Nagyecsed

A Múltunk wikiből
város Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a mátészalkai kistérségben
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.

Kristó Gyula

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név földvár lakótorony
Nagyecsed–Sárvármonostora X X

Sinkovics István

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

Báthori István váradi kapitány kihasználta, hogy Balassa Menyhárt a Hegyalja szőlőtermésének lefoglalására a szatmári őrség egy részével kivonult a várból, és meglepetésszerűen bevette Szatmárt, majd Nagybányát is elfoglalta. Erre már János Zsigmond is megindult az erdélyi hadakkal, a Szamos völgyében fontos várakat foglalt el, Ecsed és Kisvárda őrségével pedig megállapodott a közeli megadásról.

Makkai László

Bocskai „gondolkodni kezd”

Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával. A Petz ezredes gondjaira bízott és Kassán állomásozó 2 ezer gyalogoson és némi tüzérségen kívül ez volt az egész haderő, amivel Belgiojoso pillanatnyilag rendelkezhetett, de pénz híján ez is mozdíthatatlan volt. A magyar uraktól pénzt akart szerezni a katonák zsoldjára, hogy Dampierre hajdúit a vármegyei hadakkal és a nemesi lovasokkal együtt Bastához küldhesse, hiszen közben Pest, Vác és Hatvan megint török kézre került, s a nagyvezír Esztergomot ostromolta. Meg is jelent Rakamazon Rákóczi Zsigmond, Csáky István és Melith Pál, Báthori István pedig követet küldött. De csak Rákóczitól sikerült 3 ezer forint kölcsönt kipréselni, ami édeskevés volt; ezért Belgiojoso személyesen kereste fel ecsedi várában a dúsgazdag Báthorit, remélve, hogy az bőkezűbb lesz. Csalódott, és üres kézzel kellett távoznia. Akkor még nem tudta, hogy megelőzték a nemesség küldöttei, akik Báthorit akarták megnyerni mozgalmuk élére, de azok is visszautasítást kaptak.

Az álmosdi csata

Belgiojoso akkor érkezett lovasaival és Cavrioli 2 ezer vallonjával a helyszínre, mikor a lőporrobbanás bekövetkezett. A hajdúk elkövették azt a vigyázatlanságot, hogy a hidat nem rombolták le, s így Belgiojoso átkelhetett rajta, sőt hadrendbe állíthatta katonáit. Ha támad, talán megfordíthatja a csata sorsát, de vagy nem bízott a vallonokban, akiket maga is garázda, szemét népségnek tartott, vagy túlbecsülte Bocskai erejét, mert tétlenül kivárta, hogy a hajdúk, úgyszólván a szeme láttára lemészárolják gyalogosait, beszögezzék ágyúit, s foglyaikkal és zsákmányukkal visszavonuljanak. Azután visszatért Adorjánba, s levélben tudatta Mátyás főherceggel, hogy miért nem küldi a sürgetett segítséget Bastának, sőt maga kér támogatást. Eleinte arra gondolt, hogy Szatmárra vonul, s elvágja Bocskait az őrizetlenül maradt Erdélytől, de azután fontosabbnak tartotta, hogy 3 ezer málhás szekerét biztos helyre menekítse, s ezért Váradra vette be magát. Innen írta meg Bocskai „nagyvéletlen árultatását”[1] Báthori Istvánnak, kérve őt arra, hogy katonáival siessen Rakamazra. De az ecsedi oligarcha titokzatosan hallgatott: egyelőre egyik félhez sem kötelezte el magát.

Osgyán és Edelény

Tüzérség híján a hajdúk jelentősebb várakat megvenni nem tudtak; Szepesvárát is hiába ostromolták, hogy kivegyék belőle Belgiojosót. Füleket, Murányt, Tokajt, Szatmárt körülzárták, Váradot szemmel tartották, Makovicát, Sárost, Ecsedet, a hallgató, de nem ellenséges Rákóczi, Csáky, Báthori fészkeit pedig békén hagyták.

Hajdúvilág Erdélyben

Mivel a Bocskai, majd II. Mátyás megígérte Kállót a hajdúk végül is nem nyerték el (királyi végvár maradt), Báthori saját ecsedi uradalmából Böszörménnyel kárpótolta őket.

