Munkásmozgalmi ellenzék: Szabó Ervin és köre

A Múltunk wikiből
1905.
Marx és Engels válogatott művei első kötetének megjelenése Szabó Ervin szerkesztésében.
Szabó Ervin: Hogyan módosítsuk a pártszervezeti szabályzatot?

A szociáldemokrata párt vezetősége a század első évtizedében az uralkodó osztályok különböző csoportjaival és képviselőivel kereste az együttműködést az általános választójog kivívása érdekében. A pártvezetőség manőverezése azonban alig járt valamilyen eredménnyel. A választójogi küzdelem meddősége a párton belül elégedetlenségre vezetett, és nagymértékben hozzájárult különböző ellenzéki irányzatok kialakulásához.

Az 1905-ös kudarc különösen nagy hatással volt Szabó Ervin munkásságára. A nézeteiben korábban is meglevő szindikalista elemek megerősödtek. Az 1908-ban megjelent „Szindikalizmus és szociáldemokrácia” című munkája megállapítja, hogy a jelenkori nemzetközi szociáldemokráciának központi kérdése a választójogi–parlamenti küzdelem. A különböző irányzatok – írja – eltérhetnek a különböző elméleti tételek magyarázatában, „de a parlamentáris politika kérdésében, az úgynevezett minimális program követelésében mindnyájan egyek – Guesde és Jaures, Bebel és Vollmar, Ferri és Turati és a többiek. A parlamentáris-politikai demokráciáért való harc az, amiben a szociáldemokrata pártok akciója a gyakorlatban kimerül. … Ez magyarázza meg azt – teszi hozzá –, hogy annál erősebb valamely országban a politikai munkásmozgalom, a szociáldemokrácia, mennél hátramaradottabb az társadalmi és politikai demokrácia dolgában.”[1] A polgári demokratikus viszonyok azonban önmagukban még nem alkalmasak a munkásosztály felszabadítására, jóllehet a felszabadítási küzdelem számára viszonylag kedvező lehetőségeket teremtenek. „És a szociáldemokrácia számára felvetődik a kérdés: vajon megmarad-e a kitaposott ösvényen, amely nyilvánvalólag a polgári demokrácia útja volt, avagy képes lesz régi programját és hagyományos akcióját új fogalmakkal és új harcmódokkal helyettesíteni?”[2]

Szabó Ervin soraiban szinte zseniális felismerések találhatók. A polgári demokráciáért vívott küzdelemnek, mint a szociáldemokrata mozgalom nagy lendítőerejének ábrázolása és egyben a polgári demokrácia zsákutcájának érzékelése, „új fogalmak” és „új harcmódok” sürgetése mindmegannyi valóságos problémára utal. Miközben egyaránt elutasítja Bernstein revizionizmusát és Kautsky centrizmusát: meglátja a szociáldemokrácia érlelődő válságát, és keresi a kiutat a szocialista munkásmozgalom számára. Arra az álláspontra jut, hogy a munkásosztály politikai pártjának csak a parlamenti demokráciáért vívott küzdelemben van létjogosultsága. Szerinte a szocialista viszonyok kivívásának egyetlen hatékony eszköze a forradalmi szakszervezeti mozgalom. A követendő példát a francia szindikalizmusban, helyesebben ennek továbbfejlődésében látja.

A munkásmozgalom előtt álló feladatokat illetően Szabó Ervin még konkrétabban fogalmaz 1910-ben megjelent „A szindikalizmus” című munkájában, amely a „Kiáltvány Magyarország munkásságához” alcímet viseli. A kiáltvány elismeri a polgári demokráciáért vívott küzdelem indokoltságát, de szót emel az ellen, hogy a szakszervezetek a szociáldemokrata párt választójogi küzdelmének az eszközei. Vázolja a „direkt akció” fogalmát és megállapítja: „Mindez arra visz, hogy a munkások végül nagy, az egész országot átfogó általános sztrájkban a végső, döntő küzdelmet fölajánlják a kapitalista társadalomnak.” A szakszervezetek „saját, külön célja” annak az általános sztrájknak az előkészítése, „ami után, ha egyszer sikerült, nem következik más, mint a szocialista társadalom, amelyben a munkásosztályon nem uralkodik többé a tőke, hanem amelyben éppen a munkásosztály, az összes dolgozók lesznek urai a társadalom nagy termelőerőinek.”[3]

