Muhi

A Múltunk wikiből
község Borsod–Abaúj–Zemplén megyében a miskolci kistérségben
Wikipédia
Muhi légifotó.jpg
1241
április 11. A tatár fősereg Muhinál megveri IV. Béla seregét. A csatában a magyarok súlyos veszteségeket szenvednek.
nyár eleje: Kálmán herceg belehal Muhinál kapott sérüléseibe.

Bóna István

A késő bronzkor

A katasztrófát egyetlen népesség vészelte át viszonylag zökkenőmentesen, az Észak-Magyarország hegyei közt élő lakosság. A pilinyi kultúra népe magas, hegyi várakba zárkózott. A várakban évszázadokon át folyt az élet, szomszédságukban ismét több ezer síros hamvasztásos temetők (Zagyvapálfalva, Nagybátony stb.) keletkeztek. A pilinyi nép valóságos megkövesült magyarországi bronzkor. Átmenti a késő bronzkorra a középső bronzkori temetkezési formát, a keramika számos díszítőelemét és a koszideri korszak fémművességét, amelyet önállóan és igen magas színvonalon fejleszt tovább (rimaszombati típusú bronzok). Az elkövetkező nyugodtabb századokban a pilinyi kultúra terjeszkedni kezd a helyek lábánál elterülő síkságon (muhi csoport), és egészen a korai vaskorig (kyjaticei / kiétei kultúra) szaporodik, erősödik.

A Tisza-vidék és a Kárpát-medence keleti fele a korai vaskor második felében

Az ukrán sztyeppeken élő szkíták körül megtelepült “peremtörzsekkel” való érintkezésnek számos nyoma van a Kárpát-medencében. Különösen az észak-magyarországi és erdélyi törzsek állatmotívumokkal borított tegezdíszei (például Mátraszele, Budajenő), állatszobrocskákkal díszített bronzcsörgői (például Gyöngyös, Nagytarcsa) és párduc- vagy szarvasalakos nyelű bronztükrei (például Muhi) figyelemre méltóak. A tárgyak többségét, köztük a tükröket és a tegezdíszeket azonban nem a szkíták vagy a körülöttük lakó népek készítették, hanem a megrendelésükre dolgozó, művészi ízlésükhöz alkalmazkodó görög városok műhelyei. A Kárpát-medence “szkíta” művészeti tárgyainak nagyobb része valószínűleg a legközelebb fekvő nagyvárosban, Olbiában vagy a szomszédos Tyrasban készült.

Kristó Gyula

A tatárok Magyarországon

A két haderő a Sajó-torkolat köze­lé­ben találkozott össze, a Sajó két partját foglalva el. A Sajó mögé húzódott vissza a tatá­rok Siban vezette portyázó csapata is.

IV. Béla nem a legkedvezőbb előjelek közepette készült a tatárokkal megvívandó csa­tára. A Sajóig történő zavartalan elő­re­nyo­mu­lás elbizakodottságot szült a magyar seregben. A hadba szállt magyarok emlékezetükbe idézték a kun betö­ré­se­ket, amikor a kunok az ország egy részét még a magyarok összegyülekezése előtt fel­dúl­ták, s nem várva be a magyar vissza­csapást, gyorsan kisi­ettek az országból. És maguk a magyarok is véghezvittek hasonló betöréseket Kunországba. A király serege most is hasonló jellegű betörésnek ítélte a Pestig hatoló tatár portyázást, s aligha volt pontos ismerete arról, hogy a Sajó túlpartján nem a por­tyá­zók várják őket, hanem a tatár fősereg. Éppen az elbizakodottság adja magyarázatát annak, hogy amikor Béla vitéz harcra buzdította katonáit, és saját kezével zászlókat osz­to­gatott az előkelőknek, ezt a magya­rok nevetséges dolognak ítélték. Poli­tikai szem­pon­tok is megbújtak az előkelők tartózkodása, harctól való húzó­do­zása mögött. Szá­mosan a király vereségét óhaj­tották, ilyen módon remélték elérni, hogy a vere­sé­get követően nagyobb meg­becsülésben lesz részük. Taktikai mulasz­tá­sok is ron­tot­ták a magyarok esélyeit. A magyarok sík terepet foglaltak el, míg a tatárok a folyó túlsó partján egy kisebbfajta magas­lattal is rendelkeztek, ahonnan szemügyre vehet­ték a magyar tábort, az ártéri erdők viszont a magyarok elől elfedték a tatár sere­get, így a magyaroknak nem volt megbízható adatuk a szem­ben álló ellenség ere­jéről. Ráadásul IV. Béla, óvakodva, nehogy túlzottan szétszóródva verjenek tábort a magyar sereg egyes egységei, maga idézte elő a magyar tábor zsúfoltságát. A magyar sereget szekerek és pajzsok fogták közre, a tábo­ron belül pedig oly közel áll­tak egymáshoz a sátrak, hogy azok kötelei elzár­ták a tábor belső útjait, s így lehe­tet­len volt rendesen közlekedni. Amikor a csata előtt táborának egy magaslatáról Batu meg­szemlélte a magyar sereget, annak nagy száma ellenére is optimista volt, mert észrevette: rossz pozíciót foglaltak el, s "nyáj, mód­jára szűk akolba zárták magu­kat".[1] — Kedvezőtlen taktikai mozzanat volt a magyarok számára továbbá az is, hogy a Sajó híd­ját, amelyen a Siban vezette előőrsök visszatértek a fősereghez, a tatá­rok tartották kézben, s Batu gondosan őriztette.