Védekező külpolitika

Bethlennek belső ellenzékkel nem is kellett volna megküzdenie, ha kívülről nem szítják az elégedetlenséget. A királyi Magyarországon felháborodással fogadták trónfoglalásának hírét. Forgách és Dóczy széltében terjesztették, hogy Erdélynek immár török gubernátora van, akit mihamarabb ki kell vetni székéből, nehogy törökké tegye egész országát. Elismertetése iránti kérése Bécsben a legridegebb elutasításra talált, s a szabad fejedelemválasztás meggátlását egyenesen a legalkalmasabb jogcímnek találták arra, hogy Erdély visszafoglalását újra megkíséreljék. Dóczy megrohanta és elfoglalta a fejedelemség legfontosabb végvárait, Husztot, Tasnádot, Ecsedet, Kővárt; Váradot is csak Rhédey ébersége tartotta meg. Mikor Bethlen a várak visszaadását követelte, még Várad átengedésére is felszólították. A Porta is elég tapintatlan volt, hogy éppen nehéz helyzetében akarta Lippa és Jenő átadását kikényszeríteni.

Út a békekötés felé

1622. január 6-án írták alá a békeszerződést a morvaországi Nikolsburgban. Bethlen lemondott a magyar koronáról, visszaadta Alsó-Magyarországot, de megtarthatta Felső-Magyarországból Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod és Abaúj vármegyéket Munkács, Tokaj és Ecsed uradalmaival mint magánbirtokaival. Ez a terület a nádor bírói főhatósága alatt maradt ugyan, és a megyék a magyar országgyűlésre küldték követeiket, de az egyházi javak kivételével minden adományozás és háramlás joga, valamint a kamarai és adójövedelmek Bethlent illették, s a végvárakkal is ő rendelkezett, bárt fenntartásuk költsége a császárt terhelte.

Nagy Ambrus és Zólyomi Dávid

Zólyomi tanácstalanságában Ecsedre rohant sógorához, ifjabb Bethlen Istvánhoz, de együttesen sem tudtak kiutat találni a kelepcéből: nem vállalhatták a parasztvezér szerepét a fejedelmi sereg ellenében. Megpróbálták a közelgő felkelőket figyelmeztetéssel, fenyegetéssel szétoszlásra bírni, de Nagy Ambrus ezt nem tudta mire vélni, s így mikor 1632. április 10. körül Nyírbátornál szembe találta magát a fejedelem seregével, nem is sejthette, hogy ütközetre kerül sor.

A trón biztosítása

A kétfelől fenyegető veszedelmet Rákóczinak mégis sikerült egy időre elhárítania: Zólyomit bebörtönözte, Székely Mózest pedig lefizetett pasák révén a Héttoronyba záratta, és Pázmány közbelépésére, ha Prépostvári és Csáky István elkobzott birtokainak visszaadása árán is, a nádorral 1633-ban szerződést kötött Eperjesen. Trónjának megszilárdítását azonban továbbra is akadályozta a széles körökben tovább élő Bethlen legitimitás, melyet a fejedelem öccse, István és életben maradt kisebbik fia, Péter képviseltek, hátuk mögött a hatalmas uradalmakkal és a katonailag fontos Ecsed és Huszt váraival. Az elkerülhetetlen konfliktus kitörését maga Rákóczi idézte elő. Bethlen Péter haragjában halálra verte egyik szolgáját, s az ügyet, amelyhez hasonlókat az uralkodó osztály máskor el szokott simítani, a fejedelem sietett a Bethlenek tönkretételére felhasználni. Törvénybe idéztette az ifjú Bethlent, mint „gyilkost”, de az nem jelent meg, sőt apjával együtt fegyveres védekezésre készült fel.

Zimányi Vera

A majorságépítés újabb hulláma

A közvetlen háborús nehézségek elmúltával a királyi Magyarország jelentős részén — különösen a Felföld középső és keleti vidékein — éppen a 16. század végétől számíthatjuk a földesúri gazdálkodás nekilendülését, a 17. század derekára felvirágzását, amiként ezt Szepesvár, Murány, Késmárk, Szendrő, Makovica, Sárospatak, Munkács, Ecsed, valamint számos dunántúli uradalom példája, főúri vártartományok és nemesi középbirtokok sora mutatja.

A mezőgazdasági termelés technikája

Az ecsedi, makovicai és munkácsi uradalmak majorjaiban mintegy 5 ezer juhot tartottak, a többi major nyájaiban legfeljebb 300–500 juhot számoltak.

