Modellek, irányzatok

A Múltunk wikiből

Európa fejlettebb „fennsíkján” a 17. század végétől kezdve számítjuk a felvilágosodás időszakát. A racionális kritikai módszer szűk természettudományi körben már korábban is jelentkezett. De felvilágosodásnak az európai művelődés azon szakaszát tekintjük, amelyben a régi vallásos ideológia burka végig felszakadt, és amelyben már a hitvilág, a politika, a társadalom is racionális bírálat tárgya lett. A felvilágosodás Angliában, Locke időszakában indult, de nagy ideológiai mozgalmának fő sodrát az angol mintára tekintő francia burzsoázia egyre élesedő küzdelme adta meg a feudális rendszer ellen, először reformok jegyében, de végül a forradalomig jutva el. Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Mably, Diderot és az enciklopédisták, Holbach és a többi „filozófus” a francia forradalom előkészítő szakaszán átvezető útnak jelezték különböző változatait, állomásait.[1] Ennek az ideológiai arzenálnak az eszmei motívumait azonban másutt más társadalmi erők szabták át a maguk igényei szerint. Kelet-közép-európai, magyar viszonylatban a német változat is sajátos funkcióval bírt. Nemcsak jelentős mértékű közvetítő szerepe miatt. Hanem inkább azért, mivel a német modell az európainak törésvonalán úgy helyezkedett el, hogy egyik része a fennsík, a másik a keleti peremzóna szintjéhez állt közel. Így egy sor olyan kérdésre is választ kellett keresnie, amely Franciaországban már az elintézettek közé tartozott. A német változat tehát éppen viszonylagos elmaradottsága miatt, azért volt a keleti periféria számára tanulságos, mivel közelebb állt ennek problémáihoz.[2] A felvilágosodás mindenütt több hullámból állt.[3] Magyarországon azonban a 18. század második felében több, egymásnak részben ellentmondó, külön változatban jelentkezett. Mindegyiknek megtaláljuk a megfelelőjét a peremzónákon másutt is. Együttesük azonban így alighanem csak Magyarországra jellemző. E változatok bizonyos időbeli eltolódással jöttek létre egymás után, majd egymással párhuzamosan és sajátos dialektikában fejlődtek tovább.

Az első volt a felvilágosult abszolutizmusé, amelynek bécsi központja ellenére végig akadtak mind magyar, mind nem magyar hazai hívei. Sőt, ez valamiféle tapasztalati iskola volt azok számára is. akik másfelé fordultak.[4] Ezt követte másodikként a nemesi felvilágosodás, a felvilágosult rendiség, amely lengyel és horvát kivitelben is tanulmányozható.[5] Ez előbb nyelvi-irodalmi, művelődéspolitikai célkitűzésekkel jelentkezett, utóbb azonban már oly széles körű programot dolgozott ki, amely, mondhatni, minden szektorra kiterjedt. Míg ez az első két változat a feudalizmuson belül igyekezett korszerűbb, magasabb színvonalra jutni, a harmadik változat, az antifeudális magyar jozefinistáké, előbb a felvilágosult abszolutizmust, majd a kibontakozó nemesi nemzeti mozgalmat igyekezett haladóbb irányba tolni. Főként innen kerültek ki utóbb a magyar jakobinusok.

A felvilágosult abszolutizmus az európai perifériák elmaradottabb államainak volt speciális és a fejlettebb államok szorító versenye által ösztökélt kísérlete arra, hogy erőiket összpontosítva a feudalizmuson belül, annak felszámolása nélkül felzárkózzanak a fennsík magasabb szintjéhez, elsősorban a francia mintához. E kísérlet során pótolniok kellett sok olyasmit is, ami a fejlettebb országokban már korábban létrejött. A Habsburg-változat ideológiáját az osztrák kameralisták, így J. H. G. v. Justi, azután Martini, a természetjog adaptálója, valamint ennek tanítványa, a Wolff filozófiáját és az osztrák-német burzsoázia német nyelvi-irodalmi programját is képviselő J. v. Sonnenfels államtani munkái (Grundsätze… 1765–1776) fogalmazták meg. E politikai ideológia a széles értelemben vett jozefinizmusban érte el tetőfokát. A művelődés terén főleg a jozefin egyházpolitika, az állami oktatásügyi reform, a népiskola-szervezés, a felsőoktatás új profilja (bányászati akadémia, orvoskar, mérnöki intézet stb.), a közegészségügy, az új technikai és természettudományi ismeretek hasznosítása és propagálása terén jelentkezett.

Az 1770-es évektől kezdve a nemességnek már kialakulóban volt egy olyan gárdája, amely a felvilágosodás korszerűsítő, szintemelő törekvéseit magáévá tette, de azokat a rendi szisztémán belül akarta érvényesíteni. Azt igyekezett megújítani, további funkciókra alkalmassá tenni, és olyan, magasabb színvonalra emelni, amilyet a másik oldalon a felvilágosult abszolutizmus képviselt. Ez a felvilágosult rendi program is még a feudalizmuson belül maradt, de a korábbi, késő barokk rendiséghez képest mégis jelentős előrelépésnek számított. Ennek a változatnak volt a kezdeményezője Bessenyei, aki a német fejlődés tanulságait felhasználva az első szakasz nemzeti nyelvi-irodalmi programját dolgozta ki, de máris egy kultúrpolitikai koncepció jegyében.

Bessenyei Bécsben, ahová a magyar nemesi testőrség tagjaként került, olyan műhelyt talált, amelyben az új, felvilágosult törekvésekkel és a velük kapcsolatos német próbálkozásokkal megismerkedhetett. Eleinte kimutathatóan hatott rá a felvilágosult abszolutizmus ideológiája, ezen azonban hamar túljutott, nem visszahátrálva a régi, kezdetleges, késő barokk rendi színvonalra, amelyen szerinte Magyarország nem maradhatott, hanem előrehaladva és eljutva a korszerűsített, felvilágosult rendiséghez. Bessenyei tehát nemcsak a magyar szépirodalom új fejezetét, hanem szélesebb körben a magyar felvilágosodás egy változatát, közelebbről annak felvilágosult rendi variánsát indította el. Ehhez Bessenyei utóbb is, mindig hű maradt. Még nem lépett túl a feudalizmuson, de azon belül jelentős előrelépést képviselt. Művelődéspolitikai iratai, melyeket bécsi időszakának végén írt (A törvénynek útja. 1778; Magyarság, A holmi. 1779; stb.), egy utóbb kiszélesedő program kezdő fázisát fogalmazták meg, központjában a nemzeti nyelvi-irodalmi célkitűzésekkel.

Az európai nemzeti nyelvek felemelkedésének hosszú folyamatán belül az volt a döntő szakasz, amely az egységesítést, a közös normák kidolgozását, a standardizálást hozta magával. Ez általában a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet során, a feudalizmuson belül akkor következett be, midőn már kialakult a standardizálást lehetővé s egyben szükségessé tevő társadalmi feltételek együttese. A standardizálás mindenütt a társadalmi fejlődés üteméhez és jellegéhez igazodott. Az angol és a francia nyelvé már a 18. század előtt végbement. Ahol a feudalizmus tartósabbnak bizonyult, ott a nyelvi standardizálás is később és kissé más változatban ment végbe. A lassabban fejlődő nyelvek (pontosabban az őket használó társadalmi erők) igyekeztek önállósulni és a korábbiak fejlettebb példáját utolérve modernizálódni, vagyis alkalmassá válni az új gazdasági, politikai, jogi, tudományos, műszaki kérdések adekvát megfogalmazására. A standardizálásnak elsősorban ezt a második jellemzőjét fejezi ki a folyamat magyar elnevezése, a nyelvújítás. A német esetében ez a szakasz a 17. század végén, Leibniz programjával indult, és 1770 körül záródott. A magyar esetében Bessenyei programjával indult, és a 19. század elején, a nyelvújítás győzelmével végződött.

