Nagy Károly

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Nagy Károly főügyész

Carolus Magnus vagy Charlemagne

742. április 2. – 814. január 28.
frank király 768-tól
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Nagy Károly, Albrecht Dürer festménye
787
Nagy Károly frank király megszállja a bajor hercegséget.
788
III. Tassilo és az avarokkal szövetséges bajor hercegség végleges bukása.
788–790
Nyílt ellenségeskedések és elhúzódó tárgyalások az avar és frank birodalom között.
791
szeptember–november Nagy Károly hadjárata az avarok ellen.
795 körül
Belháború a kagán és a jugurrus között, a tudun Aachenban meghódol a frankoknak, ahol Nagy Károly megkereszteli (796. január).
796
nyár Pippin, Itália királya, Nagy Károly fia – seregeivel meghódoltatja az avar kagánt, előtte a Dunánál alkalmi egyházi konferenciát tartottak az aquileai pátriárka és a salzburgi püspök vezetésével.
803
Nagy Károly Regensburgban fogadja a tudun hódolatát; a frank–avar háborúk befejezése. Nagy Károly felállítja az önálló "Oriens" prefektúrát.
804–805 tele
Nagy Károly az Oriens területére menekült avar kagánnak a Savariától és Carnuntumtól keletre eső területet ajándékozza.
814
Nagy Károly frank császár halála.

Bóna István

Az avar birodalom felbomlása

Nem tudunk részletesebbet az avar birodalomban 795-ben kitört belháborúról, amelyben a két főméltóság, a kagán és a jugurrus erői ütköztek össze. Maga a háború a késő avar társadalom széttagolódásának törvényszerű következménye volt, kitörésére végső okot Nagy Károly hadjárata és várható újabb támadása szolgáltathatta. A véres küzdelemben az avarság fő erői morzsolódtak fel, maga a kagán és a jugurrus is az áldozatok között volt.

A tudun, akár mert az alulmaradt jugurrus pártján állott, akár mert nyilvánvaló volt, hogy a leszámolásra készülő frankok ki fogják használni az eseményeket, és támadásukkal ismét az ő országrészét fogják sújtani, önálló politikai útra lépett. Előbb követek útján puhatolózott az Elbánál, Szászföldön tartózkodó Károlynál, majd 795 őszén maga is Aachenbe sietett, népe és országrésze nevében meghódolt a frankoknak. 796 januárjában megkeresztelkedett, maga Károly emelte ki a keresztvízből.

A tudun aacheni útjával egy időben, valószínűleg 795 novemberében Wonomyr, a Kulpa–Mura–Száva vidékén lakó szlávok főnöke, ura, a tudun utasítására, vagy saját elhatározásából megnyitotta a határt Erik friauli dux frank–langobard serege előtt. Erik a téli időjárást kihasználva ellenállás nélkül eljutott a védtelen kagáni székhelyig, pontosabban és valószínűbben: valamelyik kagáni székhelyig. A belháború súlyos következményeit mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Erik a kincstárat őrizetlenül találta. Szekérre rakatta a drágaságokat, és kényelmesen kivonult velük Avarországból – anélkül, hogy ebben bárki megakadályozta volna; az esemény az avarság belső összeomlásának leglátványosabb bizonyítéka.

Az Eriktől zsákmányolt kincs 796 áprilisában már Aachenben volt. Károly két kézzel ajándékozgatott belőle, kísérő leveleiben egyházaktól rabolt kincsekről ír, a valóságban azonban csak világi ékességeket küldözgetett az akkori világ hatalmasságainak. Éppen ezekből az adatokból tűnik ki, hogy Erik valószínűleg nem jutott el a központi kagáni regiáig. Csupán ékszereket, drága selyemruhákat, „hun” díszfegyvereket és aranyöveket zsákmányolt – az arany asztali készletekhez nem fért hozzá.