R. Várkonyi Ágnes

Várad veszte

Rákóczi szál karddal, török lovasok erdejében, sisakját vesztve, súlyos sebekkel borítva küzdött, mígnem ónodi katonái kimentették. Váradra vitték, ahol néhány nap múlva sebeibe belehalt (1660. június 7.). Elszánt küzdelme utolsó hullámvetése volt az olivai békével 1660 májusában lezáruló svéd–lengyel háborúnak. A budai pasa a fejedelem halálhírével együtt jelentette Bécsbe, hogy ura ugyan nem ránt fegyvert a Habsburg császárra, de magáénak tekinti Rákóczi magyarországi birtokait: Felső-Magyarország egy részét, az egész Partiumot, még a szerződésileg vitathatatlanul a magyar királyt illető Szatmár és Szabolcs vármegyét is, s e roppant országrész erősségeit: Munkács várát, Ecsedet és Váradot. Választ se várva cselekedett, s a Magyar Királyság e keleti végvidéke ismét szenvedte a harcra élezett török fegyvervasakat. Még ki sem hűlt Rákóczi teste, amikor a nagyvezír Erdélybe küldött hadának főparancsnoka, Ali pasa már kezdi kitűzni a fejedelemség váraíra a fogyó félhold még mindig félelmetes harci jelvényeit. Az ellenálló Ecsed alatt nem időzött, hanem Várad alá vonult. 1660. július 14-én Szejdi Ahmed budai pasa és Ali, az erdélyi parancsnok mintegy 100 ezer főnyi európai és ázsiai haderővel, képzett olasz és német tüzérekkel körülvették a várat, s mivel a védők a megadásra felszólító levelekre ellenállással válaszoltak, ágyúk sokaságával lövetni kezdték a falakat. Úgy vélték, Erdély kulcsa könnyen ölükbe hull.

Várad főkapitánya, Haller Gábor hatvanhárom fontos vasban a Héttoronyban ült ekkor, a kapitány, Gyulay Ferenc átvonult Ecsedbe, s az őrség nagy része Rákóczi tetemét kísérve hagyta el a várat.

A majorsági gazdálkodás változásai

A Rákóczi-birtokok földesúri kezelésben levő tartozékai viszont megfogyatkoznak. 1651-ben Lorántffy Zsuzsanna a Gömör vármegyei majorsági földeket jobbágyainak árendába adja, 1669-ben pedig Báthori Zsófia megengedi, hogy a szilágysomlyói uradalom majorföldjeit a kaszálókkal, halászóvizekkel s erdőkkel együtt jobbágyai felosszák, és „annak hasznát ususát vehessék”.[2] 1670, majd 1683 után több majorságban megáll ugyan az élet, az ecsedi uradalom épületei romba dőlnek, a munkácsi uradalom szántói elgazosodnak, de a fiatal Rákóczi majd nagy energiával kezdi meg újraépítésüket, követve a Károlyiak, Bercsényiek szívós majorépítő igyekezetét.

Makkai László

Udvari iskola

Rákóczi Zsigmond ellen Báthori Gábor Ecseden szervezte meg dáridózó és ajándékosztó udvarát. Ecsedre vonult vissza a fejedelemségről lemondatott Bethlen István is, aki két olyan kiváló familiárist mondhatott magáénak, mint a paszkvillusíró és műfordító Laskai János meg az Itáliában mérnökséget tanult, később I. Rákóczi György kandelláriáját vezető Pálóczi Horváth János. Alig halt meg Bethlen István, s oszlott fel az ecsedi udvartartás az új gazda, I. Rákóczi György kezén, nemsokára ez utóbbi is távozott az élők sorából, s ekkor Sárospatak lett az ellenudvar, ahová a megözvegyült Lorántffy Zsuzsanna költözött kisebbik fiával, Zsigmonddal, bőkezűen pártfogolva a puritán kegyességi irodalmat és – Comeniust is megnyerve – az oktatásügyet, egyben keserűen vitatkozva a puritánjait üldöző idősebbik fiával, a fejedelemmel.

