Nagyatádi Szabó István

A Múltunk wikiből

született Szabó István

Erdőcsokonya, 1863. szeptember 17. – Erdőcsokonya, 1924. október 31.
politikus, mezőgazdasági miniszter
Wikipédia
Nagyatádi 1908 körül
1909. november 21.
A Nagyatádi Szabó István által szervezett 48-as és Függetlenségi Országos Gazdapárt megalakulása Szentgálon.

Hanák Péter

A birtokos parasztság

Az öntudatosodó kisparasztság is megkísérelte, nemcsak az életmód egyes elemeivel, hanem névváltoztatással is kompenzálni pozicionális kisebbrendűségét: a jobbágyi zöngéjű paraszt helyett a század végétől a „földmívelőt” kezdték használni. E semleges foglalkozásmegjelölés, amelybe a párholdas törpebirtokos is belefért, mindenesetre sejttette az önerővel végzett kétkezi munkát. Ez az elnevezés főként a Viharsarokban, a Tiszántúlon terjedt el és rávilágított, hogy a gazda–kisgazda–földmívelő rangsor nemcsak a birtokos rétegek közti, hanem a regionális különbségeket, a paraszti fejlődés két eltérő tendenciáját is kifejezi. Erre vall, hogy az alföldi, a tiszántúli szervezkedés Várkonyitól Áchimig magát hol földmívelő mozgalomnak, hol parasztpártnak nevezte; Nagyatádi Szabó Dunántúlon született pártját viszont gazdapártra – utóbb kisgazdapártra – keresztelték.

Dolmányos István

Negyvennyolcas parasztpártok

Az egyik legjelentősebb negyvennyolcas parasztpártot a Somogy megyei Szabó István (később megkülönböztetésül Nagyatádi Szabónak nevezték) alapította, 48-as és Függetlenségi Országos Gazdapárt néven. Szabó István először Somogy megye törvényhatósági bizottsági gyűlésein lépett fel kisgazdavédő felszólalásokkal. 1907 elején a függetlenségi párt szervezkedésre szólította fel a kisgazdákat. E kampány a szociáldemokraták és a radikálisabb paraszti irányzatok ellensúlyozását is szolgálta, bár a gazdapártban is kimutatható bizonyos szociáldemokrata hatás. A függetlenségiek parasztmozgalma a kezdet kezdetén a párt hivatalos vezetősége; különösen a Kossuth Ferenc személye iránti hűség jegyében indult.

Hamarosan kitűnt azonban, hogy a Szabó István által irányított Somogy megyei Kisgazdák Egyesülete komolyabb szerepet kívánt kölcsönözni a függetlenségi párt agrármozgalmának. 1907 februárjában a megyei törvényhatósági bizottsági ülésen a koalíció hivatalos irányvonalát képviselő szónokokat „Földet a népnek!”, „Hol az 1848:XX. tc.?” és „Le a hitbizománnyal, le a papi birtokokkal!” kiáltásokkal zavarták meg az egyesület vezetői.[1] 1908 tavaszán a kisbirtokosok és kisiparosok kisújszállási kongresszusán összegyűltek, Szabó István és Mohácsy Lajos lelkész kezdeményezésére, megalakították a Kisbirtokos Szövetség Országos Szervezetét. Kimondották, hogy a szövetség lapjának a Magyar Lobogót tekintik. Mivel Szabó István tevékenysége és programja túlment a függetlenségi párt vezetőinek elképzelésem, helyzete a pártban egyre nehezebbé vált. Különösen Somogy megye függetlenségi párti vezetőivel gyűlt meg a baja, akik ki akarták zárni szervezetükből. Szabó megelőzte őket; maga lépett ki, anélkül azonban, hogy elhatárolta volna magát a régi programtól. 1908. augusztusában Szabó Istvánt a nagyatádi kerület pártonkívüli függetlenségi programmal képviselővé választotta.

A függetlenségi pártban uralkodó szerepet játszó nagybirtokos és dzsentri körök ez idő tájt az urak elleni bujtogatás címén támadták Szabót, és azzal vádolták, hogy Kristóffy szubvenciójából tartja fenn lapját. Szabó István irányzata 1909 novemberében nyerte el hosszabb időre szóló szervezeti formáját: a Veszprém megyei Szentgálon ünnepélyesen zászlót bontott a 48-as és Függetlenségi Országos Gazdapárt. A szentgáli zászlóbontás időzítése az anyapárt belső viszonyainak alakulásával, válságával függött össze. A pártalakításra Szabó az Áchim-mozgalom példájától is ösztönzést kapott. Az itt elfogadott program első pontja kimondta, hogy az új párt továbbra is magáénak vallja a függetlenségi anyapárt programjában lefektetett elveket. Fontosabb követeléseik: általános választójog új választókerületi beosztással (a kisújszállási kongresszus megfogalmazása szerint: „nemzeti alapon”), a régi jobbágyi viszonyok maradványainak eltörlése, az ilyen ügyekkel összefüggő perek megszüntetése, „a magyarság gerincét képező kisbirtokos osztály és a mezőgazdasági munkásosztály szervezése”,[2] progresszív adózás 800 koronás létminimummal, ingyenes elemi és szakoktatás. Csak ezek után tért rá programjuk a kérdések kérdésére: a nagybirtok ügyére. Távlatban a latifundiumok és holtkézi birtokok állami megváltását tűzte ki célul, hogy az így létrehozott földalapból a parasztság földet vásárolhasson, illetve örökbérletekre tehessen szert. Rövid távon annak engedélyezését sürgette, hogy a hitbizományos családok maguk mondhassák ki a hitbizomány feloszlását. A program egyéb követelései közt találjuk a kisbirtokosok és mezőgazdasági munkások aggkori biztosítását és nyugdíját, s egyéb szociális reformokat, Magyarország teljes állami és gazdasági függetlenségét.

