Népjóléti intézkedések

A Múltunk wikiből

A kormányzótanács arra törekedett, hogy a népjólét minden ágában iránymutató rendeletek kiadásával körvonalazza a kommunista jövő képét s egyben megszabja az életszínvonal fokozatos emelésének útját és eszközeit. A Tanácsköztársaság vezetői nyíltan hangoztatták, hogy a nyomor eltűnése, a szocializmus megvalósítása csak a népgazdaság teljes átalakításával, a termelés konstrukciójának az új rendhez való alkalmazásával és a termelés megfelelő mérvű növelésével érhető el. Ehhez évekre lett volna szükség, de addig is mindent meg kellett tenni a nép életkörülményeinek azonnali megjavításáért, nemcsak azért, mert ez a szocializmus célja és értelme, hanem mert a gazdasági romlást sem lehetett éhező, erőtlen munkásokkal megállítani. A szocialista ideológiát át nem élő milliókkal csak helyzetüket azonnal javító vívmányok érzékeltethették a proletárdiktatúra jelentőségét, bármily nehezen voltak ezek megvalósíthatók az adott feltételek között.

A Tanácsköztársaság szociális intézkedései sok szállal kötődtek a Károlyi-kormány megkezdett reformmunkájához, noha osztályjellegük más volt. De túl ezen az örökségen: a polgári forradalom napjaiban, a kettős hatalom viszonyai között a munkásság sok mindent kiharcolt magának, amit nem kellett még egyszer megszerezni, csak megerősíteni és biztosítani. Sőt, a proletárok olyan vívmányokat is kicsikartak a polgári kormánytól az utolsó hetekben, amelyek győzelmük után saját államuk számára komoly megterhelést jelentettek.

Így történt a munkabérek emelésével is. Az ipari és mezőgazdasági munkásság, kihasználva politikai súlyának rohamos növekedését, a proletárforradalom előtti hetekben aránylag magas béreket vívott ki; mégis elképzelhetetlen volt, hogy a győztes forradalom ne emelje a béreket, egyben felszólítva a munkásokat: termeljék meg az új bérek reális fedezetét.

Éppen a március 21-e előtti napokban állapodtak meg új kollektív szerződésben a vasmunkások a vasgyárosok szövetségével. Az utóbbi adatai szerint március 21-e után 10–20%-kal emelkedtek az órabérek; egy-két kategóriában azonban (öntvénytisztítók, gépmunkásnők) 25%-kal is. Ez azt jelenti, hogy a Tanácsköztársaság alatt a vasmunkások bére a háború utolsó hónapjához képest átlagosan 100–120%-kal nőtt, a napszámosoké, gépmunkásoké, munkásnőké, szegecselőké, fémöntőké, kazánkovácsoké háromszorosára is. A szakszervezeti kimutatás szerényebb, mint a tőkéseké, amely a legmagasabb bérek kiugratásával manipulált; de az átlagos emelkedés 1918 októberéhez képest eszerint is megközelíti a 100%-ot. A vasasoknál rosszabbul fizetett szakmákban, például az élelmiszer-, dohány-, textil- és vegyiparban, a fa- és építőiparban a javulás többnyire még nagyobb mérvű.

Április 17-én általános bérrendezést fogadott el a kormányzótanács, amelynek alapja a márciusi kollektív szerződés volt, de az elérhető maximumokat magasabban szabta meg.

A bérkategóriákat a szakszervezetekkel együtt állapították meg, az üzemekben az egyes munkások, illetve munkák besorolását az üzemi munkástanáccsal, a bizalmiakkal együtt kellett elvégezni. A bérhatárokat később módosították, részben az áremelkedés, részben a fennmaradt aránytalanságok kiegyensúlyozására, illetve a teljesítménybérezésre való fokozatos visszatérés során. Április és július között a betanított és szakmunkások bére 10–20%-kal, a nőké és a segédmunkásoké 30–80%-kal emelkedett. A bérek reális összehasonlításánál tekintetbe kell venni az áttérést a 8 órás munkanapra, másrészt a munkástanácsok a munkaórákat, túlórákat nagyvonalúbban számolták, mint a tőkések tisztviselői. A munkaügyi bíróságok működését fel kellett függeszteni, mert a munkásbírák felmondási, végkielégítési ügyekben gyakran túl nagy összegeket állapítottak meg a munkavállaló javára.

