Mohács

A Múltunk wikiből

horvátul Mohač, németül Mohatsch, szerbül Мохач,

közel 20 ezer lakosú város Baranya megyében, a mohácsi járás központja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1526
augusztus 29. Török győzelem Mohácsnál. II. Lajos és a főméltóságok többsége elesik.
1527
Krakkóban megjelennek az első magyar nyelven nyomtatott szövegek Christoph Hegendorff és Sebald Heyden tankönyveiben. Ugyanott jelenik meg Brodarics István latin nyelvű műve a mohácsi csatáról: De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohacz.
1529
augusztus 18. I. János a mohácsi mezőn hódol Szulejmánnak.
1857. május 2.
A MohácsPécs vasútvonal megnyitása.

Tartalomjegyzék

Kristó Gyula

Bevezetés

Számos ponton a tatárjárás előtti előzményekre támaszkodva, az 1240–1250-es években új strukturális modell születik meg, az érett vagy virágzó feudalizmusé, amely mohácsi sírjáig hű kísérője a középkori magyar társadalomnak és államnak.

Pach Zsigmond Pál

Rendiség és abszolutizmus

A mohácsi katasztrófa után V. Károly német-római császár öccse, Habsburg Ferdinánd osztrák főher­ceg szerezte meg a cseh-morva-sziléziai és (egy ideig mint Szapolyai János ellenkirálya) a magyar trónt is.

Hegyi Klára

Hódítás, hatalom, földbirtokrendszer

A mohácsi csatavesztés évéig pontosan két évszázad telt el azóta, hogy a friss kisázsiai jövevények, az oszmán-törökök, elhódították a bizánci császártól az első jelentősebb várost, az ősi Brusszát, s néhány évtizedre fővárosukká tették.

Hadsereg, szpáhik, janicsárok

  • Az állami szolgálat kényszere, az előrejutás és zsákmányszerzés vágya mellett a vallás és az uralkodó vak szolgálata vitte harcba a katonákat. A birodalom nagy kiterjedése és lakóinak magas száma - ami Mohács idején 12 millióra tehető – az emberanyagot is biztosította Európa ekkori legeredményesebb hadseregének fenntartására.
  • Állandó, reguláris magja a 15. században 60 ezer, Mohács korában 100 ezer körülire tehető, amihez háború idején megközelítően is csak nehezen becsülhető, mindenesetre több tízezer főnyi irreguláris és segédcsapat csatlakozott.

A hódítás határai

1526-ban Szulejmán éppen négy hónap alatt ért a mohácsi csatatérre.

Sinkovics István

Útkeresés Mohács után. Az ország három részre szakadása (1526–1541)

Önálló tanulmány. Írta Sinkovics István.

Mohács másnapján

Önálló fejezet.

Országos pusztulás, helyi ellenállás

Önálló cikk.

Király és ellenkirály

Önálló fejezet.

Szapolyai János megkoronázása

Önálló cikk.

Habsburg Ferdinánd megválasztása

Önálló cikk.

Belső pártharcok

Önálló fejezet.

A budai országgyűlés

Önálló cikk.

Crni Jovan felkelése

Önálló cikk.

Ferdinánd birtokba veszi az országot

Önálló fejezet.

Az európai segély megnyeréséért

Önálló cikk.

Újabb koronázás Fehérvárott

Önálló cikk.

János király török szövetségben

Önálló fejezet.

A török védnökség

Önálló cikk.

Bécs ostroma

Önálló cikk.

A belső rend felbomlása

Önálló fejezet.

Két kormány

Önálló cikk.

Ferdinánd serege Buda falai alatt

Önálló cikk.

Szulejmán második hadjárata Bécs ellen. Kőszeg.

Önálló cikk.

Kormányválság János királyságában

Önálló cikk.

Az ország három részre szakad

Önálló fejezet.

Kísérletek a török feltartóztatására

Önálló cikk.

A váradi béke

Önálló cikk.

János király halála

Önálló cikk.

Buda török kézen

Önálló cikk.

A gyalui egyezmény

Buda eleste ugyanolyan megdöbbenést váltott ki az európai közvéleményben, mint vagy kilenc évtizede Bizáncé. A törökök benyomultak a Duna-medencébe, Budát az iszlám előretolt bástyájává tették, és azt a rémképet idézték fel, hogy Magyarország elnyelésével közvetlenül fenyegetik majd a nyugatabbra fekvő országokat.

Az országon belül egy időre ugyanolyan kapkodás és bizonytalanság uralkodott el, mint Mohács után.

Új védelmi vonal kialakítása

Buda elfoglalása és az utána következő események több szempontból is egyszerűsítették – ugyanakkor hazánk számára még súlyosabbá tették – a Mohács óta szinte áttekinthetetlen helyzetet.

Zimányi Vera

Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a XVI. század végéig

Önálló tanulmány.

Magyarország bekapcsolódása a kora újkori világgazdaságba

Önálló fejezet.

Demográfiai feltételek

Önálló cikk.

Magyarországi bányatermékek az európai piacon

Önálló cikk.

Az agrárkonjunktúra és az árforradalom kibontakozása Magyarországon

Önálló cikk.

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

Önálló cikk.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezőgazdaságra

Önálló cikk.

A majorsági gazdálkodás kibontakozása

Önálló cikk.

Robot- és bérmunka a földesúri gazdaságban

Önálló cikk.

A földesurak előretörése a piacon

Önálló cikk.

Az „örökös” jobbágyság kialakulása

Önálló cikk.

A jobbágytelkek rendszerétől független szőlőművelés

Önálló cikk.

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

Önálló cikk.

A gabonatermelés alakulása

Önálló cikk.

Városfejlődés és polgárság

Önálló fejezet.

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

Önálló cikk.

A városi ipar és iparosság

Önálló cikk.

Bányavárosok–kereskedőpolgárok

Önálló cikk.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Önálló cikk.

Osztályerőviszonyok a század végén

Önálló fejezet.

Főurak–nemesek

Önálló cikk.

A vitézlő rend és a dominus-servitor viszony

Sinkovics István

A nemesség az ország vezetésében

Elsősorban az anyagi helyzet különbségéből eredt, hogy a nemesség nagy tömegei közvetlenül nem vettek részt a törvényhozásban és nem is katonáskodhattak. A 14. századtól a nemeseket követek képviselték az országgyűlésen. A Mohács előtti időszakban visszatértek a személyes megjelenés kötelezettségére. 1526 után viszont a közbiztonsági viszonyok is hozzájárultak, hogy a nemesek nem merték elhagyni otthonukat, családjukat, hanem vármegyénként, választott követekkel képviseltették magukat.

A felső bíráskodás

  • Mohács után is megmaradt a nádor, az országbíró, a személynök és a tárnokmester méltósága.
  • A Mohács utáni évtizedekben birtokfoglalás, hatalmaskodás, törvénytelenség gyakran fordult elő.
  • A bírósági ülések zsúfolt napirendje miatt az elintézetlen ügyek száma egyre nőtt. Még a hatvanas években is szóvá tették az országgyűlésen, hogy Mohács előtti ügyek várnak elintézésre.
  • A tárnoki széken a tárnokmester bírótársai a tárnoki városok küldöttei, polgárok voltak. Ez a bíróság évenként mintegy tíz napig ítélkezett Pozsonyban, többnyire Szent György napjától. Törvénykezése azonban gyakran elmaradt, Mohácstól a század végéig mindössze 20 alkalommal ült össze.