Szabó István megnyilatkozásaiban változatlanul barátainak nevezte a függetlenségi politikusokat. Nekik is szólt megnyugtatása: „Nem törünk a nemzeti család eddigi gazdái ellen, nem akarjuk kiszorítani őket a családi tanácsból…”[3] A gazdapárt nem bírálta sem a a koalíciót, sem a függetlenségi pártot a nemzeti radikalizmus oldaláról. Éppen azt hangsúlyozta, hogy nem kell kiélezni a közjogi kérdésekért folytatott harcot. A szűkebb értelemben vett nemzeti program tekintetében a Justh-irányzatot követte. Szabó István szervezkedésének újszerűsége így az volt, hogy a függetlenségi mozgalmon belül az ő csoportja lépett fel a leghatározottabban a birtokos parasztság érdekeiért, önálló szervezkedéséért. Annak a rétegnek az érdekeit tartotta elsősorban szem előtt, amelyhez Szabó István és a párt többi vezetője is tartozott: a gazdagparasztságét. Ezért helyeselte a földosztást követelőket meghurcoló csendőrség eljárását, s ítélte el már 1909-ben „az átkos szocialista jelszavakat”. Soviniszta nagyotmondással nyíltan követelni kezdte, hogy tízszer kevesebb országgyűlési képviselőt választhassanak a nemzetiségi állampolgárok, mint a magyarok. Ezzel eleve lehetetlenné tette, hogy a párt politikája kedvező visszhangra találjon a nemzetiségi parasztság körében. Az 1910-es években, amikor Szabó István ismét szorosabban csatlakozott a függetlenségi mozgalomhoz, a párt befolyása némileg szélesedett, szervezetileg erősödött.

A dunántúli parasztság másik helyi mozgalma, a Somogy, Tolna és Baranya vármegyék Szabad Gazdáinak Egyesülete szintén a negyvennyolcas parasztmozgalmi irányzathoz tartozott. Alapítója, Szemere Kálmán, a függetlenségi párt szakcsi szervezetének önjelölt elnökeként először Tolna vármegyében kezdte meg a parasztság szervezését. Mérnöknek adta ki magát, de nem volt diplomája, majd egy budapesti műszaki iroda tulajdonosaként mutatkozott be, ám a rendőrségi jelentés minderről nem tud. Szemere „a szűz 48 zászlaja” alatt, „hazafias alapon” hozta létre egyesületét, amelynek alapszabályai így jelölték meg a mozgalom célját: „A föld nélküli népnek olcsó bérletekhez való juttatása. A néptől szedett uzsorabérek beszüntetése. Földbirtok örökáron való vásárlása és azoknak a föld nélküli nép között egyenlő arányban való felosztása.”[4] Szemere mozgalma apostolának és szeme fényének nevezte Esterházy Miklós herceget. Arra számított, hogy az uradalom bérbe adott földjeit a herceg segítségével fokozatosan paraszti bérlőszövetkezetek számára szerezheti meg. 1908 derekáig büszkén hangoztatta, hogy „hazafias alapon” működik, s állást foglalt a nemzetiségek egyenlő választójoga ellen. Agitációjának élét nem Kossuth Ferenc, hanem a Néppárt paraszti mozgalma ellen irányította.

A mozgalmat szigorúbban kezelték a hatóságok, mint Szabó István szervezkedését. Szemere nagyobb figyelmet szentelt az agrárproletariátusnak: plakáthadjárata, szóhasználata és budapesti lakása a csendőrséget a szociáldemokratákra emlékeztette. Nem annyira Szemere fordult el azonban a függetlenségi anyapárttól, mint az őtőle. Több járásból kitiltották, 1908 májusában rövid időre letartóztatták.

A Világszabadság jellemző példaként említette, hogy a kormány még a „háromszínű zászló alatt” mozgolódó mérsékelt Szemerét ls izgatónak tartja. A szabad gazdák egyletének vezetője, miután meghurcolták, illetve rendőri felügyelet alá helyezték, csakugyan szembefordult a függetlenségi anyapárt vezetőivel. Szabó Istvántól eltérően, Szemere kritikájának nemzeti jellege is volt: a nemzeti követelések elárulásával vádolta a válságba került koalíciós kormányt. Mindeközben magát a „szent negyvennyolc” képviselőjének hirdette. A Szemere-mozgalom lázadásából nem futotta sokra: 1910-ben csatlakozott Szabó István gazdapártjához.

Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján

Szabó István gazdamozgalma 1909 tavaszán Kossuth Ferencet támogatta a párton belüli politikai küzdelemben, a bankkérdésben.