R. Várkonyi Ágnes

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A Tiszántúl síkságaira kitörő Rákóczi hadjáratát a felkelő jobbágycsapatok vállalkozó szelleme és az előre megszervezett helyi felkelések vitték sikerre. Megnyitotta kapuit Ecsed, majd rövid ostrom után Kálló, s meghódolt Debrecen. Biharban a tiszai átkelés hírére Rákóczi beszervezett hívei, Bóné András és Gödény Pál vezetésével felkelés tört ki. A szabolcsi hajdúvárosokat azonban Bercsényinek erővel, Szoboszlót egyenesen fegyverrel kellett Rákóczi hűségére hajlítania. Elmaradt a rác határőrök gyors csatlakozása, amit még az 1698–1701. évi szervezkedésben készítettek elő, de a császári kormányzat keresztülhúzta terveiket. A Montecuccoli-ezredet és az északkeleti várak helyőrségeit azonban teljesen elszigetelték egymástól.

A Habsburg-kormányzat a vármegyékre, a rác határőrségre és a Rabutin tábornok parancsnoksága alatt Erdélyben állomásozó 8–10 ezer főnyi reguláris hadseregre támaszkodott, s azonnal megkezdte magyar hadsereg toborzását is. A védelmi vonal megszervezését a budai és a szegedi helyőrségre bízta. A Haditanács a török háborúk idejéből Magyarországot jól ismerő Schlick Lipót altábornagyot állította a védelem élére, aki sikerrel vetette be a váradolaszi rácokat Bóné serege és a bihari nép ellen. A vereség hírére Bercsényi vezetésével leküldött válogatott katonaság augusztus 6-án kiverte sáncaiból a váradolaszi őrséget, s Rákóczi augusztus 9-én újra csatlakozásra szólította a rácokat. Eközben a Kővár váráig előrenyomuló Rabutin visszafordult Szebennek, s Glöckelsberg tábornokot küldte az Erdély északnyugati határát védő Somló várába. Szőcs János ezereskapitány támadására azonban Glöskelsberg otthagyta Somlót, és bevonult a szatmári várba. Somló, Erdély kapuja, augusztus 9–10-én került Rákóczi birtokába. Majd meghódolt Károly, megnyitotta kapuit Nagybánya, a huszti vár s az öt máramarosi koronaváros. Bóné András, Majos István és Bozóky Pál kapitányok Bélfenyérnél győztes csatát vívtak a rácokkal, betörtek a Maros–Körös vidékére, elfoglalták Belényest és Brádot.

A tiszántúli hadjárattal Rákóczi hatalmába került a Tisza, a Kárpátok, az erdélyi hegyek és a Körösök határolta terület. A Felvidéken, a Dunántúlon, a Mátra aljában mindenütt seregtoborzó hadnagyok tűntek fel, Kőrösön, Kecskeméten előre beszervezett kurucok várták Rákóczi ezredeit, s Erdélyben elementáris erejű felkelések robbantak ki. Bercsényi megkezdte Tokaj ostromát, Rákóczi Szatmárt fogta ostromgyűrűbe, elfoglalta a várost, az őrséget beszorította a várba, és cselekvésképtelenné tette. Szolnok várát Szőcs János, Borbély Balázs és Deák Ferenc ezereskapitányok csapatai vették be. Kyba rác ezredes azonban a szegedi császári őrség egységeivel Kiskunhalasnál véres csatában szétverte Deák Ferenc ezredét. 1703 őszén Rákóczi újabb pátenssel szólította fegyverbe a szegedi határőrök támadásai miatt megfélemlített jászkunokat, és ismét megkísérelte, hogy megnyerje a Határőrvidék fegyveres népét.

Rákóczi haditervének megfelelően Ocskay László és Borbély Balázs lovasai, megszaporodva ónodi János Deák, Géczy Zsigmond és füleki Szűcs János ezredeivel, augusztus végén megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé. Megnyitotta kapuját előttük Szendrő, Krasznahorka, Rimaszombat, Ajnácskő, Fülek és Losonc. Korpona elfoglalásával szabad lett az út a bányavárosok felé, meghódolt Selmecbánya, s Ocskay bevette Lévát. A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Kevesebb mint fél esztendő alatt Rákóczinak sikerült elfoglalnia vagy ellenőrzése alá vonnia Magyarország gazdasági kulcshelyeit és a fontos hadászati támaszpontokat.