Önkormányzatok, helyi igazgatás

A helyi igazgatásban lényegében megmaradt a Mohács előtt kialakult helyzet. Itt az igazgatás és a bíráskodás jobban összefonódott, mint országos szinten; régi hagyományok biztosították a helyi önkormányzatok hatáskörét. Közülük a legfontosabbak a vármegyék és a városok voltak.

Szlavónia, Horvátország és Dalmácia

Horvátországot és Szlavóniát már a középkori magyar állam összeomlása előtt súlyos veszedelem fenyegette. Nem tudták megvédeni területüket a török támadásaitól, a magyar királytól nem kaptak megfelelő segítséget. Rajtuk keresztül a török Karintiát, Krajnát és Stájerországot veszélyeztette. Már Mohács előtt Habsburg Ferdinándhoz folyamodtak, aki igyekezett megerősíteni saját országai keleti határait, és látva Horvátország és Szlavónia jelentőségét az osztrák tartományok védelme szempontjából, állandó kapcsolatban állott a horvát és szlavón rendekkel, egyes birtokosok várait átvette megőrzésre, rendszeresen fizetett, hogy fegyvert és lőszert vásároljanak, tájékoztassák a török előkészületekről.

Jövedelmek, adóztatás

A mohácsi körzetben a század közepéhez mérten egy emberöltő múlva új adófajtákat is kívántak a falvaktól. A tizedet új terményekre terjesztették ki (lencse és borsó, must, gyümölcs), továbbá adót vetettek ki a tűzifára, a kertre, a hordókra. Új volt a menyasszonyadó, amit leány férjhezmenetelekor 30 akcséban szabtak meg, özvegyasszony esetében az összeg felében. Az új adók 10–25%-kal magasabbak voltak.

Ipar és kereskedelem

A török a külkereskedelmi utak mentén több helyen vámot állított fel: Budán, Pesten, Vácon, Esztergomban, Székesfehérvárott, Pakson, Bátaszéken, Mohácson, Pécsett, Kálmáncsán stb.

Péter Katalin

A humanizmus történelemszemlélete

A Moháccsal egyidőben alkotók azonban tanulnak a történelemből, a századfordulón működők, így Szamosközy István vagy Istvánffy Miklós, tanítanak. Ez utóbbiak majd a következő művelődéstörténeti korszakban, a 17. században fogják munkáikat befejezni. Akkor válik észrevehetővé hatásuk. A 16. századra jellemző szemléletet Mohács és 1541 kortársai foglalták össze.

A Mohács után kibontakozó humanista történelemfelfogás éppen úgy a jelen nyomorúságának okait kutatja, mint a reformátoroké. Sok tekintetben magyarázatuk is hasonló. A humanistáknál azonban a lényeges pontokon nincsenek ideologikus elemek; a múlt és a jelen értékelése valóságos tények szinte kérlelhetetlen elemzéséből áll össze. A jövőre vonatkozó elképzeléseiket pedig utólag lehet reálisnak, illetve illuzórikusnak tekinteni, de ők maguk a valóságban végbemenendő eseményekre számítanak. A pusztulás fő okát a humanistáknál is a bűnök jelentik, de nem lelki természetűek, nem Isten méltóságának vagy akaratának megsértéséből származnak, hanem nagyon is e földön járók. A humanisták szerint rossz politikai döntések, politikai mulasztások vagy valamilyen negatív jellemvonásból fakadó helytelen cselekedetek vezettek a jelen romlásához.

Brodarics István kancellár nem sokkal a mohácsi csata után írt munkájában leszögezi: „vétkeink miatt ennél szigorúbb büntetést is érdemlünk”[1]


A mohácsi csata tragikus voltát ugyanis általában hangsúlyozzák. Egy Sziléziából hozzánk szakadt tanár és tisztviselő, Georg Wernher már a 19. századi költészetben majd feltámadó gondolatot is leírja:

nagy Magyarországon mily kicsi rész e mező:
mégis egész ország dolgát hordozta e térség
és egy egész ország üdve veszett e helyen.[2]

Általában mégsem magát a vesztes csatát tekintik végzetesnek, hanem az utána kitört belső háborút. Mai történészek hatalmas levéltári anyag átforgatása után, a legmodernebb tudományos elméletekkel és módszerekkel felfegyverkezve sem tudnak a 16. századi sorsfordulóról meggyőzőbb értékelést adni.

A bűnök és mulasztások azonban a 16. századi humanisták szerint nem feltétlenül Mohács körül kezdődnek.

A hazai kultúra fejlődésmenete

A templomépítkezések, a gótikus képzőművészet csodálatos virágzása bizonyítja: a mohácsi katasztrófa gazdag embereket ért.

A reformáció befogadása

A mohácsi katasztrófa rövid időre mintha megállítaná a folyamatot, de aztán új erőre kap.

Az első hazai reformátorok

Az új tanításokat hirdető laikusokról a lutherizmus ügyében országszerte folytatott vizsgálatok iratai tudósítanak már jóval Mohács előtt. Állítólag asszonyok is működnek ilyen minőségben.

Iskolák

Az iskolaügy ilyen szekularizációja azonban az iskolarendszer protestáns kézbe kerülésével párhu­zamosan megy végbe, s ezért elsősorban az új felekezetek tanintézeteire jellemző, de a hatóságok fo­kozott figyelme ellenére sem zökkenőmentesen. Számadataink e tényről csak Erdélyben vannak, jól­lehet hasonló helyzetet nyugodtan fel lehet tételezni a királyságban is, hiszen a reformáció terjedésé­nek menete általában egyenletes. Az erdélyi számok az oktatás átmeneti megrendülését mutatják: 1550-nél hirtelen zuhan a fejedelemségben tevékenykedő, egyetemet végzett értelmiség létszáma. Előzőleg közel 400-an voltak, most mindössze 160–170-en működnek. Világos tünet arról, hogy 1550-et megelőzően feltűnően csökkent az egyetemekre eljutók száma. A jelenséget nem a háború okozta, mert a legtöbben éppen a mohácsi katasztrófa évtizedeiben mentek egyetemre.

A városok

Még Mohácsot megelőzően lendült fel a városok hivatalos írásbelisége is.

Sinkovics István

A rendek a Magyar Tanács hatáskörének növeléséért

Az 1587–1588. évi országgyűlésen, amikor a királyi előterjesztés az udvarhoz való viszony dolgában a meglevő helyzet fenntartására utalt, a rendek ismét állást foglaltak az 1569. évi törvény ellen. A bajt nem csak abban látták, hogy külföldi kormányszervek intézik az ország ügyeit, hanem abban is, hogy Magyarországon fontos állásokba is idegeneket neveznek ki, akiknek működése az országra káros és sérelmes. Úgy látszik, teljességgel a Mohács előtti állapotokat akarták visszaállítani, és megszüntetni mindazt, amit a Habsburg-uralom hozott.

Hazai és nemzetközi összefogás-kísérletek

Mohács óta 1593-ban történt meg először, hogy magyar királyi és külföldi csapatok, különböző országok fiaiból összeállított hadak, felhagyva a védekező harcok több mint fél évszázados gyakorlatával, támadó háborút indítottak a török ellen.

