Nagykőrös

A Múltunk wikiből
város Pest megyében, ceglédi kistérségben
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Nagykőrös címere
1597
A tatárok kétszer pusztítják végig Pest vármegyét; három lakott hely marad: Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös.
1861. január 1.
Teleki Lászlót Bécsben szabadlábra helyezik.
A nagykőrösi vérengzés.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Nagykőrös X A korai vezető réteg sírjai

Hegyi Klára

Hódítás, hatalom, földbirtokrendszer

Rusztem pasa, Szulejmán szultán 1561-ben elhunyt nagyvezíre annyi aranyat, ezüstöt és drágakövet hagyott maga után, amiből Kőrös, Kecskemét és Cegléd százötven évnyi összes török adója játszva kitelt volna.

Zimányi Vera

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

Település Az egy adózó háztartásra eső gabonatermés (q)
1546 1562
Buják 6,9 30,5
Cegléd 16,8 82,0
Dunaföldvár 20,9 23,2
Kecskemét 5,9 17,1
Nagykőrös 13,8 48,2
Nagymaros 12,0 17,7
Óbuda 13,4 21,4
Ráckeve 0,7 1,0
Tápiószecső 9,4 32,0
Vác 27,9 28,2
Vál 14,4 54,7
Visegrád 7,9 -
Átlag 14,6 31,9

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Az országban levő nagyszámú mezőváros azonban népességét, gazdasági erejét, termelési profilját és nem utolsósorban jogi helyzetét tekintve igen változatos képet mutatott. A legfüggetlenebbek a török megszállta területen, szultáni hász-birtokon levő, gyakorlatilag magyar földesúr nélkül élő, nagy állattenyésztő oppidumok voltak, mint Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd; határukban tenyésztették a vágómarha nagy részét. Nem meglepő, hogy polgáraik megvagyonosodtak. Róluk, az alföldi marhatenyésztőkről írta török rabságban készített Énekes könyvében Wathay Ferenc a tizenöt éves háború előtti időkre emlékezvén:

Az gazdagság őket elragadta vala, 
Részegség, bujaság köztök regnál vala, 
Nem Isten, sok barom bizodalmok vala, 
Az Isten igéje nekik nem kell vala. 

Ezüstöt, ekét aranyaztatnak vala, 
Asztalnál, ital közt, azon szántnak vala.
Vége-széle az sok barmoknak nem vala,
Szegényember köztök, ha száz barma vala, 

Néhány országokat hussal tartnak vala, 
Nálok az baromnak már böcsi nem vala.[1]

Az iparos-nevet viselők megoszlása a budai szandzsák mezővárosaiban a 16. század derekán
Város Adózó háztartásfők Az iparos-nevet viselők
száma száma százaléka száma százaléka
1546 1562 1546 1562
Buda 388 244 94 24 80 33
Buják 34 68 4 12 11 16
Cegléd 187 185 25 13 15 8
Földvár 127 105 28 22 22 21
Kecskemét 278 399 53 19 71 18
Nagykőrös 101 180 11 11 21 12
Nagymaros 92 217 22 24 46 21
Óbuda 59 40 5 8 4 10
Pest 127 98 35 28 37 38
Ráckeve 548 748 159 29 217 29
Tápiószecső 42 46 10 24 8 17
Vác 208 546 49 24 58 24
Vál 125 75 14 11 18 24
Visegrád 25 0 8 32 - -
Összesen 2342 2651 517 20 608 23

Gondos vizsgálódások azt mutatják, hogy e korszakban az ipari foglalkozást jelölő nevek tényleges ipari tevékenységet jelölnek.

Sinkovics István

Jövedelmek, adóztatás

Még a szultáni birtokok is változtak. Ha valahol észrevehetően növekedtek a jövedelmek, azokat a helységeket szultáni hász-birtokká tették. Nagykőrös 1546-ban lett hász-birtok, 1559-ben két tímár-birtokos és a szolnoki szandzsákbég kapta, de rövidesen újból szultáni hász-birtokká változtatták.

Makkai László

Örökös jobbágyság

Az örökös jobbágyság rendszere a királyságból és Erdélyből a török uralom alatt álló területre is behatolt. Bár itt majorsági robotoltatásra egyelőre nem került sor, ezt a török földesurak csak a 17. század második felében kezdték szórványosan alkalmazni, a határon túl élő magyar földesúrhoz örökös jobbágyságra kötelező hitlevelek a század első felében már nemcsak a falvakban, hanem a mezővárosokban (például Nagykőrösön) is feltűntek.

Nem nemesi kiváltságok

Az Alföld nagy, marhatenyésztő mezővárosai megérezték ugyan a gazdasági depressziót, sok közülük el is sorvadt, de Cegléd, Nagykőrös és Kecskemét még őrizték a korábbi jólét maradványait. A nemesség e városokban is megfészkelte magát.

Hegyi Klára

A meghódítottak

  • Tisztán keresztény lakosságú volt mezővárosaink nagy része, köztük a leghíresebb három Duna—Tisza közi város: Körös, Kecskemét és Cegléd.
  • Általában elmondható, hogy amint a törökök visszahúzódtak alattvalóik polgári életének igazgatásától, lemondtak a maguk törvényeinek és joggyakorlatának erőszakolásáról is. Az anyagi érdekeltség minden elvi meggondolásnál érzékenyebb pontján azonban nem engedtek: ragaszkodtak a vérdíjakból, büntetéspénzekből, hagyatéki felosztások illetékeiből és általában az írásos végzések díjaiból származó tetemes jövedelmekhez. Szigorúan ragaszkodtak ahhoz is, hogy a helységek minden halálesetet bejelentsenek, s ahhoz különösen, hogy a magyar bírák az általuk kimondott halálos ítéletek végrehajtására engedélyt kérjenek. Az ítéleteket Budán vagy Egerben jó pénzért hagyták jóvá, s eleinte – az 1630-as években – még nem az ítélkező városban, hanem annak költségén az engedélyező török hatóság székhelyén hajtották végre. A következő évtizedben a végrehajtás átkerült a városokba, de még jelen volt egy kiküldött török felügyelő. A század közepén ez is elmaradt, az illetékes török hivatalok már a látszatára sem törekedtek annak, hogy az ítélkezésben tevőlegesen részt vesznek. Csak a lényeg maradi meg: minden alkalommal én mindegyre növekvő összegekért, meg kellett vásárolni ítélet engedélyezését. Nagykőrösön először 1640-ben hajtottak végre ítéletet, akkor a vétkes felakasztása még csak 58 forintjába került a városnak. Hét év múlva két akasztás engedélyezéséért 163 forint 30 dénárt hagyott a város különböző budai hivatalokban, 1654-ben pedig két boszorkánynak kikiáltott asszony máglyahaláláért kevés híján 300 forintot.

