Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs kihívására

A Múltunk wikiből

„… Az ausztriai ház szüntelenül a magyar nemesség elnyomásán munkálkodott. Nem tudta, milyen értékes lesz számára egykor ez a nemesség. Népeinél csak azt a pénzt kereste, melynek híjával volt. Nem vette tekintetbe az embereket, akik országaiban éltek. Midőn annyi fejedelem osztozkodott országain, a monarchia alkotórészei mozdulatlanságra és tétlenségre kárhoztatva, mintegy egymásra omlottak. Élet csak a magyar nemességben volt, amely méltatlankodott, de mindent elfelejtett azért, hogy harcolhasson, és úgy vélte, hogy dicsőség számára, ha halni és megbocsátani tud.”[1]

Ha másért nem, a Törvények szelleme VIII. könyvének 9. fejezete miatt Montesquieu biblikus tekintély Magyarországon. Eckhardt Sándor idézi Montesquieu angol barátjának, egy bizonyos Caldwellnek 1751-ben írt levelét: „Lehetetlen Önnek elmondanom, milyen keletje van az Esprit des Lois-nak… Láttam németre fordítva Bécsben, és amikor nemrégiben Pozsonyban voltam a diétán, láttam latinra fordítva egy könyvkereskedőnél, kinek össze-vissza valami húsz könyv volt a boltjában.”[2] A szegényes könyvesbolt jellemzése túlságosan konkrét ahhoz, hogy csak udvarias túlzásnak tekintsük ezt az információt. A latin fordítást egyelőre még nem ismerjük, de természetesen a politizáló magyar elit, arisztokrata, nemes vagy értelmiségi, amíg Haller Gábor a művet magyarra át nem ültette, az eredeti francia szöveget olvasta, vagy a német verziót hívta segítségül. Egyébként a viaskodás az idegen nyelvvel alaposabb olvasással, gondolkodási kényszerrel járt együtt; nem volt mód a gyors lapozgatásra. Valószínűleg egyes részek érdektelennek tűntek a kor magyar olvasójának. Aligha foglalkoztak – a jogtudósokon kívül – olyan fejezetekkel, mint „A polgári törvények keletkezése és változásai Franciaországban”, még kevésbé a frank hűbériség elemzésével. Már sokkal izgalmasabb volt a monarchia vezérelvéről azt olvasni, hogy „előfeltétele az előjogoknak, rangoknak, sőt, egy törzsökös nemességnek a létezése. A becsület természetéből ered az a követelmény, hogy legyenek előjogok és megkülönböztetések…”[3] Vonzó gondolatok és megállapítások szinte minden könyvben, minden fejezetben akadtak, még akkor is, ha az gyakorlatias kérdésről, az adózásról szólt: „Ha valamely monarchiában a nemesség a meghódított néppel a maga hasznára művelteti a földet,… helyes, ha a fejedelem beéri a maga birtokával és a katonai szolgálattal. De ha pénzbeli adót akar beszedni a nemesek jobbágyaitól, akkor kell, hogy az adóért a földesúr kezeskedjék…, ha ezt a szabályt nem érvényesítik, a földesúr és a fejedelem adószedői egyaránt sanyargatni fogják a jobbágyot, és egymás után mindent el fognak venni tőle mindaddig, míg nyomorultan el nem pusztul, vagy az erdőbe nem menekül.”[4] Az úrbérrendelet korában vagyunk.

A hatalom megosztásának elvét természetesen másképpen értelmezte a bécsi államtanácsos, másképpen a magyar nemes, ha a közigazgatási gépezet részese volt, vagy a megyében tevékenykedett. Olvasói fokozatosan értették meg. Már serdülő korukban, iskolai tanulmányaik során a protestánsok, tiltott, tehát vonzó olvasmányként a katolikusok. Ekkor inkább a kormányformák jellemzését, a vezérelvek kifejtését, a klímaelméletet figyelték. Koruk és a kor előrehaladtával egy-egy új fejezet, bekezdés nyert egyre nagyobb hangsúlyt. Az erény, a becsület, a félelem mint politikai szükséglet vagy politikai tapasztalat ilyen megfogalmazásban először jelenik meg a történelem jelenségein gondolkodó, felnövő és érett nemzedék tudatában; de Montesquieu tételei csak kimondják az eddig kimondhatatlant – és ami még lényegesebb, újraértékelnek és programot is szövegeznek.