Makkai László

Örökös főrendiség

A magyar mágnási rend kifelé és befelé való elkülönülésének jele (amellett, hogy majdnem kizárólag önkörében házasodott) az a törekvés is, hogy származási mítoszokkal igyekezett elfedni királyi kegyből kapott, általában nem régi eredetét. A 16. század utolsó évtizedeiden, a dinasztia és a rendiség élesedő szembefordulása korában kezdődött meg a koholt családfák gyártása, amelyekkel az ismeretlenség ködéből emelkedett családok a Mohács előtti oligarchiában mutatták ki őseiket.

R. Várkonyi Ágnes

A vezekényi csata és nemzetközi visszhangja

A vezekényi csata lezárta a török-magyar háborúk régi időszakát. Bebizonyította, hogy a 16. századi hadi módszerekkel, ellátatlan, rosszul felszerelt végváriakkal már helyi harcokat sem lehet folytatni, és nincs is értelme. Magyarország érdeke nem elszigetelt összecsapásokat vagy akár az ország helyzetét meg nem változtató kis hadjáratokat kíván, hanem újszerű, nagyszabású, több európai országot és a belső erőket összefogó, korszerű hadi vállalkozást követel.

Mohács óta Magyarország és Európa politikusai egyaránt tisztában voltak vele, hogy az oszmán birodalom ellen csakis több ország haderejét egyesítve lehet eredményesen harcba szállni. A török európai hatalmát visszaszorító háború ügye túlnőtt Magyarország, a Habsburg-birodalom és Erdély határain, 1648–1652 hadi eseményei mögött is érzékelhetőek az európai hatalmak érdekei.

Pálffy Pál nádor és az új magyar politika

A korszerű államelmélet kézikönyvét, Justus Lipsius magyarra fordított Politikáját Laskai János Mohácsról emlékezve ajánlja egy eperjesi polgárnak, Madarász Györgynek, mintegy jelképezve azt a néhány magyar politikusban már érlelődő felismerést, hogy a török kiűzésének nagy feladata új politikát, korszerű állam építését, új kormányzási módszereket követel.

Zrínyi programja és politikája

Míg Justus Lipsius magyar fordítója az erős államhatalom hiányában látja a mohácsi csatavesztés okát, Zrínyi a korszerűtlen hadsereg és a felkészületlen hadvezér vészes következményeire idézi fel Lajos király példáját.

A téli hadjárat

Hohenlohe hadijelentéséből, amelyet János Fülöpnek küldött, a hadjárat néhány részlete más megvilágításba kerül, mint eddig tudtuk. A birodalmi sereg főparancsnoka szerint Pécsen rohammal haladtak át, nem említi, hogy itt a sereg két részre oszlott volna, s Mohács, Szécs, Szekcső, Újvár és Nádas palánkok és várak elfoglalásáról is ír.

A vasvári béke

A vasvári béke az ország történelmi fejlődésében nem csupán az időt vesztés szomorú határköve. hanem a pozícióvesztésé is. A Magyar Királyság főméltóság-viselői Mohács óta mindeddig – belpolitikai és külpolitikai tekintetben egyaránt – általában és többnyire törvényes pályákon küzdöttek, széles mezőnyben, európai kapcsolatokkal, növekvő esélyekkel.

Zrínyi száz napja

Az évszázadnak egyik nagy magyar politikusa szállt vele sírba, történelmünk válságos pillanatában. Átfogta kora legfontosabb feladatait. Az állandó hadsereg, a nemesség megadóztatása, a közhatalmi jobbágyvédelem még sokáig a magyar állam korszerűsítésének alapvető feltétele lesz. Két évtized múlva, ahogyan ő is tervezte, a török kiűzését nemzetközi koalíció hajtja majd végre. Országegyesítő elképzelését, azt, hogy a magyar államot ne a Mohácsnál összeomlott középkori kereteket felelevenítve, hanem Erdéllyel és Horvátországgal szoros konföderációt teremtve szervezzék újjá, majd II. Rákóczi Ferenc kísérli meg megvalósítani.

Benczédi László

A török háború kiújulása

Ha nem is olyan látványos módon, de az 1683. évi nagy török offenzíva összeomlása távlatilag a Mohács utáni önálló Erdélyi Fejedelemség, Báthori István, Bocskai István és Bethlen Gábor nagy történeti hagyatékának a sorsát is megpecsételte.

R. Várkonyi Ágnes

Szabadalmas mezőváros – királyi város

Amit a város fölhalmozott, elvitték a három hatalomnak fizetett adók és a török háborúk. Ennek ellenére e kőfal nélküli, szabad mezőbe épített mezőváros Mohács másfél évszázadának utolsó, különösen súlyos évtizedében belső társadalmi szerkezetét, városgazdasági szervezetét tekintve, túljutott a polgárvárossá emelkedés küszöbén. A fejlődés számos belső, gazdasági, társadalmi tényezőjén kívül az a körülmény is figyelemre méltó, hogy Debrecen mindvégig megtartotta szerves kapcsolatát a három országrésszel.

Makkai László

A török kor emberföldrajzi mérlege

A mai Pest megye területén 1545-ig a Mohács előtti 255 lakott faluból 81 (31%), a megmaradt 174-ből 1606-ra 57 (32%) vált lakatlanná – itt is a századvég jelentette a súlyosabb megpróbáltatást.

A Dunántúl etnikai átalakulása

  • A horvátok és szlavónok nyomába a Balkánról elszlávosodott vlach pásztorok nyomultak juh- és kecskenyájaikkal, s Mohács után a Dunántúlon is tömegesen megjelentek.
  • Megbízható kortársi értesülés maradt a néphatárnak a háború következtében történt eltolódásáról. „Valahány esztendőtül fogva – írja Esterházy nádornak volt familiárisa, Tasi Gáspár kamarai tanácsos 1629-ben – újabb rácok tolyakodtanak föl és immár nemcsak az elébbeni rác falukat, hanem az magyar falukat is, az kiknek népét az tatárok mind levágták, meg kezdték szállani … Szinán pasa feljövetelének előtte [azaz a 16. század utolsó évtizedében] Mohácson, Szekszárdon, Baranyán, Somogyon fölül vagy igen kevés, vagy semmi rácság nem lakott, hanem mind magyarság lakta … Hanem im nemrégen jött megint valahonnét afféle rácság és az egész Tolnán is fölül ellepte a földet, a magyarokat kiszorították sok falukról.”[3]
  • Maga Esterházy nádor Simontornya vidékét jelöli meg 1627-ben a magyar részre adózni nem akaró rác bevándorlók legészakibb dunántúli szállásvidékének, egy német utazó, Ottendorff pedig ezzel egybehangzóan Dunaföldvártól kezdve dél felé magyarokkal vegyesen ráncokat talál Mohácsig, onnan pedig már csak ráncokat.
  • A Buda alatt létesített Érd, Ercsi, Adony és Pentele palánkjaihoz még magyar települések csatlakoztak, de Dunaföldvár, Paks, Fadd, Tolna, Szék, Mohács, Baranyavár, a Duna-vonaltól befelé pedig Pécs, Simontornya, Törökkoppány, Szekszárd, Ozora, Dombóvár, Döbrököz, Kaposvár, Sásd, Szentlőrinc, Mecseknádasd várainak, illetve palánkjainak külvárosaiban már vegyesen éltek magyarok s görögkeleti vagy katolikus rácok, amire az Alföldön csak a legritkább esetben került sor.