A kettős uralom kiteljesedése

A rendkívül alacsonyan megállapított portaszámok (Nagykőrös például a 17. század közepén mindössze 22 portáról adózott) és a végrehajtó apparátus nehézkessége miatt a hódoltság fele összegű hadiadójából befolyó állami jövedelmek nem voltak jelentősek.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

A török terület legnépesebb helysége Buda (16–28 ezer fő), de ha csak a termelő lakosságot vesszük számításba, akkor Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös éri el a maga 3–4 ezer főnyi népességével a legnagyobb lélekszámot. A nagy lélekszámú cívisvárosokat az újabb kutatások szerint népes falvak „holdudvara” veszi körül, de nem illesztheti nagyobb egységbe olyan sűrű településhálózat, mint például Felső-Magyarország városait. Még a török helyőrségek lakta városokkal együtt sem alkotnak olyan sűrű településrendszert, mint például Erdély szász városai, a Partium mezővárosai vagy a Dunántúlon a török–magyar határszélen felvirágzó mezővárosok.

Adó- és kereskedelempolitika

Nagykőrös 1661 közepétől I662 közepéig 3600 tallért és összesen 740 tallér értékű ajándékot fizetett Budára, a török részére is adózó Rimaszombat 1805 forint adót és 2114 forint értékű ajándékot vitt Egerbe.

Megosztott parasztság

  • Az alföldi mezővárosok, Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös rendszeres terhe a széna- és fafuvarozás.
  • Nagykőrös 1653-ban a török részére összesen 3657 forint császári adót, 327 szekér szénát, 450 szekér fát és 270 tallér pusztabérletet fizetett, természetbeni adományon, ajándékon és a vendéglátáson kívül. Ugyanakkor magyar részre többek között 216,5 tallér és 25 dénár „nógrádi árendát” küldenek, és megfizetik a puszták bérletét, hiába rótták le a bérleti összeget egyszer már a töröknek. 1657-től az évi költségekben például az alispán lánya lakodalmára fölküldött ajándékok, közmunkapénz, „portapénz” fordul elő, és kontribúció címén 132 forint. 1683 végén, amikor a budai és a szolnoki pasa egyaránt szolgáltatásokra kényszeríti a három várost, a Pest vármegyei szolgabíró a következő szavakkal követel adót: küldi a német generális parancsát, „hogy megértsétek mivel fenyeget ő Nagysága benneteket, ha eziránt nem engedelmeskedtek, hogy tudniillik marháitokat elhajtattya, Faluitokat Várastokat s lakóhelyeiteket fel égeti, Jószágtokat feldulattya s felprédáltattya, magatokat kardra hányat, úgy hogy még csak emlékezetetek se maradjon meg, az ártatlan csecsemőnek se fog kedvezni.”[2] Kecskemét, Kőrös, Cegléd lakói ugyan a török császár jobbágyai, de a magyar földesurak a magukénak tekintik őket, olyannyira, hogy telkestül zálogba adják vagy eladják őket. Ugyanakkor a török földesurak is visszakövetelik a földjükről elszökő vagy akár a mezővárosokba menekülő jobbágyokat.

Az alföldi cívisvárosok

Nagykőrös termelési területe a török megszállás előtt 50 ezer hold volt, a 17. század második felében, az időlegesen bérelt puszták nélkül is, 200 ezer hold. Kecskemét gazdasága ennél nagyobb, Ceglédé ennél kisebb területre terjedt.

A gazdálkodás rendszere a kertes gazdálkodás, az állattartás és a szőlőművelés területeit ölelte fel, s az így kifejlődő társadalom szerkezete meglehetősen differenciált. A sokmarhás nagygazdák, a néhány marhás középgazdák és a csak szőlőből élő kisgazdák mellett a teljesen nincstelenek, pásztorok, napszámosok, szőlőkapások, marhahajtók igen nagy számú rétege élt. Nagykőrösön az adózók száma 1645–1684 között 418-ról 774-re növekedett. A marhaállomány, szőlő, mezei kert legnagyobb részét, sőt az egyéb állatállomány zömét és a malmokat is kezében tartó vékony réteg fél évszázad alatt megfogyott, s emelkedett a nincstelenek száma. 1689-ben a mezei munkások, szolgák, pásztorok tömege valamivel több mint a felét alkotja a város társadalmának. E két réteg között a néhány (1–10) marhával szántók, szőlősgazdák helyezkednek el, ez a városi társadalom mintegy 30%-a.

A „három város” – mint általában a cívisvárosok – társadalmi struktúrájára jellemző, hogy a hivatásos kereskedők és az iparűzők száma igen csekély, sőt aránytalanul elégtelen. A marhakereskedés vállalkozói azonosak a marhatulajdonos, gazdag cívisréteggel, a meglehetősen tág piackörzetet pedig a kisgazdák látják el. Az egyedül áruértékesítésből élő görög és magyar kereskedők száma alacsony. Iparossága pedig mint önálló réteg lényegében nem számottevő. Részben az állattartással kapcsolatos iparágak fejlődtek ki – a szappanfőzés, csontfeldolgozás, bőripar –, részben a hadi szükségletek következtében a salétromfőzés, a kovácsmesterség s az élelmezéssel, ruházkodással, szállítással kapcsolatos iparágak. A nagykőrösi kovács-, szűcs-, varga-, ötvös-, borbélyiparosok céhszervezetéről keveset tudunk. Míg a tímárok már 1668-ban az óbudai, esztergomi és váci céhektől, a csizmadiák majd csak 1698-ban a budai anyacéhtől kapnak privilégiumot. A nagykőrösi és kecskeméti szappanosmestereknek, akiknek készítményei a török területeken kívül Felső-Magyarországra is eljutottak, Wesselényi nádor adott 1655-ben céhlevelet. Ugyancsak Wesselényi erősítette meg a kecskeméti szabók és szűcsök privilégiumait (1659, 1660). A kecskeméti kovácsokat a budai kincstartó, Musztafa efendi s Koháry István füleki várkapitány egyaránt oltalomlevéllel védte.

