Nagy Károly 791. évi hadjárata

A Múltunk wikiből
741–743 között
A Dráva-Mura közti karantán-szlávok Odilo bajor herceg segitségével visszaverik a támadó avarokat.
783
Avar határőrség az Ennsnél.
787
Nagy Károly frank király megszállja a bajor hercegséget.
788
III. Tassilo és az avarokkal szövetséges bajor hercegség végleges bukása.
788–790
Nyílt ellenségeskedések és elhúzódó tárgyalások az avar és frank birodalom között.
791
szeptember–november Nagy Károly hadjárata az avarok ellen.

A VIII. századi avar kül- és belpolitikára a békés tétlenség jellemző. A VII. század utolsó harmadában megszerzett területek feletti uralmukat megszilárdították ugyan, de új terjeszkedésre már nem került sor. A 680-ban elért Enns-határ változatlanul fennmaradt, a mögöttes gyepű azonban elhagyott rengeteggé válik, a nyugati szomszédokkal az avarok politikai és gazdasági kapcsolatai csaknem megszakadnak. Egyedül 740-ben hallunk arról, hogy nyugati uralmukat bővíteni akarták. Megtámadták a Dráva–Mura völgyében élő karantán-szlávokat, törzsfőjük azonban Odilo bajor herceg segítségével visszaverte őket. Utána ismét 40 esztendős csend következett.

Ezalatt nagy események történtek Nyugat-Európában. A frankok felett két és fél évszázada uralkodó „szent” Meroving-dinasztiát félreállították, majd megdöntötték Austrasia hatalmas grófjai, háznagyai, az Arnulfok. Az új dinasztia első képviselője, Pippin 752–759 között helyreállította a Merovingok egykori vazallus országaiban a meglazult frank uralmat. Dinasztiája kétes törvényességét megerősítendő, érdekszövetségre lépett a langobardoktól fenyegetett pápasággal. Politikáját 771-től egyeduralkodó fia, Károly folytatta.

A későbbi Nagy Károllyal kapcsoltban a régmúlt legendái és a közelmúlt történetírása a birodalom megújításáról, a keresztény nyugat népeinek egyesítéséről, a kereszténység és a pogányság világméretű mérkőzéséről, a római birodalom és a császárság feltámasztásáról beszél, csupa olyasmiről, amiről maga Károly és kortársai nem tudtak. Károly, a frissen hatalomra került dinasztia rendkívül tehetséges és szerencsés tagja, alig tett mást, mint amit az évszázados frank politika kijelölt, csakhogy mindezt a maga és családja uralmának megszilárdítására fordította. Uralma első évtizedei szüntelen háborúkban teltek el, a támadók minden esetben a frankok voltak. A háborúk hátterének csak egyik oldala volt a belső gazdasági hanyatlás. Ennél fontosabbak voltak az új dinasztia híveinek, a vassusoknak a megteremtésével, sokasításával és gazdasági megerősítésével kapcsolatos problémák. A háborúk során a Karolingokhoz hű uralkodó osztály mérhetetlen vagyonokat kapott, az európai feudális nagybirtok ebben az időben alakult ki.[1]

A vagyonában megrövidített, politikailag megrendszabályozott, a királyi hatalomnak alávetett frank egyházat Károly a meghódított területeken kárpótolta, egy-két évtizeddel halála után az egyház gazdagabb és hatalmasabb volt, mint valaha. A birodalomban erőszakkal összekovácsolt népek egységét legfeljebb a hadsereg hadjáratai alkalmából sikerült megvalósítani: a valóságban még akkor sem. Halálát követően az Imperium Christianum felbomlását nem volt erő, amely megállíthatta volna.

Az avar háború köré font egyházvédő propagandaszólamok és a valóság között mély szakadék tátongott. Az avarok negyven esztendeje békében éltek, s nem adtak okot semmiféle frank védekezésre. A háború valóságos okai mások voltak.