Pölöskei Ferenc

Parasztpártok és parasztmozgalmak

Külön kell vizsgálnunk Nagyatádi Szabó István gazdapártjának útját. Az 1910. évi választásokon három gazdapárti képviselő került be a Házba. A szentgáli zászlóbontás után új pontokba szedett programot nem adtak ugyan ki, de Nagyatádi Szabó 1910. júliusi beszéde programadó jellegűnek számít. Felölelte a gazdasági, a társadalmi és a politikai célokat, s magába foglalta a követendő módszereket is. Ekkorra azonban elhalványult korábbi radikalizmusuk. Hiányoztak a mezőgazdasági munkások élet- és munkakörülményeinek javítását célzó, a feudális maradványok felszámolását, a latifundiumok és a holtkézi birtok állami megváltását tartalmazó programpontok, és előtérbe nyomultak a birtokos parasztság érdekeit védő követelések. A nép fogalma egyre inkább a birtokos parasztságra szűkült, s felerősödött náluk a nacionalizmus, a nemzetiségiek gazdasági, politikai visszaszorításának igénye. A gazdapárt a paraszti követelések teljesítését mindenekelőtt a munkapárti hatalom engedékenységétől remélte. „A mi törekvéseink nem felforgatók – mondotta Nagyatádi Szabó említett 1910. júliusi beszédében –, mi tiszteljük a tulajdont és nem kívánunk senkinek a jogkörébe benyúlni, mi nem sebeket akarunk ütni, hanem gyógyítani akarjuk azokat ott, ahol vannak, mert tudjuk, hogy vannak: látjuk és érezzük, mert magunk is számos sebből vérzünk.”[5]

Képviselőházi beszédeinek, újságcikkeinek, népgyűlési szónoklatainak témái: a kisbérletek szélesebb körű alkalmazása a nagybérletek mellett; telepítési, parcellázási akciók; a vadászati jogszabályok reformja; a nagy- és kisbirtok földadójának bizonyos arányosítása; önálló vámterület; a „kisbirtokosok” arányának növelése a közigazgatásban, a választójogban, s ezáltal a képviselőházban. A gazdapárt az 1910-es években így sajátos helyet foglalt el a magyarországi politikai életben. Szemben állt a munkapárti kormányok nagytőkés és nagybirtokos érdekeket védő gazdaságpolitikájával, de bölcs belátásukban reménykedve tőlük várta a birtokos paraszti követelések teljesítését. Síkraszállt a politikai szabadságjogok védelméért, a választójog kiterjesztéséért, ellenezte természetesen a közigazgatás Tisza által tervezett államosítását. Nagyatádi Szabó tehát ellenzéki volt, de óvakodott mindenféle közös ellenzéki akcióban való aktív részvételtől. Új arculatú paraszti politikai irányzat lépett a politika porondjára, amely gyökeresen szakított az agrárszocialista hagyományokkal, mereven elzárkózott a munkásmozgalomtól, s a birtokos parasztságnak kedvező reformok kivívására, illetve a liberalizmus adott formáinak megtartására összpontosította erejét. Bázisát azok a birtokos paraszti rétegek adták, amelyek már nemcsak az adott hatalmi rendszerrel álltak szemben, hanem részben a paraszti felbomlás előrehaladása, részben a birtokos parasztságnak a tőkés fejlődésbe való intenzívebb bekapcsolódása miatt szembekerültek a szegényparasztság alattuk álló tömegeivel is.

Az engedményekbe vetett reményeiket maga a munkapárt is táplálta. A kormány például a kisgazda képviselők követelésére 1913 végén módosította a legelőtörvény tervezetét, a földművelésügyi miniszter visszavonta a birtokos parasztokra nézve sérelmes kisajátítási szakaszt. Tisza és köre a dualizmus válságának kibontakozása – mindenekelőtt a szocialista munkás- és az agrárszocialista mozgalmak – hatására, a „felforgató törekvésekkel” szemben, azok gyengítése érdekében különös figyelmet fordított a birtokos parasztság Nagyatádi Szabó vezetésével megerősödő, a forradalmi megoldást elvető, ugyanakkor egyes gazdasági és politikai reformokat célul kitűző mozgalma iránt. Mindebben nemcsak az ellenzéket megosztó taktika szándéka, hanem az a felismerés is tükröződött, hogy a paraszti irányzatokat nem lehet maradéktalanul és tartósan kiiktatni a magyarországi belpolitikai életből. Engedményekre azonban ritkán hajlott. Emiatt a gazdapárthoz való viszonyát inkább a konfliktusok jellemzik. Nagyatádi – bár tartózkodott a szociáldemokrata párt, a Justh-párt és a polgári radikálisok parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéki akcióitól – lényeges kormányzati kérdésekben bírálta a nemzeti munkapárti kormányok belpolitikáját.

A paraszti demokratikus politikai irányzatok visszaszorulásában, megosztottságában több tényező játszott szerepet. Az említett pártok kritikájának éle a koalíciós kormány népellenessége ellen irányult, és – Áchim parasztpártjának kivételével – nem mélyült az adott társadalmi és politikai rendszer, a magyar uralkodó osztályok egésze elleni kritikai állásfoglalássá. A parasztság koalícióellenessége így alkalmas lehetett a függetlenségi párttal szakító, önálló parasztpártok megalakulására és viszonylag gyors megerősödésére, de kevésnek bizonyult egy országos igényű következetes demokratikus program és politika kimunkálásához. Ebből eredt illúziókkal kísért válságuk is 1910 elején. Együttműködésük felbomlott, s főként Nagyatádi Szabó gazdapártjának a kormány ellen folytatott harca formáiban tanácstalanná, bizonytalanná vált.

1912–1913-ban időlegesen ismét nekilendült a kivándorlás és folytatódott a városba áramlás is. Mindennek következtében csökkent a földmunkásság összlétszáma. A parasztság leginkább tettre kész része vállalta a kitörést, az elvándorlást, a falu, a paraszti életforma keretei közül.

A koalíció idején kialakuló demokratikus paraszti irányzatok nyíltabb szétválásában lényeges szerepe volt az agrárvámok felemelésének. A magasabb agrárvámok ugyanis nemcsak a nagybirtokot segítették, hanem a piacra termelő gazdagparasztság tőkeerejét is növelték. Az 1910-es években már jobban elkülönül a gazdagparasztság politikai szervezkedése, amit a Nagyatádi Szabó István vezette gazdapárt útja mutat.

