Mosonmagyaróvár

A Múltunk wikiből
(Moson szócikkből átirányítva)

latinul Ad Flexum, németül Wieselburg-Ungarisch Altenburg

város Győr-Moson-Sopron megyében a mosonmagyaróvári kistérségben
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.

Moson (németül: Wieselburg) Mosonmagyaróvár része, 1939-ig önálló község volt Moson, majd Győr, Moson és Pozsony k.e.e. vármegyében, akkor egyesült Magyaróvárral. Wikipédia

1060
ősz: Béla herceg három lengyel dandárral a Tisza-vidékre nyomul. I. Endre családját Ausztriába küldi, és német segédcsapatokat kér. A Tiszán átkelő német sereget Béla bekeríti. A menekülő I. Endre a mosoni kapunál szerencsétlenül jár, s fogságba esve rövidesen meghal a zirci udvarházban.
1063
ősz: I. Béla királyra dömösi kúriájában rászakad a trónépítmény, a beteg királyt a Mosont ostromló német had felé viszik, útközben azonban meghal; három fia Lengyelországba menekül.
1074
március 14. Géza, László és Ottó morva herceg serege Mogyoródnál megveri Salamon és szövetségesei seregét. Salamon Moson és Pozsony várába vonul vissza.
1079
eleje: I. László hadat küld a német határvidékre, és visszafoglalja Mosont.
1096
július: Az Emich gróf vezette keresztes hadat, amely Moson várát ostrom alá vette, Kálmán seregével visszaűzi.
1558
Bécsben megjelenik Bornemisza Péter Szophoklész-fordítása, az Élektra, Magyaróvárott Huszár Gál prédikációs könyve, Az Úr Jézus Krisztusnak úrvacsorájáról.
1559
Óváron megjelenik Sztárai Mihály komédiája, Az igaz papságnak tüköre.
1793
Üzemel Mária Krisztina főhercegnő mosonmagyaróvári textilüzeme.
1818. november 1.
Megalakul a Magyaróvári Gazdasági Tanintézet.
1850. november 5.
A magyaróvári gazdatisztképző állami mezőgazdasági főiskolává alakul.

Tartalomjegyzék

Györffy György

A külpolitika átfordulása

A fejedelem a Tonuzobával beköltözött besenyők egy részét Moson vidékén telepítette le, amelyet a bajor támadás még 951-ben elnéptelenített, és amely Magyarország nyugati kapujának számított.

Béla ezer napja

A német sereg nem tudva keresztülhatolni a gyepűkön Salamon magyar híveinek egy csapatát egy rejtett lápi úton előreküldte, s ezek segítségével kézre kerítette Moson várát.

Fegyverszünet. Pénzügyi reform.

Mihelyt Henrik elvonult, megjelentek Béla fiai lengyel segédcsapatokkal, mire a királyi család Mosonba menekült.

Belháború. Géza uralma.

A huszonkét éves, országa vesztett királyt a mosoni határvárban várta anyja és felesége.

Salamon csak két határvárat tudott megtartani, Mosont és Pozsonyt, de itt sem érezhette magát biztonságban. Még 1074 nyárelőn Géza Sopron megyei besenyő határőrei Zoltán nevű főnökük vezetésével betörtek Mosonba, és Salamon ezeket is csak Ernest osztrák őrgróf segítségével tudta visszaűzni. Ilyen körülmények között biztonságosabbnak látta, ha anyját és feleségét Ausztriába, az admonti kolostorba küldi, maga pedig, követve elűzött elődei példáját, német segítségért folyamodik.


Másnap Henrik haditanácsot hívott össze, amelyen a pátriárka és a seregvezérek kellő fontolgatás után a visszavonulást ajánlották. A kísérő hajók elsüllyesztése után sietve hagyták el az országot, kivéve a nyugati vármegyéket, ahol HenrikSalamon feltételeinek teljesítése nélkül – egy uradalmat birtokba vett. Regensburgba érve, a Lajta és a Fertő tó közötti területből négy faluban 100 háznépet a freisingi püspöknek adott adományba azzal, hogy a püspök Moson várát erődíteni tartozik.

Géza 1075-ben nyugodtan megkoronáztathatta magát Fehérvárt, s a nyitrai hercegséget átengedte Lászlónak, a biharit pedig Lambertnek. A Mosonvárban ülő németek szemmel tartására erős őrséget ültetett Kapuvárba és Győrbe, Salamon kiskirályságát, Pozsony környékét pedig biztosították a Vág menti várak helyőrségeivel és a csallóközi besenyő határőrökkel.

László egyeduralmának biztosítása

1078-ban Lipót (Luitpold) osztrák őrgóf is elfordult Henriktől, mire László alkalmasnak látta az időt a németek által megszállt Moson visszafoglalására, és 1079 elején téli hadjáratot intézett a német határvidékre. Henrik félretéve sürgetőbb tennivalóit, pünkösd táján Regensburgból személyesen vonult a keleti végekre, amivel annyit elért, hogy Lipót behódolt neki, de a Lajtán inneni részt elvesztette.

A keresztes hadjárat

  • Míg Péter remete a Rajna-vidéken toborzott, és a zsidók megsarcolásával pénzt szerzett, Valter lovag a fele sereggel előreindult, és május derekán érkezett a magyar határra. Kálmán szabad átvonulást és piacot biztosított neki a zarándokúton: MosonGyőrSzékesfehérvárTolnaBaranyavárValkóvárZimony; ezen haladva három hét alatt rendben elértek Zimonyba.
  • Gottschalk júniusban 15 000 főnyi seregével már a mosoni kapunál kért bebocsátást mint békés zarándok, de mihelyt bent volt az országban, látva a gazdag szérűket és nyájakat, elkezdett élelmet rabolni,az ellenállókkal pedig kegyetlenkedni.
  • A következő, még nagyobb német–francia sereget, amelyet Emich gróf vezetett, Kálmán király már be sem bocsátotta. A Lajta és a Duna mocsarai között vezető út egyetlen átkelőjét, Moson várát elzárta előlük. A keresztesek hat hétig pusztították a környéket, majd kierőszakolták egy másik híd létesítését. Amikor Moson várát ostrom alá vették, már azt fontolgatták, hogy ki legyen közülük Magyarország királya. A hosszas ostrom alatt mind a támadók, mind a védők készletei kimerültek. Amikor a keresztesek a falakon már két helyen rést nyitottak, és az utolsó támadáskor a magyarok elszántan védekeztek, hirtelen pánik tört ki a támadók között, és futásnak eredtek. A vár védelmét irányító Kálmán király rögtön támadásba lendült át, szétverte az egész hadsereget, sőt üldözésüket Ausztria határvidékén is folytatta.