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

  • De mélyen benn a török megszállta területen, Mohácstól délre, tehát a tömeges rác település közepette 1657-ben a pécsváradi apát birtokait összeíró magyar biztos a keresett 58 falu közül 44-et meg is talált, s ezek közül 19-ben magyarok, egyben magyarok és horvátok, egyben csak horvátok, 8-ban pedig rácok laktak – ez utóbbiak közül 5 a 16. században még magyar volt. Még ha feltesszük is, hogy az etnikailag meg nem határozott további 14 falut mind délszlávok lakták, a magyarságában leginkább megfogyatkozott dunántúli tájra, a Dráva-Duna szögére akkor is fele-fele arány látszik általánosíthatónak.
  • A Dunántúlon a PozsonySopronGyőr háromszög – a Csallóközzel és Csilizközzel együtt – egyetlen hatalmas ártér volt, mely a korai középkor óta az ősi magyar ártéri gazdálkodás színhelyéül szolgált. A tavaszi nagy árvizeket mesterséges csatornákon, az úgynevezett fokokon át bevezették az ártér távolabbi részeibe, az ottani vizeket frissítve, a mocsarasodást, szikesedést akadályozva, majd visszaengedték az élővízbe, a nagyobb halakat a fokoknál felállított csapdákban visszatartva, a fiatal ivadékot áteresztve. Az ártér szigetein szántók, szőlők, gyümölcsösök, kaszálórétek, legelők szolgáltak önfenntartó vegyesgazdálkodást. Ilyen ártéri gazdálkodás folyt már Mohács előtt a Kis-Balaton, a Nagyberek, a Kapos–Sió–Sárvíz térségében, a Duna menti Sárközben, a Mohácsi-sziget környékén, a Drávaszögben és persze az Alföld árterein is.
  • Debrecen, Sárospatak és Erdély küldtek papot és könyvet a török megszállta területre, úgyhogy az átutazó Ottendorff 1663-ban latin iskolát talált a mohácsi kálvinistáknál.

Balkáni menekültek és hódítók

Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel. Ez a különbség még a 20. század eleji néprajzi térképen is tükröződött: a Dunántúl etnikai tarkasága a török kor öröksége, míg a VácBajaAradNagyváradSzatmárnémetiBeregszászSátoraljaújhelyKassaRozsnyóBalassagyarmatPozsonyVác pontok által határolt magyarlakta területnek, nagyjából a Nagy- és Kisalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (a 18. századi eredetű szlovák szigeteket leszámítva), majdnem teljes etnikai bontatlansága a török korban is megőrzött középkori állapot öröksége. Ez annál inkább elgondolkoztató, mivel a Dunától keletre a balkáni népelemek bevándorlását kikényszerítő vagy lehetővé tevő török hódításnak kevesebb természeti és politikai akadálya volt, mint a Dunántúlon.

E különösnek látszó jelenség sokféle oka közül kettő látszik döntőnek. Az egyik az, hogy a támadó és védekező török hadviselés súlya egyaránt mindinkább a Dunántúlra nehezedett, s elszorította a megbízhatatlan magyarokat, és helyet csinált a megbízható rácoknak. A másik az, hogy az alföldi magyarság már jóval Mohács előtt olyan gazdasági-társadalmi fejlődés útjára tért, mely a török hódítás viszonyai között a dunántúli magyarságénál ellenállóbbnak bizonyult.

Az alföldi gazdálkodási hagyományok népességmegtartó ereje

  • A Nagy Magyar Alföld – melyhez tájjelleg tekintetében a Kisalföld is csatlakozik – földrajzi adottságai miatt a magyar nép ősi gazdálkodásának leginkább megfelelt. A Maros–Tisza–Duna szögébe eső, eleinte Temesköznek, később Bánságnak nevezett területet – mint láttuk – a magyarság már Mohács előtt megosztotta délszláv menekültekkel.
  • Ami pedig a pusztásodást illeti, például Pest vármegye 346 ismert középkori településéből 91, azaz 26% már Mohács előtt pusztán állott.

Nemzet és haza

A század alapvető politikai célkitűzése, a Mohács előtti Magyarország politikai egységének helyreállítása a 17. században elvileg is problematikussá vált, gyakorlatilag pedig (mint az a század végére be is bizonyosodott) csak nemzetközi összefüggésben oldódhatott meg.

Irodalmi stílusok és műfajok

A 17. század derekán a verses elbeszélések rendkívül népszerűvé váltak. A főúri költők közül a gyilkossággal és szodómiával vádolt, végül is hamispénz-verésért lefejezett Liszty László írt Magyar Márs (1653) címen a mohácsi vészről egy eposznak szánt és Zrínyi hatására barokk elemekkel díszített verses elbeszélést, amely azonban éppen úgy nem egyéb, mint barokkosított históriás ének, akárcsak az egy évtizeddel később, mint már említettük, alighanem Báthori Zsófia udvarában keletkezett, úgynevezett Rákóczi-eposz.

R. Várkonyi Ágnes

Buda visszavívása

A nagyvezír mintegy 40 ezer főnyi hadereje 1687 nyarán vonult át az eszéki hídon, és előcsatározások után augusztus 12-én megütközött Mohács és Siklós között, a nagyharsányi hegy lábánál a szövetségesek egyesült 57 ezer főnyi hadseregével. A lovasság kardélre került vagy a Karasica mocsarába fulladt. A menekülők alatt leszakadt a Dráva-híd. Buda visszafoglalását az 1687. augusztus 12-i győzelem pecsételte meg, tette mintegy visszafordíthatatlan történelmi ténnyé. A nagyharsányi csatanyerés hírét az ütközetben kiválóan harcoló Savoyai Jenő vitte meg Bécsbe. A török táborban kitört a pánik, s több vár – Eszék, Valpó, Vukovár, Bucsin, Pétervárad, Pozsega –, csaknem egész Szlavónia jóformán harcok nélkül felszabadult. Egyetlen év leforgása alatt a Szent Liga hadserege döntő győzelmet aratott: megvette Budát, és megsemmisítette a nagyvezír hadseregét. Buda felszabadítása történelmi jelentőségű esemény: a Magyar Királyság székvárosáról lehullottak a török lófarkos harci jelvényei, megsemmisült az oszmán főhaderő, lezárult a mohácsi csata óta eltelt másfél évszázados korszak.

Az 1687–1688. évi országgyűlés

A magyar politikusok közül többen tudták, hogy a Mohács előtti Magyarország a régi formában nem állítható vissza.

