  4. Mocsáry Lajos, A magyar társasélet. Pest, 1855. 110–111., 116.
  5. Mérei Gyula, idézett mű, 198.
  6. Ugyanott 200., 201.
  7. Mocsáry Lajos, Miletics elítéltetése. Egyetértés, 1878. január 20. Közli: Mocsáry Lajos válogatott írásai. Válogatta és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor (továbbiakban: Mocsáry Lajos válogatott írásai) Budapest, 1958. 436–437.
  8. Mihajlo Polit-Desančić felszólalása és Tisza válasza 1875. április 13-án. Közli: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor. I. 1867–1892. Budapest, 1952. 484.
  9. Ugyanott, 196., 200–201.
  10. Ugyanott, 207–208.
  11. Ugyanott, 210–212.
  12. Mocsáry Lajos nyilatkozata az 1881. évi országos értekezleten. Egyetértés, 1881. január 24. Idézi: Kemény G. Gábor, Mocsáry Lajos (In: Mocsáry Lajos válogatott írásai) 55.
  13. Mérei Gyula, idézett mű, 95.
  14. Mocsáry Lajos levele a karánsebesi kerület választóihoz 1892. január 2-án. Egyetértés, 1892. január 3. Lásd: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 541.
  15. Mocsáry Lajos 1891. január 20-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor (továbbiakban: Kemény G. Gábor, Iratok) I. 1867–1892. Budapest, 1952. 795.
  16. Magyar Törvénytár. Szerkesztette Márkus Dezső (továbbiakban: Magyar Törvénytár) 1869–1871. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 5.
  17. Tisza Kálmán 1883. március 16-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 679.
  18. Magyar Törvénytár. 1836&ndah;1868. évi törvényczikkek. 458.
  19. A határőrvidéki iskolák nélkül
  20. A határőrvidéki iskolák nélkül
  21. A határőrvidéki iskolák nélkül
  22. Deák Ferenc 1872. január 23-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 292–293.
  23. Mocsáry Lajos 1879. április 30-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 603.
  24. Báró Eötvös József, A nemzetiségi kérdés (In: Báró Eötvös József összes munkái. XVI.) Budapest, 1903. 29., 25., 45.
  25. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. Szerkesztette Bényei Miklós (In: Eötvös József művei) Budapest, 1977. 669., 706.
  26. Báró Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 68.
  27. Ugyanott, 57.
  28. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 670.
  29. Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 51.
  30. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 672.
  31. Ugyanott, 671.
  32. Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 30–31.
  33. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 707.
  34. Mocsáry Lajos, Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában. Pest, 1860. 106., 109.
  35. Mocsáry Lajos, A vármegye ostroma. III. Ellenőr, 1869. június 10. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. A bevezető tanulmányt írta, válogatta és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor. Budapest, 1958. 371–372.
  36. Deák Ferenc 1872. január 23-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 293.
  37. Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. VI. Budapest, 1898. 94.
  38. Slovenské Noviny, 1868. 27. sz. Idézi: Vigh Károly, A tizenkilencedik század szlovák hírlaptörténete. Budapest, 1945. 43.
  39. Mocsáry Lajos, A nemzetiségi kérdés. A Hon, 1868. november 11. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 367.
  40. Zemplén megye 1867. szeptember 5-i felirata. Országos Levéltár Miniszterelnökség Levéltára, 1867–Ib–156/1830.
  41. Mocsáry Lajos válogatott írásai. 367.
  42. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 262–263., 214.
  43. (Beksics Gusztáv) Timoleon, A legújabb politikai divat. Budapest, 1884. 11.
  44. Trefort Ágoston, Kisebb dolgozatok az irodalom, közgazdaság és politika köréből. Budapest, 1882. 322.
  45. Mocsáry Lajos, A vármegye ostroma. III. Ellenőr, 1869. június 10. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 371.
  46. Idézi: M. Kondor Viktória, Az 1875-ös pártfúzió. Budapest, 1959. 130–131.
  47. Tisza Kálmán beszéde a képviselőházban 1883. március 16-án. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 679.
  48. Grünwald Béla 1883. március 9-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 670–671.
  49. Beksics Gusztáv, A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk. Budapest, 1896. 17.
  50. Grünwald Béla, A Felvidék. Politikai tanulmány. Budapest, 1878. 140.
  51. Idézi: I. Tóth Zoltán, A nemzetiségi kérdés a dualizmus első évtizedeiben (1867–1900) (In: Magyarok és románok. Történelmi tanulmányok) Budapest, 1964. 437.
  52. Mocsáry Lajos 1887. február 15-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 732.
  53. Ugyanott.
  54. Mocsáry Lajos levele „Halas város választó polgáraihoz”. Egyetértés, 1887. február 22. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 725.
  55. Mocsáry Lajos, Néhány szó a nemzetiségi kérdésről. Budapest, 1886. 12.
  56. Zastava, 1887. március 15. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 677.
  57. Mocsáry Lajos, A közösügyi rendszer zárszámadása. Budapest, 1902. 241–242.
  58. Mocsáry Lajos levele Mezei Ernőhöz. Keltezés nélkül (1906). Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár. Levelestár.
  59. Mocsáry Lajos válogatott írásai. Szerkesztette Kemény G. Gábor. Budapest, 1958. 585

Művei

Irodalom

Mocsáry tevékenységének korai szakaszára lásd: Tóth Ede, Mocsáry Lajos élete és politikai pályakezdete (1826–1874) (Budapest, 1967) című művét; korszakunkban folytatott közéleti tevékenységének nagy anyagából válogatást közöl Kemény G. Gábor, Mocsáry Lajos Válogatott írásai (Budapest, 1958) című kötetében, melynek értékes történeti bevezetőjére is fel kell hívnunk az olvasó figyelmét.

Mocsáryra lásd: Mocsáry Lajos válogatott írásai. A bevezetőt írta, válogatta és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor (Budapest, 1958) és Kemény G. Gábor, Mocsáry Lajos a népek barátságáért (Bukarest, 1972).