A győzelemnek egyetlen szépséghibája volt: nem a király, illetve a dinasztia nevéhez fűződött, s nem volt, aki meghódoljon. Alighogy Erik visszatért, Károly Avariába küldte a birodalmi seregekkel 19 éves fiát, Pippint. Az Itálián és a Duna völgyén át felvonuló seregekhez egyházfők, többek között Pualinus aquieliai pátriárkarka és Arno salzburgi püspök csatlakoztak. A tudun országrészén áthaladva a két sereg 796 nyarán a Dunánál egyesült, ahol az egyházfők rögtönzött konferencián vitatták meg a pannoniai kereszténység helyzetét és a térítési feladatokat.

Időközben az avarok új kagánt választottak. Pippin először Duna menti táborában tárgyalt a kagán követeivel, akik felajánlották uruk meghódolását. Amikor átkelt a Dunán, a kagán feleségével, a katunnal együtt elébe jött, s megadta magát. Pippin az avar fejedelmi pár kíséretében érte el a kagáni hringet, ahol újból fogadta hódolatukat, s átvette ajándékaikat. Pippin nem terjesztette ki a frankok uralmát a Dunától keletre. Megelégedett az ajándékokkal és a frank hódítások gyakorlatához híven túszok szedésével. Tömegesen hurcolta fogságba az avar előkelőket és közembereket, bár a céltalanul elhurcolt embereket később Alcuin közbenjárására elbocsátotta.

A Karoling-hatalom a szászoknál kudarcot vallott balfogásokkal kezdte uralmát az új területek felett. A királyi missitől (kiküldött teljhatalmú biztos) elrendelt adószedés éppúgy kalandorok kezébe került, mint a térítés. A salzburgi püspök a király ismételt parancsa ellenére sem látott hozzá az egyházi szervezet kiépítéséhez.

Az adminisztratív hibák Szászföldön 797-től új, hatalmas lázadást robbantottak ki, amelyet a spanyolországi arabok is betörésekre használtak fel. A 796-ban meghódított Liburnia (Adria-vidék Fiume környékén) római–szláv lakossága, valamint Istria és Grado népe, az ismét megerősödő bizánci hatalom támogatását várva, felkelt a frankok ellen. Titokban támogatta a felkelést a tudun is, ami persze nem maradt titok. Az egyik forrás ekkor nevezi a tudun csalfa, hazug népét wandalinak. A következő években többször előforduló, tévesnek tűnő elnevezés nem más, mint az avarok, pontosabban az avarok közt élő onogur–bolgárok alpesi szláv wangar nevének félrehallása (és egyúttal tudálékos antikizálása). Erik dux megtorló támadását a tudun Nagy Károlynak küldött drága ajándékokkal igyekezett elkerülni. A döntő hibát az időközben salzburgi érsekké emelt, az avaroktól 791 óta személyesen rettegő Arno követte el. A király újabb, erőteljes parancsára Theoderich (Dietrich) presbitert missziós püspöki hatáskörrel ruházta fel, beiktatni azonban csak a katonai hatalom árnyékában merte. Bajorország prefektusa, Gerold és serege kísérte Arnót a tudun országába. A térítés e nem várt, brutális módja – a hibát a kortárs Alcuin egyik levele is hangsúlyozza – joggal kergeti nyílt felkelésbe a tudunt és népét. Nyilaik első áldozata Nagy Károly sógora, Gerold gróf (799. szeptember 1.) és kísérete. Szinte ugyanazokban az órákban kövezik agyon Tersactium (Fiume) lakosai az avar háborúk győztesét, Erik herceget. Fellázadt az egész kelet.

A Karoling-hatalom ilyenkor nem ismert irgalmat. Az elfogott tudun vesztőhelyen végezte, országrészének nemeseit irtották és deportálták, ekkor veszhetett el valóban csaknem az egész dunántúli avar nemesség. A homályos frank krónikaadatokból azonban nem derül ki, hogy a frankok végül is leverték-e a felkelő avarokat vagy sem. Amikor ugyanis a Duna völgyében, a mai Ausztria területén létesített Karoling-határgrófságok újból megkísérlik uralmukat kiterjeszteni Pannoniára, ismét erős ellenállásba ütköztek egy Guntio nevű erőd közelében (802).