Az új berendezkedés: reformtervek és a központosítás szervezete

  • A magyar főrendi bizottság 1688. szeptember végére készült el Esterházy Pál korábbi felterjesztése fonalán kidolgozott tervezetével. A berendezkedésben korszerű elgondolás, a szigorú központosítás elve vezette. Javasolta, hogy az országot a nádori hivatalból szervezett, a császári Titkos Tanáccsal egyenrangú magyar titkos tanács kormányozza. Szorgalmazta több osztrák és cseh intézmény átvételét, a Magyar Kancellária cseh mintára való átszervezését, az állami hivatalok teljes szekularizációját, a főhivatali tisztségek betöltésének magasabb, lehetőleg külföldi képzettséghez kötését. Egyedül az igazságszolgáltatás ügyét bízná országgyűlési döntésre. Célszerűnek látta a bizottság, hogy a visszaszerzett területeken a katolikus egyházat Mohács előtti szervezeti és vagyoni állapotába helyezzék vissza.
  • Magyarország Mohács előtti területi egységét nem állították vissza, hanem az egyes országrészeket közvetlenül kapcsolták bécsi kormányszervekhez.

Művelődés és országegység

Európából tekintve azonban a török alól visszafoglalt területekkel kikerekedett országra, az európai államok műveltségétől sokkal inkább eltérőnek mutatkozik az új magyar állam, mint a Mohácsnál összeomlott egykori.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

A Mohácsnál összeomlott magyar állam könyvkincsének mararadékát Pozsony, Nagyszombat, Győr egyházi intézményei, kolostorok, apátságok, zárdák, káptalanok kódexekben és ősnyomtatványokban gazdag tékái mentették át.

Művészetek

A szentesi és a mohácsi máz nélküli feketeedények sajátos technikai eljárása török hatásra tekint vissza.

Ember Győző

A Habsburg-abszolutizmus 1711 és 1765 között

Az osztrák-cseh tartományokban már a 17. század első felére sikerült az uralkodónak a nemesi rendiséget a hatalomból kiszorítania. A magyar nemesi rendiséggel szemben is ért el sikereket. Felszámolta például a rendi anarchiát, amely annak idején Mohács legfőbb oka volt.

III. Károly második török háborúja

Magyarországot III. Károlynak mindkét török háborúja közelről érintette. Az elsőben – Horvátország déli részétől eltekintve – felszabadult egész Mohács előtti területe.

Az osztrák örökösödési háború

A történetírás nem vállalkozhatik annak latolgatására, hogy vajon a Habsburg Birodalom már Mária Terézia idejében felbomlott volna-e, ha a magyarok is ellene fordulnak. Annak azonban keresnie kell a magyarázatát, hogy miért nem fordultak ellene. Nyilván több oka volt ennek. Nagyon tetszetős az a romantikus magyarázat, hogy a lovagias magyarokat meghatotta az országgyűlésen körükben megjelent és mindenkitől elhagyatva hozzájuk forduló, hűségükre, az ősi magyar erényre hivatkozó fiatal anya szomorúsága, elbűvölte őket könnyek között is elbájoló szépsége, ez lelkesítette fel, hozta őket tűzbe. Lehet, hogy ennek is volt szerepe állásfoglalásukban. De nyilván nem kis szerepe volt a még mindig fenyegető török veszedelemnek, amire éppen a nemrég véget ért török háború figyelmeztette őket, s ami ellen, miként őseik Mohács után, a Habsburgok birodalmától vártak oltalmat.

A területi integritás sérelme

Azzal, hogy egy Mohács előtti területeit visszanyert Magyarország milyen adottságokkal és lehetőségekkel rendelkezik, nyilván tisztában voltak a Habsburg Birodalom vezetői I. Lipót udvarában ugyanúgy, mint III. Károlyéban, majd Mária Teréziáéban. Politikájuk azonban hosszú ideig arra irányult, hogy ezeket az adottságokat és lehetőségeket a birodalom javára anélkül használják ki, hogy Magyarország az általuk megengedhetőnek tartottnál jobban megerősődjék, hogy a saját lábán is megálljon, s elszakadjon a birodalomtól. A 17. század szabadságharcai, nem utolsósorban pedig II. Rákóczi Ferencé, már a 18. században, eléggé bebizonyították, hogy erre indokoltan számíthatnak. Ezért nem állították helyre a Mohács előtti Magyarország területi integritását, hanem – a divide et impera elvét érvényesítve – az országot több részre megosztva tartották uralmuk alatt.

A Habsburg-házhoz és Birodalomhoz fűződő viszony

A Mohács utáni királyválasztástól Buda visszafoglalásáig a Habsburg uralkodók Magyarországnak nem örökös, hanem választott királyai voltak, Magyarország nem tartozott örökös országaik és tartományaik sorába. A magyarországi rendek, amint arról az előző részben szó volt, csak az 1687. évi országgyűlésen ismerték el a Habsburg-ház örökösödési jogát, lemondva egyben az Aranybullában biztosított ellenállási jogukról is.

A közvetlenül Buda felszabadítása után tartott s annak hatása alól nyilván nem mentes országgyűlésen hozott közjogi határozatok fordulópontot jelentettek a magyar rendiség és az 1526 óta idegen uralkodói hatalom között váltakozó erővel és sikerrel, de szakadatlanul folyó küzdelemben. Az uralkodói abszolutizmusnak, mégpedig idegen uralkodóház abszolutizmusának, jelentős közjogi sikerét tanúsították.

A siker azonban nem volt még sem biztos, sem teljes. Biztossá az uralkodónak a török fölött aratott további nagy győzelmei, a Bánság kivételével az egész ország felszabadítása, az Erdélyi Fejedelemség megszerzése, utoljára pedig, de nem utolsósorban a magyarországi rendiség legnagyobb, a jobbágyságra is támaszkodó fegyveres felkelésének, a Rákóczi-szabadságharcnak a bukása tette. Teljessé pedig az örökösödés jogának a Habsburg-ház nőágára történt kiterjesztésével vált.

A kiterjesztés nem csupán a teljességért, önmagáért történt, hanem a körülmények alakulása is időszerűvé tette. Előkészítése már korábban megkezdődött, de csak akkor fejeződött be, amikor III. Károly fiú utódra már nem számíthatott.

Az uralkodó már 1711-ben végrendeletet irt, és ebben úgy módosította a kölcsönös örökösödés ügyében még atyja életében, 1703-ban létrejött családi megállapodást, a pactum mutuae successionist, hogy amennyiben fiú örökös nélkül halna meg, saját leányai lesznek az utódai, nem pedig Józseféi és Lipótéi.

Az 1711-es végrendeletet nem hozta nyilvánosságra, nem lehetetlen azonban, hogy a benne foglalt elhatározás híre az udvarból kiszivárgott. Erre enged következtetni a horvát tartományi gyűlésnek 1712-ben hozott határozata.

Ez a gyűlés utasította a magyar országgyűlésre küldött követeit, közöljék ott, hogy a Habsburg-ház fiágának kihaltával készek a háznak azt a nőtagját királlyá választani, aki Belső-Ausztriának (azaz Stájerországnak, Karintiának és Krajnának) lesz az uralkodója.

Ennek az önkéntes határozatnak, amely az uralkodót is meglepte, kettős indítéka lehetett: az egyik, hogy megnyerjék országuk számára III. Károly különleges jóindulatát, a másik, hogy demonstrálják országuk önállóságát, azt a szándékukat, hogy sorsukról maguk döntsenek, s ne a magyar rendek döntéséhez alkalmazkodjanak.