Befogadásuk előkészítésében az evangélikus líceumok végezték a legeredményesebb munkát. A pozsonyi, eperjesi és késmárki líceumok alaposan oktatták Montesquieu művét. A hatékony, természetjogban, történelemben egyaránt járatos mesterek közül Benczur József és Potkoniczky Ádám, Pozsony és Késmárk líceumi igazgatói érdemelnek különös figyelmet. Miután „kicédulázták” tanulóik számára a Törvények szellemének fontos tételeit, szinte a bibliai szövegekkel egyenrangú memoriterként rögződött egy és más a fiatal, s a korszak végén már őszülő fejekben. Nagyobb megrendülést a hatalom megosztásának elve nem váltott ki – tudomásul szolgált mint álláspont, melyet jóllehet még nem alkalmaznak, de a magyar közjogtól nem idegen. Montesquieu módszeresen felépített művéből inkább szemezgetni kellett. A protestánsok elmélkedhettek a vallási türelemről, de főként a türelmetlenségről írottakról. Sérelmeik ez időben nem voltak oly fájdalmasak, mint néhány évtizeddel korábban. De nem ok nélkül jártak kérvényező delegációk az udvarnál. Hol templomok elvétele, hol iskolák működésének megszorítása, sőt, megtiltása volt az evangélikus vagy református egyház azon világi vezetőinek panasza, akik a Helytartótanácshoz, a Kancelláriához, nem egy esetben azonban közvetlenül Mária Teréziához fordultak. Az uralkodónő – akiről, tudjuk, hogy a toleranciát mélységes meggyőződéssel, mintegy kötelességszerűen ellenezte – kegyesen fogadta a deputációkat. Éppen Berzeviczy Gergely apja járt egyszer úgy az udvarnál, hogy Ferenc-napot ünnepeltek. Az udvari vendégek mögött állhatott, végignézhette a császár tiszteletére tartott vacsorát, és még a trónörökösnek is kezet csókolhatott. A deputáció kérését nem utasították el, de nem is teljesítették.

Tanulságos e korból Berzeviczy Gergely diák-diáriumában fennmaradt néhány házi dolgozat. Ezek közül a De imperio pleno-absoluto, továbbá a De statu monarchico-democratico a német természetjogi szokványokon kívül Montesquieu megállapításait is tartalmazza. A jozefinus korszak végén ugyanő már nem az államformákról és azok vezérelvéről elmélkedik, hanem a rabszolgaságról írt Montesquieu-fejezetet idézi, azonosítva a magyarokat a legyőzött és rabszolgaságra vetett, Tacitus jellemezte népekkel.

Természetesen a magyar társadalom felső vagy alsó rétegei a műből másra reagáltak. Az arisztokrata családok tagjai osztályuk jellemzését, saját funkciójuk fontosságát olvasgatták. A későbbi fejlemények azt mutatták, hogy akárcsak a lengyelek, magukévá tették a senatusra vonatkozó Montesquieu-javallatot. Kormányzatra alkalmasnak tartott, szűkebb testület egyébként e korban is működött, méghozzá kettő is. A Kancelláriát, a Helytartótanácsot a politizáló ember a magáénak érezte, még ha egyes rendelkezéseivel nem is értett egyet. Ha elfogadhatatlan rendelet jelent meg – egyébként helyesen –, nem ezeket a testületeket tette felelőssé, hanem a bécsi vezető köröket marasztalta el.

A teréziánus kor utolsó évtizedében aligha volt olyan szellemi hatás, melyet a Törvények szelleme hatásához mérhetnénk. Ez tűnik ki az 1772-ben elindult és 1777-re befejezett munkálatból, melyet latin nyelven fogalmaztak meg, és amelyet mint a magyar szabadkőművesek alkotmányát már említettünk.