Haderejét Rákóczi úgy teremtette meg, hogy a fegyverfogó jobbágyoknak és a különböző jobbágyi sorba visszaszorított volt katonacsoportoknak felszabadítást ígért a földesúri kötelékekből és mindennemű úrbéri szolgálat alól. A fegyverre kelő jobbágyok szabadságának feltételeit közlő pátensek közül kettő ismeretes: az 1704. január 10-én kelt, Sopron vármegyének, és az 1704. április 2-án kelt, Bars vármegyének küldött írás. „… városok faluk, helységek vagy köz emberek … ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind maghok, mind jövendő maradíkok minden adózasok terhek s földes urak hatalmaból örökössen föl szabadíttatnak és szabadsággal meghajándíkoztatnak,, s hogy ha valamely hellységhek egészben fölkelnek és hadakozni szabadulássokért készek lesznek, helységekkel együtt örögh szabadsághot nyernek …”[3]

A hadsereg kötelékeibe kerülő jobbágyok társadalmi szabadságát Rákóczi – tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozásukra – kétféle formában ígérte meg: vagy egyénenként, vagy pedig helységükkel együtt, a közösségi szabadságot elnyerve lesznek szabad emberek. Az 1703. augusztus 9-én kibocsátott fejedelmi pátens a rácoknak nyújtott örökös szabadságot, adómentességet és hajdúvárosi státust. Az erdélyi jobbágyok elementáris erejű mozgalmát Seeau, a Cameratica Commissio elnöke azzal magyarázta, hogy Rákóczi szabadságot ígér a földesúri hatalom alól. A fejedelmi elhatározásban benne foglaltatik, hogy mindazok, akik nem harcolnak, továbbra is jobbágyok maradnak. Tehát a feudális rend alapjaiban változatlan. Ugyanakkor azonban a fejedelmi döntés megszorítja a földesúri jogokat, sérti a nemesi kiváltságokat. A katonaság kötelékeibe lépőket mindennemű úrbéri függésből kiemelő szuverén fejedelmi elhatározás már 1703 nyarán az erős központi hatalom programját hordta magában.

A társadalmi szabadság lehetősége a különböző területek paraszti lakosságát nem mozgósította egyenlő erővel. Az viszont már az egyes helységek közösségi szokásrendszerén is múlott, hogy az egész falu vagy csak a lakosság egy része állt a zászlók alá. Általában kevés helység lakossága fogott közösen fegyvert, s noha Rákóczi szigorúan tiltotta az erőszakos toborzást, paraszthadnagyok vagy fegyvert fogók erővel, nemegyszer a közösségi kényszer módszereivel állították volna helységük minden tagját zászlók alá. Nehezítette a hadseregszervező munkát, hogy a fegyvert fogó parasztság nemcsak a Habsburg-államhatalom megtestesítőit támadta meg, hanem a vármegyét, a kormányzatot kiszolgáló nemeseket s a földesurakat is tűz alá vette. Sokan voltak, akik néhány heti hadiszolgálat után, a felszabadító pátens adta jogokra hivatkozva, már élni akartak a szabadsággal, s hazatértek falujukba.

A főurak és a köznemesek többségét Rákóczi támadása váratlanul érte, a jobbágyezredekben a parasztfelkelés rémét látta, nem bízott a breznai pátens országos ígéreteiben, s 1703 nyarán városokban és várakban keresett menedéket. Erdély főurait Rabutin családostul Szebenbe rendelte. A Dunántúlról és a Garam vonalától nyugatra eső országrészből sokan menekültek Bécsbe, Grácba, Horvátországba.

Rákóczi felismerte a nemesi rend távolmaradása miatt fenyegető kettős veszélyt: támadása a vármegyék nélkül nem épülhet országos szabadságharccá, a földesurak és a jobbágyok elmérgesedő ellentéte pedig parasztfelkelés útjára sodorja a háborút. Az előre beszervezetteken kívül az első nemesek politikai meggyőződésből, egyéni elszántságból vagy úgy kerültek Rákóczi táborába, hogy a felkelők foglyul ejtették őket. Többeket, mint Orosz Pált, az Ung vármegyei alispán fiát, régi thökölyánus múltja vitte a felkelők közé. Melith Pál bárót, aki Ecsedet nyerte meg, és a krasznaközi nemességet hozta a fejedelem táborába, más főurak követték a Rákóczi-katonaság hatalmába került területekről.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

Elhatározták, hogy a Tisza vonala mögé húzódnak vissza, megerősítik Ecsed, Kővár, Ungvár és Huszt várát. Munkácsra szállítják a pénzverdét, a sótartalékokat, s a vár 129 ágyújával, lőpormalmaival, több mint egy évre elegendő élelemkészletével bevehetetlen. A már korábban élelemraktárakkal és sáncépítkezésekkel megerősített Kassára 4 ezer főnyi haderőt vonnak össze a lengyelországi összeköttetés biztosítására. Legfőbb céljuknak az államiság testületi megőrzését tekintették: az államhatalmi testületek székhelyét lengyel földre helyezik, a senatus tagjai családjukkal együtt menedéklevelet kapnak Lengyelországba, ahonnan összeköttetést tarthatnak a külföldi hatalmakkal, és ahol november végén az elsőként kiutazó Bercsényi az orosz politikusokkal kezdett tárgyalást.