A langobard királyság leverése után az Istriáig terjeszkedő frank hatalom 772-ben került közvetlen szomszédságba az avar birodalommal. A 776 évi langobard felkelés vezetői közül többen az avarok országában találtak menedéket. A 778-tól megindult szász háborúk során Károly kapcsolatba került az szászok mögött, keleten élő, részben az avarok névleges uralma alá tartozó szláv törzsekkel, a súrlódások ezen a ponton is elkezdődtek. Nem véletlen, hogy az első béketárgyalásokra az avar fejedelmek és Károly között éppen a szászföldi Lippspringben, a mai Paderborn közelében került sor. A számunkra ismeretlen viszály elsimításával sikerült 8 évre békét kötniük, de már 783-ban avar határőrség jelent meg az Enns folyónál, aligha ok nélkül. 787-ben Károly váratlanul megszállta az utolsó, félig-meddig önálló germán államot, a bajor hercegséget.

III. Tassilo bajor herceg meghódolt, ezáltal átmenetileg megtartotta uralmát. Felesége, Liutberga, a Károly által trónjától megfosztott és száműzött utolsó langobard király lánya, Károly személyes ellensége, néhány hónap alatt frankellenes szövetséget kísérelt meg létrehozni, olyan szövetséget, amely – ha Európa népei előbb kötik meg – útját állhatta volna a frank fegyvereknek (bajorok, avarok, beneventói langobard hercegség, bizánci birodalom). Az avar–bajor zövetség erőpróbájára azonban nem került sor. 788-ban belső, frankpárti egyházi és világi puccs végzett Tassilo uralmával, Bajorország uralkodója maga Károly lett. Az avar birodalom teljes nyugati határa mentén szomszédságba került a frank birodalommal, amellyel a bajor szövetség örökségeként máris közvetett ellenséges viszonyban állott. A nyílt határvillongások már 788-ban elkezdődtek, frank seregek behatoltak az Ennsen túlra, ahonnan azonban az Ibbs folyónál, majd a Duna mentén vívott csatákban kiszorították őket az avarok.[2] A támadás nyomán Károly határkövetelésekkel lépett fel, a frank támadó szándék nyilvánvaló jeleként. Az avarok elutasították követeléseit (790).

A Karoling-birodalom szent háborúja mégis váratlanul érte az avarokat. 791. augusztus 23-án az itáliai frank sereg Johannes istriai herceg vezetésével az Juli-Alpokon át váratlanul betört az avar birodalomba. Az avar haderő emiatt a hátországban várakozott, és védtelenül hagyta az Ennstől a Bécsi-erdőig terjedő gyepűt.[3]

A Karoling-birodalom korábban ilyen mértékben és számban össze nem vont seregei Regensburgban gyülekeztek, majd szeptember 5-én érték el az Enns folyót, az avar birodalom határát. Támadásuk azonban mindaddig késlekedett, körülbelül szeptember középső harmadáig, amíg az itáliai sereg néhány napos látszattámadásának sikeréről nem értesültek. A Karoling-sereg tehát túl későn indult ahhoz, hogy mélyen be tudjon hatolni az avar birodalom belsejébe. A Duna déli partján, Károly vezetésével, az austrasiai és neustriai frankok, valamint az alemannok, a folyó északi partján a ripuári frankok, szászok és türingek vonultak. A két sereg közti összeköttetést, legalábbis egy darabig, a bajorok hajói biztosították. Fél Európa vonult az avarok ellen!

A Karoling-seregek ellenállás nélkül áthaladtak a gyepűn. A fősereg a Bécsi-erdőnél (Cumeoberg, Mons Comagenis) találkozott az avarokkal, a mai Tulln és Zeiselmauer között. Az avar könnyűlovasság számára alkalmatlan, hegyes-völgyes, erdős terepen a kiválóan felfegyverzett, évtizedes háborúkban megedzett, sokszoros túlerőben levő Karoling-sereg rövid harc után győztesként került ki a küzdelemből. Győztesként, de nem veszteségek nélkül. Az áldozatok közt volt Sindbert regensburgi püspök és Angilramm metzi érsek, Nagy Károly palotakáplánja (szeptember 25.). Maga Károly Regensburgban felövezett fiát, a későbbi Jámbor Lajost a csata után hazaküldte.