A kelet-magyarországi avarság pusztulása

803-ban bolgár szolgálatban álló szlávok, majd nyomukban a rettenetes Krum bolgár kán seregei hatoltak a Tisza-völgybe. Puszta megjelenésük elegendő volt ahhoz, hogy az avar birodalom addig sikeresen hadakozó nyugati felében megtörje az ellenállás szellemét. Az új tudun és a nyugati avarok váratlan és érthetetlen meghódolása mögött a dél–délkeletről fenyegető veszély gyanítható. A bolgár támadás a támogatást és menedéket jelentő hátországtól fosztotta meg a tudunt és övéit. A véglegesen meghódoló tudunt Károly testőrcsapata (scarája) kísérte 803 októberében előbb Salzburgba – ahol a leendő pannon egyházi szervezetet rendezték –, majd onnan Regensburgba. A tudun engedelmesen keresztvíz alá hajtotta a fejét, s elfogadta Károly feltételeit. A november közepén Regensburgban tartott birodalmi gyűlésen a tudun a maga, övéi s a megmaradt avar föld sorsát Károly kezébe tette. Károly önálló területté szervezte a keleti tartományt, az Orienst, és a bajor prefektus alá helyezte. A frankok számára ez az esemény jelentette az avar háborúk befejezését.

804-ben ütött a keleti avarok területi-politikai szervezetének utolsó órája. Krum bolgár hadai az avar birodalom keleti felében utoljára összeszedett sereget nagy harcban legyőzték, és az „utolsó emberig” lemészárolták. A kagán és megmaradt előkelői frank területre menekültek, a két rossz közül a kisebbiket választva, ahol legalább puszta életüket megmenthették. A kagáni székhelyet nyilván a bolgárok dúlták szét. Olyan alaposan, hogy 30 évvel később híre-hamva sem volt többé.

830–836 között írt Nagy Károly életrajzában a kortárs Einhard már a frank hadjáratoknak tulajdonítja a regia kagani földdel egyenlővé tételének kétes dicsőségét, holott a kagáni kincstárnak az a része, amit nem sikerült elmenekíteni és elrejteni, a bolgárok kezébe került, vagy az ő támadásuk idején szóródott szét.

A Karoling Pannonia

  • A Nagy Károly uralma alá került Pannonia története arra az évszázadra esik, amikor a névadójától páratlan tetterővel összekovácsolt Karoling-birodalom alkotóelemeire esett szét. Az etnikailag, területileg, gazdaságilag különböző birodalomrészek összeolvasztása és központi kormányzása megvalósíthatatlan feladat volt. Károly tudta is ezt, amikor a Meroving-királyok ősi szokása szerint felosztotta örökségét fiai között. Amikor azonban 814-ben Aachenben meghalt, fiai közül már csak Jámbor (vagy Kegyes) Lajos volt életben.
  • A keleti frank területek önállóságát, a kormányzat állandóságát a fél évszázadig uralkodó nyugati frank (francia származású) Német Lajos személye biztosította. Nagyapjáénál is hosszabb uralkodása (hivatalosan 829-től) két történelmi korszakot köt össze. Születésekor még Nagy Károly uralkodott, Pannonia avar kagánok és szláv törzsfők vazallus országa volt.

Az Oriens és korai szervezete

A meghódított avar birodalom részeiből Nagy Károly csak a volt gyepűt kapcsolta be közvetlenül birodalmába. Az Ennstől keletre eső, a mai Duna menti Ausztriából Avaria nevű tartományt létesítettek (Avaria, terra Avarorum, provintia Avarorum vagy németül: Hunalant) az antik Lauriacum (Lorch) székhellyel. A mai Felső-Ausztria és Stájerország Enns mentén fekvő részeiből alakították ki a Sclavinia nevű tartományt. Mindkét tartományt Bajorország prefektusa alá rendelték.