Rákóczinak és kormányzókörének döntése a háború befejezéséről azonnal két nagyhatalmi politika erőterébe került: az egyik segítette megvalósulását, a másik eltérő megoldást szegezett vele szembe. Angliában augusztusban megbukott a háborúpárti kormány, és a leköszönő whig miniszter, Boyle, utolsó intézkedései között tájékoztatta Palmes bécsi angol követet, hogy a tengeri hatalmaknak szándékukban van közvetítéssel béketárgyalásokat kezdeményezni. Anna angol királynő pedig 1710. szeptember 5-én uralkodói átiratban kérte József császárt, hogy a közjó érdekében mielőbb rendezze viszonyát Savoyával és Magyarországgal. A tory párt minisztere, Bolingbroke pedig egyenesen utasította bécsi követét, hogy mivel a magyarok fegyverszünetet akarnak kötni, kezdeményezze a közvetítést, s Palmes október 4-én meg is tette első előterjesztését a Habsburg-kormánynak.

Savoyai azonban az angol kezdeményezést felkészülten fogadta. Levonva a gertruydenbergi konferencia és a magyar konföderáció diplomáciai akcióinak tanulságait, számolva azzal is, hogy a magyarországi haderőket nem nélkülözhetik sokáig a francia hadszíntereken, már augusztusban határozott akciót indított, hogy minél gyorsabban, külföldi beavatkozás nélkül fejezzék be a magyarországi háborút. A Savoyai körül tömörülő udvari arisztokrata csoport két fontos tagja került kulcspozícióba. Még augusztus 7-én kinevezték Locher Károly grófot, a Haditanács tagját, a magyar ügyek referensének, szeptember 26-án pedig aláírta az uralkodó Pálffy János gróf, horvát bán, tábornagy főparancsnoki megbízását, majd október 5-i keltezéssel a megtérőknek teljes amnesztiát biztosító császári pátensekkel árasztották el az országot.

Rákóczi soha nem ringatta magát olyan elképzelésekbe, hogy egymaga a sokszoros túlerőben lévő császári haderővel szemben katonai győzelmet vívhatna ki. 1710 őszén azonban a mintegy 50 ezer főnyi jól felfegyverzett császári hadsereggel szemben az alig 20–25 ezer főnyi kivérzett és rosszul ellátott kuruc katonaság védelmi harcainak esélyeit is három súlyos vereség rontotta. Szeptember 24-én Heister utolsó magyarországi fegyvertényeként kikényszerítette Érsekújvár kapitulációját, október 17-én feladták a Tiszántúl és az Alföld közti, valamint a Törökország felé összeköttetést biztosító erősséget, Szolnokot, rá egy hétre pedig Szekszárdnál fogságba esett Béri Balogh Ádám, és a dunántúli hadmentés terve végérvényesen összeomlott.

A negyvenhét éves Pálffy a császári állandó hadsereg lovassági tábornoka, az egyik legkiválóbb hadvezetőnek bizonyult a magyarországi hadszíntereken is. Lányához I. József császárt erős érzelmi szálak fűzték s mint befolyásos főrendi politikus már eddig is sikeresen térítette vissza királyhűségre a konföderáció tagjait. Főparancsnoki hivatalát meglehetősen késve, feltételeket szabva foglalta el. — November elején érkezett Pestre.