Kristó Gyula

Kereskedelem

Az Óvárról Bruckon át Bécsbe vezető út hegyeshalmi szakaszáról Imre 1197. évi és II. Endre 1217. évi okleveléből szerzünk értesülést.

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név földvár égett (égetett) sánccal lakótorony
Mosonmagyaróvár–Királydomb X
Mosonmagyaróvár–Vár X

A tatárok Magyarországon

A magyarok Székesfehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár és Léka váraiba vették be magukat.

Sinkovics István

Habsburg Ferdinánd megválasztása

A tanácsosok újbóli tárgyalásokat javasoltak Bornemiszával, és egyben azt is, hogy a királyné mellé küldje­nek 1200 főből álló őrsé­get, mely személyi védelmét szolgálná, és biztosít­hatná számára a férje vagyonából őt illető hitbért, amely a Garam menti bánya­városok, a bányák, Huszt vára, a máramarosi sóbányák, Zólyom, Óvár, Munkács, Diósgyőr és más várbirtokok jöve­del­mé­ből tevődött össze.

Újabb koronázás Fehérvárott

Ferdinánd augusztus 3-án indult el Óvárról, és 20-án már Budán volt, amit János addigra elhagyott.

Bécs ostroma

Ferdinánd, ígéretei ellenére, nem küldött csapa­tokat az országba, és így Budán kívül csak Óvár fejtett ki egy ideig ellen­állást.

Zimányi Vera

Demográfiai feltételek

A 16. század elejéről való fraknói (Sopron vármegye) és az 1566. évi mosonmagyaróvári urbárium egy sor régen, részben a 15. században elpusztult falut sorol fel, melyek soha többé nem épültek újjá.

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

  • Ugyancsak kikerült a magyar pénzügyi ellenőrzés alól az összes dunántúli harmincadhivatal is, melyeknek Magyaróvár volt a központja; ezek az Alsó-Ausztriai Kamarától függtek, és a pénzbevételeket oda fizették be. E kimutatásokból hiá­nyoz­nak továbbá a Pozsony városában felállított harmincadhivatal bevételei az 1633. évet megelőző időszakból, mert ezek az iratok egyelőre még osztrák levéltárakból sem kerültek elő. A Magyaróvári Főharmincadhoz tartozó vámhivatalok bevé­telei sokkal kevesebb évből ismertek. Ezért kiindulásul a pozsonyi csoport adatainak segítségével próbálunk követ­kez­tetni a vámbevételek változásaira, az egységes összehasonlítás szempontjából 1633 után is elhagyva a Pozsony váro­sá­ban befolyt, ekkortól már ismert összegeket. A 16. század második felében a 11 tagú mozgó átlagok a vámbevételek rend­kívül dinamikus emelkedését mutatják. Az abszolút csúcsot az 1587. és 1589. évek forgalma jelentette (a közbülső 1588. év adatai ismeretlenek), kerekítve 137 ezer, illetve 120 ezer forint bevétellel. A teljesebb kép felvázolása kedvéért von­juk be a vizsgálódásba a magyaróvári vámkerület harmincadhelyeinek bevételeit is. 1574-1576-ból részletes adatok áll­nak rendelkezésünkre: a három évben kerekítve 82-96 ezer forint között mozgott a jövedelem, de egy feljegyzés szerint ezt az összeget még növelni kell egyes magyaróvári harmincadfiókoknak az importból származó, 1573-1575 közt átlag évi 19 ezer forintos bevételével, amit a pozsonyi Főharmincadhivatalba külön át kellett utalniuk. Ez az összeg független volt a pozsonyi vámkerület bevételeitől. Mindez mintegy 101-115 ezer forintot tett ki. A Pozsony városában működő vám­hi­vatal bevétele ismeretlen; egyéb támpont híján – az 1542. évi analógiák alapján – a pozsonyi vámkerület jövedelmének 9%-ára tesszük. Így a legmagasabb vámjövedelmek, melyek az ország nyugat-északnyugat felé irányuló forgalmát tük­rö­zik, mintegy 230-260 ezer forintra emelkedne.
  • A török terület adatainak értelmezése azonban problematikus, mert e vám nem török részről szedett szabályos kül­ke­res­ke­delmi vám volt, hanem egyfajta forgalmi vám, ami független volt attól, hogy bel- vagy külföldről származtak-e a fel­so­rolt áruk. A kivitt élő állatok tekintélyes részét minden bizonnyal a királyi Magyarország területén hajtották tovább nyu­gat felé, itt tehát újra, magyar részről első ízben elvámolták az állatokat, s így szerepelnek a magyaróvári, szenci vagy egyéb vámhivatalok adatai között, amiként a váci és budai török vámhivatalok adatai között is.

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

Kihasználva a pénzváltás kurzusainak eltéréseit Velencében, Bécsben és Augsburgban, a velencei „conduttori delle becarie” leg­alább 25%-os előnyhöz jutottak, az ausztriai kereskedőkkel szemben. Ez a nagy előny viszont lehetővé tette számukra, hogy a magyarországi marhavásárokon, így Győrött, Pápán és Magyaróvárott, sokkal magasabb árakat tudtak fizetni; mint akár az oszt­rák, akár a német kereskedők, és ezzel a piac uraivá váltak.

Bányavárosok – kereskedőpolgárok

Az itáliai eredetű, de hamarosan Bécsben megtelepedő Andreas és Sylvester Joanelli pedig magyarországi polgárok sorát fog­lal­koz­tatta kereskedelmi ügynökként: így 1588-ban Pirgler Gáspár, Geiczl Zakariás és Partinger Mátyás pozsonyi polgárokat, 1595-ben Deák Vencel mosoni polgárt, valamint Torkos Andrást, Mészáros Mátyást és egy bizonyos Götelt és társait.

Sinkovics István

A magyarországi központi igazgatás

Sőt Ferdinánd nemcsak az Udvari Kamarának, hanem a Magyar Kamarával forma szerint egyenrangú Alsó-Ausztriai Kama­rá­nak is beleszólást biztosított a Magyar Királyság jövedelmeinek kezelésébe. Az ország nyugati határán az előző században elzá­lo­gosított várakat (köztük Fraknót, Kismartont és Kőszeget) a rendek ismételt kérésére sem engedte visszaváltani: így ezek az Alsó-Ausztriai Kamara felügyelete alatt maradtak. Feltűnőbb, hogy a Mária királynénak hitbér és jegyajándék címén lekötött magyar­országi bányavárosokat és egyéb jövedelmeket visszaváltásuk után ugyancsak az Alsó-Ausztriai Kamarára bízta, és az olyan jövedelmező nyugati harmincadhelyeket, mint a pozsonyi és óvári, szintén ennek a kamarának rendelte alá.