A tatárok taktikájában ennek a hídnak nagy fontossága volt. Batu tervei szerint részint ezen a hídon, részint pedig egy távo­labbi gázlón kelnének át a Sajón, hogy két­irányú hadmozdulattal bekerítsék a magyar tábort. Április 10-ről 11-re virradó éjjel a tatárok egyik orosz foglya értesítette a magyarokat, hogy az éjszaka folyamán a tatárok támadása várható. A hír igaznak bizo­nyult, Siban előőrsei a hídon át meg­kezd­ték az átkelést a Sajó jobb partjára. Az akció nem érte várat­la­nul a magyarokat, Béla testvérének, Kálmán szlavón hercegnek és Ugrin kalocsai érseknek a veze­té­sé­vel meg­a­ka­dá­lyoz­ták a hídon való átke­lé­sü­ket, részint visszaszorították, részint pedig a vízbe nyomták a jobb parton hídfő állást kié­pí­teni akaró tatárokat. Csakis a magya­rok elbizakodottságának, saját erejük túlértékelésének, ellenfelük lebe­csü­lé­sé­nek, hiá­nyos tájékozottságuknak volt köszön­hető, hogy nagy többségük úgy ítélte meg: döntő csatát nyertek a tatárok ellen, s éjszakai nyugovóra tértek. Csak Kál­mán herceg és Ugrin érsek virrasztottak csapataikkal. Éberségük nagyon is indo­kolt volt.

Rövid­del az előörsök átkelési kísérlete után, Batu eredeti terveinek megfelelően, két oldalról, a hídon és a Sajó gázlóin meg­in­dult a tatár fősereg átkelési akciója a folyó jobb partjára. Amikor a folyó őrei riasztották az alvó magyar tábort, a várat­lan táma­dás miatt pánik tört ki, ami megakadályozta, hogy rögvest felvegyék a harcot a Sajón át több irányból özönlő tatárokkal. Egye­dül Kálmán herceg és Ugrin érsek vetette magát késedelem nélkül az ellenségre, de seregeik kis lét­száma nem tette lehe­tővé, hogy a tatárok átkelését megakadályozzák. Visszaszorultak a magyar táborba. Az érsek fen­nen kárhoztatta a királyt gon­dat­lan­ságáért; – az előkelőket pedig gyáva elpuhulásukért. A herceghez és az érsekhez a temp­lomos rend vitézei csat­lakoztak, együt­tesen támadtak a tatárokra. Újabb kísérletük sem vezetett ered­ményre, nem tud­ták megállítani a tatárok átözönlését a folyó jobb partjára. A temp­lo­mosokat mesterükkel egyetemben az utolsó embe­rig elveszejtették a tatárok, maga Kálmán és Ugrin is sebesülten tért meg a magyar táborba. Miután Szübeetejnek sike­rült alkalmilag összetákolt hídon a magyar tábortól viszony­lag távol átkelnie, a magyar sereg sorsa megpecsételődött. A csak a Batu által tartott híd környékét őrző magya­rok nem gon­doltak arra, hogy a Sajó több más pontján, a gázlókon és a mély vízben sebtében összeácsolt hídon is átkelhetnek a tatá­rok. A kora reggeli órákra Batu és Szübeetej gyűrűje bezá­rult a magyar tábor körül. Megkezdték a tatárok a magyar tábor nyi­la­zását, s a sátrak közelébe kerülve tüzet dobtak azokra. A magyar sereg­ben a pánik a tetőpontjára hágott. Igazi ütközetről, való­ságos csatáról szó sem lehe­tett, a szekér­várba zárt, a sátrak és a sátortartó kötelek sűrű szövevényei közt ver­gődő magya­rok a menekülést tekintették egyetlen lehet­séges kiútnak, de a sátrak soka­sága, a kötelek sűrűsége, a belső utak hiánya ugyan­azt végezte el, amit a tatár nyilak. A menekülők egymásra torlódtak, egymást tiporták a földre, sokan e mél­tat­lan módon vál­tak a tatár támadás áldo­zataivá. Számos egység megpróbálta a kitö­rést a tatár gyűrűből. A tatárok folyosót nyitottak a mene­külőknek, de kísér­ték a gyűrű­ből távozókat, s kopjával leszúrták, karddal lenyakazták, mocsárba szo­rí­tot­ták a lan­ka­dó­kat. Arra számí­tottak, hogy a gyűrűben rekedt IV. Béla is az általuk nyitott folyosón távozik majd, s így kezükbe kerül az ország ural­kodója.

