Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

A Múltunk wikiből
Fájl:Magyarország népességének tényleges szaporodása 1890-1910.jpg
Magyarország népességének tényleges szaporodása 1890–1910
Korunkban a népesedési viszonyokat a kapitalizmus kifejlődése, a polgárosodás határozta meg. A hosszú távú népesedési folyamatokat célszerűnek látszik – ahol a források megengedik – a dualizmus korának egészén át követni, hogy a fejlődés trendjét világosabban megrajzolhassuk. A kiegyezést követő négy évtizedben Magyarország lakossága 13,6 millióról 183 – Horvátországgal együtt 15,5 millióról 20,9 – millióra nőtt. A tényleges szaporodás tehát 5,4 millió, az átlagos évi növekedés rátája 0,74% volt. A tényleges szaporodás üteme európai viszonylatban eléggé alacsony, megelőzte Ausztria is (0,82%), még inkább Németország, Anglia, Oroszország; e vonatkozásban Olaszország, Franciaország és Spanyolország maradt el Magyarország mögött.

A népességnövekedés üteme ha elmaradt is az európai átlagtól, hazai összehasonlításban felgyorsulásnak számított. A 18. századot és a 19. század elejét nagyarányú termékenység és magas halálozási arány jellemezte, a hosszú távú szaporodási átlag 5 ezrelékes volt. Amíg az iparosodó európai országokban a demográfiai felgyorsulás hamarabb bekövetkezett, nálunk csak az 1880-as években bontakozott ki. Ebben nemcsak az ország gazdasági elmaradottsága, hanem az 1830 és 1873 közötti járványok is közrejátszottak. A dualizmus korában következett be a polgárosodás kezdeti szakaszára jellemző demográfiai fordulat: a születések és a halálozások addig enyhén lefelé lejtő, párhuzamos trendvonala meredeken zuhanni kezdett, éspedig a halálozásoké jóval gyorsabban, mint a születéseké. A korszak folyamán a születések aránya 42,5 ezrelékről 34,3-ra, a halálozásoké 34,5-ről 22,7 ezrelékre esett vissza. Az 1870-es évtizedben pusztító utolsó nagy kolerajárvány miatt nálunk teljes fordulatról csak az 1880-as években beszélhetünk: ekkor vonult át az országon a polgárosodás kezdeti szakaszának demográfiai hulláma. A világháborúig tartó évtizedben a természetes szaporodás évi átlaga 11 ezrelék volt. Az egész korszak folyamán mintegy 5,8 – Horvátországgal együtt 6,7 – millió főnyi természetes szaporulattal számolhatunk.

A tényleges és a természetes szaporodás Magyarországon
(1869–1910)
Év Az összlakosság száma Tényleges szaporodás Természetes szaporodás A vándorlási különbözet
 %  %
1869 13 663 691[1]
1880 13 833 964 170 273 1,25 480 645 3,51 -310 372
1890 15 261 854 1 427 900 10,32 1 636 461 11,80 -208 561
1900 16 838 255 1 576 391 10,33 1 728 030 11,30 -151 639
1910 18 264 533 1 426 278 8,47 1 953 607 11,60 -527 329
1869–1910 4 600 842 33,67 5 798 743 42,40[2] -1 197 901

A korszak folyamán tehát mintegy 1,2 milliónyi vándorlási veszteség csökkentette az ország népszaporulatát. A természetes és a tényleges szaporodás közötti különbözet – alább erre a kérdésre még visszatérünk – nagyarányú, gyorsuló ütemű kivándorlásban vezetődött le. Ez része volt a 19. századi egyetemes migrációs folyamatnak, az országok és tájegységek hatalmas népességcseréjének, amely nálunk is alaposan megváltoztatta az egyes régiók népességi viszonyait. A népességnövekedés ugyanis régiónként és nemzetiségenként változó, egyenetlen volt.