Erényi Tibor

Tüntetések 1912 elején

Az 1911. áprilisi, Hajdúszoboszlón megtartott kisgazdakongresszus határozata kimondotta: „Csak az általános választójog alapján megalkotott törvényhozástól remélhető, hogy népmentő földbirtokpolitikát, becsületes, pártatlan közigazgatást, a közterhek viselésében fokozatosságot teremtsen meg Magyarországon, amelynek fiait százezer számra üldözi ki tengeren túlra az osztályparlamentnek a felső tízezrek javára irányuló munkássága.”[6] Lényegében hasonlóan foglalt állást Nagyatádi Szabó gazdapártja is. Nagyatádi Szabó 1912. január 23-i képviselőházi beszédében szót emelt az általános titkos választójog mellett, támadta a kormányt és elutasította a véderőtörvényeket.

Pölöskei Ferenc

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

Hasonlóképpen járt el a megkezdett háborúval kapcsolatban a Nagyatádi Szabó István által vezetett parasztpárt és a Vázsonyi-féle demokrata párt is.

A zimmerwaldi mozgalom és a magyar szociáldemokrácia

1915 tavaszán a parasztság körében is érezhető volt a békevágy. Ez arra késztette Nagyatádi Szabót, hogy a képviselőházban hangsúlyozza: a háború az úri osztályok döntése volt. De felszólalása nem hagyott kétséget az iránt, hogy a háborút továbbra is támogatja.

Andrássy különbékekérése

A vezető réteg a forradalom elkerülésére új, az alsóbb rétegekhez közelebb álló politikusokat keresett, akik fedeznék a régi rezsim fenntartását. Huszár Károly, Nagyatádi Szabó István kerültek előtérbe, olyanok, akik csatlakozására a nemzeti tanács is számított. A vezető körök a hatalom átmentésére Hadik Jánost szemelték ki miniszterelnöknek.

A király ingadozott. 27-én ismét fogadta Károlyit és az ő kérésére Jászit, Garamit és Kunfit. Akkor hajlott is Károlyi kinevezésére, mégis döntés nélkül utazott Bécsbe. Károlyi abban a hiszemben kísérte el, hogy Bécsben esküt tehet. Ugyanakkor Hadik is úgy tudta, hogy ő lesz a miniszterelnök. Akiknek még ekkor a hatalom a kezükben volt, féltek a nemzeti tanács kormányra juttatásától, mert nem bíztak abban, hogy ezzel elkerülhetik a forradalmat. Erről győzte meg őket az is, hogy a nemzeti tanács mögé ezekben a napokban felzárkóztak a forradalmi szellemű tömegek. A hatalom megdöntésére készen álló katonák is tömegesen esküdtek fel a nemzeti tanácsra.

Amikor híre ment, hogy az uralkodó nem nevezte ki Károlyit miniszterelnöknek, október 28-án hatalmas tömegtüntetés követelte a Magyar Nemzeti Tanács kormányának megalakulását. A forradalmi tömeg a Várba akart vonulni, hogy követeléseit József főherceg tudomására hozza. A Bécsbe visszatért király ugyanis a főherceget, akit néhány nappal előbb tábornaggyá léptetett elő, küldte Budapestre, hogy nevében „homo regiusként” folytassa a kormányalakítási tárgyalásokat. Lukachich katonasága nem teljesítette az altábornagy parancsát és utat nyitott a Vár felé nyomuló tüntető tömeg előtt. A rendőrség azonban a Lánchídon belelőtt a felvonulókba és lovasrohamot intézett a sűrű sorok ellen. Mintegy 70 sebesültje és 3 halottja volt az összecsapásnak. A „lánchídi csata” a forradalom előjátéka volt.

Másnap, október 29-én József főherceg a király megbízásából Hadikot nevezte ki miniszterelnöknek. Hadik a még teljesen le nem járatott pártokból keresett embereket, bevette alakuló kormányába Nagyatádi Szabó Istvánt is.

Siklós András

A földkérdés megoldatlansága

Közben a földművelésügyi minisztériumban november 20-án tanácskozás kezdődött a birtokreformról, melyen a földbirtokosok érdekképviseleti szerveinek megbízottai, a különböző pártok képviselői és más szakemberek vettek részt. Az egyezkedésre hajló agráriusok (Rubinek Gyula, Darányi Ignác, Bernát István, Lukovich Aladár) azt javasolták, hogy a kisajátítható földek alsó határát lehetőleg magasan – 1000 hold körüli – vonják meg (az OMGE igazgatóválasztmánya december 11-i ülésén az 5000 holdon felüli birtokokat tartotta igénybe vehetőnek), és a reform végrehajtását több évre tervezték. Nagyatádi Szabó István javaslata az volt (később a Kisgazdapárt agrárprogramjában is e felfogás érvényesült), hogy a kiosztásra kerülő földeket első helyen a meglevő kisbirtok kiegészítésére használják fel.

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

Bekerült a kormányba Nagyatádi Szabó István, de miután Buza Barna továbbra is földművelésügyi miniszter maradt, részére – népgazdasági minisztérium néven – új minisztériumot szerveztek. Nagyatádi Szabó részvételétől azt remélték, hogy a kormány ezzel megerősítheti befolyását a jobb módú parasztság körében.