Bélát azonban hű bárói ellenkező irányba, észak felé menekítették. Így sem tudta az uralkodó elkerülni, hogy lovas­csa­tába ne bocsát­kozzék, de hívei felfogták a neki szánt csapásokat, s váltott lovakon sikerült egérutat nyernie az őt üldöző tatá­rok elől. Béla Észak-Magyarországon át az ország nyugati határszélére, Pozsonyba ment. Déli irányban sikerült kitör­nie a tatár gyűrű­ből a sebesült Kálmán her­ceg­nek, s Pesten át a somogyi Segesdre érkezett. A magyar sereg sze­mé­lyi veszteségei igen nagyok vol­tak. Életét vesztette Mátyás esztergomi és Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri püspök, vala­mint sok más egyházi és világi elő­kelő. Bertalan pécsi püspök csak úgy menekült meg, hogy a tatárok elől futtában össze­találkozott László comes seregével, amely akkor tartott a király megsegítésére, s mit sem tudott a magyar királyi had­erő sorsáról. A pécsi főpapot üldöző tatárok nem mertek szem­be­szállni László comes népes csapatával. A Sajó tor­ko­lat­vidékén a tatárok bor­zal­mas vérfürdőt rendeztek. Két­napi járóföldre terjedt a pusztulás és romlás, az egész föld vértől piros­lott, és – Rogerius hasonlatával élve – úgy hevertek a föl­dön a holt­tes­tek, mint ahogy a nyájak a pusztákon lege­lész­nek, vagy ahogy a kőbányákban a fara­gott kövek állnak. Egyet­len XIV. századi forrásunk, a Pozsonyi Krónika említi meg, hogy e vereség a magyarokat Muhi falu mellett érte.

A muhi esemény (csatáról csak erős megszorítással beszélhetünk) a magyar állam har­madfél százados történetének leg­sú­lyo­sabb katonai vereségét jelentette. A vere­ség nem egyetlen okra vezethető vissza. Meghatározó jelentőségű, hogy a tatár táma­dás kato­nai értelemben vett vákuum időszakában érte Magyarországot. A fel­bomló királyi várszervezet elemei már nem, a kialakuló magán­hadseregek pedig még nem tudták, s ez utóbbiak teljes elszánással nem is akarták átse­gí­teni a királyt és az országot a kato­nai krízisen. Hozzájárultak a vereséghez a hadvezetési és tak­ti­kai hibák, mulasztások. A muhi kudarcban Magyarország poli­tikai válsághelyzete is tük­röződött, az az ellentét, amely a királyi birtokok vissza­vé­te­lét szorgalmazó király és a királyi bir­to­kok megszerzésére törekvő arisztokrácia között fennállott. S bár a Pozsonyi Kró­nika és más magyarországi krónikák nem cse­kély túlzással azt írják, hogy a Sajó mentén Magyarország csaknem egész kato­nasága elveszett, a tényleges kato­nai vereségnél és a személyi veszteségeknél súlyosabb következmény volt, hogy Magyar­ország mint állam fennállása óta első ízben volt kény­te­len megadni a lehe­tő­sé­get egy idegen hadseregnek arra, hogy az az ország jelentős részét elfoglalja.

A muhi győzelem után a tatárok főserege Pestre támadt.


Bélával együtt még Kálmán herceg is írt a pápá­nak, de Muhinál szerzett sebeibe hamarosan belehalt, testét Szla­vó­ni­á­ban, az ivanicsi domonkos apácák (beginák) templomában helyezték örök nyugalomra.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

Attól kezdve, hogy átkel­tek a pesti oldalra, a portyázó török csapatok Gyöngyösig, Miskolcig, Muhiig pusztítottak.

Lábjegyzetek

  1. Schwandtner LU. 603–604.

Irodalom

Ami a tatárjárás magyarországi eseménymenetének egyes részleteit illeti, e tárgykörben jobbára a 19-20. század fordulóján, s elsősorban a muhi csatáról születtek írások. Ebből az anyagból megemlíthető: Pauler Gyula, A sajómezei csata 1241 ápril 11. (Hadtörténelmi Közlemények 1893); Bárczay Oszkár, Két hadi esemény a XIII. évszázadból (Hadtörténelmi Közlemények 1893); Olchváry Ödön, A muhi csata (Századok, 1902. 4-6.)