A védelem költségei

A magyarországi védelmi vonal költségei 1577-ben is annyira vontatottan és hiányosan folytak be, hogy az udvar kölcsönöket kény­szerült felvenni, a hosszabb lejáratúakért birtokokat, jövedelemforrásokat (például a magyaróvári harmincadot) lekötni, vagy kamatot fizetni.

Hazai és nemzetközi összefogás-kísérletek

Szinán ott folytathatta a hadműveletet, ahol az előző évben abbahagyta; körülzárta Tatát, és a negyedik napon a vár megadta magát. Szentmárton (Pannonhalma) őrsége sem tanúsított ellenállást. Július végén a török sereg már Győrt ostromolta, és Mátyás főherceg tábora ellen is támadást készített elő. Hajóhidat építtetett, és ágyúkat, majd csapatokat szállíttatott át a túlsó partra. A német tábor az ellenség készülődését nem tudta megakadályozni. Mátyás főherceg visszavonult Magyaróvár felé, pus­ka­porkészletét pedig felgyújtotta. A törökök megtámadták az elmenőben levő hadsereget, és táborát, szekereit, minden fel­sze­re­lé­sét birtokukba vették. Ezzel Győr végső veszélybe került.

Makkai László

Az államháztartás pénzzavarai

A dunántúli harmincadok magyar kamarai igazgatásba vételét a Bethlen sikereit kihasználó 1622. évi országgyűlés harcolta ki, s ha még 1647-ben is szigorúan utasítani kellett a magyaróvári harmincadost, hogy bevételeit ne az Udvari Kamarába, hanem a Magyar Kamarához fizesse be, a század közepére a harmincadok valóban kikerültek a császári központi hatóságok alól.

Zimányi Vera

Fiskális törekvések a kereskedelmi haszon megcsapolására. Adózás.

A magyar kamarákhoz befolyt külkereskedelmi vámok összege azonban – mint láttuk – jelentősen csökkent, annak ellenére, hogy hosszas harcok után visszacsatolták a több mint fél évszázadon keresztül az Alsó-Ausztriai Kamara alá rendelt magyaróvári harmincadcsoportot és Pozsony város harmincadhivatalát.

R. Várkonyi Ágnes

„A század főnixe”

Eközben a Habsburg-kormányzat számot vetve azzal, hogy a Montecuccoli parancsnoksága alatt Magyaróvárnál lassan gyülekező mindössze 6–7 ezer főre tehető hadsereg nem elegendő a város védelmére, az uralkodó kíséretével Linzbe helyezte át székhelyét, és Bécsben kitört a pánik. A török támadás kibontakozásával párhuzamosan egyre inkább a Haditanács befolyása érvényesült a birodalmi bel- külpolitika irányításában, s akarva-akaratlan számolnia kellett az örökös tartományok védelmére a Magyarországon mozgósítható erőkkel. Zrínyi tekintélye megnövekedett az udvari körökben. Lipót császár a legmelegebb szavakkal biztosította bizalmáról: „Legyen meggyőződve és legyen biztos, hogy nem fogom elhagyni … Ezek között a szerencsétlen viszonyok között legnagyobb bizalmam az ön személyében van.”[1] A békeajánlatok meghiúsulása és a török hadjárat megindulása miatt tekintélyét vesztett Porciánál is kedvező fogadtatásra talált Lippay javaslata. Lipót császár és magyar király tehát jóváhagyta a nádor döntését, és Zrínyit a magyar csapatok főparancsnokává nevezte ki. Zrínyi Porciának beadott felterjesztése szerint csak sikeres cselekvést biztosító feltételekkel vállalta ezt a felelősségteljes tisztséget. Erre a király „authoritás”-t adott a nádornak, hogy ellátás és belső rendtartás tekintetében Felső-Magyarország, sőt az erdélyi őrségek is tőle függjenek. Mivel a császár Regensburgba indult, a kormányzást különleges testületre bízta, s itt Nádasdy képviseli a magyar ügyeket. Zrínyi helyett a horvát báni tisztséget öccse, Péter látja el.

1663. szeptember 9-én Vas vármegyében, Vát mellett mintegy 10 ezer főnyi magyar katonaság hadimustráját tartotta meg Zrínyi, az összes magyar csapatok főparancsnoka (totius Nationis Hungaricae Dux). Ezután szeptember 15-én Oroszvárott Gonzagának, a Haditanács elnökhelyettesének jelenlétében Zrínyi mint magyar főparancsnok találkozott Montecuccolival, és kidolgozták a közös haditervet. Érsekújvár felmentéséről azonban már elkéstek. A külön fővezérség alatt működő két haderő: a császári és a magyar csapatok hadmozdulatait nem tudják megfelelően a összehangolni. Az ellátás nincs megszervezve kellőképpen, és a lakosság a módon védekezik. Montecuccoli Magyaróvárról Cseklészre, majd Pozsony alá vonult, a polgárok azonban nem eresztették be a városfalak közé, régi állomáshelyére tért tehát vissza, s hadserege rabolt és pusztított.

A téli hadjárat

Fél évszázad óta nem állott készen Magyarországon olyan nagy létszámú katonaság, mint amilyen 1664 tavaszán várta a császári engedélyt a támadásra. Felső-Magyarországon Souches parancsnoksága alatt 9 ezer, Óvárnál Raimondo Montecuccoli vezetésével 28 ezer ember, amelyhez a Mura mellett Zrínyi, Hohenlohe és Strozzi császári generális összesen körülbelül 17 ezer s a várak mintegy 12 500 fegyverese társult.

Adó- és kereskedelempolitika

  • A kereskedelmi monopóliumokat vásárolták, vagy elmaradt fizetések, kiegyenlített számlák fejében nyerték az udvartól. Így a monopóliumok teljes vagy részleges felmentést adtak a vámfizetési kötelezettség alól, ezzel csökkent a királyság bevétele, miközben az egyik legjövedelmezőbbnek számító vámhelyet, a magyaróvári harmincadot már korábban közvetlenül az Alsó-Ausztriai Kamarához csatolták.
  • 1660 és 1670 között a győri harmincadon 211 958, a pozsonyin 108 396, az óvári harmincadon pedig 178 005 forint jövedelmet mutattak ki.

Bérletek és vállalkozások kincstári támogatással

A társaság igazgatásától 1675-ben megváló Lelio di Luca ötéves monopóliumot nyert az Olaszország városait ellátó marhakereskedelemre. Ugyanebben az évben a Habsburg-kormányzat monopóliumot adott az úgynevezett Hass-féle Ochselhandlung magyarországi működésére. Ez a kereskedelmi társaság Bécs húsellátását tartotta kezében, és a Magyarországon összevásárolt állatok számára Óvárott több száz szarvasmarha befogadására alkalmas istállókat építtetett.