A belpolitikai feszültség fokozódása

A kormány a földfoglalások hírére kísérletet tett a mozgalom leszerelésére. Azonnal kinevezték az Országos Birtokrendező Tanács tagjait, és a leginkább veszélyeztetett területekre birtokrendező bizottságokat küldtek ki a földreform azonnali előkészítése céljából. Somogyba utazott Nagyatádi Szabó István, akinek az ottani kisgazdák körében nagy befolyása volt. A Kisgazdapárt Somogy megyei szervezete március 12-re nagygyűlést hirdetett a kisgazdapárti kormánybiztos támogatására és a földfoglaló mozgalmak elleni tiltakozás céljából.

Válaszul a kaposvári munkástanács március 10-én reggel kimondta az általános sztrájkot; gyűlést hívott össze, melyen elhatározták, hogy a munkástanács 3 tagú direktóriuma veszi át ideiglenesen a megyében a hatalmat. Nagyatádi Szabót az állomáson több ezres – részben fegyveres – tömeg várta, és csak akkor engedte szóhoz jutni, amikor kiderült, hogy Nagyatádi Szabó elismeri a szövetkezetek törvényességét, és kész azokat a minisztérium részéről támogatni.

A Somogy megyei események súlyos csapást mértek a kormány földreform-politikájára. Március 21-ig Somogyban 650 ezer holdat, a nagybirtok túlnyomó részét kisajátították és szövetkezetté alakították. A somogyi példa országszerte lendületet adott a földfoglalásoknak.

A földfoglaló mozgalom elterjedése természetesen nem azt jelentette, hogy a parasztság többsége, különösen a középparasztság, a kis- és törpebirtokosok lemondtak volna a nagybirtok felosztásáról. A nagybirtok elleni földfoglaló mozgalom azért tudott csak szövetkezeti formában feltörni, mert az agrárproletariátus ehhez kapott támogatást a munkásosztálytól, ez volt pillanatnyilag elérhető. A nagybirtoknak forradalmi úton, a munkásság segítségével történő elfoglalása az agrárproletariátust a döntő pillanatban a munkásság mellé állította. Miután a szociáldemokrata párt egyidejűleg hangsúlyozta, hogy az esetleges földosztásnak sem áll útjába, a kibontakozó agrárforradalmat a dolgozó parasztság egyéb rétegei is várakozással fogadták, és ahhoz nagy reményeket fűztek.

Nehézségbe ütközött és nehezen haladt előre az új „megbízható” zsoldos hadsereg szervezése is. A fegyverben levők egy része ragaszkodott az új szellemű, egyben megélhetést is jelentő katonáskodáshoz, és nem akart eleget tenni a leszerelésre vonatkozó utasításnak. Nem egy helyen, ahol a leszerelést erőszakkal próbálták keresztülvinni, véres összeütközésre került sor. Hogy a leginkább megbízhatatlannak ítélt budapesti helyőrséget leválthassák, vidéken toborzást kezdtek azzal a szándékkal, hogy az újonnan felállított hadosztályokat a budapestiek helyére hozzák. A vidéken indult toborzás gyenge eredménnyel járt, a tervezett 70 ezer ember helyett egyelőre csak 5000 jelentkezett.

Március második felében a kormány a budapesti fegyveres alakulatok közül már csak a rendőrségre számíthatott. A Budapesten levő helyőrség, nemzetőrség, népőrség, a nagyszámú leszerelt katona és altiszt többsége a kommunistákkal rokonszenvezett. Március 13-án a Védőrség is bejelentette, hogy csatlakozik a Katonatanácshoz.

A kommunista párt a februári események után fokozott erővel folytatta a munkásság felfegyverzését. Fegyvert viszonylag könnyen lehetett szerezni a laktanyákból, a leszerelőknél maradt készletekből. Jelentős forrást jelentett a Magyarországon átvonuló Mackensen-hadsereg; a német katonák felszereléséhez szépszerével vagy erőszakkal egyaránt hozzá lehetett jutni.

A minden téren érezhető feszültség növekedéséhez a gazdasági helyzet rosszabbodása is hozzájárult: a feltörő elégedetlenség nem utolsósorban az ellátási nehézségek fokozódására és az élelmiszerek ezzel együtt járó drágulására volt visszavezethető. Budapesten ekkor került sor a heti két hústalan nap bevezetésére, ekkor vált katasztrofálissá a zsírhiány, a vendéglőkben ekkor vezették be a kizárólagos menürendszert.

Ha nem is a gazdasági bajokat, de a belőlük eredő feszültséget kétségkívül élezte, hogy a pénzügyminisztérium az idő előrehaladtával napirendre tűzte a szanálást, az infláció fékezését, a költségvetés egyensúlyának helyreállítását. Ez azt jelentette, hogy a kiadásokat általában megszorították, ami természetesen korlátozta az addig oly nagy szerepet játszó segélyek további folyósítását.

A pénzügyi egyensúlyra való törekvés a bevételek fokozását is szükségessé tette. Ezzel függött össze, hogy a kormány a hadinyereség-adó felemeléséről szóló néptörvény március 1-i életbe lépése után hozzájárult a régóta vajúdó vagyonadó-törvény kiadásához is (ez az adó egymillió koronán felül 50%-ig terjedt), és egyben a jövedelmi és örökösödési adó kulcsának felemelését is elhatározta.