Zinzendorf Károly 1772 őszén került kapcsolatba magyarországi, majd erdélyi útja során azokkal, akik az első dunántúli, horvát-magyar páholyalakítások után az ország szabadkőműveseinek egyesítésén, közös programján dolgoztak. Az általuk megfogalmazott alkotmány másolatban maradt ránk a Ferenc császárnak a schönbrunni parkban személyesen átadott bizalmas jelentés egyik darabjaként. Az az Aigner kapitány másolta le formás betűivel, aki méltatlanul katona elődeihez, amikor a szervezet utolsó éveiben maga is szabadkőműves-páholyt alapított, kissé provokátorként tevékenykedett. Ez az egyetlen latin nyelvű betűhű másolat mindazt ötvözi, amit a birtokosok, magas bürokraták, rangos tisztek és értelmiségiek a maguk helyén a társadalomról, az abban való hasznosság lehetőségéről tanultak. Természetes: hogy Montesquieu elvei is méltó helyet kaptak a szövegben, amely A magyar korona alatt provinciába tömörült Szabadság-szabadkőművesség alkotmány-rendszere címet viseli. A 66 oldalas kéziratból ezúttal főként a Törvények szelleme egyenes vagy indirekt hatását tükröző részekre utalunk. A Draskovich-obszervaneca, így nevezték Draskovich Jánosról, egyik alapítójáról, később országos hatásra tett szert, de már kezdetben, tehát a teréziánus kor utolsó évtizedében több fontos dél- és nyugat-dunántúli páholy, majd a budai és a pozsonyi páholy is e rendszer jegyében dolgozott.

Az egyenlőség szeretetének, óhajtásának hangsúlyozása után – nem véletlenül – a törvényekre tér rá a szöveg: „A törvények az elnyomás eszközei (instrumenta oppressionis), hiszen ezeket a hatalmasak (potentiores) hozták.”[5] A törvények veszélyesek, mert holmi szent tekintélyt élveznek (sacram praeferant speciem). „Vessük pillantásunkat adózóink sorsára, s azt látjuk, hogy szinte összeroskadnak az irtózatos teher alatt, pedig csak annyit viselnek, amennyit a törvény ír elő.”[6] E tűrhetetlen helyzeten a szabadkőműveseknek segíteniök kell. „A hatalmasokat a magunk szintjére kell hoznunk, a nyomorultakat magunkhoz emelni.”[7] Ne törjön senki a fény, gazdagság, hatalom felé. Mindezt nem érdemekkel szerzik az emberek, hanem erőszakkal, melynek eredménye könnyen elvész, nem így az erényé (megjelenik a virtus!), amely örök érvényű. Sonnenfels és Zinzendorf a közeli, Montesquieu a távoli mester, amikor a magyar szabadkőműves alkotmány kirója a páholymunkák tennivalóit, azt, hogy az egyes területek művelői testvér létükre milyen témákról gondolkodjanak, milyen kérdésekről tartsanak előadásokat. A papoknak jut az a különös feladat, hogy azon töprengjenek, vajon jobb-e a mai rómaiak (hodiernorum Romanorum) erkölcse, vagy az antik rómaiak bálványimádása volt-e jobb? (Ha nem tudnók, hogy a szervezők zömmel katolikusok, azt vélhetnők, hogy türelmetlen protestánsok fogalmazták a szöveget.) Vajon a pokol létének elvetése egy népnél javulást hoz, vagy az erkölcsök rosszabbodására vezet? Ezután következik a szabadkőműves alkotmány jozefinista jellegét eldöntő kérdés: „Mi kedvezőbb nép számára, ha polgárai erkölcsileg kifogástalan ateisták, vagy ha becstelen, de istenhívő emberek?”[8]

A katona-testvérek témái is tanulságosak: a zsoldos vagy a honsereg nyújt-e többet az országnak? Mi hevíti inkább báterságra a katonát? A pénz, a dicsőség vagy a megvédendő haza szeretete? Hogyan lehetne fegyelmet tartani, de a mostani, a merőben a felettesek hatalmára épített fegyelemmel szakítani? Vajon helyes dolog-e egy fiatalembert csak és kizárólag katonai pályára nevelni? Hogyan lehetne kiirtani a polgári és a katonai hatóságok között dúló vetélkedést és gyűlölködést? Hogyan kell vélekedni a katonai esküről, amely a római miles fegyelmének alapja volt? Nem lehetne valami hasonlót, ezzel egyenértékűt kitalálni?