Érdekes és fontos a horvát tartományi gyűlés határozatának Belső-Ausztriára vonatkozó része. Horvátország és Belső-Ausztria között a török uralom idején szoros kapcsolatok szövődtek. A horvátok harcoltak a török ellen, s ezzel védték Belső-Ausztriát, amelytől segélyben részesültek. Ezt úgy tűnik, a török kiűzése után is biztosítani szerették volna egy újabb török támadás esetére, aminek a lehetősége egyáltalában nem látszott kizártnak. Ezért kívánták a horvát rendek, hogy királyuk egyben Belső-Ausztriának is uralkodója legyen.

Nem tudjuk, vajon az 1712-ben összegyűlt magyar rendek az országgyűlésen tárgyalták-e a horvát határozatot, az uralkodó magyar tanácsosai azonban III. Károly felszólítására foglalkoztak vele, illetve a Habsburgok nőágának trónutódlásával, de nem mint horvát, hanem mint magyar kérdéssel. Nyilván abból a meggondolásból, hogy ilyen fontos közjogi kérdésben Horvátország, Magyarországnak része lévén, önállóan nem határozhat, hanem a magyar országgyűlésnek, amelyen képviselői jelen vannak, az állásfoglalásához kell igazodnia.

A Magyar Tanács tagjai, élükön Esterházy Pál nádorral, köztük Pálffy Miklóssal és Jánossal, a későbbi nádorokkal, nem zárkóztak el a nőági trónutódlás gondolata elől. Ekkor azonban még nem az örökösödés elismerésével, hanem választással. Úgy nyilatkoztak, hogy hajlandók lennének a Habsburg-ház valamelyik nőtagját királynak megválasztani, a választást azonban a különböző feltételek egész sorához akarták kötni

E feltételek között az volt a legjelentősebb, hogy Magyarország és az uralkodóház osztrák-cseh örökös tartományai között unió létesüljön, a megválasztott női uralkodó Magyarországot és az örökös tartományokat „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” birtokolja. Az olyan híressé vált, annyit vitatott „indivisibiliter et inseparabiliter” kifejezés ekkor, a magyar tanácsosok véleményében jelent meg először.

A véleményből világosan kiderül, hogy a magyar rendiség vezetői lényegében ugyanazért kívánták az uniót a Habsburgok Lajtán túli országaival, amiért a horvát tartományi gyűlés kívánta Belső-Ausztriával. A török elleni védekezés céljára kapott segélyt, bármilyen kétes értékű volt is az, szerették volna továbbra is, az ország majdnem teljes felszabadítása után is biztosítani, mégpedig szilárdabb alapon, mint amilyenen eddig nyugodott, államközi szerződésbe foglalt közjogi kapcsolat alapján.

Az államközi szerződésben, illetve – mivel több országgal került volna sor kölcsönös egyezményre – szerződésekben, amelyeket az országgyűlés hagyott volna jóvá, az örökös tartományok egyéb megállapodások mellett vállalták volna, hogy békében és háborúban meghatározott módon hozzájárulnak a magyar katonaság és a végvárak fenntartásához.

A török elleni segély további biztosítása kétségtelenül a legfőbb célja lett volna a magyar tanácsosok által elgondolt uniónak az örökös tartományokkal. Gondoltak azonban a magyar rendek vezetői az unióval kapcsolatban egyéb, nem katonai, hanem gazdasági előnyök biztosítására is. Szabad kereskedelemre az örökös tartományokkal, azaz piacra a magyar mezőgazdaság termékei számára, mégpedig – jellegzetes nemesi mentalitással – a földesúri majorságok produktumainak vámmentes kivitelére.

Az uralkodó számára 1712-ben javaslatot is tartalmazó véleményt készítő magyar tanácsosoktól az államférfiúi képességet nem vitathatjuk el. Számot vetettek a tényleges hatalmi és politikai helyzettel, egész Európában, főleg pedig a Habsburgok birodalmának határain belül. Levonták azt a következtetést, hogy Magyarországnak belátható időn belül nincs esélye arra, hogy Mohács előtti állami önállóságát visszaszerezze, a Habsburg Birodalomban, annak részeként kell élnie, mint ahogyan élt már közel kétszáz év óta.

A Horvát-dalmát-szlavón Királyság közjogi helyzete

A közös kormányzat feje az uralkodó személyét e területeken képviselő horvát-szlavón-dalmát bán volt. Szerepe a háromegy királyság kormányzatában lényegében megfelelt a vajda szerepének a Mohács előtti Erdélyben.

Az 1722–1723. évi országgyűlés

Noha az országgyűlés egy bizottságot is kiküldött az iratok átadásával és átvételével kapcsolatos kérdések eldöntésére, mégis harminchárom év telt el, amíg ez a törvény megvalósult, és az ország levéltára 1756-ban megkezdte működését Pozsonyban, az ország házában, a nádor főhatósága alatt, aki a Mohács utáni időkben, amíg levéltár nem létesült, az ország iratainak őrzője is volt.

Az erdélyi országgyűlések

Tudjuk, hogy Erdélyben Mohács előtt a vajdák által összehívott tartományi gyűléseket országgyűlésnek is nevezték. Erdély képviselői azonban részt vettek a magyarországi országgyűléseken is.

A Magyar Királyi Kamara

Az ország gazdasági életének fejlesztésére – magának a kincstárnak a gazdálkodását, annak fejlesztését kivéve – a kincstár jövedelmeiből, tehát lényegében a magyar állami jövedelmekből 18. század közepén éppúgy semmit sem fordítottak, mint a megelőző századokban, ideértve a Mohácsot megelőző századokat is. Persze nem feledkezhetünk meg a Mohács előtti és utáni századok közötti arról a döntő jellegű különbségről, hogy Mohács előtt a királyi udvar Magyarországon volt, s így a kincstárnak a királyi udvartartás költségeire fordított kiadásai közvetve az ország gazdasági vérkeringésébe kerültek, az ország gazdasági fejlődését segítették elő, Mohács után viszont, mivel a királyi udvar Bécsben volt, a királyi udvartartásnak a kincstári jövedelmekből fedezett költségei közvetve Bécsnek, az osztrák örökös tartományoknak a gazdasági fejlődését gyorsították meg.

Az erdélyi közigazgatás

Erdély közigazgatása, miután a Habsburgok uralma alá került, kettős alapon fejlődött tovább. Egyrészt megmaradtak a közigazgatási szervezetnek azok az elemei, amelyek már az önálló nemzeti fejedelemség idejében megvoltak, sőt nagyrészt már Mohács előtt kialakultak.

Az Uralkodói Tanács

A magyarországi közigazgatásnak főleg Mohács előtt, de még a 16–17. században is jellegzetes és jelentős szerve volt a Királyi Tanács.

Vörös Károly

A társadalmi fejlődés új feltételei

A társadalom mozgásának iránya ugyanis még ezután is jó ideig, bár egyre lassabban és egyre szűkebb sávban, abba az irányba haladt, amelynek igénye a Mohács óta eltelt évtizedeken át végig ott lappangott a politizáló rétegek tudatában, s amely már a török gyengülésének első jelére szinte természetszerűen újból éledni kezdve, a majdan felszabadulóval kiegészülő teljes államterület s azon az önálló magyar államiság minél teljesebb visszaállítását tűzte ki céljául.