A kiadás alatt álló intézkedések kijátszásának megakadályozására március 15-én zár alá helyezték a széfeket, a betéteket, a folyószámlákat, később a külföldi valutákat és követeléseket is. A bankzárlat széles köröket érintett, nemcsak a milliomosok körében idézett elő pánikot, hanem azok körében is, akik kisebb összegű bankbetéttel rendelkeztek. A pánikot tovább fokozta, hogy a minisztertanács a vagyonadó-törvény elfogadásával egyidejűleg a pénz felülbélyegzéséhez is hozzájárult, mivel a korona-bankjegyeket Jugoszlávia után Csehszlovákiában is megkülönböztető bélyegzővel látták el. A bankjegyek kicseréléséről különféle hírek keringtek. A beavatottak azt terjesztették, hogy e művelet is adófizetéssel fog együtt járni. (A hír nem volt alaptalan, Szende a felülbélyegzést – 2000 koronán felül – valóban illeték fizetéséhez kívánta kötni.)

Ilyen körülmények között, feszült légkörben, háborús és polgárháborús hangulatban indult meg a választási kampány, mely a politikai életet még inkább mozgásba hozta.

A jobboldali pártok: a Keresztényszocialista Párt, az Országos Földmíves Párt, az Országos Polgári Radikális Párt, a Nemzeti Egyesülés Pártja, a Lovászy vezette Függetlenségi Párt vezetői megállapodást kötöttek, hogy a választáson szorosan együttműködnek, és közös listával indulnak. A klérus támogatását élvező, a nagybirtok és nagytőke zsoldjában álló „feketeblokk” a vallás és a haza védelmének jelszavával, féktelen demagógiával toborzott híveket reakciós céljaihoz.

Míg az ellenforradalmi pártok egységesen indultak a választási harcban, addig a koalíciós pártok belső ellentétei újult erővel lángoltak fel.

A szociáldemokrata pártban a jobbszárny mindinkább elszigetelődött, a balszárny befolyása megnőtt, a centrum részben a dolgok logikájából fakadóan, részben hogy tömegbefolyását megőrizze, egyre radikálisabb követelésekkel lépett fel. Míg a szociáldemokrata párt egy-két hónappal azelőtt a kommunisták programja ellen a szocialista forradalom előfeltételeinek hiányával érvelt, a Népszava márciusban az előfeltételek kérdéséről már mélyen hallgatott. Ellentétben azzal a korábbi állásfoglalással, mely a gyárak szocializálását elítélte, és az üzemi választmányokat népszerűsítette, a párt március 13-án nyilvánosságra hozott választási felhívása – a munkások hangulatához igazodva – már a bányák, gyárak, közlekedési üzemek köztulajdonba vételét hirdette.

A minisztertanács március 17-i ülésén Böhm a párt nevében szocializáló minisztérium azonnali felállítására terjesztett elő javaslatot.

A Munkástanács március 10-i és 11-i ülésén Kunfi már csak nagy erőfeszítések árán tudta a koalíció fenntartását és a választások mielőbbi megtartását célzó javaslatát elfogadtatni. Kunfi ismert érveit adta elő: a küszöbön álló béketárgyalásokra, a „legalitás” fontosságára, a választás eredményeként kialakuló konszolidáció előnyeire hivatkozott. Az ellenzéki felszólalók Viszont azt kérdezték: mi a biztosíték arra, hogy a szociáldemokrata párt a jelenlegi helyzetben megkapja a többséget? Helyes-e belemenni a választásba mindaddig, míg a győzelem kivívásához szükséges előfeltételek (szocialista kormány, szocialista kormánybiztosok, a megyei közigazgatás kicserélése, tényleges hatalom a helyi tanácsok kezében) hiányoznak? Szabad-e kockára tenni egy választással a már elért eredményeket?

A Munkástanács a Választások megtartására vonatkozó előterjesztést végül is elfogadta, a Népszava azonban arról írt, hogy a választásokon „nem a szocializmus sorsáról fognak dönteni”, hanem csak arról, hogy az Magyarországon „békés vagy erőszakos eszközökkel valósuljon-e meg… A munkásság, ha legális úton nem viheti keresztül jogos kívánságait, más utat fog keresni.”[7]

A kormányban részt vevő polgári pártok nem értettek egyet a szociáldemokrata párt egyre radikálisabb, a kormány politikáját nem egy esetben keresztező magatartásával. Nagyatádi Szabó a földfoglalást tette szóvá.

Hajdu Tibor

A szocialista forradalom békés győzelme

Lovászy, aki a Károlyi-párt szakadásakor Károlyi óriási tekintélye ellenére is magával vitte a többséget, most egymás után vesztette el híveit, s legszívesebben maga is visszafordult volna; Nagyatádi Szabó István szakított a Pallavicini-féle „kisgazdákkal”, és határozottan Károlyi mellé állt.

L. Nagy Zsuzsa

A fővezérség szerepe

Az augusztus 19-én a keresztényszocialista Haller István és Huszár Károly, a kisgazda Nagyatádi Szabó István, a liberális Lovászy Márton bevonásával újjáalakult és a korábbinál szélesebb bázisra támaszkodó, de rövid életű második Friedrich-kormány tehetetlenül tűrte a katonai csoport önállósulását.