A hivatalnokok is kapnak feladatokat. (Értsünk a hivatalnok alatt bürokratát. Niczky grófnak, a szabadságrendszer egyik alapítójának, akit Pesten egy katonai repülőpáholyban francia tiszt vezetett be a szervezetbe, egész rokonsága a megyékben vagy a Helytartótanácsnál szolgált.) Szükséges-e Magyarország lakosságszámának emelése? Ha igen, mi a kívánatos? Idegen országokból jöjjenek telepesek, vagy lenne más lehetőség? Felmerül a kérdés, szükség van-e kereskedelmi forgalomra? Ha igen (és persze, csak igen lehet a válasz), hogyan, milyen törvényekkel kell ezt előmozdítani? Az adóteher elosztásának mi a legméltányosabb módja? Hogyan lehetne a katonaság eltartásáról úgy gondoskodni, hogy az kevésbé terhelje meg a népet? Milyen módon lehetne a telepített kolónusok sorsán javítani? (A déli tájakon, a Bánság közelében az ottani tragédiák emléke még eleven, s az újonnan jöttek újabb nehézségekkel találják szemben magukat.) Végezetül: hogyan lehetne a fényűzésnek határokat szabni?

A moralisták számára a következő témák kínálkoznak: Milyen erkölcsöt kell a népbe oltani, hogy az a közjót (publica felicitas) óhajtsa? Mivel lehet elérni a nép erkölcsének jobbulását? Mit jelent a hazaszeretet? Hogyan lehetne azt általánosabbá tenni? Mi legyen a nevelés fő célja? Hogyan lehetne az emberiség szeretetét a merőben a hazára irányuló szeretettel összeegyeztetni? Mi a közjó, mi a magánboldogság lényege? Elegendő-e az ifjút erényre inteni, és felnőtt korban átengedni a dics- és nyereségvágynak?

A jogászoknak, közíróknak (nevezetes dolog, hogy a szervezet eleve publicisztikai tevékenységet vár a testvérektől) a következő fontos témákat jelöli ki az obszervancia: „Milyen valójában országunk alkotmánya? Abban az állapotban kell megtartani, amilyenben a törvények rögzítették? Az alkotmány netán megingott részeit hogyan kellene megreparálni? A kormányzatnak melyik a legjobb formája? Lehet bármilyen alkotmányt bármilyen országban bevezetni? Vagy a helyi körülményekhez kell azt alkalmazni? Mi a kívánatosabb, az alkotmány stabilitását megőrizni, vagy a körülmények változása során ilyen vagy olyan formában átalakítani?”[9]

Eddig a tennivalók sorjázása, melyet egy etcetera fejez be, jelezve, hogy a páholyban a testvérek a szükséghez mérten vethetnek fel más problémákat is. Nevezetes a latin irat 41. oldalán annak leszögezése, hogy a kidolgozott témák nyilvánosságra hozása, vagyis a publikálás nem holmi hiúsági kérdés, hanem azt hasznossága, az utilitas szabja meg. Előfordulhat, hogy a téma kidolgozója csak a posteritas, az utókor dicséretét kapja meg, amely általában méltányosabb, mint a jelen. A dolgozatok a páholy irattárában helyezendők el.

Olvashatunk a latin szövegben fejtegetést a becsületről, ez kapcsolja össze az isten, a haza és a barátok hármas együttesét. A honestasMontesquieu ezt a virtus-nál is magasabbra értékeli – mindegyikkel szemben kötelező. E szigorú követelmény az ateisták előzőkben jelzett elfogadása után nem tűnik egészen hitelesnek. A király iránti hűség, becsület is szabadon értelmezhető. Ő „a törvény értelmében a nemzet feje és atyja… [tehát] aki a hazáját szereti, királyát is szereti addig, amíg igazságos. A király pedig annál inkább igazságos, mennél több jó polgára van, olyanok, akik a közjót, a hasznosságot tartják szemük előtt.”[10]