A népességnövekedés regionális megoszlása Magyarországon
(1869–1910)
Országrész A lakosság megoszlása (%) Tényleges szaporodás (%) Tényleges Természetes Vándorlási különbözet (%)
szaporodás (%)
1869 1910 1880–1910
A Duna jobb partja (Dunántúl) 15,6 14,8 27,9 19,4 35,3 -15,9
A Duna bal partja (nyugati Felvidék) 11,2 10,4 26,1 23,4 37,5 -14,1
A Duna–Tisza köze 12,0 12,8 44,9 36,7 45,2 -8,5
Budapest, elővárosokkal (Nagy-Budapest) 1,9 5,2 269,6 172,0 48,3 +123,7
A Tisza jobb partja (keleti Felvidék) 9,7 8,5 18,8 22,0 42,7 -20,7
A Tisza bal partja (Tiszántúl) 12,2 12,4 37,4 41,9 47,2 -5,3
A Tisza–Maros szöge 11,4 10,3 22,2 23,6 30,4 -6,8
A Királyhágón túl (Erdély) 14,0 12,8 24,4 27,5 32,2 -4,7
Magyarország 88,0 87,2 34,5 32,6 39,3 -6,7
Horvátország 12,0 12,8

A táblázatból kitűnik, hogy a népességnövekedés – Budapesten és a polgárosodó nagyvárosokon kívül – a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon volt a legjelentősebb, a leggyengébb viszont az északi és a keleti peremvidékeken. A Dunántúl és a nyugati Felvidék ebből a szempontból közbülső helyet foglalt el, természetes szaporodásuk jó része elvándorolt. Még világosabban jelzi a belső vándorlás és a nyomában járó népességi arányeltolódás tendenciáját a városi és vidéki népesség növekedését összevető táblázat.

A városi és a vidéki népesség szaporodása Magyarországon
(1869–1910)
Lakóhely A népesség száma Növekedés (1869 = 100)
1869 1890 1910
 %  %  %
Budapest 270 685 2,0 491 938 3,2 880 371 4,8 325
Városok 1 736 450 12,8 2 082 818 13,7 2 846 290 15,6 164
Vidék 11 571 994 85,2 12 588 237 83,1 14 537 872 79,6 126
A mai Nagy-Budapest 297 167 2,2 550 048 3,7 1 098 240 6,0 37

Látható, hogy a belső vándorlás fő iránya a város, a népességtömörülési arányeltolódás meghatározó tartalmi jegye az urbanizáció volt. A táblázat nem is tükrözi teljes terjedelmében ezt a tendenciát, mert csupán a jogi értelemben vett városok adatait összegezi. Ha a modernizálás ismérveinek megfelelően kihagyjuk az 5000 lélekszámnál kisebb, stagnáló városokat, hozzájuk számítjuk viszont a gyorsan növekvő és polgárosodó nagyközségeket, elővárosokat, akkor 1910-ben a városi jellegű településen élők számát 4,3 millióra tehetjük, ez pedig már az összlakosság 23,5%-át adja. A települési koncentráció, a fokozatosan nagyobb lakóhelyeken, városokban való tömörülés folyamata jól nyomon követhető a táblázaton.

A lakosság tömörülése a lakóhely nagysága szerint
(1880–1910)
Települési kategória 1880 1910 Tényleges szaporodás A tényleges és természetes szaporodás különbözete[3]
 %  %
1000 fő alatti 4 411 401 32,0 4 122 276 22,6 -289 125 -2 163 051
1001–5000 6 045 835 44,0 7 961 590 43,6 +1 915 755 -422 835
5001–10 000 1 100 489 8,0 1 839 778 10,1 +739 289 +311 788
10 000 felett 2 191 578 16,0 4 340 889 23,7 +2 149 011 +1 386 569
Összesen 13 749 303[4] 100,0 18 264 533 100,0 +4 514 930 -887 529