Művészetek

Az ötvösművészet irányát a megrendelők szabták meg: a főurak, az egyházak és főleg a főpapság. Stílusát pedig már a századfordulón az európai ötvösművészet központjának számító Bécs növekvő vonzereje alakította. Pozsony, Nagyszombat, Vác, Győr, Magyaróvár, Székesfehérvár ötvösművészetének a háború és az újonnan berendezkedő egyház igényei adtak újabb lendületet.

Ember Győző

Marhakereskedés

A forgalom nem korlátozódott a magyarországi marhára. Erdélyből, a román vajdaságokból, bolgár és szerb területekről magyar földön át vezetett az állat útja a nyugati fogyasztó felé. Az odavaló kereskedők hazájukban vásárról vásárra járva vásároltak. Csordáikat azután magyar területen, Békés, Zaránd, Csanád, Arad megyékben, a temesi vidéken a földesuraktól bérelt pusztákon javították fel. Általánosan jellemző a kor állattartására, hogy a tenyésztő megmaradt a rideg tartás mellett, a hizlalást a kereskedő végezte. A javítás egész évig is eltartott. A feljavított állatok a következő év tavaszán kerültek magyar kereskedők kezére. Ritkán jutottak el a szegedi, kecskeméti, pesti, legfeljebb a váci nagyvásárra, az átvétel rendszerint a feljavítás helyén történt. A magyar kereskedők azután magyarországi állatok keverésével javították az idegen gulyákat. Az ország nyugati részén, főleg Mosonban és Győrben társulatokba tömörültek. A puszták láncszerű sorát bérelték. Az idegen, feljavított gulyákat az első kézből vásárolt hazai rideg csordákkal együtt legeltetve és hizlalva, lassan hajtották egyik bérletükről a másikra nyugat felé. Fő piacuk Bécs volt, a távolabbi kereskedés kiindulópontja, de más irányban is hajtottak ki állatokat, elsősorban Morvaországba és Belső-Ausztriába.

Heckenast Gusztáv

Textilipar

Főúri textilmanufaktúráink, még ha annyi figyelmet fordítottak is rájuk, mint a Forgáchok szervezte gácsi részvénytársaság vagy Mária Krisztina főhercegnő a mosoni üzemére, csak egy – és nem is különösen jövedelmező – vállalkozás voltak a nagybirtok számos egyéb, mezőgazdasági vállalkozása mellett; tulajdonosaikra az üzem fejlesztésének gazdasági kényszere aligha hatott.

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

Az uralkodócsalád vállalkozásai, Lotharingiai Ferenc sassini és holicsi manufaktúrája, Mária Krisztina főhercegnő mosoni üzeme, a dinasztia magánvagyonából merítették tőkéjüket, ami részben feudális eredetre, részben a németalföldi bankházakkal fennálló, nem mindig tisztázható kapcsolatokra mutat.

Kosáry Domokos

Társadalomtudományok

Valóban: a jozefin évtizedben egy olyan újféle gazdasági irodalom kezdett kibontakozni, amely főleg az ország parlagon heverő kincsei jobb kiaknázásának, a termények eladásának, exportjának s egyúttal a kereskedelem és közlekedés, főleg a vízi utak javításának kérdéseivel foglalkozott. Nagyszebeni, mosoni vagy éppen osztrák kereskedők mellett, akik általában az ország határain kívül tették közzé írásaikat, e kérdések néhány hazai, felvilágosult nemest is foglalkoztatni kezdtek, főleg olyanokat, akik pozíciójuknál, hivatali funkciójuknál fogva nap mint nap találkoztak velük.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

1846-ban a győri Duna-ágon összesen 4 millió 987 ezer pozsonyi mérő (p. m.)[2] gabonaféle érkezett a városba. Ennek kétharmadát tovább szállították a mosoni Duna-ág felé, a többit győri raktárakban helyezték el.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1815–1848

A termelés mennyiségének és értékének növekedését szemléltetve, nem hagyható figyelmen kívül a gabonafélék átlagárainak emelkedése sem, amely egyenletesen tartotta a lépést az európai gabonafélék hasonló irányzatával (12. táblázat). Ezen belül azonban mindenekelőtt a bécsi gabonapiac áraitól függött a magyarországi gabona árának alakulása a legfőbb vásárhelyeken, ez esetben elsősorban Győrben, részben Mosonban. Az itt működő kereskedők spekulációs felvásárló-raktározó, majd kedvező árfolyamok esetén tömegméretekben gabonát piacra dobó tevékenységét a főként a bécsi áralakulásban kifejezésre jutó konjunktúra határozta meg, amelyet az egyes örökös tartományok esetenként eltérő terméseredményei is befolyásolták. (1843-ban például Morvaországban, Csehországban volt rossz termés, és ez felhajtotta a gabonaárakat.) Más években az örökös tartományok jó termése lenyomta az árszintet (pl. 1842-ben). Ugyanakkor az áremelkedés üteme egész Európában és Magyarországon is, valamint az örökös tartományokban, a szállítási viszonyok javulásával összefüggésben lassúbb volt, mint a gőzvontatású hajók alkalmazása előtt. Az 1841–1847. évek átlagos gabonaárainak nagyobb arányú emelkedésén már érzik az 1845–1846. évek Európa-szerte rossz terméseinek árfelhajtó befolyása. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az sem, hogy az örökös tartományok 1834 és 1837 között 1,097 millió Ft C. M. értékű gabonát importáltak más országokból. Nagyobb mennyiségű termelés esetén a Magyar Királyság ezt a mennyiséget is leszállíthatta volna.

12. táblázat
A gabonafélék (búza, rozs, árpa, zab) átlagárai Magyarországon és az örökös tartományokban (1821–1850) (konvenciós forintban, ausztriai mérőnként)[3]
Időszak Magyarország Örökös tartományok
forint krajcár index 1821–1830=100 növekedés 1831–1840 1841–1850 %-ban forint krajcár index 1821–1830=100 növekedés 1831–1840 1841–1850 %-ban
1821–1830 1 02 100,0   1 41 100,0  
1831–1840 1 23 133,9   1 50 109,9  
1841–1850 2 17 221,0   2 07 125,7  
        65,1       14,4
Forrás: Földes Béla, Statisztika tanulmányok a gabonaárak hullámzásairól a XIX. században és a gabonadrágaságok hatásairól. Budapest, 1882. 30. A pesti piaci évi átlagárak alapján.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A Duna mellett fekvő Moson gabonaátrakó helyként tett szert jelentőségre. Csaknem minden házában gabonaraktár várta az érkező és Alsó-Ausztriába továbbítandó árut. Lakói nem véletlenül voltak a megyében a legvagyonosabbak.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Számos kereskedő a pénzkölcsönzést is üzletágai közé iktatta, de mivel a terménykereskedés átlagosan évi 40% körüli hozammal biztatott, a kölcsöntőke viszont nagyobb részben csak 6%-ot hozott – az uzsorás üzleteket itt figyelmen kívül hagyva –, s emellett a kereskedelmi tőke gyorsabban is forgott a kölcsöntőkénél, és a nagyobb haszonnak ez jelentős forrása volt, a győri kereskedők inkább – és láttuk, egyre többen – a terménykereskedés iránt érdeklődtek. Szinte állandóan úton voltak Bécs, Moson és Győr között, vagy nagy összegekkel a tárcájukban az Alföldre utaztak árubeszerzés céljából.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