Az erőviszonyok 1919 őszén

Ugyanakkor a nagybirtokos, agrárius körök szempontjából veszedelmesen megnőtt a Nagyatádi Szabó István vezette Független Kisgazda és Földműves Párt befolyása. A párt az 1910-es évek óta működött, de jelentős politikai szerephez csak az ellenforradalom első éveiben jutott. Bár Nagyatádi Szabó pártja nemcsak az 1918. évi polgári forradalomtól határolta el magát, hanem általában a polgári demokratikus törekvésektől is, a keresztény pártok konzervativizmusát is elutasította, mert szükségesnek tartotta a földkérdés gyors rendezését, a birtokos parasztság gazdasági és politikai megerősítését a nagybirtokkal szemben. Nagyatádi Szabó pártja a birtokos parasztságra épített, de szerette volna tömöríteni a kispolgárság városi rétegeit, az értelmiséget is, s nem idegenkedett néhány demokratikus, illetve liberális reformtól sem. A párt vidéki társadalmi bázisának határozott ellenzékisége, belpolitikai súlya a legkomolyabb veszélyt jelentette a hagyományos uralkodó osztályok politikai terveire, Növelte e veszélyt, hogy Nagyatádi Szabó pártjának mérsékelt nagytőke- és arisztokráciaellenessége nem különült el a fővezérség, illetve a Horthy mögött sorakozó szélsőséges csoport jelszavaitól, s a társadalmi bázisát alkotó rétegek is részben ugyanazok voltak. Igaz, a diktatúrára törekvő, a hatalmi rendszert politikailag szűkíteni kívánó csoport és a bizonyos társadalmi reformokra, a politikai hatalom mérsékelt demokratizálására törekvő Kisgazdapárt között mélyreható ellentét volt, ez azonban nem zárta ki a taktikai találkozást. A hagyományos uralkodó osztályok mindenesetre a paraszti bázisú Kisgazdapártot félre kívánták állítani, illetve befolyását csökkenteni akarták. E célból a nagybirtokos-agrárius körök 1919 szeptemberében Egyesült Kisgazda és Földműves Párt néven újraélesztették az 1918 decemberében alakított Országos Földműves Pártot. Ennek élére egy politikailag jelentéktelen gazdagparasztot, Sokorópátkai Szabó Istvánt állították, de a párt vezetését arisztokraták, Országos Magyar Gazdasági Egyesület-vezetők és egyes szélsőjobboldali politikusok tartották kezükben.

Politikailag, társadalmi bázisát tekintve gyenge, szervezetileg szétforgácsolt volt a liberális polgári ellenzék, amely Vázsonyi Vilmos emigrációja idején Bárczy István, Ugron Gábor, Pakots József, illetve Lovászy Márton vezetésével szervezkedett. Elfogadva az ellenforradalmat a Tanácsköztársaság reakciójaként, a politikai berendezkedésben liberális, bizonyos fokig polgári demokratikus módszerek alkalmazását szerették volna elérni. Ebben a vonatkozásban együtt léphettek fel az Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, s egy ilyen minden liberális, demokrata erőt tömörítő összefogást az ellenforradalmi rendszer konzervativizmusával, fasiszta tendenciáival szemben a Garami vezette szociáldemokrata emigráció is elengedhetetlenül szükségesnek tartott.

A keresztény tábort, valamint a szociáldemokrata és liberális ellenzéket számos belső ellentét bontotta meg. Friedrich és köre a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját akarta megtenni a kibontakozás bázisául, s ez ellen nemcsak a legális (szociáldemokrata, liberális) baloldal tiltakozott, hanem a ”keresztény” politikusok tekintélyes része is. Horthy és köre szembeszállt a kormány „liberalizálásával”, de Friedrichhel is, míg a politikai csoportok zöme a hadsereg háttérbe szorítását szerette volna elérni.

A rendkívül labilis politikai viszonyok következtében igen nagy súllyal esett latba Nagyatádi Szabó pártjának magatartása, mivel mind a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, mind a liberálisok megpróbálták a maguk oldalára állítani. Nagyatádi Szabó elutasította a liberális és a szociáldemokrata táborral való együttműködést, megpróbálta megtartani pártja önállóságát, mert erre akarta alapozni a konszolidációt. Így lehetetlenné vált egy széles alapon nyugvó, a városi és falusi kispolgári demokrácia erőit egyesítő politikai tömörülés létrehozása, a politikai erőviszonyok alapvetően a ”keresztény-nemzeti” irányzat javára tolódtak el, annál inkább, mert a Kisgazdapárt végül a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával lépett kormánykoalícióra.

Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás

A terror mellett a jobboldal politikai erejét növelte, hogy Nagyatádi Szabó István, akit a fővezérség halálosan megfenyegetett, 1919. november 29-én hozzájárult a két kisgazdapárt egyesüléséhez, valamint ahhoz, hogy a nagytőke egykori munkapárti – s az ellenforradalom első hónapjaiban passzív – képviselőinek zöme csatlakozzon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjához.

A Teleki-kormány

E célt szolgálta a kormány földreform-javaslata, amely arra irányult, hogy minimális engedmények árán megőrizze a nagybirtok pozícióját, leszerelje az agrárproletárok és a birtokos paraszti rétegek elégedetlenségét, lejárassa a Tanácsköztársaságot és a kommunista mozgalmat, megakadályozza a Kisgazdapárt ellenzékbe vonulását, s mindezek révén kiszélesítse a rendszer társadalmi bázisát.

A törvényt Rubinek Gyula, a nagybirtokosok szervezetének (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) volt igazgatója dolgozta ki mint földművelésügyi miniszter; beterjesztését viszont már a helyére kinevezett Nagyatádi Szabó Istvánra bízták, aki azonban a reform erőteljesebbé tételére vonatkozó javaslatait nem érvényesíthette. Az 1920: XXXVI. tc., amelyet 1920. augusztus 5-én fogadott el a nemzetgyűlés, nem írt elő kötelező földosztást: házhelyek és kishaszonbérletek juttatását tette csak lehetővé az „érdemes” és „gondos” gazdák körében. A törvény végrehajtása során az ország 16,6 millió kataszteri holdat kitevő mezőgazdasági területéből mindössze 948 ezret vettek igénybe, elsősorban a nagybirtokosok felajánlásai alapján. Az igénybe vett föld 1/4-ét a háború alatt szerzett hadivagyon (zsidó birtok) tette ki. 411 ezren jutottak földhöz, közülük 301 ezer volt szegényparaszt, aki 1–2 kataszteri holdat kapott. Az igénybevétel mértékét, sorrendjét az Országos Földbirtokrendező Bíróság határozta meg. A földbirtokosokat úgy kívánta kártalanítani a törvény, hogy a vételárat az 1914 előtti viszonynak megfelelő aranykoronában állapította meg, s azt teljes egészében az új tulajdonosnak kellett megfizetnie. A végrehajtás rendkívüli lassúsággal haladt előre; a vételár éppen a leginkább rászorulók számára volt megfizethetetlen.

