Népsűrűség, települések, városok

A Múltunk wikiből
1805.
Megkezdődik a debreceni Nagytemplom építése.
1809. körül
Pest lakossága körülbelül 30 ezer fő.
1836.
Pest lakossága 70&nbsd;378 fő.
1838. március 13–18.
A Duna jeges árvize pusztít Pesten.
1846.
Pest lakossága meghaladja a 110 ezer főt.

Az átlagos népsűrűség 1790 körül négyzetkilométerenként 29 fő volt Magyarországon, s ez a szám 1804-ig 31-re emelkedett. Ez azonban önmagában nem sokat mond, mert a népesség száma megyénként és történelmi tájanként nagy eltéréseket mutatott. A török hódoltság következményei száz év távlatából is észrevehetően éreztették hatásukat.

A legsűrűbben lakott övezet még mindig az egykori, törököktől meg nem szállt királyi Magyarország területe. A szlavóniai Varasd és Kőrös megyéktől Zalán, Vason, Sopronon át Pozsony, Trencsén és Nyitra megyéig a népsűrűség átlagban 40–50, ez az ország legsűrűbben lakott területe. Ezen belül is kiugrik 50 fölötti népsűrűségével Pozsony és Nyitra megye Az északi hegyvidéken, Árvában, Turócban, Sárosban, Zemplénben 33–37; Szepesben és Abaújban ismét 41 a népsűrűség. Ez az erdős, hegyes, kevés termőfölddel rendelkező északi terület, természeti viszonyaihoz képest, az akkori primitív gazdálkodási viszonyok mellett, már szinte a túlnépesedés határán van. Zempléntől kelet felé azután hirtelen gyérül a lakosság: Ung, Bereg, Ugocsa területén már csak 18, Máramarosban pedig eléri az országos mélypontot: négyzetkilométerenként 9 fő.

Viszonylag sűrűn lakott az ország keleti része, Erdély, ahol – szintén számításba kell vennünk, hogy a hegyvidék nagy területei lakhatatlanok – a négyzetkilométerenkénti átlag 24 fő. Ez persze csak átlag, ezen belül az erdélyi medence közepe, Küküllő és nyugaton Közép-Szolnok megye a legsűrűbben lakott (42, illetve 33 fő négyzetkilométerenként). A Szászföld egyes részei a 3O-as sűrűségig emelkednek. A legritkább a lakosság Hunyadban és a Keleti Kárpátok vidékén, a Székelyföldön, Csík, Gyergyó, Háromszék és Udvarhely területén, ahol a népsűrűség négyzetkilométerenként 11–17 fő.

Az Alföld, a hajdani török hódoltság, a 18. századi nagy telepítések és belső népmozgalmak után is gyéren lakott, átlagban alig éri el a négyzetkilométerenkénti 22 főt. Ezen belül persze itt is erős különbségek mutatkoznak. Az északi-északkeleti peremvidékek, Borsod, Szabolcs, Heves viszonylag a legnépesebbek: 33–35 fő négyzetkilométerenként; Békés, Csanád, Csongrád gazdag földjein azonban mindössze 17 főt találunk négyzetkilométerenként. Valamivel magasabb ez a szám a Duna mentén. (25), denem éri el a kelet-dunántúli megyék (dunántúli átlagban szintén alacsony) 36–38 fő körüli átlagát. Csak Temes és Krassó megyében emelkedik a népesség a négyzetkilométerenkénti 30 fölé.

A sűrű népességet, az ezzel együtt járó magasabb életszínvonalat és műveltséget tehát 1787-ben még mindig az ország északi és nyugati területei képviselték, bár egy század alatt az Alföld benépesülése jelentősen előrehaladt.

Az 1804-ben tartott népszámlálás azt mutatja, hogy a népsűrűségi különbségek kiegyenlítésére irányuló spontán folyamat erőteljesen továbbhaladt. Már említettük, hogy a 17 év lakosságtöbblete 12%-ot tett ki. A gyarapodás azonban korántsem azonos az ország különböző tájain. A Dunántúl lakosságnövekedése 10%, Felső-Magyarországé 8% volt; ugyanakkor az alföldi tizenkét megye 30%-kal gyarapodott, s ezen belül Csongrád és Békés 39, Torontál 36, Bács 35 %-kal. Az ország népszaporulatának több mint fele, 422 ezer fő az Alföldre jutott. Nyilvánvaló, hogy miután ebben az időszakban már nem volt külföldről betelepítés, a népszaporulat alföldi többlete jelentős részben a más tájakról ide vándoroltakból adódott, ahogyan a másik gyarapodó területnek, Felső-Magyarország keleti részének szaporulata is, amely 1787-ben az ország legritkábban lakott része volt: Beregben, Ugocsában a gyarapodás 33% volt, Ungban és Máramarosban pedig – azonosan Csongráddal – 39%. A belső vándorlás tehát nagymérvű volt a 18–19. század fordulóján is.