A magyarországi mezőgazdaság csak úgy indulhatott meg a korszerű gazdálkodás útján, hogy Magyarországon és Erdélyben kezdett felnőni olyan mezőgazdasági értelmiségi réteg, amely az újításokhoz szükséges ismereteit részben külföldön, Jénában és Göttingában, részben itthon, a már működő keszthelyi Georgikonban, illetve Magyaróvárott, részben pedig elméletileg képzett gazdák mellett, a gyakorlatban szerezte. Azok a főurak, akik segélyeket adtak, hogy kollégiumok diákjai megjárják a külföld egyetemeit, gazdaságuk számára kívántak ily módon képzett tiszteket nevelni.

A terméseredmények

Azok az árutermelő földesurak, akik a háromnyomásos gazdálkodás kereteit áttörték, birtokaikon a mecklenburgi, illetve a holsteini gazdálkodást vagy a forgós gazdálkodást meghonosították, az istállózást, állatállományukban a fajtaváltást megkezdték, eredményeiket már az új gazdasági technikának köszönhették, és elérték a nyolcszoros, kilencszeres maghozamot. Ezek közé a gazdaságok közé tartoztak Hunyady János gróf ürményi, József nádor alcsúti es kisjenői, Károly főherceg magyaróvári, Széchenyi István nagycenki, Károlyi Lajos gróf suránymegyeri, Batthyány Lajos gróf ikervári uradalmai.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

Hasonlóképpen durva posztófélék, takarók, pokrócok gyártásával foglalkozott a magyaróvári, részben szintén háziipari fonóbázison épülő, a gyöngyösi, a rajkai, nemesi tulajdonban levő és a sárospataki, kereskedőtőkés birtokában levő posztókészítő üzem is, valamennyi a konjunktúra szülöttjeként. Finomposztó gyártására rendezkedett be a 18. század második felében alapított gácsi manufaktúra, amelyet tulajdonosa, Forgách Antal gróf 1800-ban alakított át részvénytársasággá. A részvényesek között megtalálható Nógrád megye előkelőbb földbirtokosai mellett két neves pesti tőkés vállalkozó, Malvieux György Alajos kereskedő és pénzváltó, valamint Liedemann János Sámuel kereskedő. Utóbbi a vállalat üzletvezetője is lett. A manufaktúra 1807-ben már 30 községben mintegy 2000 asszonyt foglalkoztatott háziipari gyapjúfonással.

A francia háborús konjunktúra hozta igénynövekedésnek kívántak eleget tenni többek között az Óbudán és Pesten működő kékfestő üzemek. Az itt festett vászon a paraszti ruha anyagául szolgált, a módosabbaknál már a nyomott kartonnal együtt. Nagy választékban és jelentős mennyiségben azonban csak az ország ekkor legnagyobb textilüzeme, a Puthon János Keresztély bécsi nagykereskedő által még a 18. század ötvenes éveiben létesített sasvári (Pozsony megye) manufaktúra állított elő nyomott kartont. Fonókörzete 1790 és 1815 között Sasvár és Holics körül egész sor falura kiterjedt, ahol az üzem adta pamutból fontak nyersfonalat. 1800-ban az ország különböző megyéiben 20 ezer embert foglalkoztatott a vállalat háziipari fonással, és 500 ezer konvenciós forint értékű arut termelt. Az üzem részére alsó-ausztriai, morva- és csehországi községek lakói, a bécsi dologházba kényszerített emberek, az ottani kórházak betegei és a külvárosok népéből is sokan készítettek fonatot.

A textilipari vállalkozók – láttuk – még mennyiségi szempontból sem támaszkodhattak a falusi, mezővárosi munkaerőre. Minőségileg pedig a csupán egyszerű, elemi igényeket szolgáló, durván megmunkált áruk termelésére képes vidéki munkaerő csak az alacsonyabb rendű, kevesebb technikai felkészültséget igénylő munkafázisokban volt hasznosítható. A munkafolyamatnak a finom minőségű – a korabeliek szerint luxusigényeket szolgáló – textilneműket előállító kisebb-nagyobb manufaktúrák munkamegosztásában a végtermék elkészítéséhez vezető utolsó fázisa immár szakmailag jól képzett üzemvezető irányítása alatt folyt, különösen a finomabb áruk esetében, ahol, mint például számos selyemszövet, továbbá selyemkendők, szalagok, bársonykelmék elkészítésénél már csupán az anyag drága beszerzési ára is magasabb szintű technológiát, jobb felkészültségű munkást és bonyolultabb, egy helyre összpontosított üzemszervezetet követelt.

A magyarországi textilipari vállalatok egy részében – posztókészítő és kartonnyomó üzemek esetében – a nyersanyagot félgyártmánnyá előkészítő termékké még a tőkés vállalkozó központi üzemén kívül dolgozó háziipari vagy céhes bedolgozók dolgoztak fel, a végtermék azonban már a központi műhelyben készült (festés, szövés, színnyomás). A selyem-, a bársony- és a muszlinszövetgyártás valamennyi munkafolyamatát már csak közvetlen művezetői ellenőrzés mellett végezték. Míg tehát az első esetben szórt, az utóbbiban központosított, szerves manufakturális munkaszervezetben folyt a termelés.

A textilipar belső fejlődését azonban már nem csupán a munkamegosztás differenciálódásának terjedése és mértéke jelezte, hanem új technológia is, amely a gépek – Magyarországon a tőkeszegénység miatt is igen lassú – elterjedésével j art együtt. A gépek alkalmazása még csupán az izomerőt tette nélkülözhetővé; a munkaerőt forradalmasította, de a munkaeszközöket még nem. Lehetővé tette, hogy gyengébb, fejletlen testű munkaerőt alkalmazzanak a munka végzésére. A gép az ember kezének, lábának – képletesen szólva – megnagyobbítása, fizikai erejének megnövelője volt ugyan, de kézzel végzett munkáját még nem helyettesítette. A régebbi eszköz, a szerszám lett nagyobb, termelékenyebb, de a termelőmunkát maga az ember végezte. Az emberi munkát helyettesítő, az embert a gép kiszolgálójává tevő munkagépek majd az ipari forradalom vívmányai lesznek, amelyek használatára Magyarországon csak 1867 után kerül sor. Korszakunkra még a manufaktúrakorszak kezdetei jellemzők, annak szociális velejáróival: a női, a gyermek-, kisebb jelentőségűen mint másutt a dologházi, rab- és kórházi, szegény- és árvaházi munka felhasználásával együtt. A manufaktúra igényeinek kielégítésére alkalmas szakképzett hazai munkaerő hiánya miatt a magas minőségi munkát külföldiek végezték. A textilipari vállalkozások közül csak néhány sorolható a nagyobb méretűek közé. Az általános tőkeszegénység miatt a legnagyobb üzem, a sasvári, külföldi tőke vállalkozása volt. A textilüzemek túlnyomó többsége nem haladta meg a céhes ipari műhely nagyságát.