A tényleges szaporodás adatsorai első látásra azt sugallják, hogy ezer % lélek felett valamennyi településforma számottevően fejlődött. Az országos növekedésen belüli arányeltolódás azonban már rávilágít arra, hogy az 5000 lakoson felüli települések aránya 1880 és 1910 között 24%-ról 34%-ra nőtt; még élesebben megmutatkozik az eltolódás a természetes szaporodás adatai alapján. A valóságos népességtömörülési folyamat úgy ment végbe, hogy az 5000 lakosnál kisebb községek, falvak 2,6 millió főt vesztettek, az 5 és 10 ezer fő közöttiek a természetes szaporodáson túlmenően 312 ezer, a 10 ezer lakosnál nagyobb települések – zömmel a városok – pedig 1,4 millió vándorlási többlettel gyarapodtak, és e három évtized alatt megkétszereződtek.

A modern városfejlődésben kiemelkedő helyet foglalt el az egyesített és székváros rangjára emelt Budapest, lakossága a korszak folyamán megháromszorozódott, az európai ranglistán a hatodik helyet foglalta el. Növekedése a valóságban még nagyobb volt, mert szorosan hozzá kapcsolódtak a néhány évtized alatt várossá felnövő környékbeli községek is. Ezek – a mai Nagy-Budapest külső kerületei – a kiegyezés idején 27 ezer lakost számláltak, vagy még nem is léteztek (Kispest), a háború előtt viszont már 218 ezer lakost tömörítettek a főváros körül, s közülük Újpest városi rangra emelkedett. Velük együtt a főváros lakossága elérte az 1,1 milliót. Budapest összlakosságának 70%-a az ipari és forgalmi népességhez tartozott. Egy km2-re 4500 lakos jutott, az országos népsűrűség átlaga 64 fő volt. A korszak folyamán Budapest nemcsak az ország gazdasági, hanem kulturális fővárosává, nemcsak a politikai életet, hanem az eszméket és az ízlést is irányító központjává, nemcsak külső megjelenésében, hanem alkotó szellemében is világvárossá vált.

Az urbanizáció feltételei alapjában egybeestek a tőkés növekedés követelményeivel. Ezekkel azok a régi városok tudtak lépést tartani – és olyan, korábban jelentéktelen kisvárosok, községek emelkedtek fel –, amelyeket a vasúti hálózat bekapcsolt a bővülő áruforgalomba s ezáltal terményforgalmi, élelmiszeripari központtá váltak, vagy ahol a természeti adottságok kedveztek a bányászat, a vas- és gépipar és más új iparágak fellendülésének. Azok a nyugat-dunántúli, erdélyi és felvidéki városok – elsősorban a nagy múltú bányavárosok: Selmecbánya, Abrudbánya, Körmöcbánya –, amelyek bányászata kimerült, továbbá azok az egykori bortermelő és kereskedő központok, amelyek kiestek a forgalom új főútvonalaiból, jobbadán stagnáltak – Lőcse, Bártfa, Ruszt, Szekszárd –, a hagyományos borászatot elpusztító filoxéravész idején pedig hanyatlásnak indultak.

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár. Mellettük szembetűnő volt néhány korábbi kisváros – Szombathely, Kaposvár, Nagykanizsa, Szolnok – forgalmi-közigazgatási központtá válása, és az új iparvidékek – Salgótarján, Ózd, Diósgyőr, Resica, Petrozsény, Vajdahunyad, Zólyom, Zsolna – kiemelkedése. Lassúbb ütemű és a modern urbanizáció szempontjából hiányosabb volt az alföldi és a régi erdélyi városok fejlődése.