A mezővárosi társadalmon belül az iparűzők nem alkottak külön társadalmi képződményt, többségük a török hadiipar és katonai gazdálkodás bedolgozója, kétlaki gazdálkodást folytat. A budai puskapormalmot Cegléd és Nagykőrös látta el salétrommal. Nagykőrös salétromtermelése 1631–1634 között évi 1200–2800 oka (1 oka = 1281 kg) között volt, s 1665-től fokozatosan csökkent. A beszolgáltatott salétrom árát – okánként 10–12 dénárt – az adóba számították be.

A legjövedelmezőbb élelmiszeripari ágakat – malmokat, pálinkafőzést – a kertjük gyümölcseivel, termékeivel kereskedő gazdák tartották kezükben. A tehetős cívisgazdák pénzüket ládafiában gyűjtötték, legfeljebb hitelügyletekbe fektették. A termelés bővítését szolgáló földbirtokvásárlásra nem nyílt lehetőségük, sem a török uralom, sem a század dereka utáni időben egyre inkább jelenlevő királyságbeli feudális földesúri hatalom, sem a városi cívis gazdálkodás rendszere nem adott erre lehetőséget. Magánbérletről ugyan tájékoztatnak a források: Kőrösön csak egyetlen esetről, Kecskeméten ugyan több bérletről, de mégsem annyiról, hogy abból a magánbérlet kifejlődésére lehetne következtetni.

Makkai László

A török kor emberföldrajzi mérlege

Viszont ugyanúgy sokszor ismétlődött meg a Dabas mellett feküdt Sári esete, melynek lakói a századforduló háborúja után az egész hódoltságot végigkoldulták, hogy templomuk újjáépítésére adományokat gyűjtsenek, de sikertelenül, mert a falu nem támadt fel romjaiból. Az ugyanakkor elpusztult Nyársapáti több mint hatvan évig tengődött, míg végül lakossága 1666-ban beköltözött Ceglédre, a vacsiak pedig már 1652-ben felhagytak az önálló községi lét küzdelmeivel, és Nagykőrösre települtek át.

A magyarság önvédelme

A Kétvízközön a századfordulón csak a „három város”, Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd maradt meg, máshonnan szétfutott a lakosság, és a század végéig Cegléd és Ócsa, Ócsa és Pest közt nem maradt népes falu. De a néptelenedés nem állt meg, Pest vármegyének 1606-ra megmaradt 117 helységéből 1664-ig további 38 falu, azaz 33% vált lakatlanná. Békés vármegyében a századforduló „nagy futása” minden helységet üresen hagyott, néhány közülük 10–15–25–30 év alatt újranépesedett, de kéttucatnyi a század végéig sem állt helyre. A háborús viszontagságok még a mindig királyi területnek maradt Szabolcsot sem kímélték, 1596 után 143 lakott helysége közül 33-ból elmenekült vagy kipusztult a lakosság, de itt a 17. században mindenhová visszatelepedtek. Éppen a szabolcsi példa mutatja, hogy a háború elől menekülők többsége életben maradt, s vagy visszatért régi lakhelyére, vagy (és többnyire ez történt a török uralom alatti területen) a nagyobb biztonságot nyújtó mezővárosokba tömörült. Ezekből mindössze kéttucatnyi volt az egész török megszállta Alföldön, de népességre nézve mindegyik felért 10, nem egy akár 20 faluval is, pontosabban 10–20 falu lakosságát fogadták be egyenként. Kecskemétre például Baranyából, Tolnából, Somogyból is jöttek bevándorlók, még többen persze a környékbeli falvakból, melyeknek területe a város legelőjévé lett. De nemcsak a menekülők találtak új otthont a mezővárosokban, hanem a megmaradt falvak lakói is munkát a civiseknél. 1651-ben egy vallatásnál kiderült, hogy Nagykőrösre Ócsáról, Rákoscsabáról, Üllőről, Gyömrőről, Zsigerről, Pándról szegődtek el béresnek, pásztornak, némelyek 10–20–25 évre is.

Életmód és életstílus

A debreceni ötvösségnek a török megszállás alatti területen, Kecskeméten és Nagykőrösön is akadtak a közös motívumkincset helyileg továbbvariáló követői.

R. Várkonyi Ágnes

Hadszíntér és hátország

Kecskeméten 1685 első felében Csáky László lévai főkapitány és Caprara generális egyaránt követeli a kvártélypénzt, mert azt a Főhadbiztosság mindkettőnek kiutalta. Caprara sürgetésére a megfélemlített szolgabíró bírságpénzzel, börtönnel fenyegeti a várost: „Isten engem úgy segéllyen kötözve hozatlak, de megülitek az Gácsi tömlöcöt.”[3] Csáky László gróf viszont, mivel Kecskemét nem adta meg a Comissariátusság által kirendelt kvártélypénzt, vitézeivel elhajtatta a város marháit, melyeket a kecskemétiek csak úgy tudtak visszaszerezni, hogy Bottyán János esztergomi kapitány – 100 arany bánatpénz kikötésével – 1200 forint erejéig kezességet vállalt értük 1685-ben. De még el sem rendeződött az 1684–1685. évi téli kvártély ügye, amikor már Mercy tábornok kerék, akasztófa és nyárs rajzaival ellátott levele figyelmezteti a várost kötelezettségeire: ha késnek, „Felséges Urunknak erős és számos vitézit tűzzel-vassal rajtatok külgyük, magatokat mint nyilván való ellenséget fegyverre hányatunk, lakó helyeiteket felégettettyük, elpusztíttattyuk, az kiket elevenen foghatunk közületek karóban vonattyuk vagy felakasztattyuk”.[4] Buda parancsnoka, Abdurrahman pasa viszont leüzen, hogy ha a császári generális oldalára merészelnek szolgálni, 300 kecskemétit vonat karóba, s megparancsolja, hogy Kőrössel együtt készítsenek 10 ezer tatár harcosnak szállást és istállót.

