Munkásmozgalmi ellenzék: Alpári és csoportja

A Múltunk wikiből
1910. március 27–30.
Az MSZDP XVII. kongresszusa; Alpári Gyula kizárása a pártból.
1911. március
Alpári Gyula és Hirossik János új szociáldemokrata párt alakításával kísérletezik.
Kiadják A Szociáldemokrata című lapot.

Alpári Gyulát, a fiatal, ambiciózus, élénk kritikai szellemű szociáldemokrata újságírót, Szabó Ervinhez hasonlóan, ugyancsak a választójogi küzdelem problémái késztették ellenzéki fellépésre. Alpári 1908 júliusában – több mint egy évi németországi tartózkodás után hazatérve – a pártvezetőség és a taktika éles bírálatával lépett fel. 1908 októberében a német szociáldemokrata baloldal Bremer Bürgerzeitung című lapjában – az Andrássyval folytatott tárgyalásokra célozva – azzal vádolta a pártvezetőséget, hogy szűk körű választójogi reformmal, néhány mandátummal is hajlandó beérni. Egy másik cikkében hangsúlyozta, hogy az 1908. decemberi rendkívüli pártkongresszus nem az általános választójog, hanem csak a választójogi reform érdekében helyezte kilátásba az általános politikai sztrájkot. „Az osztályharc legélesebb és legveszedelmesebb fegyverét akarják felhasználni – néhány rongyos mandátumért.”[1] Szemére vetette a pártvezetőségnek azt is, hogy – az 1908. áprilisi kongresszus határozatát semmibe véve – a plurális választójog képviselőházi tárgyalásának idejére nem hirdette meg az általános sztrájkot.

Alpári bírálata felhívta a figyelmet arra, hogy a szociáldemokrata pártvezetés – miközben az általános, titkos választójogról beszél – a gyakorlatban hajlandó valamilyen választójogi reformmal beérni. Helyesen állapította meg az 1908. decemberi határozatról, hogy „kifelé forradalmi benyomást kelthet. A valóságban ezzel csak paktum-képessé tették a pártvezetőséget.”[2] A századforduló után ő az első, aki kimondja, hogy a szociáldemokrata pártban nincs meg a szavak és a tettek egysége. Fellépésének jelentőségét fokozta, hogy a német baloldalhoz fűződő jó kapcsolatait felhasználva, mindezt közvetlenül a nemzetközi szocialista mozgalom nyilvánossága elé tárta.

Az Alpári-féle bírálat azonban nem volt mentes túlzásoktól. Az általános választójog kérdésében ugyanis a pártvezetőségnek nem kellett a „mindent vagy semmit” alapjára helyezkednie. Az általános választójog elvéről sohasem mondott le; Az, hogy időlegesen kevesebbel is beérte volna, önmagában a realitások kényszerű figyelembevételének is tekinthető. Az Andrássyval folytatott tárgyalások natúrban olyan taktikai lépések voltak, amelyekben megalkuvó törekvések is erősen mutatkoztak. Az opportunizmus mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy a párt előbb Kristóffy, majd a koalíció manővereihez igazodott. A választójogi politika bűvöletéből egyébként Alpári sem tudott szabadulni: ő is az „általános titkosért” vívott küzdelmet tekintette a szociáldemokrata pártpolitika fő kérdésének. Azonban – ellentétben a pártvezetőséggel – csak a proletariátus erőire számított, a polgári tényezőkkel való mindenfajta együttműködést „paktum-politikának” minősített és elutasított. Ez pedig csak annyiban volt indokolt, amennyiben az elvtelen kompromisszumokra vonatkozott. Alpári jogosultan bírálta – igaz, hogy meglehetősen későn, 1911-ben – az 1905-ös politikát: „míg a dinasztia kegyét hajszolom, addig a választójog igazi harcosainak tábora züllésnek indul”; és igaza volt akkor is, amikor arról írt, hogy „a választójog egyedül megbízható hadserege a munkásság”.[3] Az „egyedül megbízható hadsereg” azonban nem azonos az egyedüli hadsereggel.

Alpári nemcsak a polgári, hanem a paraszti pártokkal való együttműködést is kategorikusan elutasította. Felfogásában korábbi szociáldemokrata beidegzettségek s a német baloldal együttes elméleti hatása mutatkozott meg. 1907–1908. évi németországi tartózkodása során Alpári közvetlenül is kapcsolatba került a német radikálisokkal, megismerkedett Rosa Luxemburg nézeteivel. Ezekben indokoltan fedezte fel az osztályharc forradalmi szellemét, anélkül azonban, hogy a helytelen és a munkásmozgalmat elszigetelő tételekre kritikusan felfigyelt volna. Luxemburgista orientációját megkönnyítette a munkásosztály erőinek forradalmi optimizmusból fakadó túlértékelése is.

Rosa Luxemburg polgári demokratikus feladatokat elvető, s ebben a vonatkozásban ultraradikális tételei, valamint az ismert szociáldemokrata tradíció érvényesülése megakadályozták az Alpári-féle ellenzéket abban, hogy a magyarországi polgári demokratikus átalakulás feladatait illetően korrigálja a pártvezetőség hibáit és pótolja mulasztásait. Elméletileg ez a csoport sem ment túl az 1903” évi pártprogram megállapításain: tevékenysége a szociáldemokrata politika elvi alapvetését nem érintette.