Az urbanizáció dualizmus kori szakaszát az jellemezte, hogy a városi lakosság növekedése háromszorosan felülmúlta az országos átlagot, az ipari és forgalmi népesség növekedése az említett első három várostípusnál meghaladta az 50%-ot. Az épületek magassági szintje nőtt, a városkép javult, elsősorban a belvárosi részek öltöttek városias külsőt. A kiegyezés kori PestBuda még csak két százaléknyi három- vagy többemeletes házzal büszkélkedhetett, a háború kitörésekor a házak egyötöde már meghaladta a négy szintet. A középületek – kórházak, iskolák, kaszárnyák, állomások, fürdők – a korszakra jellemző eklektikus történeti stílusban épültek, így a dualizmus korában kialakult városképet országszerte, sőt az egész Monarchiában sok hasonló vonás rokonította egymással. E korszakban rakták le a kommunális építkezések – az út- és csatornahálózat, a víz- és gázvezeték – alapjait; előbb a fővárosban, majd a századforduló után számos vidéki városban is bevezették a villamost és a villanyvilágítást. Budapesten csekély kivétellel már kő- és téglaházak álltak, az egész országban azonban a házaknak csupán 21%-a épült kőből vagy téglából, s 39%-át fedte pala vagy cserép. A falvak zöme még hagyományosan vályogból, fából, nád- és zsúptetővel építkezett, bár a gazdaságilag fejlettebb vidékeken éppen a századelőn mutatkoztak a téglával és cseréppel való építés terjedésének jelei. Ellentételként említjük, hogy a lakóházak egynegyede még 1910-ben is istállóval volt egybeépítve.

Egészében véve: a kiegyezés idején az ország lakosságának csupán 14,%-a, 1913-ban már közel egynegyede élt városokban.

Az urbanizációval mint alapvető polgárosodási és települési irányzattal szemben az egész korszakon át végighúzódott egy másodlagos, de nem jelentéktelen ellentendencia: a tanyásodás. Méreteire nincsenek számszerű országos adataink. A részadatokból úgy látszik, hogy a jobbágyfelszabadítás után előrelendült folyamat a század végén és a 20. század elején is folytatódott. A tanyai gazdálkodásban élenjáró hét alföldi város külterületi lakosságának aránya 1869 és 1910 között 30,2%-ról 33,7%-ra nőtt, vagyis nagyobb méretben szaporodott, mint belterületi népességük. Az első világháború előtt 15 megye 225 községének határában folytattak túlnyomóan vagy kizárólag tanyai gazdálkodást, s e községek 2,2 milliónyi lakosságának egyharmada állandóan a külterületen élt.

Tekintsünk el egyelőre az urbanizációval – illetve a másik póluson a tanyásodással – együttjáró társadalmi és életmódbeli változásoktól, és hangsúlyozzuk még egyszer az alapfolyamatot: a vándorlást. A termelés és a munkamegosztás tőkés rendje milliókat mozdított ki lakóhelyükről, hagyományos életkereteik közül. Az újkori „népvándorlás” elsődleges és tömeges formája a területi mobilitás volt. Már 1880-ban 3,3 milliót tett ki, 1910-ben pedig 5,5 millióra, az egész lakosság 30%-ára nőtt azoknak a száma, akik elhagyták szülőhelyüket és az ország más részén telepedtek meg. Csupán az 1900 és 1910 közötti évtizedben 2,2 millió ember költözött el szülőhelyéről – több mint egymillió a megyéjéből is –, jórészt a közeli városokba. A belső vándorlás fő iránya továbbra is északról dél felé tartott, bár a század első évtizedében felgyorsult a keletről nyugatra, Erdélyből és az északkeleti peremvidékről a központ felé való áramlás is. A legnagyobb vonzerő még mindig a főváros: a háború előtti három évtizedben bevándoroltak száma megközelítette a 400 ezer főt.