A közalkalmazottakat és magánalkalmazottakat 5 fizetési kategóriába sorolták, megszüntetve a nagy eltéréseket. A legkisebb és legnagyobb fizetés közti különbség – tekintetbe véve a vezetők bizonyos túlmunka-átalányát stb. is – mintegy hatszoros–hétszeres lehetett.

Rendelet jelent meg a munkásmozgalom régi követelése, a 8 órás munkaidő bevezetéséről. Szabályozták az addig szinte teljesen kiszolgáltatott háztartási alkalmazottak munkaidejét (napi 10 óra) és munkaviszonyát is. Elvben elhatározták az évi fizetett szabadság bevezetését az üzemekben, a cselédeknél stb.

A mezőgazdaságban a munkások béreinek, illetve természetbeni juttatásainak emelkedése még nagyobb mérvű volt, mint az iparban. A polgári forradalom után kiharcolt jelentős béremelést a Tanácsköztársaság még 25–30%-kal növelte (25–30 korona volt a férfi napszám); ennél fontosabb, hogy a fizetés természetben kiadott hányada a nominális pénzérték sokszorosa volt. A legnagyobb mértékben a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok munkásainak helyzete javult, azon belül is – az általános jellegű juttatások (gabona, tej, tüzelő, kapásföld, állattartás) révén – a legszegényebbeké elsősorban. A szövetkezeti tagok gabonajárandósága 23–24 mázsára, az aratórész hetedre-nyolcadra emelkedett.

Az árak emelkedését is tekintetbe véve az ipari munkások reálbére 1919. július 31-re 1918. december 31-hez képest közel 24%-kal nőtt. Az öttagú munkáscsalád létminimumára és egy keresőre számított életszínvonal elérte, sőt valamivel meghaladta a háború előtti félévet. A szakszervezeti index szerint a reálbér az így számított létminimumtól 1914 júliusában 24,6%-kal, míg 1919 júliusában 21,4%-kal maradt el. A tisztviselők, alkalmazottak életszínvonala valamivel elmaradt a munkásoké mögött, körülbelül az 1917-es átlagnak felelt meg.

Ezeket a szép eredményeket a gazdasági vezetés maximális erőfeszítésekkel érte el, jól tudva, hogy a háborútól, a blokádtól függetlenül is, a proletárdiktatúra kezdeti időszakának természetes tendenciája a városi munkások és alkalmazottak életszínvonalának átmeneti süllyedése, ami részben a termelékenység átmeneti csökkenéséből következik, részben abból, hogy a kapitalizmus szükségleteire megtermelt javak egy része racionálisan nem osztható el, nem használható fel.

A kormányzótanács az átlag-életszínvonalat leszorító gazdasági tényezőket széles körű, a társadalmi egyenlőséget kiterjesztő szociális intézkedésekkel igyekezett ellensúlyozni. Ezek közül kiemelkedik a kötelező betegségi és balesetbiztosítás kiterjesztése az összes bérből élő dolgozóra, illetve szövetkezeti tagra; ehhez járult a kisgazdák önkéntes biztosítása. Az orvosi kezelést az általános biztosítás keretében ingyenessé tették, a betegségi segélyekre való igényjogosultság 1 évig tartott. Tervezet készült az általános nyugdíj bevezetésére 60 éven felül. Emelték a rokkantsági díjat, a gyermektelen hadifogoly eltartott feleségének segélyét, továbbá a hadiözvegyek és hadiárvák igen alacsony segélyét. A dolgozó anyáknak 12 heti fizetett szülési szabadságot adtak, kiépítették az iskolaorvosi hálózatot, a gyermekek kötelező orvosi vizsgálatát. A rászoruló gyermekekről való gondoskodást állami feladatnak tekintették az üdültetési akcióktól az ingyencipő-osztásig. Egyenjogúsították a törvénytelen gyermekeket: ez országosan a gyermekek egytizedét, Budapesten egyötödét érintette.

A jogok deklarálásánál nehezebb volt a mindennapi élelem biztosítása, főleg Budapesten, a bányavidékeken és a Ruténföldön. Az egyenlő elosztásnak, a jegyrendszer kibővítésének köszönhető, hogy nem éhezett senki, de az élelem kalóriaszegény és egyhangú volt; bár Bécsben örültek volna a Pesten megvetett árpakásának, töknek és savanyított káposztának is. A legrosszabb a zsírhiány volt. A háborúból hazatért férfiak – a ruhaneműk hiánya miatt – kényszerűségből továbbra is katonaruhában jártak.