Rákóczi kedvező fejleménynek tekintvén, hogy magyar főméltóság kezébe került a háború befejezésének ügye, megbízta a tiszántúli kuruc csapatok főparancsnokát, Károlyi Sándort, hogy „menne személye szerint fentemlített méltóságos commendirozó főgenerális Pálffy János uramhoz s bővebben beszélgetne parolára őexcellenciájával”[4] fegyverszünet kieszközlése végett. A Rákóczi parancsán megütköző és bővebb eligazításért Munkácsra tartó Károlyi útközben kapta meg Pálffy november 14-én kelt levelét: „jöjjön vissza felkent királyának szárnyai alá, jószága és méltósága valamint ennekelőtte meglészen…”[5] Az újabb kutatások kiderítették, hogy a Tiszántúl helységeit hódoltató levelekkel elárasztó Pálffy több úton is megkereste Károlyit. A munkácsi tanácskozáson Károlyi bemutatta a fejedelemnek Pálffy levelét, s ezért úgy döntöttek, hogy Komáromi Csipkés György Bihar vármegyei alispán és debreceni főbíró megy Pálffyhoz. Utasítása szerint Rákóczi koncepcióját segítő közreműködésre kell megnyernie Pálffyt: „Ne kívánja hát senki …, hogy ezen mostani hadakozás … fegyverrel avagy a hadakozók elméjek csábításával végződjék, … inkább arra fordítaná elméjét, hogy vagy az universalis békesség, vagy a mostani császár haláláig halasztódnék ezen hadakozás … ezen ügynek boldogulása … annak idejében idegen pártfogók által” következzék.[6] Rákóczi béketárgyalásra való hajlandóságának közlésén kívül Komáromi feladata volt, hogy Pálffynak átadja Károlyi december 9-én kelt, a hódolást elutasító levelét és bizalmas szóbeli üzenetét, mely szerint biztosíték fejében hajlandó mégis tárgyalni. A főparancsnok, miközben Bécsben jelentette a fejleményeket, december 17-én Pestről kelt, Károlyinak címzett levél kíséretében közölte, hogy milyen feltételekkel kezdhetik el a béketárgyalásokat. „A méltóságos herceg az erdélyi fejedelemségről emlékezetet se tegyen, és tractára se diaetát, se amnystitiumot ne kívánjon … Ne bízzon a külső hatalmasságoknak segítségekben és hitegetésekben …, ha valamit akar, a dologgal ne késsen, mivel az ő felsége hadai megindulnak, és ha az kevés, lészen ő felségének 40 regementje is.”[7] Károlyi egy mindmáig csak töredékesen ismert emlékiratában javallotta Rákóczinak, hogy fogadja el a feltételeket. Álláspontját erősen befolyásolhatták a katonai fejlemények. A császári csapatok – annak ellenére, hogy súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdöttek, s lázongtak az elmaradt zsold és a pestis miatt – könnyűszerrel elfoglalták Krasznahorkát, Egert, Bártfát, és december 10-én bevonultak Eperjesre. Rákóczi azonban értesülvén róla, hogy már útban van Bécsbe az angol kormány különmegbízottja, Peterborough herceg, akit a savoyai határmegállapítás és a magyarországi különbéke megkötésének lebonyolítására küldtek az udvarba, kitartott eredeti álláspontja mellett, amelyet Károlyi december 26-án írt levele közvetített Pálffynak: azon igyekezzék, „hogy örökösön a békesség öszve lévén köttetve a szabadsággal, országunk boldoggá és szabaddá tétessék”.[8] Kállón a fejedelem hadiszemlét tartott, és őszinte békeszándékának bizonyságául, a békekötések technikájának rendjét betartva, levelet írt Keresztély Ágost hercegprímásnak.

Bécsben azonban Rákóczi főparancsnokának külön tárgyalási hajlandóságában a háború gyors befejezésének lehetőségét látták, oly módon, hogy az angol kívánságoknak is elébevághatnak, a minisztertanács előterjesztésére I. József császár 1710. december 22-én kiállított királyi levélben Károlyit bűnbocsánatáról és javainak, méltóságának visszaadásáról biztosította, ha hűségét bizonyítja. Pálffy teljhatalmat kapott a tárgyalásokra Károlyival. Az időközben Pestről Debrecenbe tartó Pálffy számára az udvar álláspontjának megfelelően Károlyi csak eszköz volt Rákóczi megnyerése érdekében; a cél a magyar konföderációnak és az Erdélyi Fejedelemségnek mint államhatalmi testületnek a megsemmisítése volt. Mivel pedig a nyílt elszakadást KárolyiMunkácson levő családjára hivatkozva – nem tartotta időszerűnek, Pálffy tudatta a fejedelemmel, hogy továbbítja a hercegprímásnak Rákóczi január 2-án, Munkácson kelt, békekötési készségét bejelentő levelét, s hogy kész személyes tárgyalásra. Ilyen előzmények után Rákóczi január 9-én kiment Lengyelországba, hogy a tengeri hatalmak követeinek és az orosz megbízottnak a megegyezés érdekében folytatott bécsi tárgyalásairól tájékoztatásokat kapjon, és beszéljen Dolgorukij herceggel, a cár lengyelországi követével.