A bőripar üzemszervezete ekkor csak a legnagyobbak esetében haladta meg a nagyobb céhes üzem kereteit. Az iparág másik jellemzője, hogy a név szerint ismert 10 tulajdonos közül 6 volt céhbeli és csupán 4 kereskedelmi tőkés. A bőripar volt az az iparág, amelyben a céhes mesterek kiemelkedően nagy számban részesedtek a hadiszállításokban, elsősorban Pesten és Budán. Ez a körülmény egyúttal rávilágít az iparág fejlettségi szintjére is.

A közönséges gyümölcspálinka és a törköly főzése mind a földesúri regálebérlők, mind a parasztok gyakorlatában már a 18. században ismeretes volt. A konjunktúra ezen a téren is változást indított el a fogyasztási szokásokban. A legfinomabb, külföldről behozott likőrök a megnövekedett keresetű vagy jövedelmű, de nem gazdag fogyasztóknak is túl drágák voltak. Ezért a belföldi vállalkozók különféle, nem drága, de élvezhető és az egészségre nem káros, közepes minőségű rozsólist (narancsvirágból, narancsból és fűszerekből készített likőr) vagy ánizslikőrt kezdtek termelni, amelyekben eddig hiány volt.

A jómód lassú növekedése, a fogyasztási szokások ezt követő változása, az igények bizonyos fokú emelkedése olvasható le a kő-, föld-, agyag- és üvegipari termelés alakulásán is.

A fémből készült edényeket és az ónmázas cserépedényeket a jobb módúak háztartásából már a francia háborús konjunktúra idején kezdte kiszorítani az angol kőedény és a finom fajansz.

A konjunktúra évtizedeiben öt kérészéletű próbálkozás indult el, de az 1815 utáni válságperiódus alatt, részben még előtte mind tönkrement, kivéve a kassai (1801) és a pápai (1802) finomedény manufaktúrákat.

Az edénygyártó üzemek néhány kivétellel a kereskedelmi tőke vállalkozásai voltak és – nyersanyagbázisaik közelségének megfelelően – vidéken létesültek. A gyártási technológiában a Wedgwood által feltalált fehér agyagból és kvarcból álló keménycserép, a korszakunkban elterjedő angol kőedénykészítés volt az újdonság. Ennek a technikának az alkalmazásához már a fazekasmesterség technológiáját meghaladó szakismeretek voltak szükségesek. Emiatt alkalmaztak külföldi edénygyártó munkásokat az újonnan létesített edénygyártó üzemekben, amelyekben egybemosódott az egyszerű tőkés kooperáció és a manufakturális munkamegosztás határa.

Pest országos központtá fejlődésével együtt járt a közvilágítás és a magánlakások fényforrásigényeinek változása is ugyanúgy, mint más fejlődő városokban, például Temesvárott. A faggyúgyertyát az igényesebb háztartásokban az olajjal világítás kezdte felváltani. A növényolajgyártás fellendülése a nagybirtokosokat repcetermelésük növelésére serkentette. A leggazdagabbak kényelmét szolgáló hintókat előállító néhány manufaktúra a kocsik alkatrészeit különféle szakmák céhes mestereinél készíttette el. Műhelyében csak az összeszerelés folyt, az egyszerű tőkés kooperáció kezdetleges formájában, amikor az elaprózott céhes kistermelésből már kinőtt, de még ahhoz kötődő vállalkozás jön létre, annak minden technológiai hátrányával együtt. A heterogén manufaktúra fokáig mind a kocsigyártó, mind más, főleg fémfeldolgozó céhes mesterekből lett vállalkozók csak az 1830-as években, még inkább az 1840-es években jutnak el.

Az ipari fejlettségi szint egyik mutatójának tekinthető az üzemek szerszám- és eszközigénye. Az a tény, hogy Royce és Taylor, kiváltsággal felruházott angol gép- és szerszámkészítők zurányi (Moson megye) üzemének termékei közül csak a reszelőt keresték, míg hidraulikus emelőgépre, gyapjú- és pamutfonó, mezőgazdasági eszközökre – mint a helytartótanácshoz intézett egy beadványukból kiviláglik – nem akadt vevő, jelzi az 1790 es 1815 közötti ipari fejlettség és a gépek iránti igény színvonalát.

Számszerűség tekintetében rögtön a vasipar után következett az üvegipar (23 üzeméből 13 földbirtokosé, 10 polgári tulajdonban volt).

A részben jobbágyi munkaerővel, kezdetleges kézműipari technikával, bérlő által működtetett üveghutákban közönséges öblösüveget, főleg palackot, egyes helyeken táblaüveget is készítettek. Így hasznosították elsősorban a birtok fáját. A termelt árut a környékbeli vásárokon hozták forgalomba. A továbbfejlődés gátja ez esetben nem a kereslet hiánya volt, hanem a szakmunkásoké, akiket magas bérért Cseh- és Morvaországból, osztrák vagy olasz területről lehetett csak hozatni. Az általános tőkeszegénység egyik tüneteként ezt a megterhelést a legtöbb hutásbérlő nem bírta el.

A préselést és a húzást, amivel az üvegtányérokat és a táblaüveget készítették, kevés helyen végezték. A csiszolást vagy a köszörülést csak .az Orczy bárók parádi földesúri hutájában és a sziklai, polgári bérlő kezén levő hutában vezették be.

Az üveghutákhoz hasonlóan túlnyomórészt kézműipari keretek között mozgott a papírgyártás is. A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas—szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A [[Besztercebánya|besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomitója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt. A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott. Utóbbit nem csupán az tette nevezetessé, hogy gazdag pesti kereskedők voltak részvényesei, hanem az is, hogy néhány bécsi tőkés és magyar főúri nagybirtokos (Széchenyi István, Batthyány Lajos és mások) is tőkét fektetett a vállalkozásba. A magyarországi cukorgyárak ebben az üzemben finomították a nyerscukrot.