A kommunizmus képét vetítette előre a munkához való jog deklarálása. Az alkotmány kimondta: „A munkaképteleneket, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, de akiknek az állam munkát juttatni nem tud, az állam tartja el.”[1] A tanácsok elhelyezés céljából összeírták az elhagyott öregeket, nyomorékokat, vakokat és gyermekeket. Nemcsak a nyersanyaghiány miatt üldögélő munkások, hanem az átszervezések befejeztéig dolog nélkül maradt hivatalnokok is megkapták fizetésüket. A feleslegessé vált tisztviselők ”egészséges” mezőgazdasági munkára telepítésének propagálása minimális lelkesedést váltott ki az érdekeltekből. A főváros tanácsa által kiadott segélyek összege ötszörösére emelkedett. A forradalom különös gondot fordított leglelkesebb hívei: az ifjúmunkások és tanoncok helyzetének megjavítására.

Budapest és más városok legsúlyosabb szociális problémája a lakáshelyzet volt. A lakásépítés stagnálása a háborúban, majd a menekültek Budapestre özönlése leírhatatlan állapotokat teremtett. A fővárosban mintegy negyedmillió ember lakott heted-, nyolcad- vagy többedmagával egy szobában. A Tanácsköztársaság radikális lépésre szánta el magát: a legrosszabb körülmények között élő budapesti proletárok közül több mint százezret költöztetett be a gazdagok palotáiba és tágas lakásaiba. A feleslegessé vált helyiségeket is igénybe vették; az óbudai tanács például a kocsmákat is a lakásigénylőknek adta. Vidéken kisebb mértékben, de szintén folyt lakásrekvirálás. Nagy lakótelepek építését tervezték, de az anyaghiány miatt kisebb építkezéseken kívül inkább a szükséges tatarozásokhoz fogtak hozzá. A kislakások amúgy is csekély inflációs bérét, valamint az albérleti díjat 20%-kal leszállították.

A polgárságot a szociális intézkedések közül talán a lakásrekvirálás keserítette el legjobban; nemcsak az egy-két szoba elvesztése volt sérelmes, hanem az a „megaláztatás” is, hogy a konyha, fürdőszoba használatát meg kellett osztania az addig emberszámba is alig vett kétkezi munkással. A pincékből, a komfort nélküli szobákból beköltöztetettek egy része valóban nem volt ideális társbérlő, ennél rosszabbat azonban nem kellett elviselnie a burzsoáziának.

A közhangulatra, a társadalmi válaszfalak bomlására jellemző, hogy a Tanácsköztársaság napjaiban Budapesten mintegy 15 ezer házasságot kötöttek; az új házasok jó része már előbb együtt élt, de ekkor törvényesítette kapcsolatát. A válást megkönnyítették, de a még hadifogságban sínylődő katonák feleségét semmilyen körülmények között sem választották el.

Az általános betegbiztosítás a kórházak, gyógyintézetek stb. államosításával párosulva lehetővé tette a dolgozók és családtagjaik ingyenes egészségügyi ellátását. A helyi tanácsok egészségügyi bizottságai a fizetett különszobák felszabadításával, kastélyok és más épületek lefoglalásával, új ágyak beállításával növelték a kórházak csekély befogadóképességét. A fővárosi szanatóriumok betegeit, más kórházakhoz hasonlóan, a központi ágynyilvántartó vette fel. Központi kórházélelmezési üzemet állítottak fel, a sok propaganda-előadás nagy része az egészségügyi felvilágosítással foglalkozott. Az egészségügyi szervek megakadályoztak az egyes szomszédos országokban terjedő tífuszjárvány elharapódzását.

A forradalom után megjelent rendelet szerint minden kórházat egy orvos és egy fizikai munkás (ápoló stb.) igazgatott. Az utóbbinak orvosi szakkérdésekbe nem volt ugyan beleszólási joga, de a kórházi munkástanácsok tiltakozása ellenére hamarosan teljesen megszüntették a demokratizmus e különös megnyilvánulását.

Lábjegyzet

  1. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960, 214.


A Tanácsköztársaság a szocializmus megvalósításáért
Agrárpolitika Tartalomjegyzék A tanácsrendszer kiépítése