Wellmann Imre

Költözők és költöztetettek

  • Amint Nagykőrös krónikása 1706-ban följegyezte: „Sokaknak a bujdosás inkább volt elméjekben, mint sem a városban lehető további megmaradás. El is mentek sokan, szekereiken amit elvihettenek, elvittenek, feleségekkel, gyermekeikkel bujdostanak az országban, sőt némely tehetséges gazdák méneses lovaikat és marháikat is elhajtották a Hegyalja felé, táboroztak, amint tudtak, a gonosz istentelen huzóvonó emberektül egymást oltalmazták.”[5]
  • Bármennyire húzódoztak is tőle, hasonló sorstól nem menekedhettek a Duna–Tisza közi „három városnak” lakói sem, kik addig annyi veszedelem között kitartottak helyükön. 1705-ben Ludwig Herbeville báró serege elől a kecskemétiek még vonakodtak elvonulni, s a nagykőrösiek is vissza-visszaszálltak. Egy esztendő múltán azonban, midőn Rabutin hadinépe közeledett, nem volt kibúvó többé.

R. Várkonyi Ágnes

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

1688-ban májustól júniusig Pest és Heves vármegyére összesen 800 gyalogmunkást róttak ki, ebből Kecskemétre 120, Kőrösre 65 ember esett; majd a kincstári sütőüzemek tüzelőszállítására 60–60 fejszés embert kellett küldeni, végül 40, illetve 25 négyökrös, erős, kocsi-kasos, vasalt szekeret, egyenként 2–2 fejszés emberrel, a Budáról Szolnokra szállítandó lőszer alá.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A Felvidéken, a Dunántúlon, a Mátra aljában mindenütt seregtoborzó hadnagyok tűntek fel, Kőrösön, Kecskeméten előre beszervezett kurucok várták Rákóczi ezredeit, s Erdélyben elementáris erejű felkelések robbantak ki.

Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat

Bottyán János – vagy ahogyan a kortársak emlegetik: Vak Bottyán – egybeötvözte a végvári harcok könnyű harcmódjának és a császáriak nagy erőket mozgató, reguláris hadviselésének tapasztalatait. Összehangoltan mozgatta csapattesteit, és képes volt a császári haderő megosztására. Hadserege a dunántúli hadjárat során mintegy 30 ezer főnyire nőtt, és 1705 végére két nagy védelmi vonalra, a Lajta és a Sió folyókra támaszkodva tartotta kézben az egész országrészt. Hadvezéri tehetségén kívül sikereit társadalmi források táplálták. Ezredei el voltak látva felszereléssel, ruhával, élelmezésüket, fizetésüket biztosították. A hadjárat költségeire Bercsényi 20 ezer forintot küldött, a terhekből oroszlánrészt kellett vállalniuk az alföldi mezővárosoknak, főleg Nagykőrösnek.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A kereskedelmi forgalom fellendítése érdekében 1706 folyamán több intézkedést hoztak. Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd mentesült a hadélelmezés, Debrecen a hadállítás kötelezettsége alól.

A trencséni csata és a sárospataki országgyűlés

Közvetlenül a csatavesztés után Heister tervezett gyors előnyomulását sikeresen feltartóztatták, s az ezredeket és a várőrségeket újra feleskették a konföderációra. Bottyán átkelt a Vágon, elfoglalta Modort és Bazint, sikeres harcot vívott egy kisebb császári csapattal. Esterházy Antal betört Ausztriába, szeptember 2-án Béri Balogh Ádám Kölesdnél megütközött Nehem tábornok nagyrészt rác seregével, a császáriak 2 ezer katonájukat és teljes tüzérségüket elvesztették. A császári offenzíva részeként Nagykőrös ellen indított rác támadást pedig Szűcs János és Sőtér Tamás ezereskapitányok segítségével a város lakossága visszaverte.

Wellmann Imre

Visszaeső agrártermelés

Amint Nagykőrös krónikása följegyezte: „a ráczok… a németekkel együtt vagy különösen is … helységek jószágainak pusztításokban semmi kímélést nem tettének, valamit elragadozhattanak, magok hasznokra fordították; a sok kárvallások után nagy szomorúságban és veszedelmes állapotokban forogván sorsa a városnak, ki marháit, ki lovait, ki gabonájának elhordását, ki házbeli jószágának elvitelét elméjébűl ki nem vetette, ki egy, ki más jószágát siratta.”[6] Nem számítva a katonai beszállásolás során nyújtottakat, csak német és rác hadaknak, s csupán a szabadságharc első négy esztendejében 527 hízott ökröt, számos igásállatot, tehenet, növendék jószágot, juhot, sertést, továbbá 357,5 t búzát, 322,4 t árpát, jóval több, mint 54,6 t zabot, nemkülönben kölest, szénát, bort is kénytelen volt adni a mezőváros összesen 111 ezer forint értékben, továbbá pénzben 5382 forintot, elragadtak ezenfölül a házakból több mint 13 ezer forint értékű fölszerelést. Rabutin vagy 80 ezer marhát hajtatott s roppant mennyiségű más élelemre valót hurcoltatott el Erdélyből 1706 őszi kivonulásakor, „nem hagyván mást az egész tartományban, csak puszta házakat”.[7]

A parasztságnak szinte teljes kiforgatása munkájának eredményéből arra vallott, hogy a császári hadvezetésnek távolról sem okozott gondot Magyarország népének pusztulása, sőt attól sem riadt vissza, hogy ehhez tevőlegesen hozzájáruljon. Még inkább napvilágra jött ez a népfogyasztó tendencia abban a hadijog semmibevételéhez kapcsolódó magatartásban, hogy a császáriak nem átallották az általuk elragadott s elpusztított, megélhetéséhez nélkülözhetetlen élelem újratermelésének eszközeitől is megfosztani a parasztságot. Vonójószágával együtt súlyos teher szekerezésére kényszerítették hosszú ideig tartó útra, s onnan nemegyszer nemcsak a fakó szekér, de az igásállatok sem tértek vissza, sőt gazdájuk sem. A rácok a Dél-Dunántúlról 1704-ben vagy 20 ezer igásökröt hajtottak el, a nagykőrösiektől pedig három esztendő alatt 607 igásökröt és 185 hámos lovat csikartak ki.

A kimerülés felé

Nagykőrös a szabadságharc első idejében még a viszonylag jómódú mezővárosok közé tartozott, s miközben körös-körül számos helység elpusztult, fenn tudta tartani magát, mert ha népe „csak imígy amúgy is megszántotta vagy inkább a félelem miatt turkálta a földet, … valamit beléje hintett vagy is vetett, az ezer annyit termett; boruk, búzájuk, árpájuk és más féle gabonájuk elegendő volt; szénát eleget gyűjthettek, télen, karácson táján is szép zöld fűben, sarjúban járhattak marháik”.[8] De aztán – írja a helység krónikása – „igen is elpusztultak volt a helységek a sokféle katonáknak bő mértékben adandó naturaléknak administratiójuk [=természetbeniek szolgáltatása] végett … ; hol magyar jött bé a városba, hol német, hol kurucz, hol labancz; ha kurucz katonaság jött bé, annak mindenének kellett lenni, valamit kívánt, ha pedjglen labancz, annak hasonlóképen kívánságát betölteni kelletett”.[9] Holott aztán nemsokára eljött a termés szőkének ideje, midőn, amint a krónikás följegyezte, már „most marhájok sem ehetik eleget”.[10] A Duna–Tisza közi „három város” tőle telhetőleg segítséget nyújtott egymásnak a rácok megrohanásai ellen, ám 1709-ben, mikor ezek öldökölve, pusztítva Ceglédre rontottak, a kecskemétiek és a kőrösiek már nem tudtak fölmentésére sietni, mert, amint jelentették: „éhen haláshoz közelgő életünk felől kényszeríttettünk el szélyedni és végső pusztulásra jutni.”[11]

R. Várkonyi Ágnes

Polgárság és értelmiség

A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja. A kereskedő patríciusok, az egy-két segéddel dolgozó kézművesek, a külvárosok lakói és a mezővárosi cívisek élesen elkülönültek egymástól. Múltjában, nyelvében, foglalkozásában, anyagi erejében és műveltségében nagyon különböző városi lakosság tagolódott tehát az új államalakulatba. Többségük a török háborúk és a berendezkedés évei alatt általában leromlott, tőkéje kimerült, sokan súlyos adósságokkal küzdöttek. A visszafoglalt területeken a gazdasági fellendülés lehetőségeit, az újjáépítés dinamizmusát főleg az alföldi mezővárosokban tudták kihasználni. A városlakók rengeteget fizettek az országegység megvalósításáért, az egykori királyság területén elvesztették helyzet adta előnyeiket.

Az erdélyi városok kézművesei és szegényei – aranymosók, kötélverők, fuvarosok, kőművesek, ácsok, hajósok – néhány kereskedővel együtt már a helyi felkelések szervezői között is megtalálhatók voltak, s a császári őrség alatt tartott Kolozsvárról nemcsak a szőlőkapások szöktek ki Rákóczi hívei közé, hanem tekintélyes mesterek is kapcsolatot tartottak a felkelőkkel. Eperjes és Kassa csak hosszú ostromzár után nyitotta meg kapuit, és a lakosság között ottmaradtak a Habsburg-kormányzat hívei. Selmecbánya polgárai és bányatisztjei komoran tűrték az első kuruc csapatok kemény sarcolásait, az első találkozás rossz emlékeit nem felejették el, de a gazdag bányatulajdonosok és a városi elöljárók is vállalták az önálló magyar államért indított háborút. Debrecen már a tiszaháti szervezkedésben fontos központként szolgált – mesterlegények, sószállítók, diákok, szolgák segítették az első kurucokat. A szabadságharc idején a cívisgazdák óvatosak voltak, okos megegyezéssel kivédték a katonatartás terheit. De a háború a városlakókat különösen meggyötörte. 1706–1707 telén már Debrecent sem tudták megvédeni a hadviselés pusztító-égető következményeitől, a császári hadsereg beszállásolását nem kerülhették el. Az alföldi mezővárosok is kénytelenek voltak ellátni az átvonuló császári katonaságot, s megszenvedték a büntetésükre küldött rác csapatok fegyvereit.

A naplót író polgárok az értékféltők józan bizalmatlanságával rögzítették a lakosság mindennapjait. Szakál Ferenc kolozsvári ács és kőművesmester, a város óvári negyedének kapitánya, majd az unitárius gyülekezet „szász részről való curatora”,[12] tehetősebb városi polgár – 1702-ben a Bécsből Szentpétervárra utazó dán követ nála szállt meg – magyar nyelvű naplójában elítéli a döntésre képtelen hosszú harcokat, sajnálja a város veszteségeit, és mint valami aggályos számadó, aprólékosan feljegyzi a lakosság mérhetetlen megpróbáltatásait, de elfogadja az új magyar államot. A zömmel evangélikus és református, német, magyar és szlovák nyelvű polgárság elsősorban azért érezte magáénak Rákóczi államát, mert visszakapta templomait, iskoláit, némileg a városi kormányzást is, és ismét számarányának megfelelően kerülhetett be a magisztrátusba. Scheissler Gáspár kassai polgár mégis a megfogyatkozott javakat félti, amikor mindezt feljegyzi: „Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem sok más urasággal egyetemben itt vett téli szállást. Emiatt a város lakóira nem csekély többletterhek estek. Isten segítsen minket, hogy elviseljük e nehéz terhet, és legyen velünk, nehogy ebbe még tán belepusztuljunk!„[13]

Rákóczi államának polgárait az 1707. évi dikális összeírás általában szegénynek mutatja. A királyi városok lakóinak adóköteles vagyonát és jövedelmét 109 832 dika értékben számolták, vagyis az országos adó, a közönséges teher 10,8%-át fizették. Csak négy Város lakosságának vagyona tett ki 10 ezer dika körüli összeget, amit minden vármegye messze felülmúlt. Lőcsén 13 ezer, Selmecbányán 12 ezer, Eperjesen 10 ezer, Besztercebányán 9500 dikát jegyeztek. Körmöcbányán 9 ezer dikát számláltak össze, Kassán és Késmárkon 8–8 ezret, Bártfán 7 ezret. Az arányok reálisan majd csak a népességszám és a jövedelemforrások mikrovizsgálati eredményei ismeretében minősíthetők, mégis szembetűnő, hogy egyedül Zemplén vármegye 80 ezer és Abaúj 26 727,5 dikája kiteszi az ország összes városi polgárának vagyonát és jövedelmét. Mindazonáltal az 1703–1710-es évek gazdasági-társadalmi fejleményeinek szerves összefüggésében a polgárság anyagi viszonyai az általános fejlődés mélyebb összefüggéseire mutatnak.

Polgárok, mesterek és cívisgazdák tulajdonképpen sokat fizettek, és sok értéket adtak. Súlyos sarcokat szedtek rajtuk. Fegyvert, hadianyagot, ruházatot, felszerelést, szállítóeszközöket állítottak elő nagy mennyiségben. Rendszeressé vált, hogy a városnak 25–30 ezer darab kenyeret kellett megsütnie. Még senki sem számította ki, hogy mindez mennyi érték, anyaggal, munkával, szállítással együtt. Nagykőrös 1705 őszén az Erdély felé vonuló Herbeville hadseregének összesen 52 233 forint értékben volt kénytelen gabonát, állatot, takarmányt és készpénzt adni, majd a magyar hadsereg dunai átkelésének és dunántúli hadjáratának szükségleteit kellett még szolgálnia. Nyilván már a tartalékokat merítették ki.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Ma még nem tudjuk, hogy ifjabb Balla Gergely nagykőrösi cívispolgár a 18. század közepén közel 2 ezer kötetes könyvtárában a magyar, francia, német, olasz, latin könyvek között van-e, amit atyjától örökölt, vagy csupán a könyvek szeretetét kapta hagyományul.

Történetírás, nemzeteszmék

A polgárnaplók – mint a kolozsvári kézműves Szakál Ferenc, a nagykőrösi Balla Gergely magyar, a kassai Schiessler Gáspár és a soproni Ritter János német feljegyzései – a városok földrajzi fekvéséből adódó különbségek mellett is jól kifejezik a magyarországi polgárok és a polgárosodó paraszti rétegek közös igényeit az erős, békét és rendet tartó államra.

Kosáry Domokos

A protestáns egyházak

Helmeczi István nagykőrösi lelkész álnéven, Hollandiában tette közzé azt a munkáját (Igazság paisa. 1741), amelyben elsőnek foglalta össze a teológiai racionalizmus itthon csak később terjedő eszméit. A könyvet a cenzúra eltiltotta.

Természettudományok

A 18. század második felének legjelentősebb magyar vízmérnöke, a nagykőrösi születésű Balla Antal, a bölcsészet hallgatójaként szerezte valahol műszaki ismereteit.

Benda Kálmán

Az elégedetlenek egymásra találása

Nagykőrösön a gimnázium tanárai és tanulói együtt éltették a franciákat, a sárospataki kollégium tógátus diákjai pedig a forradalmi eszmék terjesztésére társaságot alapítottak.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A nagy alföldi és Duna–Tisza közi mezővárosok, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely, Cegléd, Nagykőrös nagyarányú gabona és élő állat, főként szarvasmarha és juh tenyésztése és forgalomba hozása révén gyarapodtak.

Ruzsás Lajos

Az állattenyésztés

1828-ban három magyarországi régióban múlta felül a juhállomány az országos átlagot. A három vidék közül az egyik Nyitra, Bars és Zólyom megye volt. A jobbágyok e megyékben a juhtartással elsősorban tejtermékekhez: tejhez, túróhoz, sajthoz és húshoz kívántak jutni, csak másodsorban gyapjúhoz és trágyához.

A juhokat e területen májusig az ugaron és a falvak körüli legelőkön tartották; a nyírás után felhajtották a hegyi legelőkre, ahol megkezdődött az anyajuhok fejése. Mind a falvak közelében levő, mind pedig a hegyi legelőkön naponként bekerített helyre, kosarakba terelték az állatokat, ahol fejték őket, és így trágyához is jutottak. A nyájakat ősszel visszaterelték a faluba, télen fedél alatt tartották és takarmányozták.

A másik területhez a Jászság, a Nagykunság, a Kiskunság, a Hajdú kerület, Békés és Csongrád megye, valamint a Duna–Tisza közén Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd mezőváros tartozott.

E területek, illetve mezővárosok lakossága a juhot elsősorban gyapjáért és húsáért tartotta. A tejtermelés, valamint a trágyanyerés is célja volt a tartásnak, de csak másodlagos.

A juhokat itt a települések alatti közeli, belső legelőkről májusban vagy júniusban távoli, pusztai legelőkre terelték, ősszel újra visszahozták őket a belső legelőkre. Vagy itt teleltek ki, vagy gazdájuk házánál. Az időjárás viszontagságai ellen a közeli legelőkön csak enyhelyekkel, karámokkal védték őket; háznál akolban teleltek. Télen takarmányt kaptak. A kosarazást a tarlólegeltetésnél alkalmazták.

A gyapjúkonjunktúra hatására e terület erősen reagált. Először is megnőtt a juhállomány. A 18. század végétől kezdődően és a 19. század első felében a Duna–Tisza közén erősödő ütemben előretört a „selyembirka”. A Tiszántúlon, Csongrád és Békés megyében ez nem ment végbe zökkenőmentesen. A jobbágyok néhol gátolni igyekeztek a nemes juhok terjedését. Azzal érveltek, hogy a magyar juhnak nagyobb hasznát veszik, mert fejni tudják, és gyapja mellett a bőrét ruházkodásukhoz felhasználhatják. A magyar juh betegségekre nem fogékony, amit a nemes juhról nem lehet elmondani. Ha egy legelőt a német birka (a nemes juh) megjárt – hangoztatták –, arra a magyar juh rá nem megy, külön legelőt kell neki tartani. Ezért például a Hortobágyon Angyalházán jelölték ki számukra a külön legelőt.

A földesúri major és a paraszti tanya

A Tiszántúl és a Duna–Tisza közének déli részén (Békés, Csongrád, Bács megyében) gabonatermelés, a Duna–Tisza köze középső részén (Szeged, Kecskemét, Nagykőrös, Kalocsa) gabonatermeléssel vegyes szántóföldi kertes gazdálkodás, a jászkun pusztákon és Debrecen határában állattartás volt a tanyák elsődleges funkciója. A földművelés kisebb szerephez jutott.

Az 1840-es években már jelentős volt az állandóan tanyán élők száma. Összetételük a tanyás gazdálkodás jellegétől függött.

A túlnyomóan földművelő gazdálkodást folytató területeken a majorosok, a kertészek, a gazdák nőtlen fiai laktak a tanyán. Ezekben a régiókban gyorsan nőtt a tanyák száma. Ahol gyümölcs- és szőlőgazdálkodás volt a termelés fő ágazata, ott a gazda is a tanyára költözött. Ezeken a helyeken a legélesebb a városi lakóhely (ház) és az üzemhely (tanya) elkülönülése, de az elválás véglegessé 1848 előtt még Szegeden sem lett, ahol pedig a lakosság jelentős része lakott állandóan a tanyán.

A lakóház és tanya szétválásának legtöbb esetben a belső (városi) és a külső (határbeli) telekjárandóság jogi egysége állta útját. A mezővárosi, falusi közösségek is tiltották az adófizető gazda tanyára költözését, többek között a communitás adóbevételeinek csökkenésétől is félve.

A tanyás gazdálkodásban 1848 előtt az állattartó szállástól a gabonatermelő, monokultúrás földművelésen át a munkaigényes kertgazdálkodásig minden mezőgazdasági ágazat megtalálható. Ugyanakkor funkcionális szempontból az 1848 előtti évtizedekben jól megkülönböztethető egymástól a földesúri major és a tanya. A kettő közötti különbség elmosódása majd 1848 után következik be.

A paraszti tanyás gazdálkodás létrejöttének feltétele aránylag nagy kiterjedésű határ, amely lehetővé teszi a szántóföld, a legelő és a rét területének elkülönítését (Debrecen, Szarvas, Gyula, Szeged, jászkun városok). Jogilag fontos feltétel a jobbágyénál szabadabb, állandóbb. birtok- és öröklési jog (kiváltságos szabad kerületek, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged esetében a szabad paraszti, illetve a mezővárosi, városi birtokjog). Szarvas, Nyíregyháza, Gyula, Makó, Békéscsaba esetében a földesurakkal kötött szerződés tette lehetővé az úrbéres jobbágyokénál szabadabb birtoklást.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

A forrásanyag megmaradása folytán egyáltalán összehasonlítható többi város közül a négy legnagyobb szabad, tehát magát korszakunk folyamán gyakorlatilag teljesen megváltani képes polgárváros (Kecskemét, Nagykőrös, Nyíregyháza, Szentes) esetén a növekedés még a 100%-ot is meghaladta. A földesúri polgárvárosok átlagában a növekedés csak 30%-os, de ez területileg már igen egyenetlenül oszlott el. A népességszám növekedése a Dunántúlon 88, a délkeleti Alföldön meg éppenséggel 100 %-os, a Dunántúlon 72 ezerről 136 ezerre, az Alföldön 57 ezerről 118 ezerre emelkedve. Ezzel szemben Felső-Magyarországnak akar a nyugati részein is a növekedés a csek körülbelül 50%-os arányok mellett mennyiségileg már sokkal szerényebb; a népességnek mindössze 56 ezerről 86 ezerre menő növekedését takarja, ezt is jórészt a kisvárosok között szétszórtan. Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai. A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki. A jelentőségben és nagyságban már Kőszeg elé lépő Szombathely fejlődéséhez is a földesúr szombathelyi püspökén túlmenő nagybirtokosi érdekek fűződnek.

Még inkább megfigyelhető ez a tendencia – érdekes módon – a középső Alföldön, ahol a Dél-Alföld mégoly hatalmas szabad királyi városai, de a növekvő számú és rohamosan népesedő polgárvárosok sem bizonyultak elégségesnek a fejlődés városközpontú igényeinek kielégítésére. A fejlődés lehetőségei itt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy a terület északi részén fekvő két nagy városát megváltassák, őket az összes földesúri szolgáltatástól gyakorlatilag már korán teljesen szabaddá téve. Nagykőrös, mely már 1758-ban elkezdte megváltását, 1820-ra lett teljesen szabaddá. Kecskemét városa 1834-ig lépcsőnként váltotta meg magát: 1809-ben a Csákyakkal, 1818-ban az Aspremontokkal szerződött, a Koháryakkal és a többi kisebb-nagyobb helyi földesúrral 1834-ben lépett egyezségre. Teljes megváltási summáját határidő előtt, 1847-ig ki is fizette. Sőt: 1847 februárjában már készen volt szabad királyi városi rangot adó – tehát a feudalizmus még fennálló viszonyai között a maximális szabadságot, így mindenekelőtt hatalmas ingatlanbirtokának korlátlan, a megyétől független igazgatását is biztosítani képes – privilégiuma is. Ha az igényt nem is, de a privilégiumot a forradalom elsöpörte. Nagykőrössel körülbelül egy időben fejezte be megváltását az Alföld északkeleti peremén Nyíregyháza, funkcióit Debrecen és Szatmárnémeti vonzáskörében is megtalálva.

Spira György

A néptömegek fegyverfogása

De a pestiekéhez hasonló vállalkozó szellemet mutattak a Kossuth által felkeresett Duna–Tisza közi települések lakói is: Ceglédről, Nagykőrösről, Kecskemétről, Abonyból és Szolnokról szeptember 25. és 27. között együttvéve 12 ezer ember indult Jellačić fogadására, szeptember 29. és október 6. között pedig, amikor Kossuth immár Csongrád megye területén folytatta toborzókörútját, a lelkesedés – ha lehet – még fokozódott is, úgy hogy ő újának végestével már kereken 50 ezer önkéntes jelentkezéséről számolhatott be a képviselőháznak.

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

Bezárt a cegléd-szőkehalmi, a nagykőrösi, a zeleméri, csak tengődött a nagyszentmiklósi közép-, illetve alsó fokú gazdasági tanintézet.

Természettudományok

Az eredetileg kémikus Jánosi Ferenc, Darwin első hazai ismertetője pedig, aki 1849-ben a nagyváradi lőporgyárban dolgozott, majd rövid fogság után Nagykőrösön tanárkodott, nemcsak szakmájába vágó tankönyveket írt, illetve fordított, hanem az esztéta és történész Salamon Ferenccel együtt A gőzgép főcímű gyűjteményben ismertette a „legújabb” találmányokat.