E törvény keretébe illesztették a „vitézi telkek” kifejezetten propagandisztikus-politikai célokkal létrehozott rendszerét. E telkeket a kormányzó adományozta a „feddhetetlen hazafiaknak”, az általa alapított „vitézi rend” tagjainak, ellenforradalmi érdemeik elismeréséül.

A földreformtörvényt már a nemzetgyűlés vitája során erősen bírálta a Kisgazdapárt liberális csoportja, Nagyatádi Szabót a kisgazda érdekek elárulásával vádolva, valamint a polgári ellenzék és az Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Nagyatádi Szabó azzal, hogy a törvényt vállalta, megtagadta saját maga, pártja s a mögötte álló rétegek több évtizedes programját. Ezzel önmaga járult hozzá pártja és tömegei leszereléséhez, s tette azokat a kormány játékszerévé.

Az első királypuccs

A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja az Andrássy Gyula gróf vezette legitimisták gyülekező helye lett, míg Nagyatádi Szabó pártja a szabad királyválasztók tekintélyes részét tömörítette. A Nagyatádi Szabóval szembekerült kis baloldali ellenzéki csoport Rassay Károly ekkor alakult liberális ellenzéki pártjához csatlakozott.

A Bethlen-kormány megalakulása

A kisgazdák önállóságát Bethlen változatos eszközökkel törte meg. Gömböst és csoportját, mely részben még mindig az ő oldalán remélt nagyobb befolyást és hatalmat, beléptette Nagyatádi Szabó pártjába, s így annak összetétele megváltozott. 1921 őszén kipattantotta az Eskütt-ügy néven emlegetett botrányt, a földművelésügyi minisztérium kiviteli panamáinak leleplezését. A botrány súlyosan kompromittálta Nagyatádi Szabót, valamint titkárát, Eskütt Lajost, és zavart keltett a kisgazdák táborában.

A második királypuccs

Gyorsan haladt előre az egységes kormánypárt létrehozása is. Mivel a legitimista Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja többé nem jöhetett számításba, Bethlen a kisgazdákat használta fel. 1922. január 5-től kezdve több alkalommal fejtette ki elképzeléseit a Kisgazdapárt vezetőinek, míg végül 1922. február 23-án megállapodás született az új kormánypárt szervezeti keretéről. Február 28-ra teljessé vált a vezetőség összetétele: elnök Nagyatádi Szabó, társelnökök Gaál Gaszton és Perényi Zsigmond, ügyvezető alelnök Gömbös Gyula. Noha Bethlennek formális tisztsége ekkor nem volt, ténylegesen ő irányította a pártot.

Az Egységes Párt, melynek hivatalos neve Keresztény–keresztyén Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt lett, Bethlen terve szerint úgy alakult meg, hogy Nagyatádi Szabó és párthívei eleinte fel sem ismerték teljes vereségüket.

Szakács Kálmán

A Bethlen–Peyer paktum

Nagyatádi Szabó pártjának megszűnte után a birtokos parasztok sem rendelkeztek önálló párttal. Így a polgárosodásban elmaradt paraszti tömegek, a munkásmozgalomtól elszakított agrárproletariátus nemcsak a kormánypárt számára vált kiszolgáltatottá, hanem könnyen találhattak hozzá utat a szélsőjobboldali pártok, a vallásos szektamozgalmak.

Lábjegyzetek

  1. Liptay Béla, A mezőgazdasági válság, a hitbizományok és a parcellázás. Melléklet a Köztelek 1907. évi 17. számához.
  2. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 350–351.
  3. Szabó István orsz. képviselő beszámolója. Magyar Lobogó, 1909. december 12.
  4. A szakcsi forrongás. A Nap, 1908. május 9.
  5. Képviselőházi Napló 1910–1915. I. Budapest, 1910. 79–88
  6. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1911. évben. Budapest, 1912, 352.
  7. A Munkástanács. Népszava, 1919. március 12. A politikai és gazdasági hatalom. Népszava, 1919. március 19.

Irodalom

A 48-as és Függetlenségi Országos Gazdapartra, illetve vezetőjére Király István, Nagyatádi Szabó István és pártja az első világháború előtt (Dunántúli Tudományos Gyűjtemény. 64. Budapest, 1966) című tanulmánya; a korábbi irodalomból a Nagyatádi Szabó István Emlékbizottság kiadványa: Nagyatádi Szabó István (Budapest, 1935) ajánlható.

Nagyatádi Szabó Istvánról és pártjáról ad részletes képet Király István két tanulmánya: Nagyatádi Szabó István és pártja az első világháború előtt (Dunántúli Tudományos Gyűjtemény. 64. Budapest, 1966) és Nagyatádi Szabó István útja a képviselői mandátumtól az őszirózsás forradalom miniszteri székéig (Agrártörténeti Szemle, 1971. 3–4., 1972. 1–2).