A mai Dunántúlt és a Dráva–Száva közét, vagyis az ókori Pannoniát külső határtartományként kormányozták. Területét etnikumok szerint osztották ketté, a belső határ három évtizeden keresztül a Dráva volt. A mai Dunántúl Pannonia Superior néven az avarok vazallus országa volt, míg a mai Horvátország és Szlavónia Pannonia Inferior néven szláv törzsfők, rectorok uralma alá került. Az avar kagánok 805 után a Savaria (Szombathely) és Carnuntum (Deutsch-Altenburg) határvonaltól keletre rendezték be új szállásukat, a Dráván túli szláv törzsfők Siscia (Sziszek), az antik nagyváros romjai közt, a Száva déli partján. 803-ban Nagy Károly Regensburgban megszervezi az önálló Oriens-prefektúrát, amely az egész Karoling-korszak alatt a Dunántúl feletti frank–bajor uralom hivatalos fedőneve és szervezete maradt. Pannonia Superior nyugati határát 828-ig Avar limesnek is nevezték, az Oriens grófja volt a limes őre.

A Dráva–Száva közötti Pannonia Inferior feletti katonai–politikai felügyeletet 796–828 között a friauli dux, a Pannon limes őre látta el. A szláv földet politikailag éppúgy elválasztották az avar földtől, mint egyházilag.

A meghódított pannon föld lakosainak megtérítésével két egyházi szervezetet bíztak meg már 796-ban. A Drávától délre eső Pannonia Inferior az aquileiai pátriárka felügyelete és joghatósága alá került. Az avar Pannonia Superior s vele a Duna északi oldaláról határos szláv törzsek egyházi kormányzását a 798-tól érsekség rangjára emelt Salzburg látta el. Kivették azonban közvetlen joghatósága alól Avaria és Sclavinia provinciát, amelyek a passaui püspöki székhez kerültek.

Az avar vazallus fejedelemség megbízhatónak bizonyult. Kagánjaik hűsége olyan mérvű volt, hogy 811-ben az avarok védelmére maga Nagy Károly küldte el a birodalmi sereget a szláv szomszédok ellen.

Az Oriens közigazgatásának átszervezése, 828–829

829. november 18-án az egyházmegyék határait Német Lajos az új Pannonia keretei közt szabályozta. Passau kapta Pannonia Superiort, amely nem más, mint az egykori Avaria a Rába–Rábca vonaláig kiterjesztett új, keleti határral, míg a Rábától délkeletre Salzburg kezében maradt az új Pannonia Inferior diocesis. Ez az egyházmegyei felosztás szerepel a 871-ben írott Conversio Bagoariorum et Carantanorum című salzburgi iratban, mégpedig úgy, mintha Nagy Károly és Pippin rendelkezésére visszamenő „örök és megváltoztathatatlan” egyházi és tartományi felosztás volna. A valóságban a földrajzi és egyházi fogalmak mesterséges antikizálása, egyházpolitikai célokból.

Etnikai viszonyok

A dunántúli avarság a IX. század elején vazallus fejedelemségként illeszkedett a Karoling-birodalomhoz. Fejedelme kezdetben azonos a nyugati avarság fejedelmével, a tudunnal. A tudun, Pannonia fejedelme (princeps Pannoniae) hódolt meg 803-ban Nagy Károlynak, s kötött vele végleges békeszerződést.

804 késő őszén váratlan menekülők jelentek meg az Oriens területén, nem kisebb személyiség, mint a hajdani avar birodalom ura, a kagán, övéivel és előkelőivel (optimates). A keresztény Theodorus kagán és pogány kísérete a szláv és bolgár ellenség elől futott; menedéket kértek. Károlyt nyilván meglepte hajdani hatalmas ellenfelei utódjának hódolata, visszaállította uralmát a CarnuntumSavaria határvonaltól keletre élő pannoniai avarság, tehát a tudun felett is. A következő év elején elhunyt Theodorus helyébe az avar előkelők az avarság „ősi szokása és szertartása szerint” utódot választottak. Az új kagánt a Fischa folyóban Ábrahám névre keresztelték, csak ezután kérte és nyerte el Károly jóváhagyását a kagáni méltósághoz (805).