A cukorgyáraknal is gyorsabb ütemben fejlődött az 1840-es években a malomipar. 1841 szeptemberében kezdte el az őrlést a pesti József Hengermalom. Kéthengeres, amerikai rendszerű üzem volt. Nagysurányban és Esztergomban is működtek a pestivel azonos, amerikai rendszerű hengermalmok, száraz lisztőrlési módszerrel. Tovább folytatta termelését a soproni malom is. A magyaróvári uradalom műmalma és gépműhelye szintén a nagyobbak közé tartozott, és évi 70 000 mázsa lisztet őrölt, de még nem a száraz lisztőrlési eljárással.

A tőkés iparfejlődés 1848 küszöbén

Az üzemekbe fektetett tőke forrását közelebbről szemügyre véve láthatjuk, hogy a nagy tőkebefektetést igénylő legjelentősebb vállalatok, jelentős korszerűsítések vagy a nagybirtokon (vasművek, cukorgyár, szeszipari vállalatok stb.), vagy a földesurak jelentős tőkerészesedésével (József Hengermalom, gácsi posztógyár stb.), vagy teljes egészében külföldi tőkebefektetéssel (Óbudai Hajógyár, Miesbach Alajos téglagyára, Puthon sasvári, Wechtl magyaróvári textilmanufaktúrája stb.), vagy jelentős külföldi tőkerészesedéssel (például szénbányák) jöttek létre.

Benda Kálmán

Napóleon és Magyarország

A béketárgyalások Magyaróvárott folytak, majd két hónapon át. Francia részről Champagny külügyminiszter, osztrák részről a fiatal Clemens Metternich gróf vezette a tárgyalásokat, amelyek lassan, vagy sehogy sem haladtak. Naponként mentek a gyorsfutárok Schönbrunnba Napóleonhoz és a tatai várba Ferenchez, miközben a két miniszter és a francia csapatok parancsnoksága egyik bált a másik után adta a csapatok és részben a lakosság szórakoztatására. Napóleon nagy területi engedményeket és óriási hadisarcot kívánt, amit Ferenc semmiképpen nem akart megadni. Nemegyszer már úgy volt, hogy a tárgyalások megszakadnak és a háború folytatódik; ezért Napóleon egy napra Győrbe is lejött Bécsből, hogy az erődítményeket megtekintse és felújításukra parancsot adjon. Amikor azonban a francia császár megfenyegette Ferencet, hogy ha nem békül, a megszállt területeken bevezeti a francia rendszert, a Code Napoléont, azaz megsemmisíti a feudalizmust, és kilátásba helyezte, hogy a Habsburgok három országát (Ausztria, Magyarország, Csehország) erővel szétválasztja, az osztrák császár engedett. Kikapcsolva a külügyminisztereket, a két uralkodó megegyezett egymással, s október 14-én megkötötték a schönbrunni békét. Az Osztrák Császárság mintegy 150 ezer négyzetkilométernyi területet vesztett, három és félmillió lakossal. Elvesztette Krajnát, Triesztet, Karintia déli felét, s Magyarországból is lekanyarították Horvátország tengermenti részét. Galíciát a Napóleonnal szövetséges orosz cár kapta, Berchtesgadent, Salzburgot és az Inn-kerületet Bajorország. Ausztria ezenkívül kötelezte magát, hogy hadseregét 150 ezer főre szállítja le és 85 millió frank hadisarcot fizet.

Vörös Károly

Az értelmiség

A keszthelyi Georgikonban és Magyaróvárott 1848-ig körülbelül 2200 hazai hallgató fordult meg; az Institutum Geometricumnak 1765 és 1848 között körülbelül 1400 hallgatója volt; a selmeci Bányászati Főiskolán 1800–1801-ben 25, 1847–1848-ban azonban már 116 hallgató tanult.

Gergely András

Széchenyi István

Az elmaradott gazdálkodás megváltoztatása iránti igény korábban részint a nagybirtok gazdasági vezetőinek jobb felkészítésére hivatott gazdasági tanintézetek létesítésében jutott kifejeződésre (nagybirtokosok alapították Óvár, Keszthely híressé vált tanintézeteit, bár volt a parasztok életén segíteni kívánó kezdeményezés is, mint Tessedik Sámuelé Szarvason), részint a gazdasági szakírók hívták fel a figyelmet a gazdálkodásban szükségessé váló és megvalósítható változtatásokra.

Arató Endre

Az irányt mutató irodalom

Dessewffy József gróf író, konzervatív politikus 1808-ban hangsúlyozta, a kormánytól függ annak a jelentős célnak a megvalósulása, hogy 25 év múlva ne legyen egyetlen olyan ember az országban, aki nem tud magyarul. S hogy ez szemében nem pusztán a magyarnak mint hivatalos nyelvnek az ismeretét jelentette, hanem a beolvasztó politikát, azt mutatja javaslata is, amelynek értelmében a kézműves, a mosoni purger, a kassai és eperjesi mesterember, a liptói olejkar, a krajnai pór, a bánáti örmény árendás és a pozsegai földesúr tanuljanak, tudjanak és szívesen beszéljenek magyarul.

Vörös Károly

Az oktatásügy intézményei

A változatlan szerkezetű intézményhálózatban az egyre emelkedő iskolai fokozatok szorosan egymásba illeszkedő elemekből álló, együtt nézve meglepően jól kidolgozott és már csak részletekben tökéletesített hierarchiájában a változások – az abszolutizmusnak a fennálló viszonyok megmerevítésén fáradozó törekvéseihez igazodva – már csak ritkák és semmi esetre sem strukturálisak: a rendszer egészét nem érintik. Hiányoznak belőle a polgárosodásnak az állam közvetlen szempontjaiból már érdektelen, bár – s talán nem is véletlenül – a polgárosodás szempontjából szinte leglényegesebb területein, a gazdasági életben szükséges szakképzés intézményei. Pótlásukra (ugyanúgy, ahogy a képzőművészet vonatkozásában már láttuk) majd magánintézmények fognak vállalkozni: például a keszthelyi és a magyaróvári gazdasági akadémia, az Iparegylet szaktanfolyamai és a Pesten s néhány vidéki városban is meginduló, kereskedelmi ismereteket oktató tanfolyamok.

A tudományok

Kémia, biológia, állattan, növénytan: a bennük folyó hazai természettudományos kutatás eredményeinek gyakorlati komplex felhasználására és bizonyos szintetizálására két önmagában is komplex természettudományi területen került sor: az agrártudományban és az orvostudományban. Az előbbiben, ahol a pesti egyetem mellett elsősorban Keszthely és Magyaróvár földesúri fenntartású, már felsőoktatási jellegű tanintézetei jelentették a sajátlag tudományos igényű kutatás bázisait (ám mellettük már nem kis szerepet játszottak egyes gyakorlati mezőgazdák is), a korszak kezdete elsősorban a nagy, általában külföldi (részben elméleti) szakmunkák és a hazai, elsősorban hagyományos gyakorlat többé-kevésbé sikerült egyeztetéséből született, erősen gyakorlati és ezért teljességre törekvő rendszeres kézikönyveket hív életre (Mitterpacher még latin, majd Nagyváthy és Pethe már magyar nyelvű munkáit).