Nem folytatjuk az idézeteket. Az 1770-es években, egymást követő újrafogalmazások során dolgozták ki, végezetül 1777-ben zárták le ezt a szöveget. Akik ekkor az országban szabadkőművesek voltak vagy részt vettek a tennivalók rögzítésében, vagy hamarosan megismerték, akár a nagy titoktartás ellenére, akár éppen azért. A teréziánus korszak utolsó évtizedében, az udvar számára sikertelen, a nemességnek látszólag sikeres országgyűlés utáni korszakban fokozatosan érlelődött a bécsi „kihívásra” a válasz. A régi nemzedék már kiöregszik, a lojálisak és az ellenzékiek egyaránt. A közép- és a fiatal nemzedék sokkal hajlékonyabb. Világot akar látni, és elkezdi látni, friss tekintettel, saját világát is, annak minden visszásságát. Nem menti fel önmagát a felelősség alól. Cselekvésre kész nemzedék nőtt fel, nem utolsósorban Montesquieu művén nevelődve.

Az új hangvétel, mely már az irodalomban is jelentkezik, főként a szabadkőművesség keretein belül lehet nyílt, talán szenvelgő, de őszinte. A reformnemesség ekkor bontakozik ki egy kissé Bécsben, egy kissé Pozsonyban, a Felvidéken, sokszor idegenben formálódva, társadalmi szintjéhez, vallási hovatartozásához mérten sokszínűen. A reformnemességnek van sok arisztokrata, középnemes, kisnemes tagja, és mellettük ott áll az értelmiség. Mellettük, de tőlük függően. Szerepük ebben a társadalmi szövedékben szintén a szabadkőműves alkotmányból olvasható ki: minden osztályból kell választani „testvéreket”, de elsősorban orvosokat, bennfenteseket (aulae familiares), gyóntató papokat, mert főként ezek a bizalmas titkok tudói, melyek ismerete a szabadkőművesek hasznára lehet. A szabadkőműves alkotmány nem említi a titkárokat, a házitanárokat – nagy számban találkozunk velük a következő évek során. De a lényeg a latin szöveg előző soraiban rejtőzik: azokat kell megkeresni és megnyerni, akik vagy saját személyükben, vagy kapcsolataik révén a többi testvérnek hasznára lehetnek. A népszerű embereket kell megnyerni. E prakticista elvek igen szépen megférnek a népboldogító tervekkel. Bécs és a nemesi ellenfél-partner nem tehettek egymásnak szemrehányást. A szenzibilitás és a ráció találkozásának korát élték. Még nem zárult le Mária Terézia uralmának kora, de már színre léptek a jozefinisták. Programjuk kész. Az együtt vagy külön, a Béccsel vagy Bécs ellenében kérdése arisztokratát, nemest, polgárt és értelmiségit hamarosan döntésre kényszerít. A választ, a válaszokat ismét Montesquieu segítségével adják meg.

Lábjegyzetek

  1. Montesquieu, A törvények szelleme. VIII. könyv, 9. fejezet.
  2. Eckhardt Sándor, A francia forradalom eszméi Magyarországon. Budapest, 1924. 23.
  3. Montesquieu, A törvények szelleme. III. könyv, 7. fejezet
  4. Ugyanott XIII. könyv, 5. fejezet.
  5. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv. Vertrauliche Akten. Vol. 67. Nr. 10. pag. 11.
  6. Ugyanott pag. 13.
  7. Ugyanott pag. 14.
  8. Ugyanott pag. 31.
  9. Ugyanott pag. 33.
  10. Ugyanott pag. 34.

Irodalom

Montesquieu-vel. kapcsolatban általános hatásvizsgálatot végez német területre R. Vierhaus, Montesquieu in Deutschland (Collegium Philosophicum. Studien Joachim Ritter zum 60. Geburtstag. BaselStuttgart 1970).