Az egyház

A mulasztások a hódítás korára mentek vissza. SalzburgPualinus aquieliai pátriárkarka tiltakozása ellenére — csupán tizedszolgáltató közegnek tekintette Pannonia avar népét, ez kergeti már 799-ben felkelésbe a lakosságot, mint az maga Arno érsek is kénytelen-kelletlen elismerte. Károlynak és a világi hatalomnak kellett erélyesen beavatkoznia, hogy a térítésnek legalább a formáit betartsák. Így került Pannoniába, valójában csupán Avariába (ahol gyorsan birtokot foglalt magának) az első salzburgi chorepiscopus, Theoderich (Dietrich), aki 805-ben Ábrahám kagánt megkeresztelte. A pannoniai bajor–frank egyházi szervezet kiépülésének korlátait és visszásságait Nagy Károly rendelkezése alapozta meg. A király 796 után megengedte a püspököknek, kolostoroknak, sőt magános egyházaknak, hogy az újonnan meghódított terület elhagyott földjeit formaságok nélkül birtokba vegyék. Az egyházak versengve élnek a lehetőséggel, elsősorban a salzburgi érsekség, a passaui és Regensburgi püspökség, a niederaltaichi apátság, de más apátságok is.

830 után, az Oriens új rendezésével egy időben, egymás után ismertetik el Német Lajossal a szerzett birtokokat, még 863-ban is sor kerül Nagy Károly felhatalmazása alapján foglalt földbirtok határainak oklevélbe foglalására.

Györffy György

Pannonia és Morvaország elfoglalása

Az első itáliai kalandozás előzménye az volt, hogy Észak-Itálián Arnulf császár két riválisa, Spoletói Lambert császár és Berengár király osztozott. Lambert 898 novemberében bekövetkezett halálával Berengár – úgy is, mint Nagy Károly dédunokája – egész Itália császárságát igyekezett megkaparintani, s ebben a helyzetben Arnulf a magyarok segítségével próbálta Berengárt kiütni a nyeregből.


Árpád és Kurszán 900 nyarán követeket küldött az új frank uralkodóhoz, Gyermek Lajos királyhoz békeajánlattal. A magyar vezérek nyilvánvalóan Pannonia és a morva végek elfoglalásának elismerését kívánták. Minthogy a frank udvar nem volt hajlandó Nagy Károly hódítmányáról lemondani az „új avarok” javára, és a követeket kémeknek bélyegezve visszautasította, ősz folyamán a Kisalföldről két magyar sereg nyomult Bajorország ellen; a nagyobbik a Duna bal partján, a kisebbik a jobb parton.

Tizennégy éves német–magyar háborúság

Csak a gondos felkészüléssel magyarázható, hogy amikor a bajorok három évvel Kurszán megölése után egy Nagy Károly-i méretű hadjárattal akarták elsöpörni az új avarokat, olyan katasztrofális vereséget szenvedtek, ami eldöntötte Pannonia sorsát.

Uralomváltás és a székelyek

Valószínű, hogy az uralomért vívott harcból győztesen kikerülő Árpád-házi Fajsz fejedelem nem tartott igényt többé a kettős fejedelemség idejéből eredő méltóságnevekre (kende, gyula), és ő volt az első, aki a Nagy Károly nevéből elvont, a szlávok által a Regensburgban székelő német királyra alkalmazott Karol > kral címet felvette, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a nevét viselő Dráván túli Fajsz falut a szlávok Kraljevecnek nevezték.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

Magyarok iránt ellenséges historikusok nem egy ízben felvetették, hogy Ottó az augsburgi csata után miért nem semmisítette meg a magyarokat, mint annak előtte Nagy Károly az avarokat.

Ennek első és legfontosabb oka a nomád avar és a félnomád magyar társadalom közötti különbség. Az avar birodalom vitézei szétverésével szükségszerűen szétesett, a magyar nép a vitézek részleges pusztulása után is fennmaradt. Emellett Ottó tisztában volt az erőviszonyokkal, és nyilván felmérte, hogy ha a magyarok külföldön is olyan súlyos veszteséget okoztak az egyesült német seregnek, mint 955-ben Augsburg mellett, az ismeretlen Magyarországon seregére könnyen megsemmisülés várhat. Henrik bajor herceg is csak akkor mert támadni, amikor a nyugatmagyarországi sereg Franciaországban kalandozott.