Erről a belső vándorlásról, a migrációról az összeírások nem adnak számot, de a népszámlálások „távollevők” és „idegenek” rovatának összevetése mégis lehetővé teszi annak felderítését, hogy ez a vándorlás honnan, merre irányult. Első pillanatra szembetűnik, hogy míg az alföldi megyékben elsősorban idegeneket, tehát más vidékről jötteket vesznek számba, a nyugati és északi megyékben a távollévők száma duzzad meg. Pest megyében például 1787-ben 1600 távollevővel szemben 2100 idegent írtak össze, Békésben ugyanez az arány 887:1760. Ezzel szemben Árvában, Turócban, Liptóban és Szepesben a távollévők száma két-háromszorosan, Zólyomban meg éppen négyszeresen meghaladja az idegenekét. Sopronban is 541 idegennel 1638 távollevő áll szemben, sőt Zalából is majd háromszor annyian mentek el, mint amennyien jöttek. Ugyanakkor az Alföld és a hegyvidék érintkezésénél (Heves, Borsod stb.) a be- és elvándorlás. egyensúlyban van.

Az 1804-es összeírás ugyanezt a tendenciát mutatja. A pozsonyi népszámlálási kerülethez tartozó hat északnyugati megyében 3900 a beköltözöttek és 21 500 az eltávozottak száma. Ez az arány az északi megyéknél még növekszik. Sopron, Vas és Zala is 2000 idegent és 17 500 eltávozottat tart számon. Az alföldi megyékben fordított a helyzet, nyolc-tízszer nagyobb az ide költözők száma, mint az elvándorlóké. Az élen itt is Csongrád és Békés jár (643 eltávozott és 9500 bevándorolt).

Az elvándorlás jelentős része a városokba irányult. A városokban a lakosság fluktuálása amúgy is jóval nagyobb, mint a falvakban. Az elvándorlók országosan 13,7, a bevándorlók azonban 39,2%-át tették ki a városi összlakosságnak. Egyes városoknál ez a szám persze még magasabb.

Mindez tanúsítja, hogy a 19. század fordulóján folytatódik a lakosság áramlása a nyugati és északi megyékből az Alföldre. Ezt támasztja alá az a jelenség is, hogy az alföldi megyékben a legmagasabb a férfiak nőkhöz viszonyított arányszáma, hiszen szerencsét próbálni elsősorban a felnőtt férfiak indultak el.

A népsűrűséghez hasonlóan történelmi hatásokat tükröz a települések eloszlása is, azaz a török korszak nyomán bekövetkezett változások nyomai még nem tűntek el. Felső-Magyarországon, a Dunántúl egyes részein, Erdélyben és Horvátországban lényegében fennmaradt a középkori sűrű falurendszer; az Alföldön kevés a község, de ezek igen népesek. Jellemzően világítja meg a települési különbségeket, ha összehasonlítjuk a két nagyjából egyforma népességű Vas és Temes megyét. Vasban a 220 ezer lakos 651 községben oszlik meg, Temesben a 215 ezer lakos 185 községbe tömörül. Vagy egy másik példa: Nógrád 148 ezer lakosa 265; Békés, Csanád és Csongrád 146 ezer lakója pedig 47 községben él. Míg Vas megyében átlag 338 fő jut egy községre, Nógrádban 559, Temesben 1156, Békés, Csanád és Csongrád megyében pedig 3838.

A települések nagyságrendjét vizsgálva feltűnő, hogy a kicsiny (100–200, de nemegyszer 20–30 fős) falvak és a több ezres nagy települések mint szélső értékek között viszonylag kevés az ezer körüli lakost számláló község.