A vereség hatására az avar haderő a klasszikus nomád védekezéshez folyamodott: hátráláshoz, kitéréshez, a felperzselt föld taktikájához. Károly serege előnyomulása során légüres térbe került, nyomát se látta többé az avar seregnek. Az élelmiszerek és takarmány elpusztítása, a kutak és vizek megmérgezése és az őszi esőzések nyomán a frankok lovai ezrével hullottak, a hadjárat végére kilenctized részük elpusztult, a hajdani nagy lovassereg gyalog vonult hazafelé.

A Karoling-fősereg valószínűleg a mai Gönyű környékéig nyomult előre. Itt újabb meglepetésben volt része: a Csallóköztől kezdve a leszakadt északi sereget hatalmas folyó választotta el tőlük, a Duna itt már háromszor olyan széles, mint bajor földön. A következő évek avarok elleni hadikészülődésében a központi helyet emiatt két feladat foglalja majd el: összeszerelhető hajóhíd építése Regensburgban és a Duna–Majna-csatorna (elszámított) ásása, a csatornán Károly a fríz flottát akarta átvontatni a Dunára.

Az őszi esőzésektől megduzzadt nagy folyó csaknem lehetetlenné tette a Karoling-seregek közti összeköttetést. Károly seregei dolguk végezetlenül visszafordultak, és a hadjárat ötvenkettedik napján, november elején már túl voltak az Enns folyón. A később átdolgozott valamennyi Karoling-krónika nagy győzelemről beszél: a IX. század közepe után írott krónikák pedig már egyes-egyedül ehhez, a személyesen Károly vezette hadjárathoz kötik az avar birodalom „megdöntését”. A valóságban Roncesvalles óta (778) a Karoling-birodalom legnagyobb, majdnem jóvátehetetlen kudarca volt; Nagy Károly katonai pályafutásának végét jelentette, soha többé nem vezetett személyesen hadat. A sikeres avar ellenállás hírére avar–szász szövetség jött létre, a szászok fellázadtak, s lemészárolták a frank helyőrségeket. A politikai következményeket tekintve „borzalmas” 792–793-as években Károlynak a birodalom és a dinasztia puszta létéért kellett küzdenie. Az avar háború túl sokba került a frank uralkodónak.[4]

Az avarok négy esztendőre biztosították magukat a frankoktól, s mindörökre Károlytól. Ugyanakkor az avar haderőnek a Bécsi-erdőnél elszenvedett taktikai veresége be nem gyógyuló seb maradt, feltárta az avar birodalom katonai gyengéit.