Az újabb német támadás elmaradásának az is oka lehetett, hogy az agresszív Henrik herceg 955 őszén meghalt, és négyéves fiúgyermeke, „Civakodó” Henrik helyett bajor régensként anyja, Judit (Jutta) uralkodott, aki nem volt más, mint a magyarokkal hagyományosan jó viszonyt fenntartó Arnulf herceg leánya. Judit nyilván tartott attól, hogy a magyarok bosszuló hadjáratot indítanak, és ezt igyekezett azzal is elkerülni, hogy az Enns folyót mint a gyepűelve nyugati határát továbbra is tiszteletben tartotta.

Mindehhez hozzájárult az is, hogy Ottó királyt személyi és családi törekvései más célok felé vonzották. 951-ben, az olasz királyi cím megszerzésekor Paviából követséget küldött Rómába II. Agapit pápához, hogy a császári koronát elnyerje. Ezt nem sikerült elérnie, de továbbra is ez maradt egyik fő törekvése. Szász uralkodóként a kelet felé törés, a „Drang nach Osten” színteréül a szomszédos elbai szláv területet választotta. Már az augsburgi csata előtt megfogadta, hogy ha győz, Merseburgban püspökséget alapít, és itt levő udvarházát felajánlotta e célra. Ide sietett vissza Augsburg mellől, s miután októberben Reknitz mellett legyőzte a német lázadókkal szövetkezett szlávokat, a keleti markokban a kereszténység és a németség elterjesztésére törekedett.

Csehekkel kapcsolatos politikájában megelégedett a 950-ben elért hűbéri függéssel, sőt a 955-ben hűnek bizonyult Boleszlav cseh fejedelmet azzal jutalmazta, hogy szabad kezet adott neki a saját portáján való „Drang nach Osten”-re; Boleszlav az elkövetkező évtizedben a magyarok által feladott Felső-Morvaországon át benyomulhatott a viszlyánok központjába, Krakkóba.

Magyar politikájában Ottó leszámolt az életképtelennek bizonyult „Karoling Pannonia” visszaszerzésének gondolatával, és a fennálló Magyarországot úgy fogta fel, mint Avaria, Avarország folytatását. Ezt a felfogást világosan tükrözi a dinasztia szász történetíróinak, Widukindnak és Thietmárnak a szóhasználata, akik a X. század utolsó harmadában újból elkezdték a magyarokat Ungarii > Ungri helyett avaroknak nevezni, s még inkább Piligrim passaui püspök Avaria megjelölése, amelyet a magyar püspökség megszerzésének jogcíméül használt. Az avar–magyar kontinuitás gondolata a német udvar felfogásában a XII. századig kimutatható, amikor az egyik császári írnok a magyarokat a Nagy Károlytól elszenvedett vereségre figyelmeztette.

Gazdasági és társadalmi átalakulás az ezredfordulón

A kalandozások korának Európája gazdasági, társadalmi, politikai és művelődési szempontból nagyjából két eltérő részre tagolódott. A római birodalom egykori területén a bizánci görög császárság és Nagy Károly frank birodalmának utódállamai alkották az egyik oldalt, s Kelet- és Észak-Európa „újbarbár” népei, a dánok, normannok, baltiak, szlávok, magyarok és törökök a másikat.

Vármegye, vár, város

De a IX. századi frank Pannoniából sem eredeztethető e rendszer, mert a Dunántúlon csak két „mark” ‘határgrófság’ és egy hűbéres szláv dukátus terült el, a magyar comitatus pedig nem ezekkel, hanem a frank birodalom Nagy Károly által szervezett grófságaival mutat rokonságot.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

István a székesfehérvári alapítással egy olyanféle szakrális központot kívánt létrehozni, mint egykor Nagy Károly Aachenben.

Kincstár, pénzverés

Nagy Károly 796. évi frankfurti kapituláréja szerint az új pénzt minden civitasba és emporiumba szétvitték, és a nép köteles volt elfogadni.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

Nagy Károly óta nem gyűlt össze ilyen roppant had a „hunok” leigázására, mint III. Henrik bajor, karantán, lombard, burgund, frank, sváb, szász, cseh és lengyel légiókból álló serege.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

A horvátok a Tengermelléken az avar fejedelmektől függő viszonyban voltak, Nagy Károly avar hadjáratai nyomán viszont frank függőségbe kerültek, és 800 körül Nona (Nin) városban székelő fejedelmük felvette a kereszténységet.