Konfliktusok a nemességen belül

Főnemesség és birtoktalan vagy csak kis birtokú köznemesség ellentéte persze korántsem újkeletű jelenség, de – szemben a Mohács előtti országgyűlések éles konfliktusaival – a 17. században már összekötötte őket a török elleni védelem, illetve az Erdély és Bécs közötti ellentétek kínálta „helyezkedések” során kibontakozó közös érdek: mindkét esetben a hatalmas főúr mintegy fedezte az udvarához tartozó funkcionáriusait, védte érdekeiket.

A kastély és a vár

A parasztházaknál, a kisnemesi kúriáknál vagy éppen a templomoknál nem kevésbé vigasztalan képet mutattak a 18. század küszöbén a jómódú birtokos köznemesség és a főnemesség régi, alapjaikban nemegyszer még a Mohács előtti időkig visszanyúló kastélyai.

Kosáry Domokos

Képzőművészet

A Bécsben tanult festők sorát a legnépszerűbb és legtermékenyebb művész: Stefan Dorffmaister (?1725–1797) zárta le, aki a hatvanas évektől kezdve haláláig Sopronban élt, a Dunántúlon sokfelé működött, és témaválasztásban is a hazai közönséghez hasonult. Keze nyomát számos oltárkép és freskó őrzi, templomokban, kastélyokban egyaránt. A magyar múlt iránti figyelmének jeleként külön kiemelhetők képei az 1664-i csatáról a szentgotthárdi ciszterci templom kupoláján (1784), a két mohácsi csatáról a pécsi püspök mohácsi palotájában (1787) és Zrínyi hőstettéről, haláláról a szigetvári plébániatemplom mennyezetén (1788).

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai.

Széchenyi válsága

A Vukovárból kiinduló tengeri kapcsolat ugyanis a Duna és a Tisza völgye egész vízen szállítható terményexportját a horvát határon összpontosította volna. Széchenyi ezzel szemben most egy pest-fiumei vonal mellett szállt síkra, mely erősítené Pestnek, s az itteni kereskedelemnek egy egységes országos piac megteremtése szempontjából döntő fontosságú központi helyzetét. Ebbe a vonalba csatlakozva a Dráva partján Légrádon át Mohácsig, illetve a Nagykanizsán át Sopronig menő javasolt leágazások a hazai gazdaságnak sokkal nagyobb perspektívákat ígértek, mint a vukovári megoldás. Olyan szempontok ezek, melyek realitását nem lehet tagadni – éppen az ország az ellenzék által is annyira igényelt gazdasági önállóságának szempontjából nem –, s melyeknek súlyát és visszhangját csak erősíthette az a körülmény, hogy – mint Széchenyi sietett is hangsúlyozni – a vukovári vonal végig horvát területen vezetve, a belőle származó hasznot elsősorban nem a magyar etnikumnak biztosítaná.

Hanák Péter

Előszó

A korszakot gyakran és méltán nevezik drámainak, egy történelmi dráma végkifejletének. Mert valóban dráma volt: összecsapásoktól hevült, izgalmas, tragikus és sorsfordító, és egyúttal végkifejlet is: történelmi bűnök, tragikai vétségek és még mélyebbre nyúló fejlődésbeli torzulások következményeinek beteljesedése. Ez a dráma alkalmasint Mohácsnál kezdődött, a kelet-közép-európai balsorsból felépített Habsburg-birodalom születésekor, fő szereplői és konfliktusai a dinasztikus birodalmi integráció alapjainak első mély megrendültekor, a polgári forradalom időszakában, az 1848-es színben, majd az 1867-es felvonásvégben fejlődtek ki. A közkedvelt metafora valamiben mégiscsak sántít. A dráma hősei nem megírt-megrendezett szerepeket játszottak el, nem a végzet bábfigurái voltak, hanem korszakos tendenciák, osztályerők képviselői. A történelem mint világtörténelem – mondja Marx – mindig végeredmény.

A birodalom – és benne Magyarország – valaminő reformja, korszerűsítése, a demokratikus föderáció; az alkotmányos dualizmus és az abszolutisztikus centralizáció, a felbomlasztás és az összetartás tendenciája a polgári átalakulás egész korszakán át végighúzódott a Monarchia történetén. Sokféle, régtől ható és újonnan fellépő tényező: a nagyhatalmi erőviszonyok átrendeződése, a Monarchia hagyományos szövetségi rendszerének megbomlása, a kelet-európai, a balkáni kis népek és a Monarchia keretei közé zárt rokon nemzetek megerősödése és egységtörekvése, a dinasztia, az osztrák és a magyar uralkodó osztályok minden változtatástól irtózó, rugalmatlan konzervativizmusa és nem kis mértékben a demokratikus erők megosztottsága, gyengesége játszott közre abban, hogy a megmerevedett dualista rendszerrel szemben nem a belső reform – sem a föderalista, sem a centralista átszervezés –, hanem a felbomlás, a decentralizáció tendenciája vált uralkodóvá és a háborúvesztés viszonyai között legkönnyebben realizálhatóvá.

Ez az előszó azonban nem kívánja a nyitány szerepét betölteni, amelyben már felcsendülnek a mű fő témái. Nem kívánjuk itt rövid kivonatát és előzetes értelmezését adni azoknak a tényeknek, összefüggéseknek és folyamatoknak, amelyek elbeszélésére és elemzésére csak a következő fejezetekben kerül sor. Ilyesfajta előbeszédben helyénvalóbbnak látszik a tudománytörténeti előzmények, a mienkét megelőző történeti rekonstrukciók felvázolása. Nem gondolhatunk itt módszeres historiográfiai szemlére. Célunk csupán a korjellemző és tudatformáló történetírói irányzatok és felfogások jelzése lehet. Metaforánkhoz visszatérve: egy történelmi dráma utólagos színváltozásait, értelmezésének történeti módosulásait kívánjuk összefoglalni.

Az összeomlás és az újjárendezés időszakában a Monarchia és Magyarország történelmi szerepének megítélése a háborús felelősség nemzetközi vitájához kapcsolódott. Emlékiratok és pamfletek áradata védte vagy vádolta, gyászolta vagy temette a Monarchiát, rábizonyította a háborús felelősséget, vagy felmentette alóla. A történeti és a hatalmi realitásoknak megfelelően, az új kelet-közép-európai államok tudományos és publicisztikai irodalmában, a hivatalos nyugati fórumokon és a demokratikus közvéleményben is a kritika és elmarasztalás kerekedett felül, a Monarchiát tették felelőssé nemcsak a hadüzenetért, hanem a háború előkészítéséért is, egész elnyomó rendszeréért, amely létével provokálta a háborús konfliktust. A versailles-i ítéletnek a polgári történetírásban a Monarchiának mint a „népek börtönének” minősítése felelt meg. Ez az álláspont, ha elfogultságokkal volt is telítve, helyesen bírálta a dualista Monarchia állami és társadalmi rendszerének antidemokratizmusát, mindenekelőtt a nemzetiségek elnyomását. Különösen súlyos bírálatok érték a magyar kormányok nemzetiségpolitikáját. Ha a Monarchiát a népek börtönének, Magyarországot valóságos fegyházának tekintették. A vádlók joggal mutattak rá a megmerevedett dualista rendszer tarthatatlanságára, megdöntésének szükségességére.