Külön említést érdemel a városok kérdése, mert nemcsak demográfiai, hanem jogi szempontból is különbséget kell tennünk közöttük. Jogilag csak a szabad királyi város, a civitas számított városnak. Számuk ekkor 61, többnyire a töröktől annak idején meg nem szállt területen; kiváltságlevelét legtöbbjük a középkorban szerezte. Az Alföld rohamosan növekvő agrártelepülései közül csak egynéhány kapta meg a kiváltságos civitas rangot, így: Szeged, Szabadka, Temesvár és Zombor. A szabad királyi városok népessége általában alacsony, a szélső értékek azonban elég tág határok között mozognak. Az ország legnagyobb városának, Debrecennek kereken 30 ezer lakosa van, a legkisebbnek, a Sopron megyei Rusztnak csupán ezer, ami kevesebb az átlagos alföldi falvak lélekszámánál. 20 ezernél több lakost számláló város mindössze öt van: Debrecen, Pozsony, Buda, Szeged és Pest. Igaz, hogy a gyakorlatilag már ekkor is egynek számító Pest-Buda-Óbuda együttes lakossága meghaladja az 50 ezret. Tizennyolc civitas lakossága ötezer alatt marad, közülük tizenegy a háromezret sem éri el. Selmecbányát kivéve ötezer lakos alatt van a bányavárosok mindegyike, s a legtöbb nagy múltú felső-magyarországi város (Lőcse, Bártfa stb.). Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Persze, ha a társadalmi összetételt nézzük, azt találjuk, hogy az iparral, kereskedelemmel vagy bányászattal foglalkozók száma korántsem a legnépesebb városokban a legnagyobb. Ugyanez vonatkozik a városok külső képére, városiasságára is. A kis felső-magyarországi civitasok ilyen szempontból messze megelőzik az alföldi városokat, amelyekben túlsúlyban vannak a mezőgazdasággal foglalkozók, s társadalmi összetételüket nézve nem sokban különböznek a mezővárosoktól.

A szabad királyi városok csoportján belül tehát lényegesen eltérő típusokat találhatunk. És ha jogosult, hogy a falusi szinten tengődő, igen kis lélekszámú településeket kiváltságuk, jogi helyzetük alapján a városok közé számítsuk, legalább olyan jogos a városi. népesség körének kiszélesítése azokra a mezővárosokra, névlegesen földesúri fennhatóság alatt élő oppidumokra, amelyeknek belső viszonyai alig, vagy semmit sem különböznek a szabad városuk agrár jellegű csoportjától. Olyan oppidumok, mint a 22 ezer lakost számláló Kecskemét, a 16 ezres Hajdúszoboszló, a 15 ezres Hajdúböszörmény vagy a 14 500 lakosú Miskolc és Baja, hogy csak néhányat említsünk közülük, lakosságuk társadalmi összetételét, életmódját, a település centrumának külső képét illetően legalább annyira városok, mint Szabadka vagy Zombor.

1787-ben a szabad királyi városok lakossága 442 ezer fő, az ország lakosságának 5,6 %-a. Ha azonban városnak vesszük a 2000 főnél többet számláló mezővárosokat is, tehát azokat az oppidumokat, amelyek lakosságuk számával és így bizonyos kereskedelmi, ipari tömörüléssel kiemelkednek a környező falvak közül (ezek lakossága kerek számban 1 millió 600 ezer), együttesen 2 millió embert vehetünk városi lakosnak, ami kereken egynegyede az ország egész lakosságának. Hogy eljárásunk jogosult, hogy tehát nem vehetjük a városi élet egyetlen kritériumának a privilégiumot, mutatja a további fejlődés: a 19. században az itt említett mezővárosok sorozatosan az élre törnek, s a 20. századra egyikük-másikuk az ország legiparosodottabb központjává válik.

Az 1804-es összeírás szerint a szabad királyi városok lakossága mindössze 6%-kal gyarapodott, tehát az országos szaporulat felével. A globális számon belül azonban jelentős különbségeket találunk: a felső-magyarországi bányavárosok (Besztercebánya kivételével), nagy múltú civitasaink (Lőcse, Bártfa, Eperjes) lakossága 15–20%-kal csökkent. Kassa éppen hogy stagnált, de már Pozsony lakossága 17 év alatt 3600 fővel fogyott. Ugyanakkor az alföldi városok gyarapodtak. Hogy néhány példát mondjunk: Szatmárnémetié 7800-ról 10 300-ra, Újvidéké 11 ezerről majdnem 15 ezerre, Szegedé pedig 20 ezerről több mint 24 ezerre. Még nagyobb volt egyes mezővárosok növekedése, különösen az alföldi peremvidékeken. Jellemző ebből a szempontból Nagyvárad, Arad, Miskolc és Eger fejlődése, mindegyik 35% fölött.

Magyarországon tehát megindult a lakosság városokban való fokozottabb tömörülése, de a tömörülés súlypontja többé nem a régi bánya- és iparvidékekre, hanem az Alföldre esik. Ausztria vagy Csehország városaihoz viszonyítva a magyar városi fejlődés persze a lakosság számát nézve csakúgy elmaradt, mint a települések városias külsejét illetően. Az igazi nagyvárosok még hiányoznak Magyarországon, ezeket csak a kapitalizmus kora fogja majd létrehozni.

Irodalom

A népsűrűségre, a városokra az előzőkben említett munkákon kívül fontos Dávid Zoltán tanulmánya: A városi népesség nagysága Magyarországon 1735-ben és 1828-ban (Történeti statisztikai évkönyv 1963–64. Budapest, 1965).


Népesség és társadalom a 18–19. század fordulóján
A népesség száma Tartalomjegyzék Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás