Nagykanizsa

A Múltunk wikiből

németül Großkirchen, horvátul Kaniža, törökül Kanije

közepes méretű megyei jogú város Zala megyében
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Nagykanizsa címere

Bajcsa (horvátul Bajča) 1981 óta Nagykanizsához tartozó egykori község. Wikipédia

1587
augusztus Kanizsánál magyar győzelem a török felett.
1600
Kanizsa török kézre kerül. (Georg Paradeisert a vár feladása miatt 1601. október 19-én lefejezik.)
október vége Török vilájetet szerveznek Kanizsa székhellyel.
1601
szeptember 10. Ferdinánd főherceg Kanizsát ostromolja. (November 17-én az ostrom eredménytelenül megszakad.)
1690 április 13.
Kanizsa várát török őrsége feladja.
1860. április 24.
A NagykanizsaPragerhof vasútvonal megnyitása (vasúti összeköttetés Trieszttel).
1861. április 1.
A BudaNagykanizsa vasútvonal megnyitása (Déli Vasút).
1865. szeptember 20.
Császári manifesztum a februári pátens felfüggesztéséről.
A SopronNagykanizsa vasútvonal megnyitása.
1906. május 19.
Nagykanizsai sztrájk.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

Sinkovics István

Új védelmi vonal kialakítása

A legfontosabb várak – nyugaton Győr, Pápa és Kanizsa, keleten Gyula és Nagyvárad, mellettük Eger, Szlavóniában Sziszek és Kapronca – feltétlen biztosítását sürgette a Magyar Tanács is.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

1555-ben Tojgun budai pasa a Balatontól délre fekvő területeken terjeszkedett. Sorra elfoglalta az őrségüktől magukra hagyott várakat: Kaposújvárat, Korotnát és Babócsát. Támadása váratlan volt, Szigetvár és Kanizsa veszélybe került, a környező területek lakossága menekülésre készült.

A magyarországi központi igazgatás

A Dunántúlon az egyik főkapitányság a Dunától a Balatonig, a másik a Balatontól a Dráváig volt illetékes, Győr és Kanizsa székhellyel.

Várak, kastélyok, őrházak

  • A végvárrendszer vonala az Adriai-tenger partjáról indult el. A Dráva és a Balaton között Kanizsa alkotta az egyik pillérét, majd a Balatonra és a Dunántúli-középhegységre támaszkodott.
  • Komárom őrsége 1024, Győré 1400, Kanizsáé 1950 főből állott.

A védelem költségei

1577-ben Kanizsától Szatmárig 36 várban 4572 nehézfegyvert vettek nyilvántartásba; ugyanakkor a Vend és a Horvát Főkapitányság 10 nagyobb és 54 kisebb várára mindössze 1230 jutott.

Szakadatlan harcok a végvidéken

1571 tavaszán Thury György, Kanizsa kapitánya, a dunántúli harcok egyik messze földön híres vezetője, 150 lovassal és 300 gyalogossal megtámadta a fosztogató török csapatokat, de kelepcébe csalták, üldözés közben nagyobb egység támadt rá, és az egyenlőtlen küzdelemben lovasaival együtt elesett.

A törökök a várak meglepetésszerű elfoglalásával is próbálkoztak. Így lepte meg 1573. február 3-án a szigetvári parancsnok a befagyott mocsáron át Kanizsát. A várba a törökök nem tudtak ugyan behatolni, de a várost felgyújtották és kifosztották.

Az 1577. évi tanácskozás a hadügy reformjáról

A másik előterjesztő, Schwendi Lázár részt vett az Erdély elleni harcokban; 1571-ben javaslatot tett a Tiszántúlnak német fejedelemségek területéről toborzott parasztokkal és iparosokkal való betelepítésére. A török háború kérdésében Rueberrel ellenkező álláspontra helyezkedett. Európai összefogásra nem lehet számítani, háború esetén a németek magukra maradnának, és nem bírnának a törökkel. Nem szabad az ellenséget háborúval ingerelni, mert ez újabb veszedelmet és pusztulást zúdítana az országra; a török terjeszkedés ellen hosszú békével és adófizetéssel kell védekezni. Kerülni kell minden olyan lépést, amely az ellenség támadását vonná maga után. Mivel azonban a török nem tartja meg a békét, fel kell készülni a védekezésre. Ezt igazolják az eddigi tapasztalatok. Amióta a németek Magyarország megmaradt részeinek védelmét magukra vállalták, a törökök csak részeredményeket értek el, és Magyarországot nem tudták hatalmuk alá kényszeríteni. Mai állapotában a védelmi vonal nem felelhet meg feladatainak. A véghelyeket szét kell osztani a Habsburg-országok között. Ausztria kapja a Bécs védelme szempontjából fontos Győrt, Komáromot, Tatát és Veszprémet. Csehország, Szilézia és Morvaország a felső- és alsó-magyarországi várakról gondoskodjék. Belső-Ausztria lássa el Horvátországot és Dalmáciát. A Német Lovagrendre bízzák Kanizsának és környékének megtartását.

Katonai erőviszonyok

1600-ban Ibrahim nagyvezír újabb hadjáratot indított. Előhadai elfoglalták Babócsát, majd Kanizsát kezdték ostromolni a közben megérkező fősereggel együtt. Kanizsát, ezt az ötszögű, olasz bástyás palánkvárat, melyet a körülötte levő ingovány miatt ugyan nehezen lehetett megközelíteni, de kevés volt benne a tartós védelemhez szükséges lőszer és élelem, nagyobbrészt külföldi zsoldosok védték, a karintiai származású Georg Paradeiser parancsnoksága alatt. Kanizsát a nagyvezír állítólag azért akarta elfoglalni, hogy a környéket a hajdúcsapatoktól megtisztítsa. A valóságban – másokhoz hasonlóan – nyilván tisztában volt azzal, hogy Kanizsa birtoklásával megszerzi a kulcsot a Mura alsó folyása mentén haladva Karintia és Stájerország kapujához. A császári és a magyar hadak Mercoeur hercege vezetésével Kanizsa közelében kisebb csatározásokat, a szó igazi értelmében vett elterelő hadműveleteket folytattak, de mivel a török sereget túlságosan erősnek találták, csakhamar visszahúzódtak a Muraközbe. A császári hadvezetés egyre többet bizonytalankodott, Kanizsa hathatós védelmének megszervezése helyett tétlenkedett, és ebben ez idő tájt már nem is annyira az ellenfél felbecsülhetetlen ereje volt a legfőbb tényező. Már április óta zavarólag hatott az elhúzódó háború legendás hírű vezérének, Pálffy Miklósnak a halála, és nyomában a fővezérlet körül támadt, egyre nyíltabban föllángoló nézetkülönbség. Mindehhez természetszerűleg járult a seregtestek vezetőinek vitája. Olyannyira kiéleződtek az ellentétek, hogy az ellátatlan, zsoldjukat hiába váró katonák sorában nyílt lázadásba csapott át az elégedetlenség. Kanizsa védelmét a fővezér, Mercoeur hercege tétlenkedésén kívül éppen az tette reménytelenné, hogy a nyár folyamán a pápai vallon zsoldosok fellázadtak, és nyíltan a törökhöz pártoltak. Ilyenformán a császáriaknak módszeresen ki kellett ostromolni őrhelyükről őket. Pápa ostroma során maga a főparancsnok, Schwarzenberg is halálos sebet kapott. Kanizsa sorsát ezek az események megpecsételték. Október 20-án Paradeiser parancsnok – szabad elvonulás feltételével – föladta a várat. Bécsben utóbb haditörvényszék elé állították, és hiába mentette magát, hogy bár maga is a vár átadása ellen volt, de lőszere fogytán lévén, végül már ágyúit sem tudta használni; halálra ítélték és lefejezték.

Kanizsa elfoglalása után Ibrahim téli szállásra ment, és béketárgyalásokat kezdeményezett, de még mielőtt a megbízottak összejöttek volna, meghalt. 1601 szeptemberében Ferdinánd főherceg stájerországi hadakkal megkísérelte visszafoglalni Kanizsát, hogy tartománya megszabaduljon a török veszedelmes szomszédságától. Az ostrommal azonban nem boldogult, ő maga elmenekült, serege szétbomlott, tábora és felszerelése a török zsákmánya lett.

A háború költségei és az ország erőfeszítése

1598 áprilisában Érsekújváron közel 40 Bács vármegyei helységgel megegyezés jött létre. A rácok nevében papjaik vagy világi elöljáróik megígérték, hogy a királynak hűséget fogadnak, és amint visszaköltözhetnek eredeti lakóhelyükre, újból vállalják a korábban előírt adót és szolgálatot, addig is azonban 1–1,5 forint fizetésére kötelezték magukat. Pálffy Miklós mint országos főkapitány egyezett meg velük, s egyúttal kérte az uralkodót, hogy intézzen parancsot a kanizsai, füleki, szendrői és ónódi várkapitányokhoz: ne fosztogassák a rácokat, mert csak így lehet bennük szövetségest találni a török ellen.

Makkai László

Meghiúsult remények, elszalasztott lehetőségek

Bár a fegyveres összeütközések mérlege egészében a császári és a magyar csapatok számára volt kedvező, a területi változások összesítve a török előnyét mutatták. A felső-magyarországi bányavárosok előterében és a Maros mentén visszafoglalt várak nagy nyereségnek számítottak, de nem feledtethették a török elleni védővonal két oszlopának, Egernek és Kanizsának az elvesztését.

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

Illésházy azzal akart könnyíteni helyzetén, hogy bemutatta Joó János királyi személynök hozzá intézett levelét. Ebben a Magyar Tanács tagja – Kanizsa 1600. évi elvesztése miatti elkeseredésében – olyan panaszokat tett szóvá, amelyek a közhangulatot fejezték ki: a király a töröktől nem véd meg, a törvényeket nem tartja tiszteletben, a zsoldosok az ország romlását okozzák; az uralkodó hozzájárulásával a magyarok maguk keressék meg védekezésük lehetőségét.

Bocskai „gondolkodni kezd”

Az 1603 végén meghalt III. Mehmed utódjának, I. Ahmednek uralmát kellett megerősítenie. Követei, mint láttuk, békét ajánlottak, de ragaszkodtak a Budát biztosító Esztergom visszaadásához, melyért cserébe Kanizsát vagy Egert ígérgették.

A békeszerződések

A török Porta és a Habsburg-udvar között a Zsitva folyó torkolatánál 1606. november 11-én kötött békeszerződés – amely húsz évre szólt – előírta mindenfajta ellenséges behatolás, várvívás megszüntetését és a raboknak mindkét részről való visszaszolgáltatását, fogolycsere útján vagy a kikötött váltságdíj ellenében; ha elfogásuk béke idején történt, minden fizetség nélkül. Az esetleges ellentéteket az országos főkapitányok, a horvát bán és a budai pasa rendezzék el, súlyosabb esetekben pedig a két császár döntsön. A meglevő várakat mindkét oldalon rendbe hozhatják, de újakat nem szabad építeni. A háború folyamán történt területi változásokat a békeegyezményben a status quo alapján rögzítették. A bányavárosok szomszédságában levő várak Fülektől Vácig a Habsburg uralkodó kezében maradnak, és a hozzájuk tartozó falvak szolgáltatásaira a török nem tart igényt. Az Eger körzetébe eső falvak viszont a várral együtt a törököt illetik. Kanizsa környékén külön vegyes bizottság döntse el, hogy mely falvak melyik fél uralma alatt legyenek. A nemesi szabadság a hódoltsági területen is érvényes. Ha a Habsburg király császári címének megadása és a Portára fizetendő adó egyszeri ajándékká minősítése inkább formai engedmény volt is, a békeszerződés szövegében, a jövendőre a hódolt falvak életében nagy változást jelentett az eldugott kis mondat: „Az hódultságra penig az törökök ki ne járjanak, hanem csak az közelvalókra és [adójuk] csak az falubírák által szolgáltassék be.”[1]

A zsitvatoroki béke, amely véget vetett a majd tizenöt éve folyó háborúskodásnak, területileg kevés eredményt hozott az országnak. Tizenegy várat sikerült ugyan visszavenni a töröktől, mindjárt a háború első éveiben (közöttük Fülek, Vác és Nógrád számított jelentősebbnek, a többiek kisebb várak voltak), ezeken kívül a török megtartotta egész területét, sőt a határvonal két pontján még növelte is: Eger, illetve Kanizsa megszerzésével.

Zimányi Vera

A jobbágyszolgáltatások arányainak módosulása

Voltak olyan vidékek, ahol sohasem szedtek földesúri kilencedet, mely az évről évre változó mennyiségű termés meghatározott hányadát jelentette, hanem a jobbágynak az urbáriumokban is rögzített, állandó mennyiségű, úgynevezett „akógabonát” kellett beszolgáltatnia. Ez hosszú korszakokon keresztül lényegében változatlan maradt, és általában számottevően kisebb volt a termés tizedrészénél. Az akógabona térképre vetített elterjedése maradványterület jellegét mutatja: az Alföldön a jászkun területekre, másutt az ország széleire szorult. Felsőlendva, Kanizsa, Németújvár, Rohonc, Szalónak, Léka, Csejte, Szepesvár és Csábrág legnagyobb részén viszont a gabonakilenced volt általánosabban elterjedve.

Az árutermelő állattenyésztés

A Zrínyi fivérek szerződést kötöttek a kanizsai basával és velencei kereskedőkkel, és saját fegyveres csapataikkal kísértették a marhaszállítmányokat, hogy biztonságban megérkezzenek a kikötőkbe.

Fiskális törekvések a kereskedelmi haszon megcsapolására. Adózás.

A zsitvatoroki béke azután elvben hosszú időre rögzítette mind a hódoltsági terület határait, mind pedig a szolgáltatásokat. Azt is előírta, mint említettük, hogy a törökök ne járjanak ki adót szedni, hanem a falusi bírák vigyék be az adót, s ha ezt elmulasztanák, a török a magyar földesúrnál vagy a magyar végvári kapitánynál tegyen panaszt. Persze azért tömegesen fordultak elő visszaélések és zsarolások, újabb falvak hódoltatása, a régi hódolt községek terheinek emelése, sőt, parasztok rabságba hurcolása és megölése is, amint az a Borsod vármegyében és a Kanizsa körüli vidéken az 1640-es években folytatott vizsgálatokból kitűnik.

Hegyi Klára

A kettős uralom kiteljesedése

Batthyány Ferenc 1611-ben írt arról, hogy a török fenyegetések nem maradtak puszta ígéretek: „az kanizsai törökök egy Őrségben levő falumra, úgymint Kápolnás nevű falura reájöttek, három embert levágtak, ötöt elvittek elevenyen, kinek az ketteit visszaeresztették. Azt kívánják, hogy bejárjanak hozzájok, adózzanak nekik; az egész falut feldúlták … az szegénységnek még szalonnáit is elvitték, mellyet igaz török ennek előtte nem cselekedett.”[2]

R. Várkonyi Ágnes

A vezekényi csata és nemzetközi visszhangja

1651 pedig már mintha országos háború nyitánya lenne. Zrínyi Miklós mintegy 4 ezer főnyi hadsereg élén Kostajnica alatt összecsap a törökkel – Ráttkay György, zágrábi kanonok fegyveresei és az Olaszországból hazatérő fiatal Rákóczi László részvételével –, s nyolcórás küzdelemben végül győzedelmeskedik. A jelentések különösen egy horvát közvitéz, Ivanich György lélekjelenlétét dicsérik. De az oszmánok újabb támadást indítanak. Haszán kanizsai pasa a segesdi, berzencei és koppányi őrséggel a budai pasa biztatására ostrom alá fogja Kiskomárom várát. Pethő László kapitány vezetésével a védők az egriek egykori példáját követik: a vezérek mellett a falakon köveket aláhengergető, forró vizet lezúdító asszonyok állnak. Mikor megérkezik Zrínyi Miklós felmentő hadereje, Haszán ezer katonáját és ágyúgolyó szakította fél karját hagyja a vár alatt, és visszavonul Kanizsára meghalni. De már az egész Dunántúl harcban áll, a török és a magyar várőrségek között állandósulnak a napi összecsapások. Súlyos helyzet alakul ki, a Haditanács segítséget ígér, és Zrínyi 7 ezer főnyi haderővel vonul Segesd alá. Hajszálon múlt, hogy kirobbanjon a háború. De a két uralkodó, a Habsburg császár és a török szultán a békeszerződést védi. A Haditanács elnöke, Lobkowitz herceg Zrínyinek megparancsolja, hogy vonuljon vissza, és 1652. április 26-i keltezéssel dorgáló levelet küld valamennyi magyarországi vár főkapitányához. A szultán hasonló célzatú parancsát Zrínyi katonái fogják el Kanizsa alatt: „Nem tudjátok-e, hogy bennünket új bajok fenyegetnek? Hogy Ázsiát a szpáhik és janicsárok viszálya fenyegeti. Más helyről sincsenek jó híreink: nincs ideje most az elbizakodásnak.”[3] A békebontók fejükkel fizetnek.

A hadigépezetet mégis nehéz már megállítani. Musztafa bég hadsereget gyűjt a bányavárosok ellen. Forgách Ádám bányavidéki főkapitány s Érsekújvár magyar őrségének főparancsnoka pedig a füleki, szécsényi kapitányokat, majd – feltehetően a Haditanács tudtával vagy talán parancsára – a dunántúli várak, a Kanizsával szembeni végek kapitányait is, csaknem az egész végvári haderőt összevonta ellene. A két sereg 1652. augusztus 25-én Vezekénynél méri össze az erejét; 800 török marad a csatatéren, de a magyarok sem vonulnak el győztesen.

Pálffy Pál nádor és az új magyar politika

Az 1649. évi országgyűlésen megválasztott energikus új nádor, Pálffy Pál politikai csoportját még az Esterházy Miklós körül felnövekedett császárhű főurak alkották: Nádasdy Ferenc udvari tanácsos, Zrínyi Miklós horvát bán és öccse, Péter, Batthyány Ádám, a Kanizsával szembeni végek főkapitánya, Forgách Ádám bányavidéki főkapitány és Wesselényi Ferenc felsőmagyarországi főkapitány.

Várad veszte

Várad ostroma nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát megrázta. A velencei útjáról éppen hazatérő Zrínyi Miklós mozgósította haderejét. Kihasználva, hogy Kanizsán tűz ütött ki, körülzárta a várat, a Haditanács engedélyét meg sem várva ostrom alá fogta. A Dunántúl legfontosabb török végvárának napjai már meg voltak számlálva, és Zrínyi úgy tervezte, hogy Batthyány dunántúli főkapitánnyal együtt Kanizsáról Váradra indul. Porcia tiltó parancsára azonban fel kellett hagynia Kanizsa ostromával. Zrínyi a hagyomány szerint földhöz vágta kardját, és Grazba ment, ahol Lipót császár elnökletével a magyar főurak, az Udvari Tanács és a Haditanács tagjai vitáztak. A Haditanács néhány tagja a császár nemzetközi jó hírét féltve ajánlotta, hogy küldjenek hadsereget Várad felmentésére. A Magyar Királyság főméltóság-viselői, Wesselényi, Nádasdy, Zrínyi, Lippayval és a vármegyékkel megegyezve, közös emlékiratban egyenesen követelték, hogy a császár küldjön csapatokat a török ellen Magyarországra, segítse meg Váradot, járuljon hozzá, hogy a nádor mint Magyarország legfőbb katonai parancsnoka általános felkelést hirdessen. A Haditanács adjon parancsot, hogy a horvát bán a dunántúli főkapitánnyal vegye ostrom alá és foglalja el Kanizsát, majd induljon a Váradot ostromló török ellen.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Zrínyi 1661. január végén tíz ágyút öntetett saját költségére, és nagy mennyiségű lőszert, fegyvert, kézigránátot kért a Haditanácstól. Majd Csáktornyánál ezer törököt levágott, heves helyi harcok után május elején megtámadta a kanizsai élelmiszer- és lőszerszállítmányt, a 10 ezer főnyi szállítószemélyzetet, a kísérő katonaságot szétszórta, és mintegy 100 ezer tallért érő zsákmányt ejtett. A Mura partján Kanizsa ellenében várat építtet, Zrínyi-Újvárat.

A téli hadjárat

Hohenlohe jelentéseiből tudjuk, hogy a hadjárat részleteit 1663 végén Zrínyivel közösen dolgozták ki. Közvetlen céljuk, hogy Kanizsát és az egész nyugati török végvárrendszert elvágják az utánpótlástól, de a hadműveletek szervesen illeszkedtek a támadó háború stratégiájába.


A támadó hadjárat 1664 elején már kész haditerve szerint majd három területen egyszerre indítják meg a hadműveleteket. Északkeleten Rákóczi László és Barkóczy István Várad ellen, a bányavárosok környékén Koháry István Souches császári generálissal együttműködve támad. A főerő azonban – a császári. a birodalmi és a magyar hadsereg – a Délnyugat-Dunántúlon és a Duna vonalán kezd harcba. A nagy hadjáratnak két előkészítő hadművelete a téli hadjárat és Kanizsa ostroma. A téli hadjáratot – mint Hohenlohe leveléből tudjuk – úgy szervezték meg, hogy a jobbágylakosságot ingóságaival együtt elszállították a Dráva menti hadműveleti vidékről.

1664. január 21-én Zrínyi vezetésével a mintegy 15 ezer főnyi magyar és horvát hadsereg egyesült Hohenlohe 9-10 ezer főnyi haderejével, és rövid ostrom után megvették Berzencét, majd elfoglalták Babócsa és Barcs várát. Miután Szigetvárott a Nagy Szulejmán emlékére emelt türbét feldúlták, január 28-án körülzárták, másnap pedig rohammal bevették Pécset. A siker azonban nem volt teljes, a templomerődből alakított pécsi vár török őrsége vitézül ellenállt. Zrínyi a Rajnai Szövetség lovasságának felével és a teljes magyar lovassággal – mintegy 5 ezer főnyi haddal – délnyugatra indult, és február 1-én elérte az eszéki nagyhidat.

A Dráva több ágát átívelő, mintegy 6 kilométernyi hosszú cölöp- és hajóhíd a Török Birodalom egyik legfontosabb nyugati hadi átkelőhelyéül szolgált. Ezen vonult át a nyugati hadjáratokra a szultáni hadsereg. A két szekérnyomnál szélesebb, erős tölgyfagerendákból rótt korabeli hídépítészeti remeket innenső oldalán a Dárda erőd, a túlsón az eszéki vár védte. Dárdát Zrínyiék elfoglalták, majd nádat és rőzsét hordva a keményre fagyott Dráva jegére, felgyújtották a hidat. „Irtózatos látvány volt, főképp éjjel ezen sok ezer láb hosszú alkotmány égése” – számol be a páratlan hírű haditett egyik résztvevője, az akkor huszonkilencedik évében járó Esterházy Pál.[4] Elvágták a török legfontosabb utánpótlási vonalát. A tavaszi hadjárathoz legalább kéthónapi előnyhöz jutottak és Kanizsa várát minden segítségtől elszigetelték.

Kanizsa ostroma, a zsarnócai és a szentbenedeki csata

Önálló cikk.

Zrínyi, Turenne, Montecuccoli

  • A vállalkozás katonai főparancsnoki tisztsége körül Regensburgban még folytak a viták. Európa Zrínyire tekintett. A pápa, a francia király, Velence elismerő üdvözlete, az aranygyapjas rend odaítélése mind arra vall, hogy János Fülöp elképzelése nagy helyeslésre talál. Zrínyin kívül Turenne és Montecuccoli neve merült fel továbbra is. Kanizsa sikertelen ostroma végül ürügyül szolgált, hogy a szövetséges haderő élére Montecuccoli személyében állítsanak közös főparancsnokot.
  • Lipót császár 1664. május 30-án Linzből tudósítja János Fülöpöt, hogy a nagyvezír megindult Kanizsa felmentésére, tehát a birodalmi hadinép amilyen gyorsan csak lehet, érkezzék meg, de egyben közli, hogy a hadakat nem tudják élelmezni.

A szentgotthárdi csata

Köprülü Zrínyi-Újvár felrobbantása után Kanizsára húzódott vissza, majd miután csapatai elfoglaltak néhány kis várat (Zalaegerszeg, Kiskomárom, Egervár, Keméndvár), s a tatár portyázók felégették a környéket, a Rába déli partján vonult nyugatra, hogy Sopronon keresztül Bécs irányába törjön előre, ahol gazdag zsákmányt, bőséges élelmet remélt a súlyos ellátási nehézségekkel küzdő s a különösen kedvezőtlen időjárás miatt elgyötört hadseregének.

Zrínyi száz napja

Mindaz, amit Zrínyiről az ismert források mondanak, arra vall, hogy ő valóban felismerte: a magyarországi politikát a vasvári béke után nem lehet ott folytatni, ahol az Kanizsa ostrománál, János Fülöpnek a magyar rendekhez intézett kiáltványainál vagy akár a szentgotthárdi csatánál abbamaradt.

Földrajzi adottságok, gazdasági értékek

A Fiumei-öböl kikötőihez vezető két régi útvonalon kívül most válik fontosabbá a másik földközi-tengeri kijárathoz, a Trieszti-öbölhöz vezető út. A szállítmányok a királyi területről NagyszombatPozsony vagy KomáromGyőrSopron érintésével Bécsbe, s innen Klagenfurton át jutottak le Triesztbe. Török területről pedig a KanizsaPettau útvonal vezetett ide.

Hadsereg és társadalom

Óvatosan kezelendőek Evlia Cselebi tájékoztatásai is: szerinte a temesvári várnak a ziámet- és a tímár-birtokokkal együtt 7800 főnyi katonasága van, emellett a pasa fegyveresei is szolgálnak itt, a kettő együtt 10 ezres létszámú haderő. Lippa háború idején 2 ezer főnyi katonát tud kiállítani. Kanizsa védelmére 2700 várkatona, a tímár-birtokosok zsoldosaival és a pasa katonáival együtt pedig 5 ezer főnyi fegyveres szolgál.

Makkai László

A Dunántúl etnikai átalakulása

A nagy végvárak, Esztergom, Visegrád, Szigetvár, Kanizsa, Székesfehérvár mellett továbbra sem tűrtek meg magyar külvárost, itt mindenütt rácváros települt, bennük görögkeleti szerbekkel és katolikus bosnyákokkal.

R. Várkonyi Ágnes

Hadseregek és haditervek

Az egyes végvárak magyar őrsége, Győr és Komárom kivételével, az 1680-as évek elején 20–300 fő között mozgott, összességében nem tett ki jelentős haderőt, 1685–1686 nagyobb vállalkozásaiban azonban ugyancsak számítottak rájuk. Nemcsak a kis sellyei végvár katonaságát rendelték Buda alá, hanem Esterházy János vicegenerális vezetésével a győri vár 2500 főnyi magyar őrségét is. Kanizsa ostromához pedig a dunántúli kis végházakból összesen 900 lovast és gyalogost parancsoltak.

Wellmann Imre

A visszafoglaló háború megpróbáltatásai

Ráadásul a keresztény sereg nem egységes frontban gördült előre, nem úgy, hogy a mögöttes részek már teljes biztonságban tudhatták volna magukat. Ha a dél felé való előnyomulást egy-egy keletre vagy nyugatra fekvő erősség ostroma feltartóztatta volna, egyelőre inkább lemondtak ezek elfoglalásáról. Így aztán Egerben és Székesfehérváron még ott ült a török, midőn Pétervárad már keresztény kézre került, sőt a hadműveletek már mélyen Szerbiában folytak, de Kanizsának, Váradnak, Gyulának még esztendőkig várnia kellett szabadítóra. S addig a török helyőrségek, ki-kicsapva, irgalmatlanul kicsikarták a környék lakosságától, amire szükségük volt, sőt bosszúból pusztították is, ha az nem őket, hanem az ellenséget látta el élelemmel.

R. Várkonyi Ágnes

A balkáni hadjárat

  • 1689 elején Magyarország az évszázad – területi kiterjedését tekintve – addigi legnagyobb háborújának egyik fókuszába került. Írországtól a Dnyeperig, a Rajnától a Fekete-tengerig mindenütt szóltak a fegyverek. A szövetséges csapatok átlépték már a Száva–Tisza–Al-Duna-vonalat, és a Balkán belsejében ezrek és ezrek emeltek fegyvert a török ellen. — De Magyarország közepén még török kézen vannak fontos várak és városok, a Körösök, a Maros és a Temes vidéke még az oszmán hatalom területe. A török hadszíntér mélysége szinte átfoghatatlan: Kanizsától Albániáig, Váradtól és Gyulától az Al-Dunáig húzódik.
  • 1687–1691 közt sorra megadták magukat az ország belsejében az utánpótlási vonalaktól elvágott török helyőrségek: Palota, Székesfehérvár, Eger, Szigetvár, Kanizsa.

Az új berendezkedés: reformtervek és a központosítás szervezete

A visszafoglalt területek igazgatását az erre a célra felállított kamarai adminisztrációk szervezték meg. A budai, a kassai és a csáktornyai (később kanizsai) adminisztráció közvetlenül az Udvari Kamara alá tartozott.

Wellmann Imre

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

A horvát határőrvidéken Eszék az 1840-es évekre nőtt fel a mezőgazdasági termékeket a szomszédos, török uralom alatt levő déli területekre szállító nagykereskedelmi központtá, ahol tág körzetből származó termékeket hoztak forgalomba horvát és szerb kereskedők.

A többi, különböző módon csoportosítható piacközpont között az 1840-es évek közepén már előkelő helyet foglalt el a Habsburg-ház uralma alatt levő területek legnagyobb gabonapiaca, a bánáti gabonakereskedelem központja, Törökbecse, ahonnan az 1840-es évek első felében évi átlagban egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak a Dunán fölfelé, kisebb mennyiséget Sziszeken és Károlyvároson át Fiuméba, még ennél is kevesebbet Laibachba. A dohánykereskedelemben szintén jelentős forgalmi központ volt. Baján, akárcsak Törökbecsén, szintén több száz hajót raktak meg gabonafélével. Vásárain rendszeresen megjelentek bécsi, pesti és komáromi gabonakereskedők. Paksot és Tolnát dunai réve és árutovábbító funkciója tette fontossá. Tolna azonban a helybeli kincstári dohányraktárakat bérlő, a kincstár számára felvásárló – egyébként a debreceni raktárt is bérlővel azonos – kereskedő által Tolna és Baranya megyében beszerzett dohány gyűjtőhelyeként, valamint a megye széles vonzáskörzetéből vásáraira felhajtott szarvasmarhák forgalmazása révén nevezetes piaci gócpont volt. A Duna mellett fekvő Moson gabonaátrakó helyként tett szert jelentőségre. Csaknem minden házában gabonaraktár várta az érkező és Alsó-Ausztriába továbbítandó árut. Lakói nem véletlenül voltak a megyében a legvagyonosabbak. A Fertő tó melletti Nezsidert gabonagyűjtő- és felvásárlóhely szerepe teszi említésre méltóvá. Innen alsó-ausztriai és soproni kereskedők az 1840-es évek első felében évi átlagban 200 ezer pozsonyi mérő gabonát szállítottak az örökös tartományokba. A nagy alföldi és Duna–Tisza közi mezővárosok, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely, Cegléd, Nagykőrös nagyarányú gabona és élő állat, főként szarvasmarha és juh tenyésztése és forgalomba hozása révén gyarapodtak.

A horvát–szlavón határőrvidéken Zimony kikötője volt nemcsak e határőrvidék területén, hanem a Magyarország déli megyéiben termelt és Károlyváros felé irányított gabona továbbító központja is.

Ismét más jellegű, kisebb körzetű piaci góc volt Léva, ahol a terméketlen, szlováklakta hegyvidék ellátása céljából vásároltak a kereskedők gabonát, élő állatot, főként szarvasmarhát. A megye jómódú parasztjai, részben földbirtokosai Léván szerezték be a más megyékből hozott bort, gyolcsot, finomposztót, díszmű- és gyarmati árukat, vas- és rézkészítményeket.

Az erdélyi és a horvátországi városokat leszámítva, 57 város vonzása szorosabb vagy lazább kapcsolat formájában további 60 piacközpontra és 101 alközpontra, s ezek közvetítésével csaknem az ország egész területére kiterjedt.

A városok első csoportjába sorolt települések átlagos népességszáma 1828-ban 20 ezer fő felett volt. Közülük csak Kanizsáé, Ungváré és Rozsnyóé maradt 6 ezer körüli népességével 10 ezer fő alatt.

Ruzsás Lajos

Az állattenyésztés

Az erdő olyan nagy területet borított be a Dunántúlon, hogy a múlt század első felében szakadatlanul erdőkön járva lehetett eljutni Eszéktől egész Kanizsáig.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki. A jelentőségben és nagyságban már Kőszeg elé lépő Szombathely fejlődéséhez is a földesúr szombathelyi püspökén túlmenő nagybirtokosi érdekek fűződnek.

Széchenyi válsága

A Vukovárból kiinduló tengeri kapcsolat ugyanis a Duna és a Tisza völgye egész vízen szállítható terményexportját a horvát határon összpontosította volna. Széchenyi ezzel szemben most egy pest-fiumei vonal mellett szállt síkra, mely erősítené Pestnek, s az itteni kereskedelemnek egy egységes országos piac megteremtése szempontjából döntő fontosságú központi helyzetét. Ebbe a vonalba csatlakozva a Dráva partján Légrádon át Mohácsig, illetve a Nagykanizsán át Sopronig menő javasolt leágazások a hazai gazdaságnak sokkal nagyobb perspektívákat ígértek, mint a vukovári megoldás. Olyan szempontok ezek, melyek realitását nem lehet tagadni – éppen az ország az ellenzék által is annyira igényelt gazdasági önállóságának szempontjából nem –, s melyeknek súlyát és visszhangját csak erősíthette az a körülmény, hogy – mint Széchenyi sietett is hangsúlyozni – a vukovári vonal végig horvát területen vezetve, a belőle származó hasznot elsősorban nem a magyar etnikumnak biztosítaná.

Spira György

Jellačić betörése

A teljes cikk.

Győzelmek a mellékhadszíntereken

Somogyban például a gerillaháború szervezőjeként már szeptemberben is kitűnt Noszlopy Gáspár szolgabíró április végén Kossuth felhatalmazásával ismét népfelkelést hirdetett, s rövid idő alatt mintegy 30 ezer főnyire duzzadt serege élén gyors egymásutánban felszabadította elébb Kaposvárt, majd Szigetvárt, végül pedig Nagykanizsát is, ezzel saját megyéjén kívül Zalát is teljesen megtisztítva az ellenségtől.

Szabad György

A szervezett ellenállás felszámolása

Nagykanizsán, Esztergomban és Vácott kisebb-nagyobb fegyverkészleteket koboztak el.

S. Vincze Edit

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

A munkásmozgalom radikalizálódása az Általános Munkásegylet tevékenységében is tükröződött. A vidéki munkásegyletek sorban csatlakoztak hozzá (ekkor már több, mint húsz városban működtek szocialista jellegű szervezetek, főként az ipari gócpontokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagykanizsán, Kaposvárott, Pécsett, Temesvárt, Aradon és Resicán), a fővárosi központ tevékenysége is kiterjedt.

Katus László

Az urbanizáció meggyorsulása

Négy évtized alatt több mint megkétszereződött – Budapesten kívül – 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc,Máramarossziget, Beregszász), 2 délmagyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár. Mellettük szembetűnő volt néhány korábbi kisváros – Szombathely, Kaposvár, Nagykanizsa, Szolnok – forgalmi-közigazgatási központtá válása, és az új iparvidékek – Salgótarján, Ózd, Diósgyőr, Resica, Petrozsény, Vajdahunyad, Zólyom, Zsolna – kiemelkedése.

Erényi Tibor

A munkásság harcai a koalíció hatalomra kerülésekor

A március végi miskolci és a május közepén kezdődött nagykanizsai sikeres sztrájkharcokat követte és jelentőségében felülmúlta a május 21–23-i temesvári általános sztrájk.

Siklós András

„Rendcsinálás” és megtorlás

Hamburger Jenő nagykanizsai kormánybiztos közlése szerint a Muraközben Bosnyák Géza főispán egy hónap alatt 173 horvát parasztot akasztatott fel.

Szlovákia

November 11-én Károlyi és a Linder helyére lépő új hadügyminiszter, Bartha Albert aláírásával kiáltvány jelent meg, mely bejelentette, hogy a kormány „az ország határait minden, a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi”.[5]

A proklamáció megjelenése után a hadügyminisztérium Budapestről, Nagykanizsáról, Zólyomból, Kassáról több gyalogos és géppuskás századot, karhatalmi különítményt, továbbá tüzérséget és páncélvonatot irányított a megszállt területekre.

Lábjegyzet

  1. Magyar történeti szöveggyűjtemény, II/1–2, 1526–1790. Szerkesztette Sinkovics István, Budapest, 1968. 371.
  2. Nagy Gyula, Batthyány Ferenc levelei Thurzó Györgyhöz és Thurzó Imréhez, 1606-1620. TT 1879. 104.
  3. Georg Ráttkay, Memoria Regumm et Banorum. Wien, 1772. 245.
  4. Esterházy Pál, Mars Hungaricus. Kiadta Iványi Emma, s. a.
  5. Fegyverrel a csehek ellen. Pesti Hírlap, 1918. november 12.

Irodalom