H. Balázs Éva

A társuralkodó József császár

Goethe ügyes, közvetlen közelből nézi Lotharingiai Ferencet és Józsefet, „akiknek öltözete egyforma… a császár igazgyönggyel, drágakővel ékes bíborselyem ornátusa, valamint a korona, a jogar és az országalma igen tetszetősen festett, mert minden új volt, de híven és ízlésesen utánozta a régit. Ferenc császár így kényelmesen mozoghatott öltözékében, és komoly, méltóságteljes arcáról megismerszett a császár és atya. A fiatal király ellenben úgy hurcolta magán Nagy Károly óriási ruhadarabjait és klenódiumait, mint egy álruhát, elannyira, hogy maga sem állta meg mosolygás nélkül, ha néha-néha atyjára pillantott. A koronát erősen ki kellett bélelni, s úgy állt el homlokától, mint holmi eresz. A dalmatika meg stóla nem illett hozzá, akármennyire is bevarrták és ráigazították is alakjára.”[1]

Lábjegyzet

  1. Ugyanott 180.

Irodalom

Nagy Károly életének és korának új, monumentális történeti összefoglalása: Karl der Grosse I. Tárgyilagosabb a francia lásd L. Halphen (Charlemagne et l'Empire Carolingien. Paris, 19(7) és J. Calmette (Charlemagne. Paris, 1966). Elfogulatlan történeti elemzést azonban csak az angol történészek nyújtanak: H. St. Moss, The Birth ofthe Middle Ages 395-810 (Oxford, 1935). IV. rész; D. Bullough, The Age of Charlemagne (London, 1966); J. Wallace-Hadrill, The Barbarian West 400–1000 (London, 1969). 140. skk. A Karl der Grosse I. kötetében látott napvilágot J. Deér tanulmánya (720. skk.), amely a Nagy Károly avar hadjáratával foglalkozó elfogult munkákat (H. Koller, K. Schünemann, E. Klebel, I. Zibermayr) különösen két ponton veszi alapos bírálat alá: az Enns határ kérdésében és a frank támadás propagandaszólamoktól elfedett igazságtalan voltában. A 791 évi háború ábrázolásánál azonban éppen a szerző szellemtörténeti koncepciója rejti el a valóságot. Egyrészt az avar belháború utáni katasztrofális helyzetet vetíti előre öt–nyolc esztendővel, másrészt tézisei szerint az avarság "degenerálódása" olyan fokon állott, hogy játék volt őket legyőzni. Az "avar oldal" igazát mintegy azzal védelmezi; hogy kár volt a múltban vagy akár a jelenben leverésükkel eldicsekedni; Az "avar oldalt" ugyanis a következők jellemezték: "Dekomposition der ursprünglichen... Ordnung, Milderungsproze, Degenerierung" (ugyanott 762–763). Tulajdonképpen nem is volt háború: "in Pannonien wartete auf die Franken kein Wiederstand", mivel: "Es gab einfach niemanden unter den Awaren,dereinen Wiederstand gewagt hatte" (ugyanott 765). E meglepő tunyaság magyarázata: "Die Awaren gegen Ende des 8. Jahrhunderts ohne Zweifel zu einem müden, enervierten Volk geworden" (ugyanott 736). – E fáradt és enervált avarokra nem kellene szót vesztegetnünk, ha a dekadens szellemben csoportosított és értelmezett forrásokból kiolvasni vélt frank "sétalovaglás" elmélete máris nem hatolt volna be szakirodalmunkba, a történetibe és régészetibe egyaránt (az avarság "megbékéltetése" stb. formában)