Ez a nemzeti nyelvi-irodalmi kiindulás a következő szakaszban, 1790 körül már széles körű politikai. gazdasági, művelődési programmá bővült. A nemesség felvilágosult szárnya, amely a kibontakozó árutermelés problémáiban vált érdekeltté, és amelyhez egy gyarapodó értelmiség kapcsolódott,[6] a régi rendi szervezetet igyekezett bizonyos reformokkal, bár a feudalizmus felszámolása nélkül, korszerűsíteni és nemzeti önrendelkezéssel bíró felvilágosult rendi állammá kiépíteni. Hasonló módon, mint ugyanakkor Lengyelország sokban hasonló struktúrájú társadalmának hasonló erői is. Ennek először a nemzeti nyelv standardizálási célkitűzései, a nemzeti irodalom, az akadémiai tervek, a különböző tudományok magyarul való megszólaltatása, azután megfelelő alkotmánytörténeti koncepció kidolgozása és új statisztikai és közgazdaságtani tájékozódás terén voltak különösen jellemző művelődési vonatkozású kihatásai.

A felvilágosult eszmék megvitatásában és terjesztésében nem kis szerep jutott a szabadkőműves-páholyoknak. A szabadkőművesség Angliából terjedt el a század folyamán a kontinensen.[7] Az első jelentősebb hazai páholyt 1769 körül Eperjesen alapították a varsói lengyel nagypáholy irányítása alatt, amely viszont a francia Grand Orient mintáját követte. Eperjes és filiáinak hálózata, amely nagyjából hat északkeleti megye főbb nemesi családjait fogta össze, hamarosan rózsakeresztes irányba tolódott, vagyis részint az alkímia, az aranycsinálás misztikumával foglalkozott, de részint olyan természettudományi kísérletekkel is, amelyek célja a természet hasznosítása volt gazdasági és orvosi célokra. Az ország középső és délnyugati részein viszont egy másik, erősebben politikai szellemű szabadkőműves szervezet bontakozott ki, amely Draskovich János gróf és társai célkitűzésének megfelelően a külföldtől függetlenül akart működni. Ez az új szabályzat, a már ismertetett úgynevezett Draskovich-obszervancia vált azután hazai viszonylatban uralkodóvá. Központi mintapáholya az 1770-es években Pesten létrejött „Nagyszívűség” páholy lett. Mint Kazinczy írta: „Minden megye legjobb koponyái ide vétették fel magukat.”[jegyzet 1]

A szabadkőművesség inkább csak elvi általánosságban mutatott a felvilágosodás felé. A vallási fanatizmussal és az egyházi hatalommal szembefordulva a türelmet emlegette s a testvériséget a kiváltságok és kiáltó ellentétek világában. Egy körbe hozta a nemest és a nem nemest, aki itt, bár csak itt és csak elvileg, egymással egyenrangúként találkozott, méghozzá névtelenül, a kiválasztottak rejtélyes ceremóniái közözt. Azt azonban, hogy ez az általános törekvés hol, milyen közvetlen célok és feladatok szolgálatában konkretizálódhatik, mindenütt azok a tényleges társadalmi erők szabták meg, amelyek képviselői, mint tagok, a szervezet kereteit kitöltötték. Vagyis Magyarországon elsősorban a nemesség középső és felsőbb rétegei és mellettük, hozzájuk kapcsolódva, a magasabb értelmiségiek. A 28–30 hazai páholyban főként ezek találták meg azt a formát, amely mint véleményalakító vitafórum a felvilágosult elemeket összefogta, teendőik és óhajaik tudatosítását, programba foglalását előkészítette. Azok (az előzőekben már felsorolt) főbb témák, amelyek megvitatását a hazai Draskovich-páholyok maguk elé tűzték, világosan jelezték a felvilágosult nemesek tájékozódását, azt, hogy a fennálló rendszert akarják javítani, de nem felforgatni, a régi rendi alkotmányt korszerűsíteni, a hazai kereskedelmet fellendíteni. Eleinte a páholyok inkább támogatták, semmint ellenezték a jozefin politikát, főként persze hivatalnok, protestáns és értelmiségi tagjaik. Utóbb azonban nagyrészt szembefordultak vele. Maga II. József pedig 1785-ben az egész monarchiában rendőri ellenőrzés alá helyezte, és a nagyobb városokra korlátozta szervezeteiket. A jozefin évtized végére a hazai páholyok többsége a nemesi nemzeti mozgalom felvilágosult szárnyának ügyét képviselte.