A magánjellegű megegyezést Károlyi útján most már megvalósíthatónak látó Habsburg-kormányzat azonban a hercegprímásnak szóló levelet nem fogadta el, megtagadta Pálffy kérését a Rákóczival folytatandó tárgyalásokra, s Károlyi katonai átállásának mielőbbi keresztülvitelére utasította őt azzal, hogy a fejedelem kegyelemre adja meg magát.

Pálffy azzal a feltétellel, hogy Károlyi Sarkadot átadja és csapataival a NyírbaktaNagykároly vonalra vonul vissza, január 12-én nyolcnapos fegyverszünetet kötött, s január 21-én személyesen találkozott Károlyival Tégláson. A két főparancsnok megegyezett: Pálffy megkapja az időközben meghódolt Sarkadon kívül kért várakat, Ecsedet, Sólyomkőt és a teljes Szabolcs vármegyét, Károlyi pedig, aki még mindig bízott benne, hogy sikerül Rákóczit a magánjellegű megbékélés ügyének megnyernie, elérte, hogy Pálffy a fegyvernyugvást öt nappal meghosszabbítsa.

Parasztok a termelésben és a hadseregben

A hadiépítkezések – Érsekújvár, Ecsed, Kassa erődítési munkái, Szatmár, Tokaj várának lerombolása – miatt többször is helyi ellenállás robbant ki.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

Érsekújvárt Riviere, Munkácsot Damoiseau francia hadmérnökök tervei szerint új bástyákkal, védőművekkel erősítették meg. Rendbehozták és korszerűsítették Ecsedet. A vízi szállítás érdekében szabályozták a Tisza egyik szakaszát, betömették mellékágát, a Karcsát. Felmerült Rákóczi elgondolásai között, hogy Szatmárt várossá építteti, kimért utcákkal, tervezett épületekkel. VihnyénKarlsbad mintájára – a fejedelmi udvar nyári rezidenciáját rendezi be, igényes fürdőt létesít. Munkácsot és Ecsedet csatornával tervezte összekötni a Tiszával, s foglalkozott az Ecsedi-láp megcsapolásának gondolatával is, miként a korban mindenütt Európában a reneszánsz óta, a tudósokat és az államfőket a természeti viszonyok célszerű kiigazításának elképzelései vezették.

Művészetek

Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 384.
  2. A szilágysomlyai uradalom jobbágyainak szolgáltai 1669-ben. MGSz 1898. 103.
  3. Közli: R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán. Századok 1958. 224.
  4. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 197–198.
  5. Ugyanott 199–200
  6. Ugyanott 215–216
  7. Ugyanott 218.
  8. Ugyanott 227.

Irodalom

A parasztság állatállománya alakulására vonatkozó megállapításokat Solymosi László, A parasztháztartások állatállománya 1666 és 1685 között című előtanulmányából közöljük, amelyet az Országos Levéltár Urbaria et Conscriptiones alapján készített e kötet számára: 1666: Murányi (Gömör vármegye), Beckói (Trencsén vármegye); 1669: Ledniczei (Trencsén vármegye), Berencsi (Nyitra vármegye); 1670: Beczkói (Trencsén vármegye); 1672: Balog (Gömör vármegye), Ecsedi és Tasnádi (Szatmár, Szabolcs, Szilágy vármegye); 1673: Szendrői (Gömör vármegye), Szentmiklósi (Bereg vármegye), Rónaszéki (Máramaros vármegye), Enyickei (Abaúj vármegye); 1674: Kőszegi (Sopron vármegye), Erdődi (Szatmár vármegye), Hriczói (Trencsén vármegye); 1676: Sóvári (Sáros vármegye), Pataki (Zemplén vármegye); 1677: Csetneki (Gömör vármegye); 1678: Ungi (Ung vármegye); 1679: Derencsényi (Gömör vármegye); 1680: Regéczi (Abaúj, Zemplén vármegye); 1681: Enyickei (Abaúj vármegye); 1682: Derencsényi (Gömör vármegye); 1684: Leleszi (Zemplén vármegye); 1684–1685: Sárosi (Sáros vármegye); 1685: Ecsedi (Szatmár vármegye), Murányi (Gömör vármegye). Az uradalmak urbáriumai: Országos Levéltár Urbaria et Conscriptiones.