Szabó Ervin nemes humanizmussal, szenvedélyes forradalmár lendülettel, de – a történelmi tapasztalatok szerint – téves irányban kereste a szocialista társadalom felé vezető utat. A „direkt akció”, az általános sztrájk sehol sem vezetett a kapitalizmus megdöntésére. Nem is szólva arról, hogy a szindikalisták által elképzelt, valamilyen abszolút mértékben általános sztrájkra nem került sehol sem sor. Szembetűnő Szabó Ervin koncepciójában az is, hogy ugyanakkor, amikor a politikai párt létjogosultságát tagadja, illetőleg csak a polgári demokráciáért vívott küzdelemre korlátozza, a szakszervezeteket bizonyos politikai funkcióval ruházza fel; például a militarizmus elleni harc vállalásával. Így az általa elképzelt szakszervezeti forma már erősen eltér a gazdasági küzdelem klasszikus szervezeteitől és bizonyos fokig valamilyen újfajta párt felé közelít.

Elgondolásainak egyoldalúsága és ellentmondásossága megakadályozta, hogy Szabó Ervin köré munkástömegek tömörüljenek. Révai József, aki maga is Szabó Ervin körében kezdte munkásmozgalmi pályafutását, rámutatott, hogy: „Egy országban, ahol a szakszervezeti mozgalom szinte helyettesítette a pártmozgalmat, és ahol a baloldali ellenzék a munkáspártnak a szakszervezeti mindenhatóság alól való emancipációját követelte, nem sok keresnivalója lehetett a szindikalizmusnak, hisz a szakszervezeti bürokrácia megette a kenyerét…, de a szindikalizmusnak nem lehetett azért sem talaja, mert a magyar munkásságnak a magyar állam felépítményében levő rengeteg félfeudális maradvány miatt nem igen volt alkalma parlamentáris illúziókkal teleszívni magát, így tehát kiábrándulnia sem igen kellett belőlük.”[4]

Ilyen körülmények között Szabó Ervin ideológiai hatása szűk körre korlátozódott. Elsősorban barátja, a fennálló társadalmi rend erkölcstelenségét és pusztulását hirdető nagybirtokos, Batthyány Ervin gróf volt az, aki igyekezett minél nagyobb publicitást adni az anarchista államelmélettől meghatározott szindikalista felfogásnak (anarchoszindikalizmus). A korábban anarchista felfogású Batthyány Szabó Ervin hatására közeledett a szindikalizmushoz. A társadalmi osztályok funkciójáról szóló marxi tanítást azonban, amelyet Szabó Ervin is vallott, sohasem tette magáévá. 1907 februárjában Batthyány megindította a Társadalmi Forradalom című folyóiratot, és összeköttetést létesített a pártvezetéssel elégedetlen ellenzékiekkel. Előbb Mérő Gyula ügyvéd-újságiróval lépett kapcsolatba, aki 1906 folyamán erőteljesen bírálta a szociáldemokrata párt választójogi politikáját, később pedig a pártvezetőséget ugyancsak kritizáló Csizmadia Sándorral, a szociáldemokrata agrármozgalom vezetőjével. Ezek a törekvések nem vezettek eredményre: sem Mérő, sem Csizmadia nem helyezkedett anarchoszindikalista alapra. Mérő Gyula szerint „a forradalmi szocialisták nem antiparlamentaristák”, de azt követelik, hogy a szociáldemokraták parlamenti működése „az osztályharc legszigorúbb betartásával történjék”. „A választói jogért folyó harcban, sem választások alkalmával, sem a parlamentben ne kössenek paktumot polgári pártokkal, ne pártoljanak sohasem polgári kormányt, ne homályosítsák el a szocializmus végcélját… A forradalmi szocialisták követelik, hogy a parlamentarizmust, mint a munkásság egyik fegyverét, ne tolják folytonosan előtérbe a többi fegyverek rovására, sőt, hogy a munkásság küzdelme, elsősorban a gazdasági téren, közvetlen cselekvésében nyilvánuljon.”[5] Mindez a pártvezetőség 1905-től követett politikájának éles kritikája volt, nem hiányzott belőle „a közvetlen cselekvés” fogalma sem, viszont távol állott az anarchoszindikalizmus doktrinér – a választójogi, parlamenti küzdelmet teljesen elutasító – elgondolásaitól. Ilyen körülmények között Mérő és Batthyány útjai 1907 elején elváltak egymástól.

Csizmadia Sándor először az 1905. évi pártkongresszuson bírálta élesen a megállapítása szerint nem eléggé radikális Garami-féle politikát, 1907-ben pedig pártvezetőségi tagságától is megvált. Batthyány anarchoszindikalista nézeteit ő sem fogadta el. Jóllehet baráti kapcsolatok fűzték a mozgalmat egy ideig anyagilag is támogató Batthyányhoz, politikai együttműködésre nem lépett vele, sőt 1907 tavaszán szociáldemokrata alapról éles sajtóvitát kezdeményezett az anarchoszindikalizmus ellen.