Irodalom

  1. Nagy Károly életének és korának új, monumentális történeti összefoglalása: Karl der Grosse I. Tárgyilagosabb a francia lásd L. Halphen (Charlemagne et l'Empire Carolingien. Paris, 19(7) és J. Calmette (Charlemagne. Paris, 1966). Elfogulatlan történeti elemzést azonban csak az angol történészek nyújtanak: H. St. Moss, The Birth ofthe Middle Ages 395-810 (Oxford, 1935). IV. rész; D. Bullough, The Age of Charlemagne (London, 1966); J. Wallace-Hadrill, The Barbarian West 400–1000 (London, 1969). 140. skk.
  2. A bajor háború után Pippinnél Heristallban járt avar követségről: Annales Mettenses pr. a. 692 (MGH Scriptores I. 320).
  3. A Karl der Grosse I. kötetében látott napvilágot J. Deér tanulmánya (720. skk.), amely a Nagy Károly avar hadjáratával foglalkozó elfogult munkákat (H. Koller, K. Schünemann, E. Klebel, I. Zibermayr) különösen két ponton veszi alapos bírálat alá: az Enns határ kérdésében és a frank támadás propagandaszólamoktól elfedett igazságtalan voltában. A 791 évi háború ábrázolásánál azonban éppen a szerző szellemtörténeti koncepciója rejti el a valóságot. Egyrészt az avar belháború utáni katasztrofális helyzetet vetíti előre öt–nyolc esztendővel, másrészt tézisei szerint az avarság "degenerálódása" olyan fokon állott, hogy játék volt őket legyőzni. Az "avar oldal" igazát mintegy azzal védelmezi; hogy kár volt a múltban vagy akár a jelenben leverésükkel eldicsekedni; Az "avar oldalt" ugyanis a következők jellemezték: "Dekomposition der ursprünglichen... Ordnung, Milderungsproze, Degenerierung" (ugyanott 762–763). Tulajdonképpen nem is volt háború: "in Pannonien wartete auf die Franken kein Wiederstand", mivel: "Es gab einfach niemanden unter den Awaren,dereinen Wiederstand gewagt hatte" (ugyanott 765). E meglepő tunyaság magyarázata: "Die Awaren gegen Ende des 8. Jahrhunderts ohne Zweifel zu einem müden, enervierten Volk geworden" (ugyanott 736). – E fáradt és enervált avarokra nem kellene szót vesztegetnünk, ha a dekadens szellemben csoportosított és értelmezett forrásokból kiolvasni vélt frank "sétalovaglás" elmélete máris nem hatolt volna be szakirodalmunkba, a történetibe és régészetibe egyaránt (az avarság "megbékéltetése" stb. formában) Egyébként Deér csaknem valamennyi vonatkozó forrásadattal dolgozott, s adatait csak a helyükre kell illeszteni. A valóság Deér értelmezéseivel kapcsolatban a következő: 1. 786-ban az avarok nem támadták meg Itáliát. 2. 788-ban sem az avarok támadtak Bajorországra, hanem a frankok sértették meg Goteram és Audaccar vezetésével az avar határokat. Az ütközet "in campo Ibose" (Annales Regni Francorum ad a. 788. SRG 82); vagyis az Enns folyótól keletre, avar területen, a mai Ybbsfelden zajlott le; A betörő ellenséget az avarok két csatában az Ennsen túlra űzték; 791 szeptemberében Deér szerint is a folyó volt az avar birodalom határa. 3. A háború időpontjának részleteit nekrologiák és oklevelek dátumai alapján még pontosabban ismerjük. 4. A Mons Comagenis-nél komoly összeütközés történt. A szeptember–november hónapok folyamán meghalt három Karoling főpapról az alapforrások a hadjárat leírásában beszélnek. A nyugati kutatók – Deér is – betegséggel, fáradalmakkal mentegetik halálukat, amit azonban nem támaszt alá az, hogy a csata után a trónörököst hazaparancsolta apja. 5. Az avarok "nomád visszavonulása" ténykérdés, ami egyértelműen szerepel a forrásokban. Nincs viszont bennük arról szó hogy a frankok lovai "késő őszi szárazságtól" (Deér. idézett mű 785) hullottak volna el. 6. A történtekre igazából a 792–793 évek következményei utalnak. 7. Csak a krónikák átdolgozásában és a későbbi krónikákban alakult át Nagy Károly 791. évi kudarca nagy győzelemmé.
  4. A krónikákból nem sikerült Nagy Károly kudarcát teljesen kigyomlálni. Álljon itt erre a császárkorból a szövegben idézett példa: Annales qui dicuntur Einhardi a. 793 (SRG 93): "existimantes, quod Avari contra regem fortiter dimicassent et ob hanc causam in Francia eum veniree non licuisset".
Az avarok
A VIII. századi avar társadalom Tartalomjegyzék Az avar birodalom felbomlása