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

Az agrárszakemberek képzésének színvonalát jelentősen emelte a magyaróvári Habsburg-uradalom gazdatisztképzőjének állami mezőgazdasági főiskolává alakítása (1850). Az elméleti stúdiumokat fokozatosan gyakorlatiakkal társító, ugyancsak kizárólag német nyelven oktató intézet azonban az adott korszakban sokkal inkább a lajtántúli, mint a hazai mezőgazdaság szakember-utánpótlását szolgálta.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Pest forgalma közvetlenül 1849 után még alig haladta meg Mosonét. A belső vámhatár felszámolása a mosoni piacot gyorsan jelentéktelenné tette, majd az 1860-as években a bécsi versenytársaktól is szorongatott győri kereskedők forgalmának növekedése fékeződött le, míg a pestieké, akik a lisztkivitelben már korábban megszerezték az első helyet, alig több mint egy évtized alatt megkétszereződött.

A bányászat és az ipar fejlődése

A kapitalizálódó mezőgazdaság által a vasból készült munkaeszközökre, sőt gépekre támasztott óriási igény egy részét hazai üzemek elégítették ki. Jórészt még korábban Pest-Budán alakult műhelyek fejlődtek kisebb-nagyobb üzemekké (Vidats, Röck), de Mosonban is gépjavító műhelyt fejlesztett mezőgazdasági gépgyárrá a német földről Magyarországra telepedett Kühne Ede.

S. Vincze Edit

A magyarországi munkáspárt

A neudörfli kongresszuson részt vettek a magyarországi szociáldemokraták képviselői is, Pestről Korn Ferenc, a Magyarországi Munkáspárt tagja, a cipészek szakegyletének elnöke, Pozsonyból Heckmann István cipészsegéd, a fővárosi cipész szakegylet egyik létrehozója és vezetője, továbbá egy küldött Mosonmagyaróvárról: Josef Weber. A gyér forrásanyag szerint a magyarországi küldötteknek csak tanácskozási joguk volt. Ez arra utal, hogy a Magyarországi Munkáspárt szervezetileg nem csatlakozott a Neudörflben alakított párthoz.

Katus László

A bányászat és a nehézipar

Vidéken az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság resicai gépgyára a legjelentősebb, ezenkívül a Bars megyei Vihnyén (Kachelmann), Kassán (Fleischer), Mosonban (Kühne) és Szombathelyen (Mayer) működtek nagyobb gépgyárak.

Orosz István

Az állattenyésztés fejlődése

Már a 70-es évek elején néhány gazdaság tejtermelésre rendezkedett be (a magyaróvári Akadémia tehenészete 1871-ben, a kisbéri uradalomé 1872-ben, Andrássy Aladáré Vecsésen 1875-ben stb.).

Vörös Károly

A felsőoktatás

Műszaki téren a bányászati szakképzésnek továbbra is legmagasabb fokú szerveként megmaradt a selmeci bányászati akadémia (immár azonban magyar tannyelvűvé alakítva), mezőgazdasági vonatkozásban pedig az 1869-től államosított, 1874-től akadémiai rangot nyert magyaróvári gazdasági akadémia, mely érettségi és 1 éves gazdasági gyakorlat után 2 éves képzéssel ad ki főiskolai oklevelet. Az oktatás itt 1884-ig párhuzamosan magyar és német nyelvűségét ekkor a magyar nyelv kizárólagos használata váltja fel.

Katus László

A munkaerő

Az öt gazdasági akadémia (Magyaróvár, Keszthely, Debrecen, Kassa, Kolozsvár) a mezőgazdasági nagyüzemek részére képzett szakembereket, akárcsak a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola erdőmérnöki szakosztálya, és ebbe a kategóriába sorolhatjuk a budapesti Állatorvosi Főiskolát is.

Vörös Antal

A termésátlagok és a fejlődés mérlege

A búzatermelés fokozásának ebben az időben a jobb trágyázásnál és talajművelésnél is lényegesebb problémája lett a fajtakérdés. Jelentőségére a magyaróvári gazdasági akadémia tanára, Cserháti Sándor és a mellette felnőtt fiatal nemzedék hívta fel a termelők figyelmét.

Állattenyésztés

A szarvasmarha-tenyésztés terén a tiszta vérű tenyészetek felállításában és ezek révén az egész köztenyésztés átalakításában kétségtelenül jelentős szerepe volt a nagybirtoknak; de itt szinte meg is állt. Midőn a századfordulón a tőkés árutermelés szempontjainak jobban megfelelő haszonra tenyésztés került előtérbe, kezdeményezésben elmaradt a parasztság mögött. E tenyésztési irányra ugyanis az 1900-as évek elején a magyaróvári akadémia tanárának, Ujhelyi Imrének a kezdeményezésére és irányítása alatt a mosoni falvak parasztsága tért át először.

Katus László

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

E két hegyvidéki nehézipari tájunktól eltérően elsősorban az élelmiszeripar, s részben a textilipar játszott szerepet a nyugatmagyarországi kisalföldi iparvidék kialakulásában, ahol viszonylag erős kézműipari hagyományok is éltek. A nehézipart Győr, Pozsony és Magyaróvár gépgyárai képviselték.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

A mezőgazdasági szakemberképzést szolgálta az Állatorvosi Főiskola (1899-től), a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia (1906-ban 3 éves képzésre tért át) s a vele együtt akadémiai szintre emelt keszthelyi, debreceni, kassai és kolozsvári mezőgazdasági tanintézetek is.

A műszaki tudományok

Ezek az új ágak és szolgáltatások részben következményei, részben előmozdítói voltak a mezőgazdaság intenzív fejlesztésének, amelyen széles körű agronómusgárda munkálkodott. A kutatás egyik központja Magyaróvár maradt, innen indultak ki a korszak jelentős kezdeményezései az agrogeológiától a talajjavításon át a növénytermesztés és a korszerű állattenyésztés kísérleti és elméleti megalapozásáig.

Lábjegyzet

  1. M. Forstall, Stemmatographia Mavortiae familiae Comitum de Zrin, 1664. StA Hungarica, fasc. 280.
  2. 1 pozsonyi mérő = 62,5 l.
  3. 1 ausztriai mérő = 61,49 l.

Irodalom

Kiadványok