Montesquieu fiatalokra is gyakorolt hatásáról Berzeviczy tanulmányainak, füzeteinek ismeretében írhattam: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus (Budapest, 1967. 47–76). Lásd újabban: Vígh Annamária, Benczur József (Kéziratos egyetemi doktori értekezés. Budapest, 1987). ez irányú kutatásait, s tanulságos lenne Koppi Károly irathagyatékának alaposabb megvizsgálása. Horváth Ambrus, Koppi Károly működése (Szeged, 1940. 110) megírja, hogy „ sok szerzőnek – akiket Koppi olvasott – csak nevét tudjuk, de használt művének címét nem” Olvasmányai,munkái között ott van Montesquieu. akinek hatását felmérhetjük latin nyelvű. történelmi előadásából (Budapest, Piarista levéltár, V 160. 66/a és 66/b. 208. doboz. Periodus VII. 1517–1795. pag. 149). A Montesquieu-impulzus, általában a felvilágosodás mérsékelt szárnyának alapos ismeretéről tanúskodik ez a teljességgel kiaknázatlan levéltári anyag. A gyakran hangsúlyozott protestáns felvilágosodás mellett méltó helyet kellene biztosítani a haladó katolikus felvilágosodásnak is.

1955—ben Montesquieu-centenáriumot ünnepeltek Magyarországon. Az évfordulóra nem a legszerencsésebb időszakban került sor. Montesquieu megméretett és könnyűnek találtatott – csak a Perzsa levelek kaptak kegyelmet. Az ekkor megjelent tanulmányok közül csak Bónis György, Montesquieu jogi és politikai nézetei (A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei 1956. 209–247) bizonyult időtállónak.

Montesquieu hatását sem a szabadkőművességre, sem általában hazai vonatkozásban nem vizsgálták. Fontos, itt el nem végezhető feladatnak tekintjük ezt: szinte filológiai munkát, levelek, tervezetek elemzését kívánná. A szabadkőműves alkotmányon (a Draskovich—obszervancia idézendő elaborátumán) túl egyelőre csak Berzeviczy néhány szabadkőműves beszédének tervezete, Dessewffy József több kiadatlan levele tekinthető bizonyítéknak. A családi levéltárak gondos vizsgálata biztos eredményre vezetne.

1796-ban Aigner kapitány, az a magyar szabadkőműves, aki a Festeticsek dégi kastélyába menekítette a birodalom megmaradt szabadkőműves iratait – ezek másolati anyagát nevezzük ma dégi szabadkőműves levéltárnak (Magyar Országos Levéltár P. 1134) – Ferenc császárnak Eques de Hungaria néven adott át bizalmas jelentéseket. Az eredeti latin másolaton kívül az előzékeny kapitány német fordítást is készített. A Draskovich-obszervancia szabadkőműves alkotmányának címe: Systema constitutionis latomiae Libertatis sub Corona Hungariae in provinciam redactae, s teljes latin anyaga – a sors különös fintora ez – Ferenc császár bizalmas levéltárának iratai között maradt fenn (Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Vertrauliche Akten, Vol. 67. Nr 10. fol. 130–158). Az alkotmány magyar szövegét Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon (Budapest, 1900. 76–83) olyan pontatlanul közölte, olyan mértékben akarta a szabadkőművességet a forradalmi törekvések esetleges vádja alól ”rehabilitálni”, hogy a törvények megváltoztatásának halvány szándékát is kiiktatta a szövegből: „Távolról sem szándékozunk az elfogadott vélemény vagy törvények által létesített társadalmi rendet felforgatni” – írja Abafi, míg a pontos fordítás: „Nincs lehetőségünk, bátorságunk arra, hogy a státusokat, amelyeket vagy törvények, vagy a közvélemény szankcionáltak és megszilárdítottak, felborítsuk.”

A szabadkőműves alkotmányban ajánlott tematika, akár politikusoknak, akár katonáknak, papoknak vagy jogász-publicistáknak kínál feldolgozandó kérdéseket a hetvenes évek tan- és olvasmányanyagának friss benyomásai alapján, korszerű igénnyel készült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő évtizedekben ki-ki – munkájának vagy kényszerű munkátlanságának jegyében – a felkínált témákon dolgozik. Elmondható ez Hajnóczy Józsefről, Benczur Józsefről, Berzeviczy Gergelyről, Skerlecz Miklósról, Almássy Pálról, Podmaniczky Józsefről, vagy a nem alkotó, de cselekvésükben ezeket a célkitűzéseket követő Teleki Lászlóról, Széchényi Ferencről, Festetics Györgyről.


A teréziánus korszak néhány társadalmi jelensége
A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város Tartalomjegyzék