Nagydisznód

A Múltunk wikiből

románul Cisnădie, németül Heltau, szászul Hielt

város Romániában, Erdélyben, Szeben megyében
Wikipédia
Nagydisznód címere

Kristó Gyula

Idegen etnikumok

  • 1204. évi oklevél a Szeben melletti Nagydisznódon említ németeket.
  • Latin János 1204-ben a nagydisznódi németek között élt. Imre király ez évben őt és örököseit feloldotta a németek kötelezettségei alól, és számos kiváltsággal látta el.

A városi ipar és iparosság

A Nagydisznódon készített olcsó szűrposztó a kor igen keresett cikke volt.

Mérei Gyula

Iparfejlődés az Erdélyi Nagyfejedelemségben

A Szászföldön, különösen Brassóban, de más textilipari gócokban is – Nagyszebenben, Nagydisznódon, Szászvárosban, Segesvárott – a környékbeli falvak lakóival szerződtek gyapjúfonásra a céhes mesterek és a textilmanufaktúrák tulajdonosai.

Erdély román parasztjai a szlovák parasztoknál is tömegesebben foglalkoztak fából faragott mezőgazdasági eszközök, szerszámok készítésével, amelyeket az Erdélyhez viszonylag közel fekvő királyságbeli vásárokon vagy házalás útján hoztak forgalomba. A Szamoson, a Körösön, az Aranyoson, de legnagyobb mennyiségben a Maroson szállították tutajokon az épület- és tűzifát Erdély sík területeire, még inkább a királyság alföldi városaiba, hogy ott a fa árából beszerezhessék a lakóhelyükön meg nem termelhető élelmiszereket, ezenkívül még – kisebb mértékben – némely ruházati cikkeket is.

Az erdélyi céhes ipar a népesség egészéhez képest is, az ipari termelésben megőrzött súlyát tekintve is izmosabb volt a királyságbelinél (Brassó 49 céhe exportált a két román fejedelemségbe). Bomlási folyamata nem csupán később kezdődött az erdélyi feudális terhek hosszabb ideig élő volta miatt, mint a királyságban, hanem főként a textilipari termelésben játszott szerepe és az Erdélyt még a királyságnál is jobban gyötrő tőkeszegénység miatt lassabban is haladt előre. A Szászföld volt a céhes ipar, mindenekelőtt a textilipar fő bástyája, bár más iparágak céhei sem voltak gyengék, különösen Brassóban, noha meg sem közelítették a textilipari céhek erejét. Brassó, Nagyszeben, Nagydisznód, Szászsebes, Segesvár szász céhes mesterei látták el különféle gyapjúszövetekkel – hozzávetőlegesen az 1830-as évek második feléig uralkodó szerepkörben – a belső piacon a hadsereget, még inkább Moldvát és Havasalföldet, ahol kelendők voltak len- és kenderszöveteik, vásznaik is. A céhrendszer válságának elhúzódása, bomlásának későbbi kezdetei – részben a Moldvában és Havasalföldön, különösen az 1830-as, 1840-es években Erdélyben is – a gyarapodó mezőgazdasági árutermelés révén bővülő textiláru-felvevőképességgel is összefüggtek. Erdély belső piacán találtak gazdára a selyemszövetek, továbbá egyéb, a közvetlen fogyasztást szolgáló céhes kézműipari termékek (kalapos, asztalos, rézműves munkák stb.).

Nem tért el azonban a királyságbelitől az erdélyi céhek magatartása. A céhes elzárkózás, a monopóliumra törekvés, a céhbe jutás megnehezítése éppúgy jellemző volt rájuk, mint a városi tanácsokban ülő kézműves mesterek visszaélései tisztségükkel céhes társaik érdekében, a tőkés versenytársak működésének akadályozása céljából. A szászföldi városok tanácstagjai ebben a vonatkozásban csakúgy élen jártak, mint céhmestertársaik a céhbe lépni kívánó legények kísérleteinek meggátlásában. Az elszegényedő parasztok soraiból is mindinkább gyarapodó céhen kívüli iparűzők legnagyobb számban a szász városokban éltek. Ennek az is oka volt, hogy itt nyílott a legjobb alkalom ipari termékek eladására a belső piacon. A két tényező összefüggött, nem választható el egymástól. Erdélyre inkább az iparűzők városokba áramlása, összpontosulása volt a jellemző, és nem a vidékre húzódás, mint a királyságban.

A céhrendszer válságát azonban Erdélyben sem lehetett feltartóztatni. Nem csupán amiatt, mert a falvakban és a kisebb városokban a mezőgazdasági és a kézműves mesterség közötti munkamegosztás a legtöbb esetben még nem haladt előre jelentősen, sokkal inkább amiatt, mert a dunai gőzhajózás elterjedése óta szaporodtak a céhrendszer létét fenyegető tünetek. Az örökös tartományokból érkező és a céhek által is készített ipari termékekkel az erdélyi céhek árui minőségben, sokszor árban sem tudták felvenni a versenyt. Igaz, a válság nem volt olyan gyors ütemű, mint a királyságban, mert Moldva és Havasalföld már említett gazdasági fellendülése a vámhatárokon kívüli piacok erősödését hozta – egyelőre még jelentős külföldi tőkés versenytárs nélkül –, és ott a céhes ipari termékek is elhelyezhetők voltak. Ennek következménye lehetett az is, hogy sem a szász céhek, sem – és ez még fontosabb – tagjaik száma nem csökkent 1848-ig.

Az 1840-es években azonban már a tőkés ipari vállalkozások számának növekedése is felgyorsította a céhrendszernek az örökös tartományokból származó termékek versenye folytán már előbb lassan megindult válságfolyamatát. Annál is inkább, mert éppen a textiliparban létrejövő tőkés ipari vállalkozások tekintélyes része többnyire meggazdagodott szász – leginkább posztókészítő – céhes mesterek műhelyeinek a céhkereteket szétfeszítő méretűekké növekedése folytán keletkezett. Brassóban, Nagydisznódon, Nagyszebenben, Szászsebesen, Segesvárott már a 19. század első harmadában 15–20, 25–30 segéddel dolgoztak a főként exportra termelő mesterek. Műhelyeik az 1830-as évek során átalakultak egyszerű tőkés kooperatív üzemekké. Ők szerződtették a környező falvak lakóit otthoni gyapjú- vagy pamutfonásra.

Katus László

A könnyűipar

Az erdélyi Szászföld jelentős posztóipara (Brassó, Nagyszeben, Nagy-Disznód, Törcsvár) még tartotta magát, de már nem Erdélyt és a Tiszántúlt látta el, mint a század első felében, hanem romániai kivitelre dolgozott.