Fájl:Belső vándorlás Magyarországon. 1890-1910. Elvándorlás.jpg
Belső vándorlás Magyarországon. 1890–1910. Elvándorlás
Említettük már – táblázatainkból is kiolvasható –, hogy a természetes és a tényleges szaporodás közti különbség az utolsó három évtizedben 888 ezer, az egész dualista korszakban Magyarországon 1,2, Horvátországot is beszámítva 1,4 millió fő volt. A hiány a kivándorlásból, szabatosan szólva: a ki- és bevándorlás különbözetéből adódott. A kivándorlás méreteiről egészen pontos számadatok nem állnak rendelkezésünkre. A hivatalos állami statisztika csak 1899-től mutatta ki a legálisan, vagyis útlevéllel kivándorlók számát: 1899 és 1913 között csaknem 1,4 millió főt. A kivándorlók nagy többsége, 86%-a a vagyongyűjtés reményével, vagy legalábbis a biztos megélhetéssel kecsegtető Egyesült Államok felé vette útját. Az európai kikötők és az amerikai bevándorlási hivatal statisztikai adatait összevetve, a dualizmus korában 1,8–2 millióra becsülhetjük a magyar korona országaiból Amerikába vándoroltak számát. Ehhez járult még az európai országokba, elsősorban Ausztriába, Németországba, Romániába települtek mintegy 300–400 ezres tömege. A kétmillió főt jóval meghaladó kivándorlók közül a korszak folyamán körülbelül félmillió tért vissza. A kivándorlási többletet, vagyis a tényleges veszteséget tehát 1,7–1,8 millió főre becsülhetjük. Ez a végösszeg azonban több a természetes és a tényleges szaporodás között mutatkozó 1,4 milliónyi különbözetnél. A korszak folyamán ugyanis számottevő bevándorlás enyhítette, ha ellensúlyozni nem tudta is, a kivándorlási veszteséget. A bevándorlókról statisztikai kimutatás nem készült, számuk 300–400 ezer fő körül mozoghatott, mintegy háromnegyed részük a birodalom másik feléből települt be.
Fájl:Belső vándorlás Magyarországon. 1890-1910. Odavándorlás.jpg
Belső vándorlás Magyarországon. 1890-1910. Odavándorlás

A kivándorlók foglalkozási és nemzeti megoszlására csak a háború előtti másfél évtizedből vannak értékelhető adataink, feltételezhetjük azonban, hogy az arányok az egész korszakon át hasonlóan alakultak. A kivándorlók háromnegyede a mezőgazdasági népességből, főként a szegényparasztság soraiból került ki. A mezőgazdasági cselédek és napszámosok a kivándorlók felét, a városi munkások és napszámosok ötödét alkották. A nemzeti megoszlás így alakult: a magyarok adták a kivándorlók 33%-át, a szlovákok 25, a németek 18, a románok 15, a kárpátukránok 4,5, a délszlávok 2,6%-át. A kivándorlás tehát a nem magyar népek aránytalanul nagyobb hányadát sodorta ki, mint a magyarokét, legerősebben a felvidéki szlovákokat és kárpát-ukránokat érintette. Az előbbiek népállományuk negyedét, az utóbbiak egytizedét vesztették el. Drámai túlzásnak minősíthetjük tehát azt a közkeletű hiedelmet, amely szerint a dualizmus kori másfél milliós kivándorlás csupán a magyarságot sújtó csapás volt. A valóságban a magyarok 6–7%-a hagyta el végleg az országot, nem többen, mint a második világháborút követő kirajzások idején.

A körülmények és az indokok elemzése azt mutatja, hogy a kivándorlás fő oka a lappangó munkanélküliség, az alacsony életszínvonal, nem kis mértékben a szélsőséges birtokmegoszlás, a föld és munkaalkalom híján szűkölködő szegényparaszti tömegek nyomora volt. E fő okokat más tényezők, a kivándorlási ügynökségek csábító propagandája, az Újvilágban boldogulók példája, a magyar kormányok nemzetiségi politikája is motiválta.