A politikai agitációt illetően az ellenzéket az említetteken kívül határozott antimilitarizmus jellemezte. Alpári, mint a magyarországi ifjúmunkás-mozgalom egyik kezdeményezője, nagy jelentőséget tulajdonított ez antimilitarista küzdelemnek. Az 1907. március 31-i országos ifjúmunkás értekezleten referátumában aktív háború- és hadseregellenes propagandát sürgetett. A pártvezetőség viszont – jóllehet általánosságban erőteljesen bírálta a militarizmust – óvakodott a konkrét antimilitarista agitációtól. Alpári ellenzéki tevékenységének másik vonala szervezeti jellegű. Helyesen figyelt fel arra, hogy a pártvezetőség politikájának legfontosabb bázisát a szociáldemokrata párttal szervezetileg összefonódott szakszervezetek alkotják. Ezért lépett fel a párt és a szakszervezetek elválasztásáért. Úgy vélte, hogy a pártszervezetek németországi mintára történő kiépítése, a szakszervezetek kivonása a partvezetőség befolyása alól lehetővé teszi az osztályharcos politika érvényesülését a mozgalomban.

Alpári és hívei – akik között Hirossik János tetőfedő munkásnak volt a legjelentősebb szerepe – tevékenységük során elsősorban az ifjúmunkás-mozgalomban, majd néhány szakszervezetben és az egyik legfontosabb fővárosi pártszervezetben, a VIII. kerületben tudtak bizonyos bázist kiépíteni. 1910 elején az ifjúmunkás-szövetség, a VIII. kerületi pártszervezet, az építőmunkás-szövetség egy része, továbbá a fuvaros, az útépítő és még egynéhány kisebb szakmai szervezet Alpári ellenzéki mozgalmát támogatta. Alpári fellépése ezzel a pártvezetőség számára már egy jó évtizede nem mutatkozó veszélyeket idézett fel. Ez arra indította a pártvezetőséget, hogy Alpáriékkal szemben erőteljesen fellépjen.

Az Alpári-ügyet a pártvezetőség az 1910. áprilisi kongresszus elé terjesztette azzal az indokkal, hogy Alpári különböző németországi szociáldemokrata újságokban rendszeresen támadja a párt politikáját. A pártvezetőség Alpári viszonylag mérsékelt kritikai felszólalása ellenére kizárási javaslatot tett, amelyet a kongresszus 101 szavazattal 56 ellenében elfogadott. A döntéssel nemcsak a küldöttek jelentős része, hanem Kunfi sem értett egyet. Az erős ellenállás arra mutatott, hogy a kizárást a szociáldemokrata funkcionáriusok jelentős része diktatórikus eljárásnak tartotta és saját jogait is veszélyeztetve látta. A kongresszus döntését a baloldali ellenzék az Internacionálé 1910. augusztusi koppenhágai kongresszusa elé terjesztette. Az ügy a Nemzetközi Iroda döntőbírósága elé került, amely a baloldal: Lenin, Luxemburg, Zetkin és mások tiltakozása ellenére a kizárást tudomásul vette.

Alpári és munkatársai, látva, hogy a szociáldemokrata pártban tevékenységüket nem folytathatják, 1911 tavaszán új munkáspárt megalakítását kísérelték meg. Alpári Gyula és Hirossik János márciusban megjelentették A Szociáldemokrata című lapot, amely közölte egy „25-ös előkészítő bizottság” felhívását új munkáspárt alakítására. A kísérlet azonban nem járt eredménnyel. Megfelelő, konkrét politikai célok hiányában az ellenzék nem tudott jelentősebb számú szervezett munkást rábírni arra, hogy szakítson a szociáldemokrata párttal.

Miután a pártalakító kísérlet meghiúsult, az ellenzék néhány, Alpárit támogató szakszervezeti csoportba szorult vissza. Ezek lapjai élesen bírálták a pártvezetőséget és új politikai irányvonalát: a Justh-párttal való együttműködést kárhoztatták. A bírálat ekkor is kategorikus: nem az együttműködés módjának kritikájára szorítkozik, hanem mindenfajta együttműködést károsnak tart és elvet. Kizárása után Alpári – más publicisztikai lehetősége nem lévén – egy német nyelvű pesti kispolgári demokrata lapnál (Neues Politisches Volksblatt) vállalt állást, anélkül, hogy korábbi szocialista elveit feladta volna. Munkásmozgalmi tevékenységének új időszaka csak 1917-tel kezdődött meg.

Lábjegyzetek

  1. Alpári Gyula válogatott írásai. Budapest, 1960. 80.
  2. Ugyanott, 83.
  3. Ugyanott, 107,


A szocialista munkásmozgalomErényi Tibor
Munkásmozgalmi ellenzék: Szabó Ervin és köre Tartalomjegyzék A szociáldemokrata párton belüli baloldali ellenzék