Egyébként Deér csaknem valamennyi vonatkozó forrásadattal dolgozott, s adatait csak a helyükre kell illeszteni. A valóság Deér értelmezéseivel kapcsolatban a következő: 1. 786-ban az avarok nem támadták meg Itáliát. 2. 788-ban sem az avarok támadtak Bajorországra, hanem a frankok sértették meg Goteram és Audaccar vezetésével az avar határokat. Az ütközet "in campo Ibose" (Annales Regni Francorum ad a. 788. SRG 82); vagyis az Enns folyótól keletre, avar területen, a mai Ybbsfelden zajlott le; A betörő ellenséget az avarok két csatában az Ennsen túlra űzték; 791 szeptemberében Deér szerint is a folyó volt az avar birodalom határa. 3. A háború időpontjának részleteit nekrologiák és oklevelek dátumai alapján még pontosabban ismerjük. 4. A Mons Comagenis-nél komoly összeütközés történt. A szeptember–november hónapok folyamán meghalt három Karoling főpapról az alapforrások a hadjárat leírásában beszélnek. A nyugati kutatók – Deér is – betegséggel, fáradalmakkal mentegetik halálukat, amit azonban nem támaszt alá az, hogy a csata után a trónörököst hazaparancsolta apja. 5. Az avarok "nomád visszavonulása" ténykérdés, ami egyértelműen szerepel a forrásokban. Nincs viszont bennük arról szó hogy a frankok lovai "késő őszi szárazságtól" (Deér. idézett mű 785) hullottak volna el. 6. A történtekre igazából a 792–793 évek következményei utalnak. 7. Csak a krónikák átdolgozásában és a későbbi krónikákban alakult át Nagy Károly 791. évi kudarca nagy győzelemmé.

A krónikákból nem sikrült Nagy Károly kudarcát teljesen kigyomlálni. Álljon itt erre a császárkorból a szövegben idézett példa: Annales qui dicuntur Einhardi a. 793 (SRG 93): "existimantes, quod Avari contra regem fortiter dimicassent et ob hanc causam in Francia eum veniree non licuisset".

A 795–803 közötti eseményekkel részletesen foglalkozik Bóna István: Acta Archaeologia Hungarica 18. 1966. 31–312. Erik hadjáratának útvonalát leírja Versus Paulini de Herico duce (MGH Poetae latini aevi Carolini 131-133).

Az avar birodalom pusztulását – a Karoling-krónikákkal ellentétben – Krum bolgár kán támadásának tulajdonítja sok joggal, ám némileg eltúlozva Váczy Péter, A frank háborúk és az avar nép (Századok 108. 1974. 1O43–1061), illetve Der frankische Krieg und das Volk der Awaren (Acta Antiqua 20. 1972. 395–420).

A hódítás korabeli Pannonia egyházi viszonyainak rendkívül fontos összegezése: Conventus episcoporum ad Ripas Danubii (796) (MGH Concilia. II. 172–176). Pippin hadjáratának részleteiről: De Pippini regis victoria avarica (MGH Poetae latini aevi Carolini 116–117). Arno érsek felelősségéről a 799. évi nagy avar felkelés kirobbanásában: [Alcuini epistola] 184. "Hunorum vero... perditio nostra est neglegentia" (MGH Epistolae Karolini aevi. II. 309). Einhard egyébként tisztában volt az avar háború jelentőségével, Nagy Károly legnagyobb hadjárataként emlékezik meg róla: "Maximum omnium, quae ab illo gesta sunt... illud videlicet quod contra Avares sive Hunos susceptum est" (Einhardi vita Karoli Magni című 13).

Az avar nemesség pusztulásáról Nagy Károly életrajzírója, Einhard értesít: "Tota inhoc bello Honorum nobilitas periit" (Einhardi vita Karoli Magni című 13). Az avar birodalom pusztulásáról két egykorú, 9. század eleji itáliai forrás is beszámol: Historia Langobardorum a. 807-810 (MGH Scriptores rerum Langobardicarum et Italicarum saec. VI–IX. című 11.) és Pauli continuatio romana a. 796 (ugyanott 202). A vazallus fejedelemmé lett tudunról: Annales Alamannici a. 795 (MGH Scriptores I. 147), ahol "dux de Pannonia", és az Annales Mettenses priores a. 803 (MGH Scripto­res I. 191), ahol "princeps Pannoniarum", illetve "princeps Pannoniae" elnevezéssel szerepel. A tudun és a pannoniai avarság 803. évi kapitulációjáról: Annales Lobienses a. 803: "Pannonia cum finithnis regnis sub ditione imperatoris redacta est."