A szociáldemokrata pártban sem Szabó, sem Batthyány nem tudott híveket toborozni. Az 1907 folyamán Budapesten kialakult, alig félszáz főnyi, magát forradalmi szocialistának nevező csoport tevékenysége főleg anarchoszindikalista propagandára szorítkozott. A csoport anarchista szárnyának sikerült kapcsolatot létesítenie néhány mezőváros földmunkáskörével, így sor került kisebb helyi szervezetek alakítására is. Az anarchoszindikalisták antimilitarista propagandát is folytattak, a szociáldemokrata párt választójogi politikáját pedig elutasították. Az anarchista szárny vezetője, Krausz Károly magánhivatalnok – Proudhon, Bakunyin, Kropotkin tisztelője – elméletileg a „tiszta uralomnélküliség” híve volt, de a gyakorlatban mérsékelt álláspontra helyezkedett, hogy a csoportot a hatósági megtorló intézkedésektől megóvja. Lényegében ezt az irányvonalat követte a volt szociáldemokrata újságíró, Migray József is. Velük szemben lépett fel a szakszervezetekben folytatandó harcos agitáció érdekében Hanesz Sándor asztalossegéd, akit azonban hamarosan letartóztattak. A csoport – az erős rendőri megfigyelés és üldözés ellenére – Krausz Károly vezetésével 1909 nyarán „a dogma, a tekintély, az állam és minden központosított hatalom” elleni küzdelmet propagáló illegális kongresszust tartott Budapesten.

1910-ben a „forradalmi szocialisták” körében ismét a szindikalizmus került előtérbe. Ekkor csatlakozott Iszkruljev Krszta, magyarországi szerb szindikalista jogász, Szabó Ervin barátja a csoporthoz, amely hamarosan Szabó 1910. évi kiáltványának elvi alapjára helyezkedett, s eltávolodott az ortodox anarchizmustól. Mindez azonban nem változtatott azon a körülményen, hogy sem az anarchista, sem a szindikalista szárny nem tudott jelentősebb tevékenységet kifejteni. A nagyipari munkássághoz a „forradalmi szocialisták” nem találtak kapcsolatot. Elméletileg megosztott csoportjuk néhány gyári munkás kivételével kisipari munkásokból, kereskedelmi alkalmazottakból állott. Közülük néhányan korábban, már a századforduló éveiben kapcsolatban voltak a Schmitt Jenő-féle irányzattal. A csoport összetételét színezte az alföldi anarchista földmunkások köre, amely azonban – távol állván a falusi szegénység legfontosabb törekvéseitől – jelentéktelen szekta maradt.

Az első világháború kitörését megelőző években a csoport tovább gyengült. Miután 1910-ben Szabó Ervin is visszavonult a szervezkedéstől, 1913–1914-ben mind az anarchista, mind a szindikalista frakció megszüntette működését. Szabó Ervin jelentősége azonban messze túlnő a „forradalmi szocialisták” kis csoportjának irányításán. Ő új irányban, új módszerrel kereste a szociáldemokrata reformizmus zsákutcájából kivezető utat. A magyar mozgalomban mindenki másnál érzékenyebben ismerte fel és mélyebben ragadta meg a centralizáció elfajulásának, a bürokratizmusnak, az etatizmusnak a veszélyét, a kollektivitás és az egyéniség viszonyának tényleges problémáit. Szindikalizmusa nem volt ortodox, hiszen a magyar viszonyok között, a polgári demokratikus reformokért vívott küzdelemben elismerte a szociáldemokrata párt létjogosultságát, és a párt egyes vezetőivel – elsősorban Kunfival – sohasem szakította meg kapcsolatait. Figyelemre méltó az is, hogy a polgári demokratikus átalakulás feladatai iránt az anarchoszindikalizmusra egyébként egyáltalán nem jellemző fogékonyságot mutatott.

Lábjegyzetek

  1. Szabó Ervin válogatott írásai. Budapest, 1958. 265.
  2. Ugyanott, 280.
  3. Ugyanott, 330–331.
  4. Révai József, Válogatott történelmi írások. I. Budapest, 1966. 99.
  5. A szétkergetett duma. Népszava, 1907. augusztus 14., 16, 17.


A szocialista munkásmozgalomErényi Tibor
A szociáldemokrata párt vezető gárdája Tartalomjegyzék Munkásmozgalmi ellenzék: Alpári és csoportja