A nemzeti nyelv ügyét, ha nem is egyformán, az egész nemesség támogatta. A felvilágosult rendi program többi, tartalmi elemét azonban csak viszonylag igen keskeny réteg tette magáévá. A nemesi nemzeti mozgalomban 1790 körül közös frontra kerültek a réginek és újnak hívei. A nagy többség azonban ezen belül továbbra is az „ősi” hagyományhoz, a késő barokk rendiséghez ragaszkodott, s ezzel eleve akadályozta a felvilágosult célkitűzések valóra váltását. Annyival is inkább, mivel a retrográd rendi felfogást képviselő nemesi „második” szint, az írás és nyomtatás új eszközeivel felszerelve, a korábbihoz képest nem gyengült, hanem megerősödött, és a felvilágosodással szembefordulva olyan önálló tendenciává nőtte ki magát, amely a különböző szektorokban több-kevesebb sikerrel érvényesült. A természettudományokban persze a legkevésbé, a szépirodalomban már eredményesebben, a zenében pedig egyenesen győzelemre jutva. Ez a kettészakadás, a második szint progresszióellenes önálló tényezőként való feltörése megint sokban a kelet-középeurópai nemesi struktúrák jellemzői közé tartozott.

A felvilágosodás harmadik, nem nemesi változatát az antifeudális magyar jozefinisták alakították ki. Mivel önálló erőt nem képviseltek, előbb a felvilágosult abszolutizmust, majd a felvilágosult rendiséget igyekeztek támogatni és a haladás érdekében hasznosítani, de mindkét változaton túlhaladva már polgárias célok érdekében, a feudalizmus és az azt támogató, régi típusú rendi erők ellen küzdve. E változat már az új, bővebb, polgári nemzetfogalmat, és többé nem Wolff, hanem a korszerű francia polgári felvilágosodás eszméit tette magáévá. Az 1790-es évek elején kibontakozó programjában Hajnóczy új, polgári nemzeti államtani és jogtörténeti felfogásától kezdve Kazinczy új irodalmi törekvéseiig az új irányzat egész sor művelődési velejáróját megtaláljuk.

Alig pár év múlva a felvilágosodás mindegyik változata alulmaradt a politika terén a francia forradalom ellen szövetkező udvar és nemesség egyesült erőivel szemben. A felvilágosodás bizonyos művelődési célkitűzései azonban, mint a nyelvújítás, a sajtó, a tudományok magyar nyelvű tolmácsolása vagy az új irodalom, túlélték a vereséget, és folytathatónak vagy éppen megvalósíthatónak bizonyultak, mivel a nemesség változó társadalmi feltételei szempontjából szükségesnek és magukban véve a kiváltságok védelme szempontjából veszélytelennek tűntek e más, ellenkező előjelű szemléleti irányzat uralma idején is.