A felbontás és újjárendezés alapvetően haladó folyamata azonban elfedte a kritikusok szeme előtt a megvalósítás ellentmondásait és igazságtalanságait. Gyakran úgy volt, vagy úgy látszott, mintha a Monarchia és Magyarország államrendszerének bírálata, háborús felelősségének kimutatása az újjárendezés 1919-ben realizált formájának, sőt igazságtalanságainak igazolására szolgálna. Ezzel szemben a Monarchia-barát – főként a legitimista – történetírás a Habsburgok birodalmának történelmi misszióját, nagy civilizációs eredményeit hangsúlyozta, békés törekvéseit és az ellenfelek szándékos háborús provokációját bizonygatta. A magyar történészek – az osztrákoktól is elhatárolódva – Tisza István háborút ellenző óvásait, a magyar kormány fékező, hódításellenes fellépését dobták a mérleg serpenyőjébe, Trianonnal Mohácsot állították szembe, a kereszténység védelmét, aztán a nemzetiségek boldogulását biztosító magyar alkotmányosságot, s az integer Magyarország természeti és történelmi létjogosultságát mutatták ki. Előttük Trianon igazságtalanságai, a nemzeti önrendelkezés elvének mellőzése fedte el az újjárendezés, a nemzeti államalakulás előrehaladó jellegét.

Lábjegyzetek

  1. Brodarics István, Igaz történet. Kiadta Kulcsár Péter, Humanista történetírók. Budapest, 1977. 323.
  2. Georg Wehner, A mohácsi csatatérről. Ugyanott 323.
  3. Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet. III. Budapest, 19352. 432.

Irodalom

  • A 15. század végi népesedési viszonyok számszerű becslése: Mályusz Elemér, A magyarság és a nemzetiségek Mohács előtt című, a Magyar művelődéstörténet II. kötetében megjelent tanulmányában olvasható;
  • A Mohács előtti Királyi Tanácsra: Szilágyi Loránd, A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban, 1458–1626. (Budapest, 1930);
  • Szekfű összekapcsolta a táj elvadulását és a magyar lakosság pusztulását mindazokon a területeken, ahol török seregek jártak, mégpedig már a Mohács utáni első nemzedékben: „A magyar földnek az elvadulása a török hódoltság területén már a XVI. század közepén megállapítható. Egyenes következménye annak, hogy GyőrBudapestDebrecen vonalától délre a magyar lakosság kipusztult, s nem lévén többé emberkéz, mely a falvak határait évről évre megművelje … átvette uralmát a természet, mely most ismét az embertől függetlenül termelte ki a maga új növényvilágát, sőt klímabeli változásait is. Áll ez különösen a Nagy Magyar Alföldre, ahol régebben, leszámítva a kun puszták vidékét, falu falu mellett állott … Az ember távoztával megkezdődött a füvek uralma, a talaj begyepesedett, itt elhomokosodott, ott elszikesedett … a megmaradt erdők nem tudtak többé elegendő nedvességet szolgáltatni, a páratartalom fogytával újra megjelent tehát a puszta … Ez a puszta csak most lett igazán puszta: nem a honfoglalás korának fűben és vízben gazdag ősvadonja, hanem … tipikus pontusi puszta, másodlagos, emberkéz formálta, az emberpusztítástól létrehozott kultúrformáció, melyben itt szikes, ott homokos, másutt gyepes területek sorakoznak egymás mellé, s fa, víz és emberlakások helyett legfeljebb törpeerdőt tud magából kitermelni … földművelés helyett állattenyésztés és ennek is legprimitívebb fajtája, az istálló nélküli, rideg marhatartás nyújtott a megfogyott számú lakosságnak táplálékot … Az Alföld pusztajellege, pusztai növényzete, pusztai éghajlata … tehát a török hódítás következménye … 25–30 esztendő elég volt, hogy a magyar táj képét, a föld felszínét és a talajviszonyokat gyökeresen felforgassa.” Más módon, de nem kedvezőbben alakult a Dunántúl déli részének arculata, ahova a „Balkán nyomult fel”: „Az utas észre sem veszi, hogy Magyarországból átkerült a Balkán félszigetre …”, a Duna jobb partján, Tolnától délre „minden puszta és műveletlen … tövisbokor nőtt be mezőt, szántóföldet, szöllőt … A tizenötéves háború a pusztítást csak még súlyosabbá tette s egyúttal területi mértékét is kibővítette: Budától északra, keletre eső vidékek, a Tisza–Körös–Maros szöge ekkor váltak hasonlóképpen lakatlanná … A XVII. századra már készen Volt a magyar puszta … Az Alföld homokos, szikes, vízszegény pusztajellege, a dunántúli vidék lakatlan bozót volta kiegészül egy harmadik tájfajtával, s ez a mocsár, ingovány, vadvizek, szabályozatlan folyók állandó kiöntéseit feltüntető területeké … ahol ma a szemtermelő mezőgazdaság legjobb földjei terülnek el, ott az állóvizekben magányos halászok gyakorolják ősi mesterségüket …” A homoktól keletre a Bodrogköztől az Al-Dunáig egyetlen vízi övezet húzódik, Sarkadtól Gyuláig egyetlen nagy tó, melyen csónakon közlekednek. Még a Bereg vármegyei Munkács és Szentmiklós környékét is árvizek sújtják. „Az állóvizek kigőzölgéseiből állandó mocsárlázak törnek elő.” Mindebből pedig az következik, hogy „a török beavatkozása nélkül a Mátyás korabeli 4 millióból más népek példája szerint mi is mint 15–20 milliós nép léphettünk volna be” a 18. századba. „S ez a nagy népesség legalább 80–90 százalékban magyar lehetett volna, holott … az a minimális népesség, mely a török kiűzésekor a hazában élt, már csak felében volt magyar, másik felét idegenek tették, akiknek beköltözési lehetőséget … szintén a török hódítás nyújtott.” Szekfű Gyula, Magyar történet III (Budapest, 19352).
  • Nemeskürty István, Ez történt Mohács után (Budapest, 1966);
  • A Mohácsra vonatkozó újabb irodalomban napvilágot látott felfogásokra: Heckenast Gusztáv, A tízkötetes „Magyarország története” periodizációjáról (Vita a feudális kori magyar történelem periodizációjáról. Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 45. Budapest, 1968);
  • A törökök haderejére Mohács idején: Káldy-Nagy Gyula, Szulejmán (Budapest, 1974 72–84);
  • később több kiadásban is megjelent, 1975-ben Nemeskürtynek a korszakhoz kapcsolódó más tanulmányaival: Önfia vágta sebét címmel;
  • Szakály Ferenc, A mohácsi csata (Budapest, 1977);
  • Perjés Géza, Mohács (Budapest, 1979);
  • A Mohácsot megelőző idők belső ellentéteire és Magyarország nemzetközi elszigeteltségére: Kulcsár Péter, A Jagelló-kor (Budapest, 1981);
  • A Mohács utáni évtizedekre sok adatot és érdekes jellemzéseket közöl: Szerémi György, Epistolae de perditione regni Hungariae (Monumenta Hungariae Historica II. Scriptores, Írók I);
  • Szapolyai távolmaradására a mohácsi csatából: Gyalókay Jenő, A mohácsi csata (Mohácsi emlékkönyv, 1526.)