Lábjegyzetek

  1. Magyar Statisztikai Évkönyv 1937. Budapest, 1938. 6. – helyesbített adata alapján, a katonai népességgel együtt.
  2. A természetes szaporodás évi rátája 0,89% volt.
  3. + az oda-, - az elvándorlási többletet jelzi.
  4. A katonai népesség beszámítása nélkül

Irodalomjegyzék

A városiasodás folyamatát szemlélteti: A magyar városok statisztikai évkönyve. I. (Budapest, 1912). Budapest urbanizációjáról tájékoztat: Thirring Gusztáv, Budapest félszázados fejlődése 1873–1923 (Budapest, 1925) és Illyefalvi I. Lajos, Budapest székesfőváros napjainkban és a világháború előtt 1912–1931 (Budapest, 1932) című munkája. A népesedésre és a szociális viszonyokra: Thirring Gusztáv, Budapest főváros demográfiai és társadalmi tagozódásának fejlődése az utolsó 50 évben. I–II. (Budapest, (1936–1937)). Az egészségügyi és művelődési állapotokra Thirring Gusztáv, Budapest közegészségi és közművelődési viszonyai (Budapest, 1894); újabban: Vörös Károly, A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten 1873–1945 (In: Tanulmányok Budapest múltjából. XX. Budapest, 1974) című vizsgálódásai hasznosíthatók.

A városépítésre Laky Dezső, Budapest épületviszonyai (Budapest, 1929); Siklóssy László, Hogyan épült Budapest? A fővárosi Közmunkák Tanácsa története (Budapest, 1931) és Preisich Gábor, Budapest városépítésének története. II. A kiegyezéstől a Tanácsköztársaságig (Budapest, 1964).

A vidéki városok társadalmi viszonyaira lásd Erdei Ferenc, Magyar város (Budapest, 1939) című munkáját, valamint Petróczi Sándor, Cegléd település- és népességtörténete (Budapest—Cegléd, 1961); Komoróczy György, Debrecen története a felszabadulásig. A város gazdasági és társadalmi képe (Debrecen, 1955); Balogh István, A cívisek világa (Budapest, 1973); Lettrich Edit, Esztergom népességszámának és társadalmi rétegződésének alakulása az 1750–1945 közötti időszakban (Demográfia, 1959. 4) című helyi társadalomrajzait.

A falvak helyzetére máig alapvető munka Erdei Ferenc, Magyar falu (Budapest, 1940); a tanyásodásra: Erdei Ferenc, Magyar tanyák (Budapest, 1942); Czettler Jenő, Tanyai település és tanyai központok (Budapest, 1913); Gesztelyi Nagy László, A tanyavilág élete. 2. kiadás, (Kecskemét, 1937). Újabb áttekintés: Balogh István, Az alföldi tanyás gazdálkodás (In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. I. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1965).

A kivándorlás bőséges irodalmából elsősorban a korabeli forráskiadványokra támaszkodtunk: A kivándorlás. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége által tartott országos ankét tárgyalásai (Budapest, 1907); A magyar szent korona országainak kivándorlása és visszavándorlása 1899–1913 (Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat. 67. Budapest, 1918). A széles körű korábbi irodalomból Pavlik Ferenc, A kivándorlás (Kecskemét, 1916) és Kovács Imre, A kivándorlás (Budapest, 1938) című munkájára hívjuk fel a figyelmet. Az újabb irodalomból John Kosa, A Century of Hungarian Emigration 1850–1950 (The American Slavic and East European Review, 1957. 4); Rácz István, A kivándorlás és a magyar uralkodó osztály 1849–1914 (In: Annales Instituti Historici Universitatis Debreceniensis. I. Debrecen, 1962); Rácz István, Parasztok elvándorlása a faluból (In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában. II. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1965); Puskás Júlia, Kivándorlás Magyarországról az Egyesült Államokba 1914 előtt (Történelmi Szemle, 1974. 1–2) című tanulmányokat említjük. A kivándoroltak helyzetéről némi ízelítőt ad: Nagy Iván, Öt világrész magyarsága (Budapest, 1935) és Puskás Júlia, Magyar szervezetek Amerikában az 1880-as évektől az 1960-as évekig (Történelmi Szemle, 1970. 4).


Polgárosodás és népesedési viszonyok
Tartalomjegyzék A nemzeti összetétel változása. Az asszimiláció. A vallási megoszlás.