Lábjegyzet

  1. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, 1879, 100,

Irodalom

A felvilágosodás igen kiterjedt általános irodalmából: A. Cobban, In Search of Humanity. The Role of Enlightenment in Modern History (London, 1960); M. S. Anderson, Europe in the Eighteenth Century, 1713–1783 (London, 1961, 19762); P. Gay, The Enlightenment: An Interpretation. I–II. (New York, 1966–1969, kritikai bibliográfiával); N. Hampson, The Enlightenment (London, 1968). A belga R. Mortier válogatott tanulmányai magyar fordításban: Az európai felvilágosodás fényei és árnyai (Budapest, 1983). Lásd még W. Bahner, Aufklärung als europäisches Phänomen (Leipzig, 1985). A felvilágosodás második szakaszának, majd válságának egyetemes történeti hátterére: D. Kosáry, Un demi-siecle d'histoire (Le tournant du siecle des Lumieres, 1760–1820. Budapest, 1982). Az egész problémakör rövid összefoglalása: Kosáry Domokos, A felvilágosodás Európában és Magyarországon (Előadások a Történettudományi Intézetben. 7. Budapest, 1987).

  1. A francia felvilágosodás magyar recepciójára újabban: Köpeczi Béla (szerkesztette), „Sorsotok előre nézzétek”. A francia felvilágosodás és a magyar múlt (Budapest, 1975; benne – egyebek közt – Kozocsa Sándor, A francia felvilágosodás magyar kapcsolatainak magyar bibliográfiája, 387–430; Hopp Lajos, A Contrat social fogadtatása és interpretációja Magyarországon és Kelet-Európában (Helikon, 1981. 379–385); Köpeczi Béla, Franciák és magyarok (Budapest, 1985); Köpeczi Béla, A francia felvilágosodás (Budapest, 1986).
  2. A német felvilágosodás szerepére: F. Valjavec, Geschichte der deutschen Kulturbeziehungen zu Südosteuropa. III. Aufklärung und Absolutismus (München, 1958); W. H. Bruford, Germany in the Eighteenth Century: the Social Background of the Literary Revival (London 1962); L. Némedi, Die Rolle des deutschen Vorbildes in den ungarischen literarischen Beziehungen (Berlin, 1969. 113–125).
  3. Az olasz változatra: F. Venturi, Settecento riformatore. I–V. (Torino, 1969–1987); F. Venturi, Italy and the Enlightenment (London, 1972).
  4. A főbb politikai irányzatok közül a felvilágosult abszolutizmusról korábbi vitacikkek gyűjteménye: K. O. Aretin (Hrsg.), Der aufgeklärte Absolutismus (Köln, 1974). A mátrafüredi Felvilágosodás-kollokviumok kezdeményéből született közös, nemzetközi vállalkozás eredményeit összefoglaló kötet: L'absolutisme éclairé. Réd. B. Köpeczi etc. (Budapest, 1985).
  5. A nemesi-rendi felvilágosodásra: Kosáry Domokos, Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosult rendiség (Történelmi Szemle 1976. 675–722); ehhez hozzászólás: Fried István, II. József, a jozefinisták és a reformerek (Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1979. 563–591); É. H. Balázs, La noblesse hongroise et les Lumieres (Noblesse francaise – noblesse hongroise. Budapest, 1981. 179–188); É. H. Balázs, Mentalité et politique en Hongrie au XVIIIe siecle (Objets et méthodes de l'histoire de la culture. Budapest, 1982. 123–132).
  6. Az értelmiség fejlődésére: Kosáry Domokos, Értelmiség és kulturális elit a XVIII. századi Magyarországon (Valóság, 1981. 2. sz. 11–20).
  7. A szabadkőművesség irodalmára: J. Ferrer Benimeli, Bibliografia de la masoneria. Introduccion historico-critica (Zaragoza, 1974); É. H. Balázs, Freimaurer, Reformpolitiker, Girondisten (Beförderer der Aufklärung in Mittel- und Osteuropa. Freimaurer, Gesellschaften, Clubs. Red. H. Ischreyt. Berlin, 1979. 127–140).


Új eszmék és fogadtatásuk
Tartalomjegyzék Más hazai népek és a felvilágosodás