Társadalomtudományok

1856-ban a Nagykőrös művelődési viszonyait vizsgáló Szabó Károly és Szilágyi Sándor kiadta a 18. században élt Balla Gergely nagykőrösi bíró krónikáját a Lugossy Józseffel együtt szerkesztett, de az 1860-as években elakadt Történelmi emlékek a magyar nép községi s magán életéből című sorozat első köteteként.

Az októberi diploma és fogadtatása

A tüntetések politikai tartalmát Kossuth éltetésén túl jól mutatta, hogy a mozgalmi hullám december 2-án. Ferenc József trónfoglalásának évfordulóján érte el csúcspontját. Többek között ezen a napon foglalta el a tömeg a nagykőrösi pénzügyőr-laktanyát, és rendezett Vácott olyan tüntetést, amelyet csak lovas- és szuronyroham tudott szétoszlatni. A diákok és mesterlegények megmozdulásai sok helyütt ragadtak magukkal paraszti és kispolgári elemeket, a magyarok mellett más nemzetiségűeket is. Ha a császári hatóságok túloztak is, amikor nekik tulajdonították a szervező szerepet a jórészt ösztönös mozgalmakban, korántsem volt ritkaság értelmiségiek, sőt birtokos nemesek részvétele a tüntetésekben. A tömegmozgalmak és a Kossuthot hazahívó népdalok mellett hű kifejezői voltak a közhangulatnak az itáliai osztrák seregben szolgáló magyar katonákhoz intézett, de a cenzúra által lefoglalt levelek. Ezekben számoltak be a zsellér, telkes gazda vagy éppen kisnemes sorú hozzátartozók a távoli helyőrségben szolgáló fiúnak a hazai harckészségről és buzdítottak ellenállásra, mint azt például Patonay Gergely tette 1860 novemberében Nagykőrösről írott levelében: „Édes fiam, okosan használd fegyveredet, gondolj az itthon való zsarnokoskodásra.”[14]

Orosz István

Földművelési rendszerek

A hagyományos állattartást fejlett szőlő-, gyümölcs- vagy zöldségkultúrával összekapcsoló tanyás körzetek (Kecskemét, Nagykőrös, Szeged stb.) gazdálkodása a jövő kibontakozásának útját is felvillantotta, míg a növénytermesztés és állattartás egyensúlyát fenntartó tanyák (Debrecen, Hajdúság, Nagykunság) inkább a hagyományos tanyatípust jelentették.

Szőlő- és gyümölcstermelés

Azt azonban a kortársak is megállapították, hogy az új körzetekben, Kecskeméten, Nagykőrösön, Nagymaroson a gyümölcsöt iparszerűleg s kereskedelmi célzattal termelték.

Hanák Péter

A birtokos parasztság

A Kecskemét környéki gyümölcsösök, a nagykőrösi, a turai, a kalocsai, a szegedi, a makói kertészek azonban kis szigetek voltak csupán a búza- és kukoricatáblák tengerében.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

Kossuth Ferenc gondot fordított arra, hogy gyengécske ellenzékük oldaláról is bebiztosítsa a választási győzelem szinte egyhangú jellegét. Mocsáry Lajosnak felajánlotta a nagykőrösi kerületet, amit azonban az andornaki remete visszautasított. Ugyanezt a kerületet Kossuth Ferenc a párt másik, ellenzékben maradt egykori elnökének, Eötvös Károlynak is kiutalta.

Lábjegyzet

  1. Wathay Ferenc Énekes könyve (1604). Sajtó alá rend. Nagy LajosBella György. Budapest, 1976. 54–55.
  2. Darvas János Pest megyei szolgabíró körlevele, Gács, 1683. december 20. Hornyik János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 318.
  3. Darvas János szolgabíró a kecskemétiekhez, Gács, 1685. augusztus 21. Közli: Hornyi János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 337.
  4. Mercy generális a Pest megyei községeknek, Szolnok, 1685. november 20. Uo. 354.
  5. Rákóczi Tükör. I. 196.
  6. Balla Gergely, Nagy-Kőrösi krónika. Kiadta Szabó Károly és Szilágyi Sándor, Kecskemét, 1856. 80.
  7. Hornyik János, A ráczok ellenforradalm, 1703–1711. Századok, 1868. 697.
  8. Balla Gergely, Nagy-Kőrösi krónika. Kecskemét, 1856. 78.
  9. Ugyanott.
  10. Ugyanott.
  11. Idézi: Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban. Pest megye múltjából. Budapest, 1965. 51.
  12. Rákóczi Tükör I. 128.
  13. Ugyanott I. 518.
  14. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 97–98.

Irodalom

Török hivatalok végzései Debrecenben, Miskolcon, Gyöngyösön, Jászberényben, Gyöngyöspatán, Rimaszombaton, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden és Szegeden maradtak nagyobb számban; a Duna-Tisza közi városok török iratait kiadta: Szilády Áron és Szilágyi Sándor, Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon I–II (Török-Magyar-kor Történelmi Emlékek I. osztály I–II);

A nagyobb települések „önadóztatásáról” a városi számadáskönyvekből és jegyzőkönyvekből (Debrecen, Miskolc, Rimaszombat, Gyöngyös, Kecskemét, Nagykőrös) alkothatunk képet.

A halálos ítéletek meghozatalára, a végrehajtás jogának megvásárlására, a bíráskodásra sok adat maradt a városok török iratanyagában, a nagykőrösi és kecskeméti jegyző- és számadáskönyvekben (Bács-Kiskun megyei Levéltár), Miskolc legkorábbi, 1569–1724 között vezetett jegyzőkönyvében (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 1. sz. Levéltár), Gyöngyös közigazgatási és törvénykezési jegyzőkönyveiben (Heves megyei Levéltár) és Debrecen tanácsülési jegyzőkönyveiben (Hajdú-Bihar megyei Levéltár).

A magyar bírák és a török szubasik és vojvodák jövedelmei a kőrösi és kecskeméti számadáskönyvek „Bírság-pénzek bejövetele”, illetve „Vajda rabjai” című részeiből összesíthetők.

Kiadványok